Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)

1885-10-01 / 1106. szám

Szerkesztősé­g: Ferencsiek­ tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reerszeli kiadás. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .................................................. 2 frt, 3 hónapra .................... (J » 6 hónapra .................................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 110 kr. (269.) szám. Budapest, 1885 Csütörtök október 1 - IV. évi folyam. Budapest, szeptember 30. Kiktől függ a világbéke sorsa? A nagyhatalmak mind őszintén akarják­­ a békét. A­ki ebben kételkedik, az nem hisz a való tényekben. Hogy Németország akarja a békét, hogy mi akarjuk annál inkább: ezt bizonyítani sem kell. És hogy Anglia min­den más hatalomnál inkább akarja, ez legke­­vésbbé szorul fejtegetésre. Egyedül csak Orosz­ország lehet gyanúban. A gyanúra és bizalmatlanságra a czár birodalma rászolgált. Az orosz diplomatia volt mindig a legravaszabb, az orosz politika a legmegbízhatatlanabb. Oroszország nem csak a keleti vallást örökölte Bisancztól: örö­költe egyszersmind a bizantinizmust. A ravasz simulékonyságot az orosz poli­tika bizonyos nyers erélylyel párosítja, mely a barbárokra emlékeztet, kik a hanyatló ró­mai birodalomtól tanulták a politizálást. Íme Oroszország sikereinek titka külö­nösen Ázsiában, hol az orosz diplomatia a keleti kényurak udvarában, vagy a sivatagok sátrai alatt majd mindig megnyeri a játszmát Anglia ellenében. De egyszersmind íme az ok az Oroszország elleni bizalmatlanságra. Ez egyszer azonban, úgy látszik, a bizal­matlanságnak nincs elég szilárd alapja. Azt a haragot nem lehet tettetni, melynek tüze ki­­villámlik a pánszláv sajtóból bolgár Sándor ellen. És úgy látszik, az orosz diplomatia megbotránkozása is őszinte ez alkalommal. Bolgár Sándor magaviselete pedig leginkább bizonyítja , hogy Oroszország keze nem volt és nincs a kelet-ruméliai játékban. Aki úgy cseng kegyelemért a szultánnál, aki legutóbb is küldöttséget indított a hívők fe­jedelméhez, jelentve neki, hogy Kelet-Rumé­­liában a szultán felsősége alatt minden a leg­jobb rendben van; s aki, bár felkényszeritette magát, ily hűséges sáfár gyanánt akar tekin­tetni Konstantinápolyban, az nem nagyon bizhatik a czár jóakaratában s mit sem remél­het a moskovitismustól. Vagy ellenkező esetben, soha ügyesebb színészek még nem csaltak meg közönséget, mint a keleti események szereplői Európát. Ha ez mind csak játék és semmi egyéb, ak­kor — az orosz politikusokról nem is szólva — Bolgár Sándor a legelső művészek közé tartozik, kinek alakítóképességét bámulni fogja az utókor. De hát erről aligha lehet szó. Ennyi té­nyezőnek, ha összebeszélése képzelhető volna, nem hihető, hogy valamennyi egy­szersmind kifogástalan művészettel játsza szerepét. Oroszország e szerint mit sem akar egy­előre a Balkán félszigeten. Bolgár Sándor csapatai nem az orosz sereg előőrsei. A keleti kérdés nagy malomkövét Oroszország még nem gurítja alá a Balkánon, neki Konstanti­nápoly falainak. És minden complicatio még sincs kizárva, habár több mint valószínű, hogy a porta és Sándor kibékülnek. És hozzá­teszszük, hogy még a hatalmak jóakaratától, s Oroszország gyanú alatt álló békeszeretetétől sem függ egészen. A Balkán félszigeten mit sem lehet egész bizonyosra kiszámítani. Ott nemcsak az orosz ügynökök tudnak galibát felidézni, hanem még a századrész hatalmak és néptörzsek is. A görögökről, szerbekről, montenegróiakról nem szólva: albánok, macedóniaiak, sőt a mi­­riditák