Nemzet, 1885. július (4. évfolyam, 1018-1045. szám)

1885-07-04 / 1018. szám

Szerkesztős! Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el. Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. 1018. (181) szám. Reggeli kiadás* Budapest, 1885. Szombat, julius 4. Kiadó-hivatal. .. + Ferencziek-tere, Athenaeum-éí­ ulet’ fűldszil ‘ Előfizetési díj a Postán küldve, vagy Budapesten házhoz f­ortva ret.de 1 s kiadás együtt: 1 hónapra .................. ......... “ *“• 3 hónapra ....................................................... ' * 6 hónapra ...................................................... 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 . Egyes szám 4 kr. IV. évi folyam. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed alkalmával tisztelettel kérjük föl a NEMZET olvasóit, hogy előfize­téseiket idejekorán megújítani szíveskedjenek. Lapunk jövőben is a szabadelvű párt politikai eszméit képviseli, s irodalmi részé­ben jövőre is igyekezni fog, hogy a lehető legjobbat nyújthassa olvasóinak. A Nemzet előfizetési ára: Évnegyedre............................... 6 frt. Félévre..........................................12 . Egész évre.....................................24 . Az esti lap külön küldéséért havonkint 35 kv. negyedévenkint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek a Nemzet kiadóhivatalá­ba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Nemzet“ szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, július 3. Nagyon rosszul állhat az ellenzék szé­nája (vagy talán csak szalmája) azon hazafi sze­mei előtt, ki már másodízben kísérli meg a »Pesti Napló«-ban lelket önteni az ellenzék­be, olyan eszmék által, melyek sokkal nevet­ségesebbek, mint merészek és oly kevéssé iga­zak, hogy még értelmük sincs. Először is az illető ellenzéki hírlapíró collega képzelő te­hetségét kínozza az a tudat, hogy az orszá­gos kiállítás sikerült és félvén attól, hogy ez­által az ellenzéki jóslatok ép úgy meg van­nak c­áfolva, mint az, hogy meg van törve az ellenzéki befolyás — ennek fentartására kíván hatni annak kijelentésével, hogy ba­jaink és az országos kiállítás­­hibáinak feltá­rásával csak később fog az ellenzék foglal­kozni, most a külföldet nem akarja attól el­riasztani a hazafiságból. Nem emlékszünk ugyan arra, hogy ott, a­hol csak ürügy és látszat is volt a gáncsra és támadásra és esetleg a gyanúsításra, az ellenzék ezt a ha­­zafiságot megértette és tanúsította volna. No de elfogadjuk a magyarázatot úgy, a mint adatott és a kilátásba helyezett criticát vár­juk azzal a lelki nyugalommal, melylyel az­­ember a megszokott dolgok elé néz. Hanem, ha nem sikerült ez­által senki­vel elhitetni azt, hogy a kormány, vagy pártja érdemetlen arra az állásra, melyet hazánk sorsának vezetésében elfoglal, bizonyára még szerencsétlenebbül járt az érdemes czikkíró azon erőlködéseivel, melyeket ma fejt ki az ellenzék feltüzelésére, rendbehozatalára és összeforrasztására. Miután ő is érinti azt a nevetséges nó­tát, hogy a kormány mindenben csak hatal­mának növelésére törekszik és ennek a tö­rekvésnek tünteti fel a főrendiházi kinevezé­seket is, elárulja aggodalmát, félti az ellenzé­ket, hogy átpártol — egyes tagjaiban — a kormánypártra, mert »a kormánynak meg van adva a lehetőség, hogy az ellenzék so­raiból híveket toborzzon«, holott 20 képtelenség még gondolni is arra, hogy a kormánypárt soraiból erősödést nyerjen­­ az ellenzék. A­ki így jellemzi a pártokat, az bizonyára sokkal erősebb szegénységi bizonyítványt állít ki az