Nemzet, 1887. január (6. évfolyam, 1559-1588. szám)
1887-01-01 / 1559. szám
SZEKESZTŐSSö:inem i-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. födvalmit, a részét illető minden közlemény a szerkesztőségi- hez intézendő. van tetten levelet csak ismert kéztől fogadunk eL ,Z£ .ziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. ..v HIRDETÉSEK 1 it előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere,/ Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám 5 kr. 1 9. (1.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1887. Szombat január 1 . ■■ ---------------^ KÜlDÓ-HIVATAL, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület» földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadós postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .............. ....................... - t, 2 írt. 8 hónapra 6 , 6 hónapra ~ „ZZ Z ~ Z Z Z Z Z 13 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 5 kr. zzzzv^r.zjjBrs, uwaMMWMaiWikinir rurrngr II. évi folyam. elhívás előfizetésre. i uj év alkalmából a »Nemzet« elől a szabadelvű párt híveit tisztelettel ad, hogy lapunkat körükben terjeszelőfizetésüket idejekorán megújítani kedjenek. A »Nemzet« marad a mi volt: öntudaíve azon politikának, melyet az ország ígyöbb pártja folytat, s a nehézségek,ekkel államéletünk minden terén találunk, minket nem elkedvetlenedésre bánnak, hanem arra, hogy a nehéz feladatok esítésére ujult erővel lássunk munkához. A »Nemzet« politikai czikkeit a szabad- párt első rangú erői írják; irodalmi köziigényeink atalán elismert érdekességűek; értesüléseink megbízhatók és alaposak; gazdasági rovatunk fejlesztésére és teljesebbé tételére a jövőben is mindent elkövetünk; regényeink megválasztásában a hazai és külföldi irodalom első termékei állnak rendelkezésünkre. A „Nemzet“ előfizetési ára : évnegyedre . . 6 frt. fél évre . . . 12 frt. egész évre . .24 frt. Az esti lap külön küldéséért, negyedévenkint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek, lapunk kiadóhivatalához, Athenaeum-épület (Ferencziek tere 3. sz.) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, deczember 31. Arra el lehetünk készülve, hogy nemzetünk élete mindennap küzdelmesebbé válik. Ez nemzetközi és politikai viszonyainkból és más — előrehaladottabb — nemzetek tapasztalataiból kétségtelenül foly. Hisz az igaz, hogy most is van elég bajunk, a nemzetiségi küzdelmek, a mezőgazdasági bajok, a pénzügyi nehézségek, a közigazgatási és igazságszolgáltatási szervezet hiányai, a culturális haladás és szakképzés sok tényezőjének hiánya, az igényeink, sőt szükségeinkhez mért anyagi és — még nagyobb, de ritkábban felismert bajunk — szellemi és erkölcsi erőnk, eszközeink elégtelensége. Tehát már csak ezen hiányok és bajok kielégítése, kipótlása, illetőleg orvoslása, bőven elég arra, hogy nemcsak évtizedre, de talán évszázadra kiható erőfeszítést, munkásságot, kitartást és összetartást vegyen igénybe az egész nemzettől, vagyis nemcsak kormányától, törvényhozásától, de egész társadalmától. Pedig hát ezekben feladataink és erőfeszítésünk tárgyai még nincsenek kimerítve, mert egyfelől a haladás és nemzetközi verseny — nemcsak anyagi, de politikai és erkölcsi, sőt a társadalmi élet feltételei tekintetében is nyilvánul ez — napról-napra újabb igényeket, újabb feladatokat és újabb nehézségeket támaszt, másfelől — részben ezek befolyása, de a politikai és társadalmi fejlődéssel természetszerűleg járó árnyoldalak, bajok, sőt veszedelmek, egyenlőtlenségek és ellenségeskedések újabb és nagyobb bajokat és nehézségeket támasztanak. Nem kell e tekintetben egyébre utalnunk, mint arra a sok nehézségre, melyet épen a legelőrehaladottabb társadalmaknak okoz a munkáskérdés, a socialisticus mozgalom, a tömegnyomor, a megélhetés nehezebbé válása és szellemi ép úgy, mint