Nemzet, 1888. november (7. évfolyam, 2219-2248. szám)

1888-11-01 / 2219. szám

amj.xmzxQe£i6: J «rsnosiek-tere, A­thenaeum-épület, L­a mole*. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó hivatalba (Ferenoadek-tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Egyes szám helyben S kr. vidéken 6 kr. Reggeli kiadás. KlA©6­HU­ ÁSÁST: Verenoalek-tere, Athenaeum-épület, ffilfissl&a Előfizetési díj: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Buda­pesten kétszer házhoz hordva, 1 hónapra ........ . ...................- ~ » 8 felt 5 hónapra ............... .................. . * 6 hónapra - - 13 * Az esti kiadás postai különküldéseért felni­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » Egyes szám helyben 6 kr. vidéken 0 kr. 2219. (302.) szám. Budapest, 1888. Csütörtök, november 1. VII. évi folyam. Budapest, október 31. Ha valaki ezelőtt két évvel, azzal a jós­lattal állt volna a közönség elé, hogy Magyar­­ország pénzügyei két rövid esztendő alatt annyira rendezve lesznek, hogy a pénzügymi­nisztert nem fogják többé az előirányzata és a tényleges eredmények közt az utóbbiak hátrányára mutatkozó különbözetek miatt vádakkal elhalmozni, hanem inkább a miatt fognak ellene többé-kevésbbé leplezett szem­rehányásokat emelni, hogy előirányzatának bízvást várható jövedelmi tételeit nem irá­nyozta oly nagy összegben elő, mint a­mek­korát azok előreláthatólag el fognak érni, s hogy így a magyar pénzügyminiszter nem­csak arra nem lesz utalva, a­mivel sokáig vá­dolták, hogy mesterséges számcsoportosítá­­sokkal budgetét jobbnak tüntesse föl, mint a minő valóban, hanem megengedheti magának, azt a pénzügyminiszterekre nézve legnagyobb luxust, hogy költségvetését öntudatosan oly tényezőkből állítsa össze, melyeknél a való­ság csak kedvezőbb lehet; a­ki, mondjuk, ez­előtt két évvel mostanra ily állapotok bekö­vetkezését jósolta volna a magyar pénzügyek­re nézve, az könnyen megérhette volna, hogy szemtül-szembe mondják neki ámító voltát, ha ugyan természetesebbnek nem találják egyszerűen beszámíthatóságát vonni két­ségbe. És­pedig ez idén megértük ezt az elér­hetetlennek gondolt jelenséget. Olvassa el bárki az ellenzéki lapok czikkeit Tisza bud­­getjéről, számításairól, melyeket a fogyasz­tási adók, az italmérési jövedék stb. várható eredményeire nézve tett, és meg fogja látni, hogy a mi tisztelt ellenzékünk — legalább sajtójában — ez idő szerint több-kevesebb nyíltsággal elég szíves arról gyanúsítani a pénzügyminisztert, hogy ez tudva irányozza a valónál csekélyebb összeggel elő az állami jövedelmeit, nehogy vagy a regále megvál­tása körül jelentkező igényeket túlságosan nagyra növelje, vagy az italmérési jöve­dék alaptételeinek leszállítására szolgáltasson ösztönt. A­ki majdan fel fogja jegyezni a törté­nelem számára, mily gyorsan következett be e tekintetben nemzeti felfogásunkban a leg­­nagyobb fordulat,­ bizonyára ki fog tűnődni e fordulat okai felől. De ha éles látását meg nem vesztegetik mellékes körülmények, el fog kelleni ismernie, hogy e változást nem a nemzet felfogásban való könnyűvérűsége, nem változékonysága, nem ítéletében való megállapodottság hiánya okozta, hanem igenis okozta az, hogy e rövid időszak alatt a ma­gyar állam, pénzügyei rendezésére nagy és hatalmas erőfeszítéseket tett, s hogy ez erőfe­szítéseket minden téren siker koronázta. Ma már alig van kétség abban a tekin­tetben, hogy az egyensúly teljes helyreállí­tása a magyar államháztartásban — ha csak rendkívüli