is, kiknek lázadásáról az esti táviratok szólnak. A Balkán-félsziget úgy alá van aknázva, hogy egyes rétegek beszakadását a legna­gyobb elővigyázat sem gátolhatja meg. A török birodalom falai annyira roskatagok, hogy egyes falak bedőlését a hatalmak összes mérnökkara sem tartóztathatja fel. De a hatalmak jó egyetértése igen is kizárhatja a végleges catastropha bekövet­keztét. Apróbb lázongások még nem okozzák a török birodalom enyészetét, mint az apró lázak nem ölik meg a beteg embert , hanem csak jelzik a halálos betegség processusát, hirdetve, hogy itt nemsokára bekövetkezik a végfeloszlás. Ha minden oldalról meg nem támadják, a porta még elég hatalmas a kis forradalmak elnyomására. Ellenben, ha minden oldalról megro­hanják , ha Szerbia az egységes Bulgária miatt szükségesnek hirdetett ellensúlyt hódítás ál­tal akarja megszerezni; ha Görögország szin­tén rablásra indul ki; ha sorra fellázadnak a tartományok, Macedónia, s Albánia és ha Montenegro sem akar a nagy zsibvásárból elmaradni, akkor igen­is megmozdulhat egész nagyságában a keleti kérdés. Akkor a legbé­késebb szándékú hatalmak sem számíthatják ki, hol állnak meg. A hatalmaknak el is kell követniük mindent, hogy az egészen békés kibontakozásnak indult keleti dolgok ily for­dulatot ne vegyenek. Leginkább gyakorolhatják befolyásukat a független balkáni államokra. És ha ezeket visszatartják az elragadtatásoktól, vagy ka­landoktól, akkor a béke meg nem rendül. Mert a porta még el tud bánni esetleg fellá­zadó alattvalóival. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 30. Tolsztoj Nikolajevics Leo gróf. Nem rég bejárta a lapokat a hir, hogy gróf Tolsztoj Leo, Oroszországnak ez idő szerint legna­gyobb regényírója, az őrültek házába került. Ez a lesújtó hir azonban alig lepte meg a regényíró isme­rőseit, a­kik a catastrophára rég el voltak készülve, bárha annak beálltát ők is mély megilletődéssel fogadták. Tolsztoj Leo azon férfiak közül való, kikben a genialitás minden kelléke föllelhető. Veleszületett nagy írói talentuma, igazolására szolgál a régiektől hangoztatott amaz elvnek: »poéta nascitur«. A szü­letés kedvező viszonyok közé állította: gazdag em­ber volt anyagi és szellemi javakban egyaránt. A tulai kormányzóságban fekvő birtoka, a Jasznaja- Polyana nevű, emlékezetes marad az orosz irodalom­ban, hiszen ez a falu volt kedvelt tartózkodó helye Tolsztojnak, itt látott napvilágot legtöbb remeke, s itt élte a nagy regényíró a boldog házasélet gyönyö­reit, lévén megáldva egy olyan páratlanul kedves hitestárssal, kiről Turgenyev mindenha a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott. Különben a Tolsztoj-család sok kiváló férfiúval ajándékozta meg hazáját, kik nemcsak mint állam­férfiak, hanem mint tudósok és költők is nagy szolgá­latot tettek Oroszországnak. Említsem-e az 1875-ben elhunyt Tolsztoj Alekszisz grófot, a roman­­ticus regényírót és költőt, a­ki rettenetes Iván uralko­dását oly mesterileg ecsetelte a »Szerbijannyj her­czeg« czimű­ korrajzában és drámai trilógiájában, melynek első tagja ama zsarnok czár haláláról szól. Ő mutatta be Ivánt a maga valódi állatiságában, mint olyan embert, aki szüntelenül fél az ördögtől, és az általa ártatlanul kivégeztettek lelki üdvéért engesztelő isteni tiszteletet tart. Ott van továbbá a mostani bel­ügyminiszter Tolsztoj Dmitrij gróf, a ki mint kitűnő paedagogiai író ismeretes, s a ki megírta az orosz népoktatás történetét II. Katalinig. Ott látjuk Tolsztoj Iván grófot, a numismatica terén kiváló kapacitást és több