Nemzet, 1885. október (4. évfolyam, 1106-1136. szám)
1885-10-01 / 1106. szám
Szerkesztőség: Ferencsiek tere, Athenaeum-épület, I. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk es Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 4 kr. Reerszeli kiadás. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .................................................. 2 frt, 3 hónapra .................... (J » 6 hónapra .................................................. 12 > Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 4 kr. 110 kr. (269.) szám. Budapest, 1885 Csütörtök október 1 - IV. évi folyam. Budapest, szeptember 30. Kiktől függ a világbéke sorsa? A nagyhatalmak mind őszintén akarják a békét. Aki ebben kételkedik, az nem hisz a való tényekben. Hogy Németország akarja a békét, hogy mi akarjuk annál inkább: ezt bizonyítani sem kell. És hogy Anglia minden más hatalomnál inkább akarja, ez legkevésbbé szorul fejtegetésre. Egyedül csak Oroszország lehet gyanúban. A gyanúra és bizalmatlanságra a czár birodalma rászolgált. Az orosz diplomatia volt mindig a legravaszabb, az orosz politika a legmegbízhatatlanabb. Oroszország nem csak a keleti vallást örökölte Bisancztól: örökölte egyszersmind a bizantinizmust. A ravasz simulékonyságot az orosz politika bizonyos nyers erélylyel párosítja, mely a barbárokra emlékeztet, kik a hanyatló római birodalomtól tanulták a politizálást. Íme Oroszország sikereinek titka különösen Ázsiában, hol az orosz diplomatia a keleti kényurak udvarában, vagy a sivatagok sátrai alatt majd mindig megnyeri a játszmát Anglia ellenében. De egyszersmind íme az ok az Oroszország elleni bizalmatlanságra. Ez egyszer azonban, úgy látszik, a bizalmatlanságnak nincs elég szilárd alapja. Azt a haragot nem lehet tettetni, melynek tüze kivillámlik a pánszláv sajtóból bolgár Sándor ellen. És úgy látszik, az orosz diplomatia megbotránkozása is őszinte ez alkalommal. Bolgár Sándor magaviselete pedig leginkább bizonyítja , hogy Oroszország keze nem volt és nincs a kelet-ruméliai játékban. Aki úgy cseng kegyelemért a szultánnál, aki legutóbb is küldöttséget indított a hívők fejedelméhez, jelentve neki, hogy Kelet-Ruméliában a szultán felsősége alatt minden a legjobb rendben van; s aki, bár felkényszeritette magát, ily hűséges sáfár gyanánt akar tekintetni Konstantinápolyban, az nem nagyon bizhatik a czár jóakaratában s mit sem remélhet a moskovitismustól. Vagy ellenkező esetben, soha ügyesebb színészek még nem csaltak meg közönséget, mint a keleti események szereplői Európát. Ha ez mind csak játék és semmi egyéb, akkor — az orosz politikusokról nem is szólva — Bolgár Sándor a legelső művészek közé tartozik, kinek alakítóképességét bámulni fogja az utókor. De hát erről aligha lehet szó. Ennyi tényezőnek, ha összebeszélése képzelhető volna, nem hihető, hogy valamennyi egyszersmind kifogástalan művészettel játsza szerepét. Oroszország e szerint mit sem akar egyelőre a Balkán félszigeten. Bolgár Sándor csapatai nem az orosz sereg előőrsei. A keleti kérdés nagy malomkövét Oroszország még nem gurítja alá a Balkánon, neki Konstantinápoly falainak. És minden complicatio még sincs kizárva, habár több mint valószínű, hogy a porta és Sándor kibékülnek. És hozzáteszszük, hogy még a hatalmak jóakaratától, s Oroszország gyanú alatt álló békeszeretetétől sem függ egészen. A Balkán félszigeten mit sem lehet egész bizonyosra kiszámítani. Ott nemcsak az orosz ügynökök tudnak galibát felidézni, hanem még a századrész