ellenzék, mint a kormánypárt mellett,­­ mert míg ennek összetartását dicséri és le- t tesz arról, hogy meghódítsa, addig az ellen­zéket nemcsak szétmállónak, de épen a kor­mány által megnyerh­etőnek mondja. Mint­hogy pedig a kormányt erőszakosnak, szol­gainak , corrumpálónak mondja,­­ igen természetes, hogy az ellenzék tagjait gya­núsítja azzal, hogy ezeknek az állítólagos be­folyásoknak enged. Vagy pedig az ellenzéki morál és hazafiság magaslatára kell a kor­mányt emelnie, ha nem ettől, hanem ahhoz megy az elpártolás. Tehát vagy az ellenzéket bélyegzi meg, vagy a kormányt magasz­talja. Tertium non datur. De valóságos leleplezéseket tartalmaz­nak czikkírónak azon sorai, melyekben az el­lenzéknek az udvarral szemben való viszo­nyát adja elő. Lemond arról, hogy az ellenzék »az udvari befolyások előtt a kormány­nyal fölvehetné a versenyt« és kijelenti, hogy »aki az ellenzéken még ma is azt hiszi, hogy a fölfelé való kaczérkodás többet ér egy fabatkánál, — annak csörgő sipkát kell a fejére tenni.« Pedig tudja és kije­lenti , hogy »az udvarok épen úgy szeretik a kényeztetést, mint a gyerme­kek. « Ebből a három tételből igen szép tanul­ságokat lehet levonni. Először is, ha képet nyerünk arról a fogalomról, hogy az ellenzék az udvart, tehát természetesen első­sorban , a királyt minek tartja. Olyan sértő fogalom­mal bír róla, illetőleg olyan sértő fogalmat akar róla terjeszteni, hogy magyarázatra méltónak sem tartjuk. Másodszor : megtanul­juk azt, hogy az ellenzék csak hízelgésben és kényeztetésben látja az udvarral szemben a lehetséges és sikeres szerepet. Ezt mondja az az ellenzék, mely mindig a rettenetes, függet­len hazafiságot hirdeti ! Harmadszor, ezzel kapcsolatban megtanuljuk azt is, hogy vol­tak az ellenzéken (és talán még vannak, mert ezért fenyegeti csörgő sipkával őket a »Pesti Napló«), kik »a fölfelé való kaczérkodás «-tól valamit vártak, mely kifejezés olyan pro­­grammot és olyan törekvést árul el, mely ép oly ellentétben áll a férfias loj­alitással, a­mennyire szembe szökik a komoly független, hazafias politikával. Mikor aztán így jellemezte az ellenzéket, illetőleg felfogását a czikkíró, akkor összefog­lalja azt is, hogy miben látja ő az ellenzék feladatát. Azt hiszi talán a t. olvasó, hogy most hazafias nagy czélokat, vagy valamire való programmot fog kapni? Nem. Czikkiró sze­­rint az ellenzék csak akkor teljesíti feladatát, ha »vagy kellemetlenné, vagy félelmessé« bír lenni. Ezzel a felfogással az ellenzék eszménye egyfelől: Szarcsevics és pártja, másfelől: Par­nell és pártja. Hogy azonban az ilyen pártok által akár a Parlamentarismus, akár azon ország, melynek parlamentjében az illető párt helyet és befolyást foglal el — mit nyer, akár szel­lemi, akár erkölcsi, akár anyagi tekintetben, azt valóban nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy­­ czikkírónak felfogását egyszer máskor iparko­­­­dott Magyarországon is valósítani, hol hírlapok­ban, hol a parlamentben, az ellenzék egyik, má­sik árnyalata,­­ teljesen sikertelenül. Azonban ennek daczára, jó tudni, és megjegyezni azt, hogy mi a theoria és mi a felfogás az ellen­zéki írókban — az ellenzékről, ennek úgy múltját, mint jövőjét tekintve. A NEMZET TÁRCZÁJA. Julius 3. A KIS KIRÁLYOK. Regény öt kötetben. Irta: J­ÓKAI HÓR. NEGYEDIK KÖTET. 98 Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli Sámson, a másik egy annál izmo­sabb hallgató ember. Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris né­ven »kosta«, ezeket nem számlálják. A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el, szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbyterek helye, az első pad magáé a Tanussy családé, melybe a családtagok mellé senki sem ült, kivéve a gyűléseken, a­mikor az assessorok részesültek ezen kitüntetésben. Szék­ül fog­lalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette Manó. A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé s képezték az énekkart, midőn megrendült a zsoltár. Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyü­lekezetben, jellemzi magát az egész hitelvet. Azok a fenkölt dalok, a­miknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, a­kit az egy Is­ten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról a trónra; — soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is teheti más, mint ő, a­ki színről színre látta a Jeho­­vát, a­­maga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszin­tén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy épen olyan őszinte szivü keleti eredetű nép, a­ki szeret a maga Istenével közvetlen beszélni: »Kiáltásom halld meg Isten! Vedd füledben az én könyörgésemet! Mert én szivem nagy ínségből, Messze földről, Kiáltja fölsége­­det!« Olyan ez, hogy szinte visszhangzik rá az égbol­tozat, a­honnan a Kherubim és Szerafim serege felel­­get rá viszsza. — Nem félig nyitott szájjal, nem le­sunyt fővel, aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel­­ bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus­­ rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül­t a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek­­ megkönnyebbül szive lelke utána, kipanaszkodta ma­­­­gát! Meghallgatták! Nem torkolták le: »hallgass! itt nagy urak vannak!« De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szé­pen, mint Tan­ssy Emanuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá csattant meg a gyermekkori szép álláshang, de bámulva hallgatta azt minden ember, még a rek­torok is odafenn a karzaton. S mindenki rajtafeledte a szemét azon a gyönyörű, szelíd ifjú arczon, melyen semmi rosz­indulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az áhitat, mért színlelte volna ? s mikor a végsorokat zengették a magasan járó énekben: »Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden időben!« csaknem egyedül hangzott az ő szava;ugy elhallkalodott mellette az egész gyülekezett. — Arcza, tekintete a magasba volt emelve, a kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyá­­ra; nincs »0« odafestve ! de azért mégis meglátja, a ki keresi. Úgy tetszett neki, mintha az első keresztények gyülekezetében volna, a­kik elhagyott romok közt, barlang üregekben, sírboltok pitvarában tartották isteni tiszteletüket, s várná a martyriumát. Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság, (felállva) s aztán a prédikáczió. A leülés zsurmolása alatt oda súgott Sára asz­­szony a Schwab­ mamzellnek. — Nid wahr ? I­ chant, comm un angelo ? Hanem azért mégis: »der Kanali, infame!« Hát aztán a prédikáczió is csak elment a maga útján. A textus a tékozló fiú allegóriájából volt véve, a­mit a szónok mindenképen iparkodott párhuzamos­sá tenni a Tanussy-család elzüllött sarjadékának tör­ténetével , a­mi néhol széllő­mdússá is vált: például, a hol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó állatokkal, még fölébe helyeztetik annak­­ az állapotnak, a­midőn egy magyar nemesi család iva­déka egy vályúból érkezik a német kadétokkal. Hogy ez a prédikáció egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött, azt kitalálható Manó ab­ból az elégedett ragyogásból, a­mi az apja arczát megdicséíte a fenyítő szónoklat alatt. Egyszeregy­szer Decebál a könyökével meg is taszita a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: »ez te rád talál!