anyagi téren a versenynek túlhajtása. Ezekkel a bajokkal még nálunk nem igen találkozunk és nagy csalódásban ringatják magukat azok, kik azt hiszik vagy legalább hirdetik, hogy léteznek törvényhozási és kormányzati intézkedések, melyek azokat megelőzik vagy — ha bekövetkeznek — elenyésztetik. Hisz azok a munkásbiztosítási, segélyezési intézkedések, melyekre némely előrehaladt állam az újabb időben elhatározta magát, olyan erőtlen, minimális, palliatív rendszabályok, hogy hajlandóbb az ember az eredménytelenség káros következményétől — újabb elégületlenség és nagyobb igények keletkezésének jogosultságot nyújtván tartani, mint eredményétől sikert várni. Másfelől, azokat alkalmazni sem lehet ott, hol reá kellő emberanyag — pl. gyári munkás — és kellő ipari erő nincs. Az is bizonyos, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy jövőre is minden társadalom azon fejlődési irányt nyerje, melyen a nyugati társadalmak keresztülmentek; nem mindenütt kell, hogy a tőke és gyáripar oly rohamosan vonja el az embert és erőt, a nemzetgazdasági élet más ágaitól, nem okvetlen szükséges, hogy a tömegnyomor kifejlődjék és hogy a társadalom alsóbb rétegei a kereset és életmód azon kényelmeitől, azon valóban tisztességes feltételeitől, eszközeitől megúsztassanak, azokból mintegy kivetkőztessenek, melyekkel most nálunk pl. — és ez nagyon egészséges állapot — bírnak. Úgy, hogy ha van okunk panaszkodni arról, hogy az ipar és kereskedelem nálunk nem elég gyorsan és nagy dimensiókban fejlődik, jusson eszünkbe, hogy ennek egy nagy előnye is van. A falusi életet nem bénítja meg, a maga egyszerűségében és könnyű megélhetésében nem fejleszti ki a biztos kereset nélküli munkásosztályt és ennek életmódját, életfeltételeit nem szorítja le a nyomor azon színvonalára, melyen fájdalom, épen a legfejlettebb iparral és kereskedelemmel bíró országokban van. Ez nem a gyáripar és kereskedelem fejlesztése ellen szól , hisz ezek nélkül kultúránk, versenyképességünk, tőkeerőnk, adófizetési képességünk sem fejlődik; de szól ezeknek azon túlhajtásai ellen, melyekbe, hogy ne essünk, arról éppen — mindenesetre gyorsítandó — lassúbb fejlődésünk mellett, gondoskodhatunk. De hát azért az ilyen feladatok is küzdelemmel, erőfeszítéssel járnak, melyekre készen kell magunkat tartani. Ezenkívül, a már sokkal ismeretesebb nemzetiségi és nemzetközi küzdelmeknek — fájdalom — minden irányban csak fokozódásával és erősbülésével találkozunk; sőt a szabadelvű, democratikus törekvéseknek is több küzdelmük van most, mint egy pár évtized előtt. De nagyon csalódik és elfogultan ítél az, ki egyiket, másikat, vagy a harmadikféle nehézséget, ennek vagy annak a magyar kormánynak, illetőleg politikájának tulajdonítja. Hisz az egységes Németországon épp úgy előfordul ez, mint a szomszéd Ausztriában, sőt régen beolvasztottnak hitt törzsek és nemzetiségek kelnek ki sírjaikból a keleten és mutatkoznak, még a nyugaton is ; amazokra . Idákat sem kell idéznünk, minden nap előttünk vannak, de ezekről is fogalmat nyújtanak a flamand, gallon, izlandi, cataloniai mozgalmak, irodalomban és politikában egyaránt. Sőt talán épen mert nemzeti individualitásunk fejlődik, erősbödik, azért provokál másokat ellenállásra. A nemzetközi küzdelem természetével már ismeretesebbek vagyunk. Látjuk, hogy a »szláv áramlat« ép olyan elementáris tényező, mint a mezőgazdasági verseny; nekünk most ez árt, míg az ipari verseny inkább a nyugatot rontja, de hasznát sem vonja — emberi szempontból — senki sem kétségbe. Pedig az emberi érdekek törvényei alól nem vonhatjuk ki magunkat. Szóval, van és lesz küzdelmünk elég, sőt nagy és sok minden téren; de hát ez nem azt jelenti, hogy desperáljunk, hanem ellenkezőleg, látva a közös sors kikerülhetetlen — és nem tőlünk függő — követelményeit, kettőzött erővel feleljünk azoknak meg. Mint Madách mondja, nekünk is, az új évben is, melyet ma üdvözlünk, ép úgy mint mindig küzdenünk és bízva, bíznunk kell! A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 31. Utazás egy sírdomb körül. Jóskai Mórtól. .. (Az íróasztaltól a beteg ágyáig. Álmatlan álmok.) ....Futottam önmagam elől. »Ő« üldözött: az »Én.