hatalmak és néptörzsek is. A görögökről, szerbekről, montenegróiakról nem szólva: albánok, macedóniaiak, sőt a miriditák is, kiknek lázadásáról az esti táviratok szólnak. A Balkán-félsziget úgy alá van aknázva, hogy egyes rétegek beszakadását a legnagyobb elővigyázat sem gátolhatja meg. A török birodalom falai annyira roskatagok, hogy egyes falak bedőlését a hatalmak összes mérnökkara sem tartóztathatja fel. De a hatalmak jó egyetértése igen is kizárhatja a végleges catastropha bekövetkeztét. Apróbb lázongások még nem okozzák a török birodalom enyészetét, mint az apró lázak nem ölik meg a beteg embert , hanem csak jelzik a halálos betegség processusát, hirdetve, hogy itt nemsokára bekövetkezik a végfeloszlás. Ha minden oldalról meg nem támadják, a porta még elég hatalmas a kis forradalmak elnyomására. Ellenben, ha minden oldalról megrohanják , ha Szerbia az egységes Bulgária miatt szükségesnek hirdetett ellensúlyt hódítás által akarja megszerezni; ha Görögország szintén rablásra indul ki; ha sorra fellázadnak a tartományok, Macedónia, s Albánia és ha Montenegro sem akar a nagy zsibvásárból elmaradni, akkor igenis megmozdulhat egész nagyságában a keleti kérdés. Akkor a legbékésebb szándékú hatalmak sem számíthatják ki, hol állnak meg. A hatalmaknak el is kell követniük mindent, hogy az egészen békés kibontakozásnak indult keleti dolgok ily fordulatot ne vegyenek. Leginkább gyakorolhatják befolyásukat a független balkáni államokra. És ha ezeket visszatartják az elragadtatásoktól, vagy kalandoktól, akkor a béke meg nem rendül. Mert a porta még el tud bánni esetleg fellázadó alattvalóival. A NEMZET TÁRCZÁJA. Szeptember 30. Tolsztoj Nikolajevics Leo gróf. Nem rég bejárta a lapokat a hir, hogy gróf Tolsztoj Leo, Oroszországnak ez idő szerint legnagyobb regényírója, az őrültek házába került. Ez a lesújtó hir azonban alig lepte meg a regényíró ismerőseit, akik a catastrophára rég el voltak készülve, bárha annak beálltát ők is mély megilletődéssel fogadták. Tolsztoj Leo azon férfiak közül való, kikben a genialitás minden kelléke föllelhető. Veleszületett nagy írói talentuma, igazolására szolgál a régiektől hangoztatott amaz elvnek: »poéta nascitur«. A születés kedvező viszonyok közé állította: gazdag ember volt anyagi és szellemi javakban egyaránt. A tulai kormányzóságban fekvő birtoka, a Jasznaja- Polyana nevű, emlékezetes marad az orosz irodalomban, hiszen ez a falu volt kedvelt tartózkodó helye Tolsztojnak, itt látott napvilágot legtöbb remeke, s itt élte a nagy regényíró a boldog házasélet gyönyöreit, lévén megáldva egy olyan páratlanul kedves hitestárssal, kiről Turgenyev mindenha a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott. Különben a Tolsztoj-család sok kiváló férfiúval ajándékozta meg hazáját, kik nemcsak mint államférfiak, hanem mint tudósok és költők is nagy szolgálatot tettek Oroszországnak. Említsem-e az 1875-ben elhunyt Tolsztoj Alekszisz grófot, a romanticus regényírót és költőt, aki rettenetes Iván uralkodását oly mesterileg ecsetelte a »Szerbijannyj herczeg« czimű korrajzában és drámai trilógiájában, melynek első tagja ama zsarnok czár haláláról szól. Ő mutatta be Ivánt a maga valódi állatiságában, mint olyan embert, aki szüntelenül fél az ördögtől, és az általa ártatlanul kivégeztettek lelki üdvéért engesztelő isteni tiszteletet tart. Ott van továbbá a mostani belügyminiszter Tolsztoj Dmitrij gróf, a ki mint kitűnő paedagogiai író ismeretes, s a ki megírta az orosz népoktatás történetét