« Hanem a szónok annál jobban izzadt: ő maga érzé azt legjobban, hogy nost nagy igazságtalanságot követ el, hiszen ha őt mert igazán az Illés, Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló fiút kellene le nen­ydörögnie, hanem a té­kozló apát. Azonban hát nincs ilyan hosszú prédikáczió, a­minek ebéd idejéig vége ne legyen. Manó kiállta a nagy fenyítéket, szép keresztényi önmegadással; se nem feszengett, se kihívó arczot nem mutatott, se el nem mosolyodott: a p­rédikáczióra következett zsol­tárt megint együtt énekelte, s azután rész vett az úrvacsorájában, a­mit a kálvinisták­­áldozásának binak. A gyülekezetbontás után a traktuális férfiak ismét összevárták egymást, a templom székifütől illa­tos udvarán, hogy a­míg a népség hazatakarodik, az egyházi személyek hátrány­t adjanak. Tisztelendő Nyeles ír, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló ki­szorításokat, a melyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak jutalmazák, mind azok közt legbecsesebb lehetett ránézve az a magasztalás, melylyel a kegyúr, a kurátor elhalmozá. Decebál soha sem hallott ennél szebb prédikácziót. S különösen feldicsérendőnek találta annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatta!! — Ez egészen az or­­osz fiamnak a viselt dol­gait ábrázolta. Manó ezt is csak egy szelíd mosolygással fo­ga­dta. Hadd találja benne kedvét az apa. Hanem Nyeles ui múlhatlan kötelességének tartotta a delinquens büntetését enyhíteni és nem sú­lyosítani. — Oh, kérem a lássan, szólt féloldalra mosolygó szájjal, a fejét a görbe vállai közé húzva. Világért sem úgy volt czélirányozva. Távol volt tőlem min­den vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény. Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán telje­sen elfogyasztotta Manónak a­­ flegmáját, a­mi külön­ben sem szokott fiatal embereknél nagy készletben tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszte­letesnek s azt mondá neki: — Ugy­e bár, G­é h­á z­i! Akkor történt ez meg, a mikor te poshadt káposztával tartottál ben­nünket, szegény tékozló mendikásokat. Tyhü ! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagy tiszteletű gyülekezet sóbálványnyá me­redt vala, így beszélni az egyházi szónokkal! vállára ütni és per­tá szólítani, s még a diákoktól kapott gúnynéven nevezni: »Géházi!« Ki ne tudná, miféle csúnya név az, a bibliából? Illés próféta bélpoklos inasa! a pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak tátogott, mint a partra rántott potyka. Még Decebál maga is megijedt! Ettől a fiók­­egyszarvútól kitelik, hogy még ötét is megökleli! Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy találko­zik itten háládatos publikum is. A derék jó koszák mind félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket fejében legalább eltakarják. Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami catastropha éri! Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt for­dulva a gorombaság után, s ez ábrázatban Manó egy­szerre felismerte, daczára az orra hegyéig benőtt serte szakállnak, az ő kedves hajdani czimboráját, Jancsit. — Egyszerre odafordult hozzá, hátat mutatva az illustris társaságnak s megfogta a néptanító kezét. — Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi ugy­e? — Hát rám ismertél ? — Hogy ne ismertem volna ? Hát te mit csi­nálsz itt ? — Itt vagyok, kosta Ludbereken, a rektori ér­tekezletre jöttem. Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a kezét, s rontott vele előre, ki a tem­plomudvarból. A tanító csoport zsivaj­gott utána, s a­hogy mindenki könnyen kitalálható abbul a derült nyájaskodásból, a­mivel a rektorok Manót körülvet­ték, czirógatták, tapogatták, a fülébe sugdostak , ez most mind azt mondja neki: »jaj de istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!« Van tehát még olyan emberi osztály, a­melynél az igazmondás forgalomban levő­­pénz! Igen, a sze­gény rektorok azok. Még ő közöttük járja az igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más mó­don , de az, hogy egy falusi rektor egy jól kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe engedjen, annak nin­csen ára. Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis van hát itt valaki, a­ki szereti. Ebben az »otthon«-ban! — Hát az apám, meg az anyám nem ismert­e rád ? tudakol! Manó a régi czimborától. — Kire ? Egy kostára ? Hát ember az ? Annak a szája csak arra való, hogy enni adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. — Hát nem tudod? A nagy étteremben van két asztal, egyik a középen, a másik a falnál. Mind a kettő fel van terítve. A kö­zépsőnél ülnek a rangbeli vendégek, a szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Any­­án ülhetnek mellé, a bányán odaférnek. Ebéd után azt mondja nekik a kastély ura: »nagyon örülök,hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is, a­mi­kor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajléko­mat becses jelenlétükkel!« Hanem hogy kinek mi volt a neve ? azt nem kérdezi meg tőlük. (Folytatása köv.) BELFÖLD, Budapest, július 3. (A hazafias ruthe­­nek programmja.)Az ungvári »Kárpát« ruthén lap, mely egyetlen orgánuma a hazai rutheneknek, egyik legújabb számában körvonalazza a programot, a­melynek alapján a hazafias érzelmű ruthének álla­nak. E programm pontozatai a a következők: Az egyházi szabályzatok és szertartások megőrzése. A nép nyel­vének megőrzése. A népiskolák fejlesztése. A pan­­sláv tendentiák leküzdése. A pontozatok indokolást is nyernek, s ebből idézzük a következő néhány részt: A­mi a nép nyelvének megőrzését illeti, — úgy­mond, — nem engedhetjük az orosz irodalom behoza­talát, melyet népünk meg nem ért, sőt maguk az intelligens ruthénok sem, egy-kettőt kivéve, ezek azonban még nem »nép«. — a mi elvünk az, hogy megőrizzük és fejleszszük magyar-ruthén nép­nyelvünket, tökéletes­ítsük a lehetőség szerint, és kü­lönösen arra törekedjünk, hogy nyelvünk irodalma tökéletesüljön és terjedjen, azaz, hogy a pór ember is ne csak beszéljen ruthénul, hanem tudjon írni és nyo­matott írást olvasni. Megvallva az igazat, mi magyar­­ruthén­ok ebben a tekintetben utolsó helyet foglalunk el Magyarországon; nálunk a pórnép nem olvas semmit, mert olvasni nem tud, lehet, hogy legalább a jövő nemzedék fog tudni, és míg hazánkban a ma­gyaroknak, szerbeknek, románoknak, tótoknak, zsi­dóknak stb. nép számára írott irodalma van, nálunk ne­héz egy naptárt is bevinni a családi körökbe, mert a középkorú és az idős nemzedék olvasni nem tud. Népünknek szüksége van művelődésre, azt pedig csu­pán a templomtól, meg a ruthén ábéczés könyvből ép úgy meg nem kapja, mint a hogyan meg nem kapta eddig sem, — szükséges, hogy népünk fo­kozatosan megtanulja a ha'’ , az állam nyelvét i­s, mely nálunk am-tragyar. Hiú tö­rekvés volna részünkről szembeszállani a