Nemzet, 1887. január (6. évfolyam, 1559-1588. szám)

1887-01-01 / 1559. szám

SZE­­KESZTŐSSö:­inem i-tere, Athenaeum-épület, I. emelet. födv­almit, a részét illető minden közlemény a szerkesztőség­i- hez intézendő. van tetten levelet csak ismert kéztől fogadunk eL ,Z£ .ziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. ..v HIRDETÉSEK 1 it előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere,­­/ Athenaeum-épület) küldendők.­­ Egyes szám 5 kr. 1 9. (1.) szám. Reggeli kiadás. Budapest, 1887. Szombat január 1 . ■■ ---------------^ KÜlDÓ-HIVATAL,­­ Ferencziek-tere, Athenaeum-épület» földszint. Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadós postán egyszerre küldve, vagy Buda­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .............. ....................... - t, 2 írt. 8 hónapra 6 , 6 hónapra ~ „ZZ Z ~ Z Z Z Z Z 13 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám 5 kr. zzzzv^r.zjjBrs, uwaMMWMaiWik­inir rurrngr II. évi folyam.­ elhívás előfizetésre. i uj év alkalmából a »Nemzet« elő­­l a szabadelvű párt híveit tisztelettel ad, hogy lapunkat körükben terjesz­­előfizetésü­ket idejekorán megújítani kedjenek. A »Nemzet« marad a mi volt: öntuda­­íve azon politikának, melyet az ország így­öbb pártja folytat, s a nehézségek,­­ekkel államéletünk minden terén talál­unk, minket nem elkedvetlenedésre bán­nak, hanem arra, hogy a nehéz feladatok esítésére ujult erővel lássunk munkához. A »Nemzet« politikai czikkeit a szabad-­­ párt első rangú erői írják; irodalmi köz­iig­ényeink atalán elismert érdekességűek; értesüléseink megbízhatók és alaposak; gaz­dasági rovatunk fejlesztésére és teljesebbé tételére a jövőben is mindent elkövetünk; regényeink megválasztásában a hazai és kül­földi irodalom első termékei állnak rendelke­zésünkre. A „Nemzet“ előfizetési ára : évnegyedre . . 6 frt. fél évre . . . 12 frt. egész évre . .24 frt. Az esti lap külön küldéséért, negyedéven­­kint 1 írttal több. Az előfizetési pénzek, lapunk kiadóhiva­talához, Athenaeum-épület (Ferencziek tere 3. sz.) küldendők. A »Nemzet« szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, deczember 31. Arra el lehetünk készülve, hogy nem­zetünk élete mindennap küzdelmesebbé vá­lik. Ez nemzetközi és politikai viszonyaink­ból és más — előrehaladottabb — nemzetek tapasztalataiból kétségtelenül foly. Hisz az igaz, hogy most is van elég bajunk, a nemze­tiségi küzdelmek, a mezőgazdasági bajok, a pénzügyi nehézségek, a közigazgatási és igaz­ságszolgáltatási szervezet hiányai, a culturá­­lis haladás és szakképzés sok tényezőjének hiánya, az igényeink, sőt szükségeinkhez mért anyagi és — még nagyobb, de ritkáb­ban felismert bajunk — szellemi és erkölcsi erőnk, eszközeink elégtelensége. Tehát már csak ezen hiányok és bajok kielégítése, ki­pótlása, illetőleg orvoslása, bőven elég arra, hogy nemcsak évtizedre, de talán évszázadra kiható erőfeszítést, munkásságot, kitartást és összetartást vegyen igénybe az egész nemzet­től, vagyis nemcsak kormányától, törvényho­zásától, de egész társadalmától. Pedig hát ezekben feladataink és erőfe­szítésünk tárgyai még nincsenek kimerítve, mert egyfelől a haladás és nemzetközi ver­seny — nemcsak anyagi, de politikai és er­kölcsi, sőt a társadalmi élet feltételei tekinte­tében is nyilvánul ez — napról-napra