II. Katalinig. Ott látjuk Tolsztoj Iván grófot, a numismatica terén kiváló kapacitást és több nevezetes szakmunka alkotóját. De valamennyit felülmúlta Tolsztoj Lev. Született 1828-ban. Neveltetését orosz szokás szerint nyerte, azaz kiképzése olyan irányú volt, hogy iskolái végeztével beléphetett akár katonai, akár más állami szolgálatba. Katonáskodása nem tartott sokáig és a Kaukázuson folyt le, főleg bátyja kedvéért, aki lovastiszt volt. Ezen idő alatt annyira megismerte a katonai élet mivoltát, hogy sok beszélyében és több regényében megkapó művészi rajzát nyújta a kaukázusi katonai életnek. (A kozákok.) Az emlékezetes krími hadjárat és Szebasztopol légberöpítése idején hirtelen mintegy varázsütésre küzdte föl magát Oroszország elsőrangú írói sorába. Ekkoriban az orosz irodalom átmeneti idejét élte, Puskin, Lermontov rég a sírban porlottak. Gogoly az ötvenes évek kezdetén elhunyt, miután vagy nyolcz évig mint élőhalott tengette életét. A későbbi új tehetségek kezdtek ugyan jelentkezni 1848. körül, de Miklós czár féltvén trónját a »szabad gondolkodástól«, a censortól átbocsátott műveket uj censurának vetette alá s az írókat isten háta mögött fekvő provinciákba belebbezte, így a később, hires Dosztojevszky megismerkedett a szibériai kényszermunkával s »A szenvedők« írója keserves két esztendőn át tanult szenvedni a hazáért. Szaltykov- Scsed rin, aki manapság borsot, meg paprikát tör az orosz hatalmasok orra alá s timsóval iparkodik kipusztitani a korhadt szenteskedést és gazságot, egy messze eső provinciában ismerkedett meg a vidéki kis istenek (gubernátorok, polgármesterek stb.) életével, szintén »felsőbb« meghagyásra. Turgenyev Iván, mert necrologot írt Gogolyról, pár évig hallgatott Szpasszkoje falusi birtokán. Goncsarov Iván elkerülte ugyan ezt a sorsot, de hát az ő epochális Oblomovja csak ez idő tájban készült, mert hiszen »Oblomov« és a »Szakadék«, ez a két hatalmas regény, Oroszország történetének negyedszázadát öleli át. Az irodalmi élet csak II. Sándor trónrajutásával nyert szabadabb mozgást, lendületet. Mint mondám, a sebastopoli kudarc emelte felszínre Tolsztoj Leót. Turgenyev egész életében a nyugati eszméket szolgálta és az orosz viszonyokba annyira jósló pillantást vetett, hogy a csírázó magból felismerte a majdan nagyra növő fa lombozatának arányait. A keserűen szenvedni tanult Dosztojevszky rendesen úgy választá regényeiben az alakokat, hogy azoknak is bőségesen kijusson a szenvedésből. Igaz, hogy a sülyedt, bukott, romlott lelkek analysisát nálánál különbbül meg nem alkotó orosz író, de az is igaz, hogy a »kegyetlen« tehetség nevet, melylyel ellenfelei megtisztelték, bizonyos tekintetben megérdemelte. Sőt az a körülmény, hogy a panrassismus pansláv tanának rendíthetetlen hive volt és az orthodox vallással kapcsolatos dogmák és nézetek fejtegetésébe bocsátkozott, műveinek bizonyos mysticus és nyugateurópaiaktól épen nem élvezhető jellemet adott. Goncsarov Iván bármennyire kitűnő három regénynyel ajándékozta is meg hazáját, bizonyos ellenszenvre talált az oroszok közt, pusztán azért, mert egyik nagyszabású regényének hőse német, aki hozzá mint az orosz reformeszmék mozgatója van feltüntetve. Természetes, hogy orosz szempontból Turgenyev is, Dosztojevszky is és Goncsarov is szélsőségekben mozogtak. Kellett férfiú, aki a két szélsőséget áthidalja és az »arany közepet« válaszsza működése teréül. Ilyen volt Tolsztoj Lev. Tudjuk, hogy Szebasztopol védelménél az orosz katona hősileg éhezett és tartotta magát a végletekig. Tolsztoj ennek az éhezésnek leírásával lepte meg az oroszokat. Házról-házra, sátorról-sátorra járt hűen, eltusolás, vagy színezés nélkül leírta a látottakat, sőt még azt a kérdést sem veti fel »Miért is éhezett az orosz katona?