nevezetes szakmunka alkotóját. De valamennyit felülmúlta Tolsztoj Lev. Szü­letett 1828-ban. Neveltetését orosz szokás szerint nyerte, azaz kiképzése olyan irányú volt, hogy isko­lái végeztével beléphetett akár katonai, akár más ál­lami szolgálatba. Katonáskodása nem tartott sokáig és a Kaukázuson folyt le, főleg bátyja kedvéért, a­ki lovastiszt volt. Ezen idő alatt annyira megismerte a katonai élet mivoltát, hogy sok beszélyében és több regényében megkapó művészi rajzát nyújta a kauká­zusi katonai életnek. (A kozákok.) Az emlékezetes krími hadjárat és Szebasztopol légberöpítése idején hirtelen mintegy varázsütésre küzdte föl magát Orosz­ország elsőrangú írói sorába. Ekkoriban az orosz irodalom átmeneti idejét élte, Puskin, Lermontov rég a sírban porlottak. Go­­goly az ötvenes évek kezdetén elhunyt, miután vagy nyolcz évig mint élőhalott tengette életét. A későbbi új tehetségek kezdtek ugyan jelentkezni 1848. körül, de Miklós czár féltvén trónját a »szabad gondolko­dástól«, a censortól átbocsátott műveket uj censurá­­nak vetette alá s az írókat isten háta mögött fekvő provinciákba belebbezte, így a később, hires D­o­s­z­­tojevszky megismerkedett a szibériai kényszer­­munkával s »A szenvedők« írója keserves két esz­tendőn át tanult szenvedni a hazáért. Szaltykov- S­c­s­e­d r­i­n, a­ki manapság borsot, meg paprikát tör az orosz hatalmasok orra alá s timsóval iparko­dik kipusztitani a korhadt szenteskedést és gazságot, egy messze eső provinciában ismerkedett meg a vi­déki kis istenek (gubernátorok, polgármesterek stb.) életével, szintén »felsőbb« meghagyásra. Turge­nyev Iván, mert necrologot írt Gogolyról, pár évig hallgatott Szpasszkoje falusi birtokán. Goncsarov Iván elkerülte ugyan ezt a sorsot, de hát az ő epo­­chális Oblomovja csak ez idő tájban készült, mert hi­szen »Oblomov« és a »Szakadék«, ez a két hatalmas regény, Oroszország történetének negyedszázadát öleli át. Az irodalmi élet csak II. Sándor trónrajutásá­val nyert szabadabb mozgást, lendületet. Mint mondám, a sebastopoli kudarc­ emelte fel­színre Tolsztoj Leót. Turgenyev egész életében a nyugati eszméket szolgálta és az orosz viszonyokba annyira jósló pillantást vetett, hogy a csírázó mag­ból felismerte a majdan nagyra növő fa lombozatá­nak arányait. A keserűen szenvedni tanult Doszto­­jevszky rendesen úgy választá regényeiben az alako­kat, hogy azoknak is bőségesen kijusson a szenve­désből. Igaz, hogy a sülyedt, bukott, romlott lelkek analysisát nálánál különbbül meg nem alkotó orosz író, de az is igaz, hogy a »kegyetlen« tehetség nevet, melylyel ellenfelei megtisztelték, bizonyos tekintet­ben megérdemelte. Sőt az a körülmény, hogy a pan­­rassismus pansláv tanának rendíthetetlen hive volt és az orthodox vallással kapcsolatos dogmák és nézetek fejtegetésébe bocsátkozott, műveinek bizonyos mys­­ticus és nyugateurópaiaktól épen nem élvezhető jel­lemet adott. Goncsarov Iván bármennyire kitűnő három re­génynyel ajándékozta is meg hazáját, bizonyos ellen­szenvre talált az oroszok közt, pusztán azért, mert egyik nagyszabású regényének hőse német, a­ki hozzá mint az orosz reformeszmék mozgatója van feltüntetve. Természetes, hogy orosz szempontból Turge­nyev is, Dosztojevszky is és Goncsarov is szélsőségek­ben mozogtak. Kellett férfiú, a­ki a két szélsőséget áthidalja és az »arany közepet« válaszsza működése teréül. Ilyen volt Tolsztoj Lev. Tudjuk, hogy Szebasztopol védelménél az orosz katona hősileg éhezett és tartotta magát a végle­tekig. Tolsztoj ennek az éhezésnek leírásával lepte meg az oroszokat. Házról-házra, sátorról-sátorra járt hűen, eltusolás, vagy színezés nélkül leírta a látotta­kat, sőt még azt a kérdést sem veti fel »Miért is éhezett az orosz katona?