újabb igényeket, újabb feladatokat és újabb nehéz­ségeket támaszt, másfelől — részben ezek befolyása, de a politikai és társadalmi fej­lődéssel természetszerűleg járó árnyoldalak, bajok, sőt veszedelmek, egyenlőtlenségek és ellenségeskedések újabb és nagyobb bajokat és nehézségeket támasztanak. Nem kell e te­kintetben egyébre utalnunk, mint arra a sok nehézségre, melyet épen a legelőrehaladot­­tabb társadalmaknak okoz a munkás­kérdés, a socialisticus mozgalom, a tömegnyomor, a megélhetés nehezebbé válása és szellemi ép úgy, mint anyagi téren a versenynek túl­­hajtása. Ezekkel a bajokkal még nálunk nem igen találkozunk és nagy csalódásban rin­gatják magukat azok, kik azt hiszik vagy legalább hirdetik, hogy léteznek törvényho­zási és kormányzati intézkedések, melyek azokat megelőzik vagy — ha bekövetkeznek — elenyésztetik. Hisz azok a munkás­bizto­sítási, segélyezési intézkedések, melyekre né­mely előrehaladt állam az újabb időben el­határozta magát, olyan erőtlen, minimális, palliatív rendszabályok, hogy hajlandóbb az ember az eredménytelenség káros következ­ményétől — újabb elégületlenség és nagyobb igények keletkezésének jogosultságot nyújt­­ván­ tartani, mint eredményétől sikert várni. Másfelől, azokat alkalmazni sem lehet ott, hol reá kellő ember­anyag — pl. gyári munkás — és kellő ipari erő nincs. Az is bizonyos, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy jövőre is minden társadalom azon fejlődési irányt nyerje, melyen a nyu­­gati társadalmak keresztülmentek; nem min­denütt kell, hogy a tőke és gyáripar oly ro­hamosan vonja el az embert és erőt, a nem­zetgazdasági élet más ágaitól, nem okvetlen szükséges, hogy a tömegnyomor kifejlődjék és hogy a társadalom alsóbb rétegei a kere­set és életmód azon kényelmeitől, azon való­ban tisztességes feltételeitől, eszközeitől meg­úsztassanak, azokból mintegy kivetkőztesse­­nek, melyekkel most nálunk pl. — és ez nagyon egészséges állapot — bírnak. Úgy, hogy ha van okunk panaszkodni arról, hogy az ipar és kereskedelem nálunk nem elég gyorsan és nagy dimensiókban fejlődik, jus­son eszünkbe, hogy ennek egy nagy előnye is van. A falusi életet nem bénítja meg, a maga egyszerűségében és könnyű megélhe­tésében nem fejleszti ki a biztos kereset nél­küli munkásosztályt és ennek életmódját, életfeltételeit nem szorítja le a nyomor azon színvonalára, melyen fájdalom, épen a leg­fejlettebb iparral és kereskedelemmel bíró országokban van. Ez nem a gyáripar és kereskedelem fejlesztése ellen szól , hisz ezek nélkül kultúránk, versenyké­pességünk, tőkeerőnk, adófizetési képes­ségünk sem fejlődik; de szól ezeknek azon túlhajtásai ellen, melyekbe, hogy ne essünk, arról éppen — mindenesetre gyorsí­tandó — lassúbb fejlődésünk mellett, gon­doskodhatunk. De hát azért az ilyen feladatok is küz­delemmel, erőfeszítéssel járnak, melyekre ké­szen kell magunkat tartani. Ezenkívül, a már sokkal ismeretesebb nemzetiségi és nemzet­közi küzdelmeknek — fájdalom — minden irányban csak fokozódásával és erősbülésével találkozunk; sőt a szabadelvű, democratikus törekvéseknek is több küzdelmük van most, mint egy pár évtized előtt. De nagyon csaló­dik és elfogultan ítél az, ki egyiket, másikat, vagy a harmadikféle nehézséget, ennek vagy annak a magyar kormánynak, illetőleg poli­tikájának tulajdonítja. Hisz