« A leírás így is mesteri jen és óriási sikert aratott. Csakhogy nincs olyan jó, aminek rossz oldala is ne volna. A nyert dicsőség, hir, kitüntetés nem volt elég Tolsztojnak, már pályája hírnevei kezdetén mutatkozni kezdtek benne, hogy úgy mondjuk, a lángész excentricitásai. Megismerkedik az író nemzedékkel, köztük Turgenyevvel és a sok gratulatióra, buzdításra azzal válaszol, hogy nem fog kizárólag az irodalommal foglalkozni. Hűtlen lesz a múzsához és felcsap — nem épen erdőkerülőnek, hanem felteszi magában, hogy erdőt fog ültetni, mert az hasznos foglalkozás. Egy barátjának pedig azt írja: »Nagyon örvendek, hogy nem fogadtam meg Turgenyev szavát és nem szenteltem magam kizárólag az irodalomnak.« Turgenyev e hírnek hallatára írta Annenkov nevű barátjának: »Csak attól félek, hogy ezekkel az ugrándozásokkal valahogy derekát ne szegje tehetségének; svájczi beszélyében már úgy is hatalmas vargabetű tapasztalható. Ez igen nagy kár volna, — de én mégis erősen bízom az ő egészséges természetében.« Meg kell jegyeznem e helyütt, hogy Turgenjev kiváló jóakaratot tanúsított Tolsztoj tehetsége iránt és nagy tisztelője maradt utolsó lehelletéig, noha személyes érintkezésük soha nem szűkölködött bizonyos feszültség, mondhatnám antipathia nélkül. Ennek legjobb bizonyságát adja az a levél, melyet Turgenjev 1856 végével Párisból irt Tolsztojhoz és melyben személyes viszonyukra vonatkozólag ez áll: »Jól meggondoltam azt, amiről nekem irt és úgy találom, hogy nincs igaza. Én azonban nem lehetek teljesen őszinte önnel szemben, mert nem lehetek teljesen nyílt irányában ; nekem úgy tetszik, hogy esetlenül ismerkedtünk meg és alkalmatlan pillanatban — és mire viszontlátjuk egymást, az ügy jóval simábban és könnyebben fog letelni. Érzem, hogy szeretem önt, mint embert (az íróról nem is szólok) , de sok aggodalmam van ön miatt; végre is úgy találtam, hogy legjobb, ha távol tartom magamat öntől. Találkozáskor iparkodni fogunk karöltve haladni, — talán jobban fog menni akkor; távolról azonban — (furcsán hangzik ugyan) — szívem úgy vonz önhöz, akár a testvéremhez, sőt bizonyos gyöngéd érzelmet táplálok iránta. Egy szóval szeretem önt, az kétségtelen , hátha idővel jóra fog az vezetni, így Turgenjev. Az idő azonban egészen mást, tizennégy évi haragot hozott a két író közt, sőt egy hajszálon múlt, hogy páros viadalra nem keltek. 1861-ben történt ez. A voltaképem okot tudnunk nem lehet. Gyanítják, hogy Turgenjev balkezű leánya képezte a viszály magvát,mely Szpasszkojeban, Turgenjev házában a két szó közt kitört. Igaz, hogy Turgenjev önmagát okolja a viszály keletkezéséért, melyet saját vallomása szerint egy a száján »hirtelen kiszalajtott szó« okozott. Tolsztoj sértve találta magát, párbajra hívta fel Turgenyevet és a szomszéd faluban fekvő birtokára ment. Másnap Turgenyev elküldte hozzá megbízottját, hogy nevében bocsánatot kérjen a megelőző estén történtekért, ha pedig a kérés nem vezetne czélhoz, állapítsák meg a találkozás helyét, idejét és módozatait. A megbízott Tolsztojt nem találta benn, mert egy másik birtokára utazott. A megbízott ott is felkereste, ekkor Tolsztoj kijelente, hogy párbajozni most nem hajlandó, mert nem akar scandalumokkal szolgálni az orosz olvasóközönségnek, de