« A leírás így is mesteri jen és óriási sikert aratott. Csakhogy nincs olyan jó, a­minek rossz oldala is ne volna. A nyert dicsőség, hir, kitüntetés nem volt elég Tolsztojnak, már pályája hírnevei kezdetén mutatkozni kezdtek benne, hogy úgy mondjuk, a lángész excentricitásai. Megis­merkedik az író­ nemzedékkel, köztük Turgenyevvel és a sok gratulatióra, buzdításra azzal válaszol, hogy nem fog kizárólag az irodalommal foglalkozni. Hűt­len lesz a múzsához és felcsap — nem épen erdőke­rülőnek, hanem felteszi magában, hogy erdőt fog ül­tetni, mert az hasznos foglalkozás. Egy barátjának pedig azt írja: »Nagyon örvendek, hogy nem fogad­tam meg Turgenyev szavát és nem szenteltem ma­gam kizárólag az irodalomnak.« Turgenyev e hírnek hallatára írta Annenkov nevű barátjának: »Csak at­tól félek, hogy ezekkel az ugrándozásokkal valahogy derekát ne szegje tehetségének; svájczi beszélyében már úgy is hatalmas vargabetű tapasztalható. Ez igen nagy kár volna, — de én mégis erősen bízom az ő egészséges természetében.« Meg kell jegyeznem e helyütt, hogy Turgenjev kiváló jóakaratot tanúsított Tolsztoj tehetsége iránt és nagy tisztelője maradt utolsó lehelletéig, noha személyes érintkezésük soha nem szűkölködött bizo­nyos feszültség, mondhatnám antipathia nélkül. En­nek legjobb bizonyságát adja az a levél, melyet Tur­genjev 1856 végével Párisból irt Tolsztojhoz és mely­ben személyes viszonyukra vonatkozólag ez áll: »Jól meggondoltam azt, amiről nekem irt és úgy találom, hogy nincs igaza. Én azonban nem lehetek teljesen őszinte önnel szemben, mert nem lehetek teljesen nyílt irányában ; nekem úgy tetszik, hogy esetlenül ismerkedtünk meg és alkalmatlan pillanatban — és mire viszontlátjuk egymást, az ügy jóval si­mábban és könnyebben fog letelni. Érzem, hogy sze­retem önt, mint embert (az íróról nem is szólok) , de sok aggodalmam van ön miatt; végre is úgy talál­tam, hogy legjobb, ha távol tartom magamat öntől. Találkozáskor iparkodni fogunk karöltve haladni, — talán jobban fog menni akkor; távolról azonban — (furcsán hangzik ugyan) — szívem úgy vonz önhöz, akár a testvéremhez, sőt bizonyos gyöngéd érzelmet táplálok iránta. Egy szóval szeretem önt, az kétség­telen , hátha idővel jóra fog az vezetni,­ így Turgenjev. Az idő azonban egészen mást, tizennégy évi haragot hozott a két író közt, sőt egy hajszálon múlt, hogy páros viadalra nem keltek. 1861-ben történt ez. A voltaképem­ okot tud­nunk nem lehet. Gyanítják, hogy Turgenjev balk­ezű leánya képezte a viszály magvát,mely Szpasszkojeban, Turgenjev házában a két szó közt kitört. Igaz, hogy Turgenjev önmagát okolja a viszály keletkezéséért, melyet saját vallomása szerint egy a száján »hirtelen ki­­szalajtott szó« okozott. Tolsztoj sértve találta magát, párbajra hívta fel Turgenyevet és a szomszéd faluban fekvő birtokára ment. Másnap Turgenyev elküldte hozzá megbízottját, hogy nevében bocsánatot kérjen a megelőző estén történtekért, ha pedig a kérés nem vezetne czélhoz, állapítsák meg a találkozás helyét, idejét és módozatait. A megbízott Tolsztojt nem ta­lálta benn, mert egy másik birtokára utazott. A megbízott ott is felkereste, ekkor Tolsztoj kijelente, hogy párbajozni most nem hajlandó, mert nem akar scandalumokkal szolgálni az orosz olvasó­közönség­nek, de a bocsánatkérést, mint akkor hirlett, el nem fogadta. Az ügynek folytatása