az egységes Né­metországon épp úgy előfordul ez, mint a szomszéd Ausztriában, sőt régen beolvasz­­tottnak hitt törzsek és nemzetiségek kelnek ki sírjaikból a keleten és mutatkoznak, még a nyugaton is ; amazokra . Idákat sem kell idéznünk, minden nap előttünk vannak, de ezekről is fogalmat nyújtanak a flamand, gallon, izlandi, cataloniai mozgalmak, iro­dalomban és politikában egyaránt. Sőt talán épen mert nemzeti individualitásunk fejlődik, erősbödik, azért provokál másokat ellenállásra. A nemzetközi küzdelem természetével már ismeretesebbek vagyunk. Látjuk, hogy a »szláv áramlat« ép olyan elementáris té­nyező, mint a mezőgazdasági verseny; ne­künk most e­z árt, míg az ipari verseny in­kább a nyugatot rontja, de hasznát sem vonja — emberi szempontból — senki sem kétségbe. Pedig az emberi érdekek törvényei alól nem vonhatjuk ki magunkat. Szóval, van és lesz küzdelmünk elég, sőt nagy és sok minden téren; de hát ez nem azt jelenti, hogy desperáljunk, hanem ellen­kezőleg, látva a közös sors kikerülhetetlen — és nem tőlünk függő — követelményeit, kettőzött erővel feleljünk azoknak meg. Mint Madách mondja, nekünk is, az új évben is, melyet ma üdvözlünk, ép úgy mint mindig küzdenünk és bízva, bíznunk kell! A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 31. Utazás egy sírdomb körül. Jóskai Mórtól. .. (Az íróasztaltól a beteg ágyáig. Álmatlan álmok.) ....Futottam önmagam elől. »Ő« üldözött: az »Én.« Azok a bölcsek, a kik tagadják, hogy a terem­tés csodája, az ember, két részből áll: lélekből és testből, — hallgassák meg az én történetemet, a ki végig küzdöttem e kettőnek a tusáját egymás ellen, s láttam, éreztem mint törik össze az az egyedül (?) hatalmas anyag, a test, ama »semmi«, ama láthatatlan fogalom, a lélek előtt. Épen azon a napon, a­melyen nem megbetege­dett, kezdtem hozzá egy új munkához, melyből az első kötet elkészítését ez év végéig megígértem a kiadóm­nak, Ráth Mórnak. Nem regény ez, a hőse nem regényalak, ha­nem a való élet és az igaz szabadság utáni vágy csodatetteinek hőse, Benyovszky Móricz. Kicsiny gyermekkorom óta rajongok érte. Amikor legelőször az iskolába felvittek, nagyon gyáva gyerek voltam, minden pajtásom kifogott raj­tam. Szokás volt gúnyneveket adni egymásnak. Ná­lam nem volt rá szükség, elég volt a keresztnevem csúfolódásnak. »M­ó­ricz!« — Sírva kerültem haza. Panaszt tettem az apámnál, hogy miért kereszteltek engem Móricznak, hogy csúfol vele minden gyerek. A­kor aztán az apám térdére vett, megmondá, hogy azért választotta a számomra ezt a nevet, mert ez a legvitézebb magyar hős viselte, a­kinek története «A« £1 4-1- 141____xl A TV 1 --­majd Benyovszky élettörténetének kivonatait, mikor regénynek, színdarabnak feldolgozva láttam, mindin­kább megszerettem, annyira megszerettem, hogy vé­teknek tartottam volna a történetét regénynek fel­dolgozni. Akár vázlatban elmondva, akár költői fictiók­­kal felcziczomázva úgy tűnik fel ez ,a történet, mint az ellenmondások, az át nem hidalt hézagok, a vélet­lenek és lehetetlenek tömkelege, melyből a vezéralak jelleme, mintegy megoldatlan sphinxtalány jő elő. Tehát ezt a jellemet magát kell kitalálni: akkor megértünk mindent, s az ellenmondások szépen kibé­külnek az alapeszmével. Ez az én feladatom azzal a művel, a­mihez hozzá kezdtem. Igazságot