a bocsánatkérést, mint akkor hirlett, el nem fogadta. Az ügynek folytatása lett, amennyiben Turgenyev Párisból kihívó levelet írt Tolsztojnak,, még pedig azért, mert ez egy levélben állítólag gyávának nevezte Turgenyevet és annak másolatát köröztette barátai közt. Turgenyev ebben a sértőnek, becstelennek« nevezi Tolsztoj viseletét, melyet megtorlás nélkül hagyni nem fog. A párbajnak véget vetett aztán Tolsztojnak egy levele, melyből kitűnik, hogy merőben koholmány a Turgenyevet sértő levél másolatának terjesztése. A jó viszony csak a nyolcvanas években, pár évvel Turgenyev halála előtt állt helyre a két iró közt Tolsztoj levele alapján. Turgenyevnek Tolsztojhoz intézett egy leveléről van még tudomásunk, melyet a nagy iró halálos ágyán, ironnal irt, és melyben ez foglaltatik: »Azért irom e levelet, hogy tudtára adjam, mennyire örvendek, hogy kortársa lehettem, és hogy kifejezzem utolsó, őszinte kívánságomat. Barátom, térjen vissza az irodalomhoz ! Hiszen az ön talentuma is onnét van, ahonnét minden más adomány. Ah, mily boldog volnék, ha elgondolhatnám, hogy ezen kérésem hatni fog önre! . . . Barátom, orosz föld nagy írója — hallgassa meg kérésemet!« Ilyen volt a viszony Oroszország két legnagyobb írója közt. Tolsztoj 1856-tól kezdve hosszabb-rövidebb megszakításokkal több jeles regényt és beszélyt producált. Legkiválóbb műve a »Háború és Béke«, ez a nagy történeti epopea, melyben a Napóleon ellen magát védő Oroszország a hős. Turgenyev ítélete szerint »Csodálatos egy mű ez, melynek leggyengébb része épen az, a mi a közönséget annyira elragadja: a történeti rész és a lélektan.« Másik nagy regénye a 3 kötetes »Karenina Anna«, az orosz társadalom viszonyaival foglalkozik; a jellemek alkotásában meglehetős fogyatkozást mutat, sőt a panslav tendentiák és az orosz mysticismus is tért hódítanak benne. Nevezetes művei még: »Az ifjú és a gyermekkor«, »A kozákok«, »A családi boldogság«, »Szebasztopol« stb. Oroszországban nagyon olvassák az ő műveit, sőt külföldi — főleg francia és német — nyelvekre is fordítják. Nálunk most fordíttatja Ráth Mór a »Háború és Békét«, valószínűleg költségkímélésből francziából, pedig ennek a műnek, épen úgy, mint Tolsztoj sok más regényének franczia fordításai, meglehetősen rosszul sikerültek. BELPOLTD, Budapest, szept. 30. (A képviselőház ülése.) A képviselőház holnap, október hó 1-én d. e. 10 órakor ülést tart. Napirend: Osztályok kisorsolása, bizottságok választása , interpellációk. Budapest, szept. 30. (Szerb pénzügyi kölcsönművelet és Ausztria-Magyarország.) Az »Egyetértés« közölve a hírt, hogy Petrovics szerb pénzügyminiszter Bécsbe érkezett pénzt keresni a mozgósítás költségeire, megjegyzi, hogy Szerbia bankárai csak azon feltétel alatt voltak hajlandók a kölcsönt megkötni, ha Ausztria-Magyarország a garantiát átvállalja s hogy e garantiát a közös kormány a magyar miniszterek beleegyezésével megadta. Az »Egyetértés« e hire minden alapot nélkülöz. Budapest, szept. 30. (A költségvetés.) Gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter — mint értesülünk — az 1886-ik évi költségvetési előirányzatot a jövő hét közepén terjeszti a képviselőház elé. Budapest, szept. 