lett, a­mennyiben Turgenyev Párisból kihívó levelet írt Tolsztoj­nak,, még pedig azért, mert ez egy levélben állítólag gyávának nevezte Turgenyevet és annak másolatát köröztette barátai közt. Turgenyev ebben a sértőnek, becstelennek« nevezi Tolsztoj viseletét, melyet megtorlás nélkül hagyni nem fog. A párbajnak véget vetett aztán Tolsztojnak egy levele, melyből kitűnik, hogy merőben koholmány a Turgenyevet sértő levél másolatának terjesztése. A jó viszony csak a nyolc­vanas években, pár évvel Turgenyev halála előtt állt helyre a két iró közt Tolsztoj levele alapján. Turgenyevnek Tolsztojhoz intézett egy levelé­ről van még tudomásunk, melyet a nagy iró halálos ágyán, ironnal irt, és melyben ez foglaltatik: »Azért irom e levelet, hogy tudtára adjam, mennyire örven­dek, hogy kortársa lehettem, és hogy kifejezzem utolsó, őszinte kívánságomat. Barátom, térjen vissza az iro­dalomhoz ! Hiszen az ön talentuma is onnét van, a­honnét minden más adomány. Ah, mily boldog volnék, ha elgondolhatnám, hogy ezen kérésem hatni fog önre! . . . Barátom, orosz föld nagy írója — hall­gassa meg kérésemet!« Ilyen volt a viszony Oroszország két legna­gyobb írója közt. Tolsztoj 1856-tól kezdve hosszabb-rövidebb megszakításokkal több jeles regényt és beszélyt pro­­ducált. Legkiválóbb műve a »Háború és Béke«, ez a nagy történeti epopea, melyben a Napóleon ellen ma­gát védő Oroszország a hős. Turgenyev ítélete szerint »Csodálatos egy mű ez, melynek leggyengébb része épen az, a mi a közönséget annyira elragadja: a történeti rész és a lélektan.« Másik nagy regénye a 3 kötetes »Karenina Anna«, az orosz társadalom vi­szonyaival foglalkozik; a jellemek alkotásában meg­lehetős fogyatkozást mutat, sőt a panslav tendentiák és az orosz mysticismus is tért hódítanak benne. Ne­vezetes művei még: »Az ifjú és a gyermekkor«, »A kozákok«, »A családi boldogság«, »Szebasztopol« stb. Oroszországban nagyon olvassák az ő műveit, sőt külföldi — főleg francia és német — nyelvekre is fordítják. Nálunk most fordíttatja Ráth Mór a »Háború és Békét«, valószínűleg költség­kímélésből francziából, pedig ennek a műnek, épen úgy, mint Tolsztoj sok más regényének franczia fordításai, meg­lehetősen rosszul sikerültek. B­ELPOL­TD, Budapest, szept. 30. (A képviselőház ül­é­­se.) A képviselőház holnap, október hó 1-én d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: Osztályok kisorsolása, bizottságok választása , interpellációk. Budapest, szept. 30. (Szerb pénzügyi kölcsönművelet és Ausztria-Ma­g­y­a­r­o­r­­s­z­á­g.) Az »Egyetértés« közölve a hírt, hogy Petro­­vics szerb pénzügyminiszter Bécsbe érkezett pénzt keresni a mozgósítás költségeire, megjegyzi, hogy Szerbia bankárai csak azon feltétel alatt voltak haj­landók a kölcsönt megkötni, ha Ausztria-Magyaror­­szág a garantiát átvállalj­a s hogy e garantiát a közös kormány a magyar miniszterek beleegyezésével meg­adta. Az »Egyetértés« e hire minden ala­pot nélkülöz. Budapest, szept. 30. (A költségvetés.) Gróf S­z­a­p­á­r­y Gyula pénzügyminiszter — mint értesülünk — az 1886-ik évi költségvetési előirányzatot a jövő hét közepén terjeszti a képviselőház elé. Budapest, szept. 