szolgáltatni e rendkívüli élettörténet alakjának, költői hozzáképzelés nélkül, pusztán a valónak összeállítása, a vezérelv követése s a körülmények megvilágítása által. Nehezebb írun,­kám még nem volt soha. Legelőször is Benyovszkynak saját maga által fel­jegyzett emlékiratait angolból lefordítani. Ezt sem bízhatom másra. Mert a szerző, a ki a magyaron kívül Európa minden nemzetének nyelvén beszélt, eszmejárásában, phraseologiájában még­is mindenütt elárulja, hogy magyarul gondolkodott), eszméit fran­­czia nyelven írta le: az eredeti kiadás francziából lett angolra lefordítva; és így kétszeri fordításból kell kitalálni az eredeti magyar szöveget, a­nélkül, hogy hozzáadnánk, vagy változtatnánk rajta. A köz­ben pedig fel kell jegyezni az irányadó mozzanatokat, a magyarázatokra váró helyeket, a futólag vázolt ér­dekes alakokat, a homályosabb helyzeteket, s az egész lélektani kifejlődést, melyet az emlékíró maga gyögéden sejtetni enged. Ehez a munkához kezdtem hozzá, november hatodikán. Szomorú dátuma lesz egész életemnek. Ettől kezdve tizennégy napig nem volt rám nézve sem éjjel, sem nappal. A nappal is olyan sötét, az érülés, hány lélegzetvétel egy percz alatt ? Aztán megint újra kezdődik a futás. Az a futó pokrócz ott a szobákon végig, de sok mértföldnyi útról beszél­hetne, ha tudna! Teltek az alkonyatlan napok, a virradatlan éjszakák. Szaporodtak a megivott lapok az íróasztalomon. — Tízszer is levetettem magamat a pamlagra, de a­mi a szememre jött, az nem volt álom, csak kínzó kábulat. — Felkergetett az a rém! Nem is gondoltam az evésre. Egy kanál leves délben este, időnkint egy gyüszünyi cognac tartotta fenn a testemet. — Hanem lelkem nem volt kifáradva. — P pedig én azt akartam, hogy fáradjon ki, hagyjon elnyugodnom. — A tizennegyedik napon este, a tizen­hetedik ivet írtam a munkából. A lelkem kétfelé volt szakadva. Az előttem fekvő mű leköté egyfelől Siberia virradatlan téli éjszakájához: összeesküvés, árulás, kétségbeesés, nyo­mor, rideg pusztaság, viharos jégtengely­"változó ké­pei, s ha félrenéztem az írásból, ott feküdtek mel­lettem a receptek halommal, s eszembe jutott, amit naponkint kétszer a nagytudományú orvosoktól meg­tudtam a kór tünetekről, a válság közeledtéről s oda volt lánczolva a lelkem másik fele. Hiszen nem volt rá szükség, hogy magamat kí­nozzam, igen jó ápolói, kitűnő orvosai voltak: ott volt mellette a leányom, rokonaim, derék hű asszo­nyok, s a kinek hálámat soha eléggé le’nem róha­­tom, sógorom dr. Huray, mint orvos, kitűnő és nagy tapasztalatú ész, mint ember, arany szivü, ott volt éjjel-nappal a betegem!'ip®ett, én pihenhettem volna. Unszolt is mindenki. Egyszer aztán közbejött egy örömnap! A válság napja. A baj jobbra fordult. A veszélyes láb egyszerre elmúlt, a láz megszűnt, a tüdő felszabadult. Az orvosok üdvözölték a beteget, nekem azt mond­ták, csoda történt. — Ezen a napon tudtam vacso­ráim. — A lélek megadta magát, nem harczolt elle­anyagé volt a hatalom. Egyszer csak lehúzott a fejem az íróasztalomra, a toll kiesett a kezemből: az utolsó­­ szó ez volt »azonnal«. — És most — negyven nap után — mikor újra előveszem a félbehagyott munká­mat, még mindig ez az utolsó szó benne »azonnal« és én nézem a félbeszakadt sort és töröm rajta a lelke­­met, mi következik e szó után ? Éjfél után