30. (A szabadelvű párt értekezlete.) Az országgyűlési szabadelvű párt ma d. u. 6 órakor tartott értekezletét Vizsonyi elnök meg nyitván, Rakovszky István, a kijelölő bizottság jegyzője felolvasta a képviselőház holnapi ülésében megválasztandó bizottságokba kijelölt tagok névsorát, mely következő: Gazdasági bizottság: Andaházy László, Andaházy Pál, Baics Milos dr., Csávossy Béla, Bay László, Izsák Dezső, Ivády Béla, Neppel Ferencz, Rakovszky György. Igazságügyi bizottság : Apáthy István, Engelmayer József, Gáli József, Győry Elek, Haviár Dániel, Hodossy Imre, Horváth Lajos, ..Kazy János, Kőrösy Sándor, Lészay Lajos, Literáty Ödön, Mandel Pál, Matuska Páter, Popovics Vazul, Teleszky István. Kérvénybizottság: Bernáth Dezső, Bessenyey Ernő, Csávossy Béla, Gajáry Ödön, Gergelyi Tivadar, Gödi Károly, Kiss Pál, Kricsfalusy Vilmos, Justh Gyula, Olay Lajos, Rácz Athanáz, Vámos Béla, Vizsolyi Gusztáv, Zeyk Dániel Zsámbokréti József. Könyvtári bizottság : Bekcsics Gusztáv, Könyvessy Ferencz, Kiss Lajos, Orbán Balás, Pulszky Károly, Román Sándor, Rostházy Kálmán. Közlekedésügyi bizottság: Bausznern Guido, Bánffy Béla gr., Boross Bálint, Darányi Ignácz, Packh Károly, Huszár Károly b., Ivánka Imre, Károlyi Sándor gr., Krausz Lajos, Kresztics György, Kubinyi Árpád, Probsztner Arthur, Szalay Ödön, Szögyény Emil, Teleki Domoios gr., Teleki Géza gr., Thaly Kálmán, Tisza Lajos gr., Tomcsányi László, Tors Kálmán, Zalay István. Közoktatásügyi bizottság: Bartha Miklós, Bohus László, Bubics Zsigmond, Dániel Márton, Ferencz József, Kardos Kálmán, Kis Albert, Kovács Albert, Kuncz Adolf, Ságly Gyula, Szathmáry György, Széchenyi Jenő, Vadray Károly, Zichy Antal, Zsilinszky Mihály. Mentelmi bizottság : Antal Gyula, Chorin Ferencz, Cziple Zsigmond, Dániel Gábor, Gaál Jenő (felvinczi), Karuch, József, Komjáthy Béla, Krajcsik Ferencz, Lázár Ádám, Porubszky Jenő, Schmidt Gyula, Szathmáry László, Szilágyi Virgil, Szlávy Olivér, Vesztei Imre. .. Naplóbíráló bizottság : Amon Ede, Baranyi Ödön, Beles János, Bezerédy Viktor, Biasini Domokos, Boda Vilmos, Bottlik Lajos, Dessewffy Kálmán, Degen Gusztáv, Fáy László, Gulácsy Dezső, Gulácsy Gyula, Győrffy Gyula, Gyurics János, Hevessy Bertalan, Horváth Móricz, Jánosy János, Lőrinczy György, Ordódy Pál, Rossival István, Szereday Aladár, Szunyogh Szabolcs, Török Zoltán, Vay Elemér b., Zeyk Károly. Pénzügyi bizottság: Andrássy Manó gr., Busbach Péter, Dániel Ernő, Elekes György, Fáik Miksa, Harkányi Frigyes, Hegedűs Sándor, Helfy Ignácz, Hieronymi Károly, Horánszky Nándor, Králitz Béla, Láng Lajos, Lukács Béla, Lukács László, Országh Sándor, Pejacsevich Tódor gr., Rakovszky István, Szilágyi Dezső, Wahrmann Mór, Ugrón Gábor, Zsigmondy Vilmos. Számvizsgáló bizottság: Dániel Gábor, Földváry Miklós, Jankovich Aladár, Kégl György, Latinovics Gábor, Lázár Ernő, Nyáry Béla, K. Papszász Károly, Potóczky Dezső. Véderő bizottság: Bissingen Ernő gr., Ernuszt Kelemen, Hojtsy Pál, Lipovniczky Sándor, Lónyay Sándor, Mara Lőrincz, Milics Mihály, Münich Aurél, Szerb György, Szily László, Tischler Vincze, Tisza László, Thaly Kálmán, Török József gr., Wasmer Adolf b. Zárszámadás vizsgáló bizottság: Abonyi Emil, Amon Ede, Bossányi László, Cselko Ignácz, Enyedy Lukács, Ferenczy Miklós, Gyurkovics György, Hazay Ernő, Kapisztory Ferencz, Mihályi Péter, Molnár Antal, Neusziedler Károly, Prileszky Tádé, Wodianer Béla, Zay Adolf. Az értekezlet a kijelöléseket helyeslő tudomásul vévén, a tanácskozás véget ért. Budapest, szept. 