« Azok a bölcsek, a kik tagadják, hogy a teremtés csodája, az ember, két részből áll: lélekből és testből, — hallgassák meg az én történetemet, a ki végig küzdöttem e kettőnek a tusáját egymás ellen, s láttam, éreztem mint törik össze az az egyedül (?) hatalmas anyag, a test, ama »semmi«, ama láthatatlan fogalom, a lélek előtt. Épen azon a napon, amelyen nem megbetegedett, kezdtem hozzá egy új munkához, melyből az első kötet elkészítését ez év végéig megígértem a kiadómnak, Ráth Mórnak. Nem regény ez, a hőse nem regényalak, hanem a való élet és az igaz szabadság utáni vágy csodatetteinek hőse, Benyovszky Móricz. Kicsiny gyermekkorom óta rajongok érte. Amikor legelőször az iskolába felvittek, nagyon gyáva gyerek voltam, minden pajtásom kifogott rajtam. Szokás volt gúnyneveket adni egymásnak. Nálam nem volt rá szükség, elég volt a keresztnevem csúfolódásnak. »Móricz!« — Sírva kerültem haza. Panaszt tettem az apámnál, hogy miért kereszteltek engem Móricznak, hogy csúfol vele minden gyerek. Akor aztán az apám térdére vett, megmondá, hogy azért választotta a számomra ezt a nevet, mert ez a legvitézebb magyar hős viselte, akinek története «A« £1 4-1- 141____xl A TV 1 --majd Benyovszky élettörténetének kivonatait, mikor regénynek, színdarabnak feldolgozva láttam, mindinkább megszerettem, annyira megszerettem, hogy véteknek tartottam volna a történetét regénynek feldolgozni. Akár vázlatban elmondva, akár költői fictiókkal felcziczomázva úgy tűnik fel ez ,a történet, mint az ellenmondások, az át nem hidalt hézagok, a véletlenek és lehetetlenek tömkelege, melyből a vezéralak jelleme, mintegy megoldatlan sphinxtalány jő elő. Tehát ezt a jellemet magát kell kitalálni: akkor megértünk mindent, s az ellenmondások szépen kibékülnek az alapeszmével. Ez az én feladatom azzal a művel, amihez hozzá kezdtem. Igazságot szolgáltatni e rendkívüli élettörténet alakjának, költői hozzáképzelés nélkül, pusztán a valónak összeállítása, a vezérelv követése s a körülmények megvilágítása által. Nehezebb írun,kám még nem volt soha. Legelőször is Benyovszkynak saját maga által feljegyzett emlékiratait angolból lefordítani. Ezt sem bízhatom másra. Mert a szerző, a ki a magyaron kívül Európa minden nemzetének nyelvén beszélt, eszmejárásában, phraseologiájában mégis mindenütt elárulja, hogy magyarul gondolkodott), eszméit franczia nyelven írta le: az eredeti kiadás francziából lett angolra lefordítva; és így kétszeri fordításból kell kitalálni az eredeti magyar szöveget, anélkül, hogy hozzáadnánk, vagy változtatnánk rajta. A közben pedig fel kell jegyezni az irányadó mozzanatokat, a magyarázatokra váró helyeket, a futólag vázolt érdekes alakokat, a homályosabb helyzeteket, s az egész lélektani kifejlődést, melyet az emlékíró maga gyögéden sejtetni enged. Ehez a munkához kezdtem hozzá, november hatodikán. Szomorú dátuma lesz egész életemnek. Ettől kezdve tizennégy napig nem volt rám nézve sem éjjel, sem nappal. A nappal is olyan sötét, az érülés, hány lélegzetvétel egy percz alatt ? Aztán megint újra kezdődik a futás. Az a futó pokrócz ott a szobákon végig, de sok mértföldnyi útról beszélhetne, ha tudna! Teltek az alkonyatlan napok, a virradatlan éjszakák. Szaporodtak a megivott lapok az íróasztalomon. — Tízszer is levetettem magamat a pamlagra, de ami a szememre jött, az nem volt álom, csak kínzó kábulat. — Felkergetett az a rém! Nem is gondoltam az evésre. Egy kanál leves délben este, időnkint egy gyüszünyi cognac