korral, mi­kor mi azt kívánjuk mindenkor, hogy éljünk a se­­gélylyel, mely nem tőlünk, hanem hazánktól, annak egyházi kormányától épen úgy, mint világi kormá­nyától ered. Ez okból helyeseljük azt az irányt, hogy népiskoláinkba behozassák a magyar nyelv, mely né­pünket nemzeti nyelvének és ruthén nemzetiségének elvesztése nélkül, melyet tőle senki elvenni nem is akar, nem is képes, a művelődésre vezeti. Középiskoláink s a tanárképzés. III. Most az a jelszó, hogy középiskolai ta­nárképzésünkbe hozzuk be a német seminá­­riumi rendszert, mi nem jelent egyebet, mint­hogy az egyetemi tanár függetlenül és saját individualitása szerint tanítja és gyakorolja be az ő úgynevezett semináriumában a jelöl­tet. Németországban, mi tagadás, az egye­temre lépő tanárjelöltek biztosabb alapot nyújtanak erre, mert először a közép­iskolán jobban képeztettek ki, s másodszor, mert az ottani egyetemi hallgatók eleme, hosszas időn át létrejött testületi szellem, szokás, traditió folytán, talán a nemzeti temperamentum kö­vetkeztében is szorgalmasabb. Azután, ha a nagy Németországban a tanárjelölteknek egy magasabb percentje elzüllik is azáltal, hogy nem kellőleg tanult az egyetemen, nem baj: ezt egy oly kifejlődött cultúra, mint a német, meg nem sínyli. Sokat tesz az is, hogy Német­országnak sok egyeteme van, s ha valamely szaknak nincsen meg a kiváló repr­esentánsa az egyik egyetemen, meg van a másikon, vagy harmadikon, vagy a többieken, s a szegényebb tanuló, mert ott tömérdek a stipendium vagy jótékonysági alapítvány, mehet oda, a­hová neki tetszik, és ta­lál existentiát. Mi, mint kis nemzet, szeré­nyebb viszonyok közt vagyunk, s nekünk mindent jobban kell kiszámítanunk mint a nagy nemzeteknek, hogy veszteségünk per­centje lehető kicsiny legyen. Nekünk csak két egyetemünk van, s e kettő közül is a ko­lozsvárinak az a baja, hogy szegény tanuló­nak nem nyújt existentiát, a gazdagabb ta­nuló meg mért ne menjen a fővárosba. A ko­lozsvári egyetemhez t. i. nincs elegendő sti­pendium kötve, sem más jótékonysági intéze­tekről, például tápintézetekről mellette nincs eléggé gondoskodva és másodszor, minthogy Kolozsvár kis város, nem állnak az egyetemi hallgatók rendelkezésére elegendő számban az instructori, magán tanítói állomások, me­lyekből fentarthatnák magukat. Ha a mi viszonyainkat szigorúan vizs­gáljuk, nekünk jobban felelne meg a franczia tanárképzés s úgy értesülünk, hogy közokta­tásügyi miniszterünk is foglalkozik az école normale kérdésével. Az école normáléban a jelöltek­ben laknak az intézetben, el vannak látva nemcsak élelemmel, hanem minden né­ven nevezendő tan és segédeszközökkel s gon­doskodva van tervszerű kiképeztetésükről. Az école normale azonban oly nagy pénzbe ke­rül, hogy egy ilyennek felállítására mi jelen­leg nem gondolhatunk. Nem marad tehát egyéb hátra, mint a két rendszert összekötni s kiválasztani belőlük azt, mit viszonyaink szükségeinek s mit pénzügyi helyzetünk meg­enged. Mi a következőleg volna megvaló­­sitható. 1. Egyetemi tanáraink képezzék ezentúl is a jelölteket, előadásaikkal s­zeminariu­­maikban. 2. A tanárjelöltségre vállalkozhassék mindenki, tetszés szerint választva szakát. 3. Hogy a tanárjelölti szaki szükséglet fedezését legalább részben biztosítsuk és regu­­lázhassuk, a tanárjelöltek egy részének alább megjelölendő állami segélyezését ne a tan­szakok szerint megállapított számarány­ban eszközöljük, hanem mindenkor a fenfor­­gó szükséglet szerint, ha nagyobb számban van szükségünk nyelvészekre nagyobb és oly számban segélyezzük az ily jelölteket, hogy beállandó szükségletünk mindig fedez­ve legyen. A segélyzendők számát az egyes szakokban minden évben a közoktatási minisz­térium jelölje ki. 4. Hogy a középiskolai törvény folytán beállandó nagyobb szükségletet fedezhessük, a jelöltek segélyezését az eddiginél nagyobb mértékben kell eszközölnünk. 