30. (A congru,a kérdésének rendezése.) A »Magyar Állam« mai száma közli Boncz Ferencz min. tanácsos és kath. alapítványi királyi ügy igazgató urnak véleményes jelentését, melynek megírására a papi congrua- és párbérkérdés megoldása tárgyában a szakminiszter által felszólíttatott. A munkálat részletesen ismerteti a papi congruák kérdésében eddig kibocsátott lényegesebb intézkedéseket, azután rátér a tárgy részletes fejtegetésére. Boncz nézete a következőkben vonható össze: A congrua rendezése a jelenleg fenálló javadalmak pontos összeírását és felbecslését követelendi; ezen összeírás és becslés pedig nem lenne megbízható, ha abban kétes természetű javadalmak is számba vétetnek. Azért a vitás természetű szolgálmányok kérdésének tisztázása a congrua megállapítása előtt elkerülhetlenül szükséges. Ezen biztos rendezés pedig csak akkor vitethetnék keresztül, ha egyrészt kimondatik az,miszerint ily szolgálmányok teljesítése csakis a saját vallásbeli hiveket terheli^^ "észről pedig kimondatik az is, hogy ezen szolulványokkal rokon természetűek megváltás mellett eltörültetnek. Lehetne ugyan ezeket jövőre telekkönyvi keblezések elrendelése által is biztosítani. Ámde ily terhelés a birtok és tulajdon szabadsága f ’átlanságába ütköznék ; de meg ez nincs se értéke a. javadalmas el" már azért is előnyt? szol?” nek a hiveiveli ízetlenségek Már is vannak arra ptkl,,hogy papi munkák tekintetében híveikkel vált désre léptek. Ha a püspökök saját hatá„ erélylyel sürgetnék az ily váltságok keresztülvite akkor remélhetőleg törvényhozási intézkedésre se^m leendne szükség, mert néhány év alatt ez^- 1 ' ’ ^sek is tisztába hozatnának. Vb V''/. Nézetem szerint tehát úgy ezen, m.Zó.'?. fennebbi kérdések tekintetében a püspöki kar lenne felhívandó a váltsági eszme megvalósítására. Ha azonban ez után ezét nem éreznék , akkor a törvényhozásnak kellene ezen szolgálmányoknak a természetesen megfelelő váltság melletti eltörlését kimondani. Ez esetben azután azon kérdés merül fel, hogy a) a váltság mily alapon eszközlendő ? és b) hogy a váltság öszszege ki által fizetendő ? A papi szolgálmányok és adózások a volt jobbágyi szolgáltatásokkal rokon természetűek lévén, ezek megvitatásának módja ugyanazon elvek szerint lenne keresztülvi erdő. Hogy pedig a váltságösszeg ki által fizettessék ? arra önként kínálkozik a felelet, tudniillik az eddigi kötelezettek által, mert ezek szoros értelemben vett magánterhei voltak akár az egyes híveknek, akár pedig a községeknek, mint ilyeneknek. A váltsági összegek behajtása körül — melyek esetleg 10 éves részletfizetésekben történnek — az adók és egyéb közterhek behajtása tekintetében fönálló szabályok lennének életbe léptetendők. Hallatszanak oly hangok is, mintha ezen váltságok a vallásalap terhére, vagy legalább annak közvetítésével lennének keresztül viendők. Ezen felfogás azonban nem csakhogy téves, hanem egyenesen ellenkezik is a vallásalap rendeltetésével, mert ennek czélja az esetleges segélyezés, nem pedig a fennálló kötelezettség átvállalása. Ezekben bátorkodtam alázatos nézeteimet röviden előterjeszteni. Ha ezek excellentiás magas intenzióival találkozni szerencsések volnának, akkor további kegyes utasításaihoz képest ezen alapokon a megfelelő felhívások a püspöki karhoz kibocsátandók lennének. Mindenesetre nagyon kívánatos, sőt szükséges az, hogy ezen váltsági kérdés a congruarendezéssel együttesen tárgyaltassék, mert az biztos megoldást csak ez után nyerhetend. Erdélyben más viszonyok lévén, ezen intézkedések csak a szoros értelemben vett Magyarországra terjednének ki. Budapest, szept. 