30. (A szabadelvű párt értekezlete.) Az országgyűlési szabad­elvű párt ma d. u. 6 órakor tartott értekezletét V­i­­zso­n­yi elnök meg nyitván, Rakovszky István, a kijelölő bizottság jegyzője felolvasta a képviselőház holnapi ülésében megválasztandó bizottságokba kije­lölt tagok névsorát, mely következő: Gazdasági bizottság: Andaházy László, Andaházy Pál, Baics Milos dr., Csávossy Béla, Bay László, Izsák­ Dezső, Ivády Béla, Neppel Ferencz, Rakovszky György. Igazságügyi bizottság : Apáthy István, Engelmayer József, Gáli József, Győry Elek, Haviár Dániel, Hodossy Imre, Horváth Lajos, ..Kazy János, Kőrösy Sándor, Lészay Lajos, Literáty Ödön, Mandel Pál, Matuska Páter, Popovics Vazul, Teleszky István. K­é­r­v­é­n­y­­­bizottság: Bernáth Dezső, Besse­­nyey Ernő, Csávossy Béla, Gajáry Ödön, Gergelyi Tivadar, Gödi Károly, Kiss Pál, Kricsfalusy Vilmos, Justh Gyula, Olay Lajos, Rácz Athanáz, Vámos Béla, Vizsolyi Gusztáv, Zeyk Dániel Zsámbokréti József. Könyvtári bizottság : Bekcsics Gusztáv, Könyvessy Ferencz, Kiss Lajos, Orbán Balás, Pulszky Károly, Román Sándor, Rost­­házy Kálmán. Közlekedésügyi bizottság: Bausznern Guido, Bánffy Béla gr., Bor­oss Bálint, Darányi Ig­­nácz, Packh Károly, Huszár Károly b., Ivánka Imre, Károlyi Sándor gr., Krausz L­ajos, Kresztics György, Kubinyi Árpád, Probsztner Arthur, Szalay Ödön, Szögyény Emil, Teleki Domoi­os gr., Teleki G­éza gr., Thaly Kálmán, Tisza Lajos gr., Tomcsányi László, Tors Kálmán, Zalay István. Közoktatásügyi bizottság: Bartha Mik­lós, Bohus László, Bubics Zsigmond, Dániel Márton, Ferencz József, Kardos Kálmán, Kis Albert, Kovács Albert, Kuncz Adolf, Ságl­y Gyula, Szathmáry György, Széchenyi Jenő, Vadray Károly, Zichy An­tal, Zsilinszky Mihály. Mentelmi bizottság : Antal Gyula, Chorin Ferencz, Cziple Zsigmond, Dániel Gábor, Gaál Jenő (felvinczi), Karuch, József, Komjáthy Béla, Krajcsik Ferencz, Lázár Ádám, Porubszky Jenő, Schmidt Gyula, Szathmáry László, Szilágyi Virgil, Szlávy Olivér, Vesztei­ Imre. .. Naplóbíráló bizottság : Amon Ede, Bara­­nyi Ödön, Beles János, Bezerédy Viktor, Biasini Do­mokos, Boda Vilmos, Bottlik Lajos, Dessewffy Kál­mán, Degen Gusztáv, Fáy László, Gulácsy Dezső, Gulácsy Gyula, Győrffy Gyula, Gyurics János, He­­vessy Bertalan, Horváth Móricz, Jánosy János, Lő­­rinczy György, Ordódy Pál, Rossival István, Szere­­day Aladár, Szunyogh Szabolcs, Török Zoltán, Vay Elemér b., Zeyk Károly. Pénzügyi bizottság: Andrássy Manó gr., Busbach Péter, Dániel Ernő, Elekes György, Fáik Miksa, Harkányi Frigyes, Hegedűs Sándor, Helfy Ignácz, Hieronymi Károly, Horánszky Nándor, Krá­­litz Béla, Láng Lajos, Lukács Béla, Lukács László, Országh Sándor, Pejacsevich Tódor gr., Rakovszky István, Szilágyi Dezső, Wahrmann Mór, Ugrón Gá­bor, Zsigmondy Vilmos. Számvizsgáló bizottság: Dániel Gábor, Földváry Miklós, Jankovich Aladár, Kégl György, Latinovics Gábor, Lázár Ernő, Nyáry Béla, K. Pap­szász Károly, Potóczky Dezső. Véderő bizottság: Bissingen Ernő gr., Er­­nuszt Kelemen, Hojtsy Pál, Lipovniczky Sándor, Lónyay Sándor, Mara Lőrincz, Milics Mihály, Münich Aurél, Szerb György, Szily László, Tischler Vincze, Tisza László, Thaly Kálmán, Török József gr., Was­­mer Adolf b. Zárszámadás vizsgáló bizottság: Abo­­nyi Emil, Amon Ede, Bossányi László, Cselko Ig­nácz, Enyedy Lukács, Ferenczy Miklós, Gyurkovics György, Hazay Ernő, Kapisztory Ferencz, Mihályi Péter, Molnár Antal, Neusziedler Károly, Prileszky Tádé, Wodianer Béla, Zay Adolf. Az értekezlet a kijelöléseket helyeslő tudomásul vévén, a tanácskozás véget ért. Budapest, szept. 