tartotta fenn a testemet. — Hanem lelkem nem volt kifáradva. — P pedig én azt akartam, hogy fáradjon ki, hagyjon elnyugodnom. — A tizennegyedik napon este, a tizenhetedik ivet írtam a munkából. A lelkem kétfelé volt szakadva. Az előttem fekvő mű leköté egyfelől Siberia virradatlan téli éjszakájához: összeesküvés, árulás, kétségbeesés, nyomor, rideg pusztaság, viharos jégtengely"változó képei, s ha félrenéztem az írásból, ott feküdtek mellettem a receptek halommal, s eszembe jutott, amit naponkint kétszer a nagytudományú orvosoktól megtudtam a kór tünetekről, a válság közeledtéről s oda volt lánczolva a lelkem másik fele. Hiszen nem volt rá szükség, hogy magamat kínozzam, igen jó ápolói, kitűnő orvosai voltak: ott volt mellette a leányom, rokonaim, derék hű asszonyok, s a kinek hálámat soha eléggé le’nem róhatom, sógorom dr. Huray, mint orvos, kitűnő és nagy tapasztalatú ész, mint ember, arany szivü, ott volt éjjel-nappal a betegem!'ip®ett, én pihenhettem volna. Unszolt is mindenki. Egyszer aztán közbejött egy örömnap! A válság napja. A baj jobbra fordult. A veszélyes láb egyszerre elmúlt, a láz megszűnt, a tüdő felszabadult. Az orvosok üdvözölték a beteget, nekem azt mondták, csoda történt. — Ezen a napon tudtam vacsoráim. — A lélek megadta magát, nem harczolt elleanyagé volt a hatalom. Egyszer csak lehúzott a fejem az íróasztalomra, a toll kiesett a kezemből: az utolsó szó ez volt »azonnal«. — És most — negyven nap után — mikor újra előveszem a félbehagyott munkámat, még mindig ez az utolsó szó benne »azonnal« és én nézem a félbeszakadt sort és töröm rajta a lelkemet, mi következik e szó után ? Éjfél után két órakor ébresztettek fel azzal a szóval, hogy a »végek vége« előtt állunk. — A halál angyala hiv. — Így végezte az Úr! — Őrangyalomnak vissza kell térni az égbe. — Pedig valóban meg volt gyógyulva nagy veszélyes halából. Az az ő hatalmas tüdeje, melynek minden hangjára most is em-lékszem: legyőzte a czudar halált, azt a fojtogató rémet, s akkor küldött le neki az Úr egy szebb halált. Megölte a szivet, hirtelen, gyorsan, fájdalom nélkül. Az az ő »jó szive«, amely soha sem vétett senkinek, hogy tudott olyan rosz szív lenni! Mikor átmentem a szobájába, egészen nyugodt volt: azt mondta, hogy semmi fájdalmat sem érez, több gyertyát kért gyújtani, mert sötét van, s kért, hogy a ruháit készítsem oda, mert fel akar kelni. És aztán nézett rám azokkal a nagy, fekete, mindent mondó szemeivel, hogy én ahoz hasonló sötétséget nem tudok álmodni. A túlvilág volt abban. Ő már látott abban, de ajkai nem mondhatták el, mit ? Dr. Huray ott volt már az ágya mellett: éjfélkor, nyugtalanságtól, előérzettől ösztönözve, visszajött. Nem segíthetett rajta többé. Az érvelés sebes volt, de alig érezhető. Kezemben tartott keze jéghideg. Aztán szép csendesen elaludt: egy jajszó, egy sóhajtás nélküli örökre. Olyan szép halál volt, hogy meg kellett szeretni. zése. Koszorúkon nyugszik, koszorúkkal van betemetve. S az egész nemzetnek szeretete nyilvánult a ravatalánál. A legnagyobb uraktól a legszegényebb koldusnőig mindenki küldött utána egy »légy üdvözült«-et. Háladatlan volnék, ha el nem ismerném, hogy az általános részvét egy pyramis ahoz a kis darab kőhöz mérve, ami az én bánatom. De mikor ez a kis darab kő fekszik éppen a szívemen é s nem akar másutt feküdni. Hiszen én is tudok phylosophálni, nevetséges bolond sem vagyok, aki gyógyíthatlan fájdalmat affectál; de oda akarom adni egész énemet azoknak, akik a lélektant az emberi szív bonczolásából akarják kitalálni; akik minden szenvedélyt, indulatot magát a jellemet annak a kis darab húsnak a szövevényéből akarnak kimagyarázni; magyarázzák meg hát, mi történt velem? De naptól fogva nem vagyok költő többé. A testem ép, erős, mint az előtt; az álom visszatért, még kaczagok is vidám