két órakor ébresztettek fel azzal a szóval, hogy a »végek vége« előtt állunk. — A halál angyala hiv. — Így végezte az Úr! — Őrangyalom­nak vissza kell térni az égbe. — Pedig valóban meg volt gyógyulva nagy veszélyes halából. Az az ő ha­talmas tüdeje, melynek minden hangjára most is em-­­­lékszem: legyőzte a czudar halált, azt a fojtogató rémet, s akkor küldött le neki az Úr egy szebb halált. Megölte a szivet, hirtelen, gyorsan, fájdalom nélkül. Az az ő »jó szive«, a­mely soha sem vétett senkinek, hogy tudott olyan rosz szív lenni! Mikor átmentem a szobájába, egészen nyugodt volt: azt mondta, hogy semmi fájdalmat sem érez, több gyertyát kért gyújtani, mert sötét van, s kért, hogy a ruháit készítsem oda, mert fel akar kelni. És aztán nézett rám azokkal a nagy, fekete, mindent mondó szemeivel, hogy én ahoz hasonló sötétséget nem tudok álmodni. A túlvilág volt abban. Ő már látott abban, de ajkai nem mondhatták el, mit ? Dr. Huray ott volt már az ágya mellett: éjfél­kor, nyugtalanságtól, előérzettől ösztönözve, vissza­jött. Nem segíthetett rajta többé. Az érvelés sebes volt, de alig érezhető. Kezem­ben tartott keze jéghideg. Aztán szép csendesen elaludt: egy jajszó, egy sóhajtás nélkül­i örökre. Olyan szép halál volt, hogy meg kellett szeretni. zése. Koszorúkon nyugszik, koszorúkkal van bete­metve. S az egész nemzetnek szeretete nyilvánult a ravatalánál. A legnagyobb uraktól a legszegényebb koldusnőig mindenki küldött utána egy »légy üdvö­­zült«-et. Háladatlan volnék, ha el nem ismerném, hogy az általános részvét egy pyramis ahoz a kis da­rab kőhöz mérve, a­mi az én bánatom. De mikor ez a kis darab kő fekszik éppen a szívemen é s nem akar másutt feküdni. Hiszen én is tudok phylosophálni, nevetséges bolond sem vagyok, a­ki gyógyíthatlan fájdalmat affectál; de oda akarom adni egész énemet azoknak, akik a lélektant az emberi szív bonczolásából akar­ják kitalálni; a­kik minden szenvedélyt, indulatot magát a jellemet annak a kis darab húsnak a szöve­vényéből akarnak kimagyarázni; magyarázzák meg hát, mi történt velem? D­e naptól fogva nem vagyok költő többé. A testem ép, erős, mint az előtt; az álom vissza­tért, még kaczagok is vidám társaságban, hanem mi­kor az íróasztalom mellé leülök, itt nézem naphosz­­szant az utolsó szót, amit akkor leírtam: »azonnal« és nem tudom, mi következzék utána ? Egyszer olvastam egy franczia regényt, mely­ben a férj a haldokló felesége ágya mellett alkudozik a nővérével, a ki egy kerítőné, hogy a­mint a neje meghal, azonnal nőül vegyen egy leányt, a ki gazdag és előkelő, de a kinek sürgetős szüksége van egy férj­re, hogy botlásának következményei el legyenek vele takarva, é­s a férj rááll. — Hát én megengedem, hogy ilyen emberek is lehetnek a valóságban. — De én nekem viszont engedjék meg az újkornak böl­csei, hogy beszéljek nekik egy olyan boldogtalan em­berről, a­ki a feleségével együtt a múzsáját is elte­mette. S az is valóság. Pedig ez nekem mesterségem, életmódom, mint a lr^vrr/» /ICITI oL Cl ry illírt VLC lffllmn^ n Rovás. Ismét szaporodott egygyel azon évsorozat, mely •— mint minden előbbi — »a régi jó idők« gyanánt lesz emlegetve, dicsőítve a mostani fiatalság által, mihelyt ez zsémbes észjárással, ránczos képpel, sava­nyúti kedélylyel, rósz gr­­orral, a testi és szellemi köszvény