30. (A congru,a kérdé­sének rendezése.) A »Magyar Állam« mai száma közli Boncz Ferencz min. tanácsos és kath. alapítványi királyi ügy igazgató urnak vélemény­es jelentését, melynek megírására a papi congrua- és párbérkérdés megoldása tárgyában a szakminiszter által felszólíttatott. A munkálat részletesen ismerteti a papi congruák kérdésében eddig kibocsátott lénye­gesebb intézkedéseket, azután rátér a tárgy részletes fejtegetésére. Boncz nézete a következőkben vonható össze: A congrua rendezése a jelenleg fenálló java­dalmak pontos összeírását és felbecslését követelendi; ezen összeírás és becslés pedig nem lenne megbízható, ha abban kétes természetű javadalmak is számba vé­tetnek. Azért a vitás természetű szolgálmányok kér­désének tisztázása a congrua megállapítása előtt elke­­rülhetlenül szükséges. Ezen biztos rendezés pedig csak akkor vitethetnék keresztül, ha egyrészt kimondatik az,­miszerint ily szolgálmányok teljesítése csa­kis a saját vallásbeli hiveket terhe­l­i^^ "ész­ről pedig kimondatik az is, hogy ezen szolulványokk­a­l rokon természetűek megváltás mellett eltö­­rültetnek. Lehetne ugyan ezeket jövőre telekkönyvi­­ keblezések elrendelése által is biztosítani. Ámde ily terhelés a birtok és tulajdon szabadsága f ’átlan­­ságába ütköznék ; de meg e­z nincs se értéke a. javadalmas el" már azért is előnyt? szol?” nek a hiveiveli ízetlenségek Már is vannak arra ptkl,,hogy papi munkák tekintetében híveikkel vált désre léptek. Ha a püspökök saját hatá„­ erélylyel sürgetnék az ily váltságok keresztülvite akkor remélhetőleg törvényhozási intézkedésre se^m leendne szükség, mert néhány év alatt ez^- 1 ' ’ ^sek is tisztába hozatnának. Vb V''/. N­ézetem szerint tehát úgy ezen, m.Zó.'?. fen­­nebbi kérdések tekintetében a püspöki kar lenne fel­hívandó a váltsági eszme megvalósítására. Ha azon­ban ez után ezét nem éreznék , akkor a törvényhozás­nak kellene ezen szolgálmányoknak a természetesen megfelelő váltság melletti eltörlését kimondani. Ez esetben azután azon kérdés merül fel, hogy a) a vált­ság mily alapon eszközlendő ? és b) hogy a váltság ösz­­szege ki által fizetendő ? A papi szolgálmányok és adózások a volt jobbágyi szolgáltatásokkal rokon ter­mészetűek lévén, ezek megvitatásának módja ugyan­azon elvek szerint lenne keresztülvi er­dő. Hogy pedig a váltságösszeg ki által fizettes­sék ? arra önként kínálkozik a felelet, tudniillik az eddigi kötelezettek által, mert ezek szoros értelemben vett magán­terhei voltak akár az egyes híveknek, akár pedig a községeknek, mint ilyeneknek. A vált­sági összegek behajtása körül — melyek esetleg 10 éves részletfizetésekben történnek — az adók és egyéb közterhek behajtása tekintetében fönálló sza­bályok lennének életbe léptetendők. Hallatszanak oly hangok is, mintha ezen vált­­ságok a vallásalap terhére, vagy legalább annak köz­vetítésével lennének keresztül viendők.­­ Ezen fel­fogás azonban nem csakhogy téves, hanem egyenesen ellenkezik is a vallásalap rendeltetésével, mert en­nek czélja az esetleges segélyezés, nem pedig a fenn­álló kötelezettség átvállalása. Ezekben bátorkodtam alázatos nézeteimet rövi­den előterjeszteni. Ha ezek excellentiás magas in­­tenzióival találkozni szerencsések volnának, akkor további kegyes utasításaihoz képest ezen alapokon a megfelelő felhívások a püspöki karhoz kibocsátan­­dók lennének. Mindenesetre nagyon kívánatos, sőt szükséges az, hogy ezen váltsági kérdés a congrua­­rendezéssel együttesen tárgyaltassék, mert az biztos megoldást csak ez után nyerhetend. Erdélyben más viszonyok lévén, ezen intézkedések csak a szoros ér­telemben vett Magyarországra terjednének ki. Budapest, szept. 