társaságban, hanem mikor az íróasztalom mellé leülök, itt nézem naphoszszant az utolsó szót, amit akkor leírtam: »azonnal« és nem tudom, mi következzék utána ? Egyszer olvastam egy franczia regényt, melyben a férj a haldokló felesége ágya mellett alkudozik a nővérével, a ki egy kerítőné, hogy amint a neje meghal, azonnal nőül vegyen egy leányt, a ki gazdag és előkelő, de a kinek sürgetős szüksége van egy férjre, hogy botlásának következményei el legyenek vele takarva, és a férj rááll. — Hát én megengedem, hogy ilyen emberek is lehetnek a valóságban. — De én nekem viszont engedjék meg az újkornak bölcsei, hogy beszéljek nekik egy olyan boldogtalan emberről, aki a feleségével együtt a múzsáját is eltemette. S az is valóság. Pedig ez nekem mesterségem, életmódom, mint a lr^vrr/» /ICITI oL Cl ry illírt VLC lffllmn^ n Rovás. Ismét szaporodott egygyel azon évsorozat, mely •— mint minden előbbi — »a régi jó idők« gyanánt lesz emlegetve, dicsőítve a mostani fiatalság által, mihelyt ez zsémbes észjárással, ránczos képpel, savanyúti kedélylyel, rósz grorral, a testi és szellemi köszvény tehetetlenségének erényes kínlódásai közt fog elmélkedni a világ menetéről. Horatius fejezte ki legtömörebb hűséggel a rokkant hátgerincz, öreg lelkűlét és podagrás okoskodás jellegét. Mert a penészes eszmélők szerint — kikhez a magukra patinát mázoló ifjú egyéniségek czélzatos ósdiskodásait is látjuk néha járulni ravaszul — csak az ér valamit a mi régen volt, illetőleg a mi akkor történt, midőn a ridegült ítész még ruganyos léptekkel nyaktörhető találkákra járt. Laudator temporis acti — a múltnak magasztalója gyanánt ismeretes majdnem minden vén ember — egy vagy más szempontból, ha nem is összes nézeteivel — s megesküdnék, bon a fide, hogy »az ő idejében« még szerelmeskedtek az asszonyok. Mióta nem hullhat ki a saját foga, azt hiszi, hogy nem tud harapni senki, s hogy Harold nem volna többé felismerhető a csatamező hullái közt mert csak a régi jó időkben születhetett Schwanenhals Edith, kiről Heine éneklő : Auf seiner Schulter erblickt Sie auch Und bedeckt Sie mit Küssen Drei kleine Narben, Denkmäler der Lust, Die Sie einst hineingebissen. Egyébiránt nem a testi invalidusok a legnevetségesebbek, hanem a szellemiek. Amazok csak a hajdani kalandok kimaradása miatt kárhoztatják el a jelent, míg emezek kigyót-békát kiáltanak az egész világra, mert hát ez mind inkább a maga lábán halad s a járókák mestereivel már szóba sem igen áll. A lelkűlét vénültségére különben nem kell hatvan vagy több év. Elég arra harmincz vagy kevesebb is, csak kiért legyen. Sőt akkor a legvénebb. A kik azonban — bármilyen idősek legyenek — lelkületileg nem vénülnek, azok megbecsülik ugyan a régi napok becsülendő vonásait, de nem tekintenek vissza azokra sóvárgólag. Fájhat nekik és fáj is bizonyára, hogy az ő bölcsességüket is nélkülözheti a mindenség, de belátják, elismerik, hogy a világ halad nagyszerűen, szépül hatalmasan, javul kétségtelenül, a maradozók és megátalkodottak daczára, bármily visszaesés, rútság és gonoszság keletkezzék is léptein. Lehet, hogy többen és többszörüleg vétkeznek most, mint vétkeztek hajdan — noha ez is kérdés — de bizonyára több is az erény és többszerű. Sem statistica sem hírlap nem állott őrt az ősidők felett, de a krónikák is elegendők az általános meggyőződésre, hogy most a nép hasonlíthatatlanul jobban él, mint hajdan s hogy napjaink legfeketébb foltjai sem vetekedhetnek a »régi jó idők« borzalmas sötétségével. Patriarchális élet. Ezen varázsszó és nagy humbug alá vélik elrejthetni sokan azon véghetetlen nyomort és kínszenvedést, mely az európai emberiség sorsa volt évezredeken át a kiválságos nagyon kevesek kényelmére és mulatságára. A civilisationak sok bűne van, de nem hátra, hanem előre viszi a világot Elismerjük tehát, hogy még a ma