30. (A földadó.) Az országos cataster-földadó-bizottság — mint már jelentettük — a magyar korona országaiban az összes földbirtoknak tiszta jövedelmét véglegesen 151,827,531 írtra vette föl, a miből az 1881. XLII. t. sz. értelmében ármentesitési költségre levonandó 5.575,285 frt, úgy fogy az összeg, a melynek alapján a föld adó kivetendő 146.252,246, forintban állapítható meg. Eredetileg az országos bizottság a tiszta jövedelmet 155.812.326 forintra vette fel, amely összegből azután az egyes becslési kerületekből beérkezett egyéni felszólamlások következtében összesen 2,56°/„ azaz 3.984.795 forint vonatott le. Megemlítjük még, hogy az új kataszter szerint összesen 53.469,076 hold becsültetett meg, úgy hogy átlag egy holdra 2 frt 84 kr, illetőleg 2 frt 73 kr tiszta jövedelem esik. A legmagasabb átlagos tiszta jövedelem a szegedi kerületre vettetett ki u. m. holdanként 5 frt 95 kr; a legkisebb a kolozsvári kerületre holdanként 85 kr. A kelet-ruméliai kérdés. Az orosz közvélemény »enfant terrible «-je, az u. n. nem-hivatalos Oroszország szócsöve, Akszakov .Iván megszólalt és a »Rusz« legközelebbi számának tzenkét hasábját szenteli a kelet-ruméliai ügyeknek. A czikkből csak két sovány távirati kivonat van előttünk, melyeket angol lapok közölnek. De ezekből is tgnik, hogy Akszakov ezúttal is nyíltan fejezte ki a pán -oroszok legtitkosabb gondolatát. Akszakov úr — amint azt nem rég a »Nemegyik tudósítója előtt kijelentette — meg van győződve, hogy a kisebb népeknek nincs jövő- és hivatva vannak beolvadni valamely nagy nemen. Ez magától fog jönni; Oroszországnak csak arra kell ügyelnie, hogy a sláv népek el ne németesedjenek; ott kell lennie a helyszínen, mikor egy kisebb nép kivetkőzni kezd a nemzetiségéből és gondoskodnia kell arról, hogy az átalakulás sláv szellemben, azaz az oroszosítás felé haladjon. Ezen felfogásból indulva ki, Akszakov természetesen most is azon eredményre jut, hogy Oroszország tartozik az alkalmat megragadni és nem engedheti kisiklani a kezéből a Balkán-félszigetet, mely máris szenved az osztrák invasiótól és már is háboríttatik oly elemek által, melyek ellenséges érzülettel viseltetnek Oroszország, tehát (!) a slávok igazi érdekei iránt. A »Rusz« azt követeli, hogy Oroszország foglaljon el a félszigeten és a Bosporuson oly stratégiai állást, mely azonnal a helyzet urává teszi.« A pánsláv publicista egyúttal iparkodik enyagirozni az orosz kormányt is és ezért elbeszéli, hogy Cantacuzen herczeg bolgár hadügyminiszter és a bolgár államcsíny előestéjén ment szabadságra. Kojander, sophiai orosz diplomatiai ügynök Meránban volt Gers külügyminiszternél, Sorokin sophiai orosz consul pedig Moszkvában. Akszakov szerint a orosz birodalom képviselői szándékosan távolíttattak el Sophiából, hogy a forradalom előidézésével ne vádolhassák Oroszországot. Angol lapoknak azt jelentik Bejrutból, hogy egész Syriában nagy izgatottság uralkodik, mert Konstantinápolyból hirtelen azon parancs érkezett, hogy a múlt hat évben hazabocsátott összes tartalékosok azonnal hivassanak be. A mozlimok közt megdöbbenést okoz a szigor, melylyel a mozgósítást foganatosítják.* Belgrádból azt írják a »Pol. Corr.«-nek, hogy a nagyhatalmak kormányai mindeddig a szerb kormánynak semmi pozitív tanácsokat nem adtak, csak azon reményüket fejezték ki, hogy Szerbia tartózkodó, óvatos magatartást fog követni. Szerb részről kiemelik azt, hogy a Balkán államok közül egyedül Szerbia felelt meg eddig mindazon követelményeknek, melyeket a berlini szerződés eléje szabott ámbár e lejalitás Szerbiára nagy pénzügyi áldozatokkal és jelentékeny közgazdasági és politikai nehézségekkel volt összekötve. Szerbia különben azt a biztosítást nyerte a hatalmaktól, hogy