tehetetlenségének erényes kínlódásai közt fog elmélkedni a világ menetéről. Horatius fejezte ki legtömörebb hűséggel a rokkant hátgerincz, öreg lelkűlét és podagrás okoskodás jellegét. Mert a pené­szes eszmélők szerint — kikhez a magukra patinát mázoló ifjú egyéniségek czélzatos ósdiskodásait is lát­juk néha járulni ravaszul — csak az ér valamit a mi régen volt, illetőleg a mi akkor történt, midőn a ridegült ítész még ruganyos léptekkel nyaktörhető találkákra járt. Laudator temporis acti — a múltnak magasztalója gyanánt ismeretes majdnem minden vén ember — egy vagy más szempontból, ha nem is összes nézeteivel — s megesküdnék, b­o­n a fide, hogy »az ő idejében« még szerelmeskedtek az asszonyok. Mióta nem hullhat ki a saját foga, azt hiszi, hogy nem tud harapni senki, s hogy Harold nem volna többé felismerhető a csatamező hullái közt mert csak a régi jó időkben születhetett Schwa­nenhals Edith, kiről Heine éneklő : Auf seiner Schulter erblickt Sie auch Und bedeckt Sie mit Küssen Drei kleine Narben, Denkmäler der Lust, Die Sie einst hineingebissen. Egyébiránt nem a testi invalidusok a leg­nevetségesebbek, hanem a­ szellemiek. Amazok csak a hajdani kalandok kimaradása miatt kárhoztatják el a jelent, míg emezek kigyót-békát kiáltanak az egész világra, mert hát ez mind inkább a maga lábán halad s a járókák mestereivel már szóba sem igen áll. A lelkűlét vénültségére különben nem kell hat­van vagy több év. Elég arra harmincz vagy kevesebb is, csak kiért legyen. Sőt akkor a legvénebb. A kik azonban — bármilyen idősek legyenek — lelkületileg nem vénülnek, azok megbecsülik ugyan a régi napok becsülendő vonásait, de nem tekintenek vissza azokra sóvárgólag. Fájhat nekik és fáj is bizonyára, hogy az ő bölcsessé­güket is nél­külözheti a mindenség, de belátják, elismerik, hogy a világ halad nagyszerűen, szépül hatalmasan, javul kétségtelenül, a maradozók és megátalkodottak da­czára, bármily visszaesés, rútság és gonoszság kelet­kezzék is léptein. Lehet, hogy többen és többszörüleg vétkeznek most, mint vétkeztek hajdan — noha ez is kérdés — de bizonyára több is az erény és többszerű. Sem statistica sem hírlap nem állott őrt az ősidők fe­lett, de a krónikák is elegendők az általános meggyő­ződésre, hogy most a nép hasonlíthatatlanul jobban él, mint hajdan s hogy napjaink legfeketébb folt­jai sem vetekedhetnek a »régi jó idők« borzalmas sötétségével. Patriarchális élet. Ezen varázs­szó és nagy humbug alá vélik elrejthetni sokan azon véghetetlen nyomort és kínszenvedést, mely az európai emberiség sorsa volt évezredeken át a kiválságos nagyon kevesek kényelmére és mulatságára. A civilisationak sok bűne van, de nem hátra, hanem előre viszi a világot El­ismerjük tehát, hogy még a ma végződő esztendő­ből is lehet »régi jó idő«, úgy 1950 körül, csak addig éljen a mostani fiatalság. De ha úgy kell ítélnünk felette, a­mint azt még a közelben látjuk, akkor haj­landók vagyunk kétségbe vonni, hogy valaha valaki kedvezőleg szóljon róla vagy épen sóvárgjon feléje. Ezt a vonagló esztendőt legfelebb az hozhatná tűr­hető hírbe, ha az új esztendő még roszabb lenne. Pe­dig az megeshetik. No de ne rontsuk el róla vélemé­nyünket mindjárt az első napjára. Inkább kívánjunk neki sok szerencsét, jó termést, üdvös békességet és mindenféle áldást, hogy részesülhessen