végződő esztendőből is lehet »régi jó idő«, úgy 1950 körül, csak addig éljen a mostani fiatalság. De ha úgy kell ítélnünk felette, amint azt még a közelben látjuk, akkor hajlandók vagyunk kétségbe vonni, hogy valaha valaki kedvezőleg szóljon róla vagy épen sóvárgjon feléje. Ezt a vonagló esztendőt legfelebb az hozhatná tűrhető hírbe, ha az új esztendő még roszabb lenne. Pedig az megeshetik. No de ne rontsuk el róla véleményünket mindjárt az első napjára. Inkább kívánjunk neki sok szerencsét, jó termést, üdvös békességet és mindenféle áldást, hogy részesülhessen azokban Magyarország is. Az országos kiállítás számadásai. A közvélemény áramlatai sehol sem változnak oly gyorsan, mint nálunk. Külső benyomásoknak könnyen engedő nép vagyunk és amint gyorsan gyúlunk lelkesedésre, épp úgy ellenállás nélkül átengedjük magunkat a lehangoltságnak, sőt az elkeseredésnek is. Az egész közvélemény puszta impressiókon, nem pedig higgadt megfontoláson alapul. Alig múlt egy éve, hogy a kiállításon részt vett kiállítók testületileg adtak kifejezést köszönetüknek és elismerésüknek gróf Széchenyi Pál miniszter és dr. Matlekovics Sándor államtitkár iránt. Akkor az egész ország helyeselte, megérdemeltnek találta a kiállítás vezérférfiainak ünnepeltetését, ma ugyanazon két férfiú a leghevesebb támadásokra találtatik méltónak. 1885. deczember 20-ika óta pedig, amikor a kiállítók tisztelgése végbe ment, semmi sem változott, még a kiállítás deficitje sem, amelynek nagysága akkor már megközelítőleg tudva volt. De hát változatosság okáért jól esik a közvélemény szóvivőinek most támadni azokat, kiket majdnem egy évig nap-nap után ünnepeltek. Hogy a kiállítás nagyobb deficittel végződött, mint eleve hitték, hogy e deficit födözése a kedvezőtlen pénzügyi viszonyok között nagyon súlyosan nehezedik az országra, azt senki sem tagadja, és azok, kiket ezért a felelősség illet, bizonyára nem szándékoznak az alól kibújni. Azok a támadások azonban, melyeket ezen alkalomból intéznek a kiállítás intézői ellen, ennek daczára érthetetlenek. A kiállítás deficitjének forrását, eredendő okát nem nehéz megtalálni. Ezen ok nagyon közelfekvő és megmagyaráz mindent, épp azért helytelen és indokolatlan a kiállítás volt elnökét és a közgazdasági minisztert támadni. Lehet, hogy ezek a gazdálkodás erélyét nem érvényesítették elég szigorúan, de a kiállítás deficitje a legszigorúbb takarékosság mellett is csak kevéssel lehetett volna kisebb, úgyhogy az a csekély összeg, amelyet erélyes takarékossággal meg lehetett voona takarítani, valóban nem indokolja a támadásokat. A kiállítás deficitjének egyetlen oka van, az, hogy azt az állam rendezte. Nem azt értjük ezalatt, hogy az adott viszonyok között mások képesek lettek volna a kiállítást kisebb deficittel rendezni, ez alig valószínű, hanem az, hogy a kiállítás kereteinek kitágulását, a kiállítás arányainak megnagyobbodását annak állami jellege idézte elő. A kiállítás rendezéséről szóló törvényjavaslat indokolásában a kormány hivatkozott arra, hogy az utóbbi időben rendezett kiállítások majdnem kivétel nélkül kedvező eredménynyel zárultak, így a nürnbergi, stuttgarti, hallei, düsseldorfi, lipcsei országos vagy tartományi kiállítások és az 1879. évi székesfehérvári kiállítás. Az országgyűlés, ha emlékezetünk nem csal, ellenmondás nélkül járult ahhoz, hogy a budapesti kiállítás rendezését az állam vegye kezébe. Megfeledkeztek arról, hogy mindazon kiállítások, amelyekre hivatkoztak, magánosok initiativájának köszönték létüket és hogy azok rendezését is magánosok intézték, habár az állam mindegyiket támogatta kisebb-nagyobb mérvben. Társadalmi úton rendezett kiállításnál a vezetők hatalmában áll a kiállítás kereteit és mérvét megszabni, állami jellegű kiállításnál az egyszerűen lehetetlen. A kiállítás rendezéséről szóló törvény