30. (A földadó.) Az országos cataster-földad­ó-b­izottság — mint már je­lentettük — a magyar korona országaiban az összes földbirtoknak tiszta jövedelmét véglegesen 151,827,531 írtra vette föl, a miből az 1881. XLII. t. sz. értel­mében ármentesitési költségre levonandó 5.575,285 frt, úgy fogy az összeg, a melynek alapján a föld adó kivetendő 146.252,246, forintban állapítható meg. Eredetileg az országos bizottság a tiszta jövedelmet 155.812.326 forintra vette fel, a­mely összegből azután az egyes becslési kerületek­ből beérkezett egyéni felszólamlások következté­ben összesen 2,56°/„ azaz 3.984.795 forint vonatott le. Megemlítjük még, hogy az új kataszter szerint összesen 53.469,076 hold becsültetett meg, úgy hogy átlag egy holdra 2 frt 84 kr, illetőleg 2 frt 73 kr tiszta jövedelem esik. A legmagasabb átlagos tiszta jövedelem a szegedi kerületre vettetett ki u. m. hol­danként 5 frt 95 kr; a legkisebb a kolozsvári kerü­letre holdanként 85 kr. A kelet-ruméliai kérdés. Az orosz közvélemény »enfant terrible «-je, az u. n. nem-hivatalos Oroszország szócsöve, Akszakov .Iván megszólalt és a »Rusz« legközelebbi számának tz­enkét hasábját szenteli a kelet-ruméliai ügyeknek. A czikkből csak két sovány távirati kivonat van előt­tü­­nk, melyeket angol lapok közölnek. De ezekből is t­­gnik, hogy Akszakov ezúttal is nyíltan fejezte ki a pán -oroszok legtitkosabb gondolatát.­­ Akszakov úr — a­mint azt nem rég a »Nem­egyik tudósítója előtt kijelentette — meg van győződve, hogy a kisebb népeknek nincs jövő- és hivatva vannak beolvadni valamely nagy nem­en­. Ez magától fog jönni; Oroszországnak csak arra kell ügyelnie, hogy a sláv népek el ne némete­­sedjenek; ott kell lennie a helyszínen, mikor egy ki­sebb nép kivetkőzni kezd a nemzetiségéből és gon­doskodnia kell arról, hogy az átalakulás sláv szel­lemben, azaz az oroszosítás felé haladjon. Ezen felfo­gásból indulva ki, Akszakov természetesen most is azon eredményre jut, hogy Oroszország tartozik az alkalmat megragadni és nem engedheti ki­­siklani a kezéből a Balkán-félszige­tet, mely már­is szenved az osztrák invasiótól és már is háboríttatik oly elemek által, melyek el­lenséges érzülettel viseltetnek Oroszország, tehát (!) a slávok igazi érdekei iránt. A »Rusz« azt követeli, hogy Oroszország fog­laljon el a félszigeten és a Bosporuson oly stratégiai állást, mely azonnal a helyzet urává teszi.« A pánsláv publicista egyúttal iparkodik enya­­girozni az orosz kormányt is és ezért elbeszéli, hogy Cantacuzen herczeg bolgár hadügyminiszter és a bolgár államcsíny előestéjén ment szabadságra. Kojander, sophiai orosz diplomatiai ügynök Merán­­ban volt G­­­e­r­s külügyminiszternél, Sorokin sophiai orosz consul pedig Moszkvában. Akszakov szerint a orosz birodalom képviselői szándékosan távolíttat­­tak el Sophiából, hogy a forradalom előidézésével ne vádolhassák Oroszországot. Angol lapoknak azt jelentik Bejrutból, hogy egész S­y­ri­á­b­a­n nagy izgatottság uralkodik, mert Konstantinápolyból hirtelen azon parancs érkezett, hogy a múlt hat évben hazabocsátott összes tartalé­kosok azonnal hivassanak be. A mozlimok közt meg­döbbenést okoz a szigor, melylyel a mozgósítást foga­natosítják.* Belgrádból azt írják a »Pol. Corr.«-nek, hogy a nagyhatalmak kormányai mindeddig a szerb kormánynak semmi pozitív tanácsokat nem adtak, csak azon reményüket fejezték ki, hogy Szerbia tar­tózkodó, óvatos magatartást fog követni. Szerb részről kiemelik azt, hogy a Balkán államok közül egyedül Szerbia felelt meg eddig mindazon köve­telményeknek, melyeket a berlini szerződés eléje szabott ámbár e lejalitás Szerbiára nagy pénz­ügyi áldozatokkal és jelentékeny közgazdasági és politikai nehézségekkel volt összekötve. Szerbia kü­lönben azt a biztosítást nyerte a hatalmaktól, hogy

Next