azokban Ma­gyarország is. Az országos­ kiállítás számadásai. A közvélemény áramlatai sehol sem változnak oly gyorsan, mint nálunk. Külső benyomásoknak könnyen engedő nép va­gyunk és a­mint gyorsan gyúlunk lelkese­désre, épp úgy ellenállás nélkül átengedjük magunkat a lehangoltságnak, sőt az elkesere­désnek is. Az egész közvélemény puszta im­­pressiókon, nem pedig higgadt megfontoláson alapul. Alig múlt egy éve, hogy a kiállításon részt vett kiállítók testületileg adtak kifeje­zést köszönetüknek és elismerésüknek gróf Széchenyi Pál miniszter és dr. Matlekovics Sándor államtitkár iránt. Akkor az egész or­szág helyeselte, megérdemeltnek találta a ki­állítás vezérférfiainak ünnepeltetését, ma­­ ugyanazon két férfiú a leghevesebb támadá­sokra találtatik méltónak. 1885. deczember 20-ika óta pedig, a­mi­kor a kiállítók tisztelgése végbe ment, semmi sem változott, még a kiállítás deficitje sem, a­melynek nagysága akkor már megközelítőleg tudva volt. De hát változatosság okáért jól esik a közvélemény szóvivőinek most támadni azokat, kiket majdnem egy évig nap-nap után ünnepeltek. Hogy a kiállítás nagyobb deficittel vég­ződött, mint eleve hitték, hogy e deficit födö­­zése a kedvezőtlen pénzügyi viszonyok kö­zött nagyon súlyosan nehezedik az országra, azt senki sem tagadja, és azok, kiket ezért a felelősség illet, bizonyára nem szándékoznak az alól kibújni. Azok a támadások azonban, melyeket ezen alkalomból intéznek a kiállí­tás intézői ellen, ennek daczára érthetet­lenek. A kiállítás deficitjének forrását, ere­dendő okát nem nehéz megtalálni. Ezen ok nagyon közelfekvő és megmagyaráz mindent, épp azért helytelen és indokolatlan a kiállí­tás volt elnökét és a közgazdasági minisztert támadni. Lehet, hogy ezek a gazdálkodás eré­­lyét nem érvényesítették elég szigorúan, de a kiállítás deficitje a legszigorúbb takarékosság mellett is csak kevéssel lehetett volna kisebb, úgy­hogy az a csekély összeg, a­melyet eré­lyes takarékossággal meg lehetett voona ta­karítani, valóban nem indokolja a támadá­sokat. A kiállítás deficitjének egyetlen oka van, az, hogy azt az állam rendezte. Nem azt ért­jük ezalatt, hogy az adott viszonyok között mások képesek lettek volna a kiállítást ki­sebb deficittel rendezni, ez alig valószínű, hanem az, hogy a kiállítás kereteinek kitágu­lását, a kiállítás arányainak megnagyobbo­dását annak állami jellege idézte elő. A kiállítás rendezéséről szóló törvény­­javaslat indokolásában a kormány hivatko­zott arra, hogy az utóbbi időben rendezett ki­állítások majdnem kivétel nélkül kedvező eredménynyel zárultak, így a nürnbergi, stuttgarti, hallei, düsseldorfi, lipcsei országos vagy tartományi kiállítások és az 1879. évi székesfehérvári kiállítás. Az országgyűlés, ha emlékezetünk nem csal, ellenmondás nélkül járult ahhoz, hogy a budapesti kiállítás ren­dezését az állam vegye kezébe. Megfeledkeztek arról, hogy mindazon kiállítások, a­melyekre hivatkoztak, magáno­sok initiativájának köszönték létüket és hogy azok rendezését is magánosok intézték, habár az állam mindegyiket támogatta kisebb-na­­gyobb mérvben. Társadalmi úton rendezett kiállításnál a vezetők hatalmában áll a kiál­lítás kereteit és mérvét megszabni, állami jellegű kiállításnál az egyszerűen lehetetlen. A kiállítás rendezéséről szóló törvény

Next