5. Hogy a tehetségesebb ifjakat és a mó­dosabb szülők gyermekeit is megnyerhessük a tanári pályára, mondassák ki, hogy az ál­lamilag segélyzendő jelölteknek vagy leg­­­alább azok kiválóbbjainak jövője biztosítta­­­­tik akként, hogy tanári vizsgálatuk letétele­­ után mindaddig, míg rendes tanszéket nyer- s hetnek, mint jelöltek vagy tanársegédek al­kalmaztatni fognak középiskolákon, például évi 400 frtos várandósági díjjal. 6. A segélyezésre való megválasztás előre történjék, az érettségi vizsgálatot kitű­nően letett tanulókból vagy pedig concursuá­­lis vizsgálatok alapján a közoktatásügyi mi­niszter megbízottjai által. Mert az eddig di­vatban volt későbbi stipendiumadásnál csak az e pályára lépett sokszor jelentéktelen tanu­lók közül volt választás. Hogy pedig az egye­temi tanárok is jutalmazhassák és serkent­hessék tanítványaikat, ezek adományozására is tartassék fel néhány segélyezési hely. 7. A segélyezés ne stipendiumokkal tör­ténjék, hanem internatusokkal. Az ily inter­­natusok legyenek kicsiben école normaleok. A jelöltek nyerjenek benne lakást, élelmezést, hogy ne legyen gondjuk existentiájuk szük­ségleteire. Ezen internátusban legyenek ele­gendő számban tanulásra alkalmas szobák, legyenek kézi könyvtárak, oly berendezéssel, hogy minden jelölt a szükséges könyveket és segédeszközöket fennakadás nélkül megkap­hassa. Az internatusnak legyen kitűnő főve­zetője, ki az egész nevelést irányozza. Az egyes szakokból legyenek az intéze­ten vezető vagy correpetitor tanárok, kik a jelölteknek tanulmányaiknál tanácsadóik le­gyenek, kik a jelölteket tanulmányaiknál segíthessék, a szükséges irodalmi eszkö­zökre figyelmeztessék, ha egyetemi ta­nulmányaiknál hézagot tapasztalnak, a je­lölteket utasítsák a hiánynak magánúton való pótlására, győződjenek meg munkásságuk­ról, stb. Az ily internatus gondoskodjék az­tán arról is, hogy a jelöltek minden olyan culturális dolgot megtekinthessenek, mely műveltségük emelésére szolgálhat. Az inter­natus gondoskodjék továbbá, hogy a jelöltek külső és társadalmi megjelenésükben meg­nyerőkké váljanak. Gondoskodjék arról is, mi napjainkban oly ritkán tapasztalható ta­nárainknál, hogy tárgyukat szépen és von­zóan tudják előadni, hogy szóban és írás­ban kiváló ügyességre tegyenek szert, hogy a culturának az iskolában és az isko­lán kívül mennél hatalmasabb factorai­­vá válhassanak. Az ily internátusban le­gyen gondoskodva gyakorlati nyelvmesterek­ről, hogy minden jelölt legalább egy világ­nyelvet, irodalmának használhatása s tudósai­val való érintkezhetés czéljából teljesen és tökéletesen gyakorlatilag elsajátithasson ; to­vábbá a magyaron kivül még egy hazai nyel­vet, mert a nemzetiségek meghódítását az ily tanárokkal biztosabban fogjuk elérhetni. Az ily internatus azért is szükséges, mert a ta­nulók együtt lévén, egymástól is tanulhatnak, egymást segíthetik tanulmányaikban, külö­nösen a jobbak segíthetik a gyöngébbeket, versenyt idézhetnek elő. A latinban, német­ben, francziában s a hazai nyelvekben a szó­beli és írásbeli ügyesség, gyakorlottság csak együtt tanulás és gyakorlás mellett érhető el; különösen az élő nyelvek, például a franczia, német, olasz nyelv gyakorlati első.

Next