események föl nem tartóztatják ér­vényesülését — a legközelebbi időben bekö­vetkezik. Bekövetkezik annak daczára, hogy az utóbbi három év (1886—1888) a múltról öröklött terheivel, s a jelen által reánk zu­­ditott nagy követelményeivel, közel másfél­­száz milliónyi új adósság kamataival, s az államélet számos ágazatában fokozott terhek­kel rontotta államháztartásuk egyensúlyának chanceait. És nyilvánvaló ma már, hogy a pénzügyekben való komoly munka elisme­rést talál Európaszerte mindenfelé, s a ma­gyar állampapírok napról-napra emelkedő cursusa csak úgy bizonyítja ezt, mint a con­­versio iránt kötött szerződés, melynek lehető­ségét 1887. februárjában, midőn kisebb ará­nyokban a volt pénzügyminiszter kilátásba helyezte, a legridegebb skepsis vonta kétségbe mindenfelé. És ha kellene bizonyíték az állam pénz­ügyi erősödése mellett, ráutalhatnánk a re­gale megváltásának tényére, mely szintén arra bizonyíték, hogy a magyar állam ma erőteljesebben néz a reá váró problémák megoldása elé, mint bármikor. Mostanában tetszetős dolog e megváltást mint a fiscaliz­­mus és az állami mindenhatóságra törekvés egy gyűlöletes tényét hirdetni világgá. De a­ki nem a minden áron ellenzékeskedés napi jelszavai után indul, az vissza fog emlékezni reá, hogy hosszú éveken, nem, évtizedeken át a magyar állam pénzügyi gyöngeségének, hi­telre szorult voltának, a pénzpiac­ által való egyoldalú igénybevételének tulajdonították, hogy ezt a műveletet — az italmérési jognak megváltását, mely az összes érdekel­teknek óhajtása és reménye volt — egyik időszakról a másikra halogatni volt kényte­len. Az, hogy most, midőn megvalósítja, a ki­­elégítetlen érdekek egész sorozata gyűlöletes­nek hirdeti azt, a mi előbb kívánatosnak tet­szett mindenki előtt; s hogy az érdekek azon óriásilag nagyobb egyetemes többsége, mely e megoldásban nemcsak kielégitést talál, ha­nem egyszersmind a prosperálásra való esz­közöket és biztosításokat, — hogy e többség nem nyilatkozik s nem harsogja túl azok zsi­­baját, kik elégedetlenségüknek adnak kifeje­zést: az önként érthető s a­ki az ilynemű transactiók természetét ismeri, az tudja, hogy ez másképpen nem is történhetett. Soha és se­hol az állam még nem állt szemben magáno­sokkal, vagy neki alárendelt tényezőkkel anyagi kérdések szabályozása körül úgy, hogy azt, a­mit az állam kínált, elégnek, vagy pláne soknak találta s elismerte volna azok ítélete, kiket ez közvetlenül érdekelt. De ez csak egygyel több bizonyíték rá, hogy a megváltás egész művelete, akár gazdagítsa az, mint sokan hiszik, egy új s nagy jövedelmi forrással az államot, akár legyen az, mint mi hiszszük, egyszerűen egy oly művelet, a­mely­ben az állam hosszú időn át csak mint köz­vetítő szerepel,­­ egygyel több bizonyíték, mondjuk, hogy az állam pénzügyileg meg­erősödött s nagyobb feladatokkal is szembe nézhet. S nagyon kicsinyes dolog, ha az ellen­zék ezt az eredményt azon áldozatok emlege­tésével s gyűlöletessé tételével akarja értéké­től megfosztani, a­melyekbe ez került s ke­rül. Nem hisszük hogy czért érjen vele. S nem hisszük, hogy akadjon komoly magyar politikus, ki e miatt amaz eredmények érté­két kevesebbre becsülné. A pénzügyi viszo­nyok utolsó bonyodalmai közt három út állt, nem mondjuk nyitva, hanem elgondolható lehetőségkép a magyar politikusok előtt. Az egyik út volt: megvonni a nemzet s a mon­archia önvédelmi eszközeitől a fejlesztés, sőt a fentartás előfeltételeit. A másik: a nemzet belső életében, az államnak a cultura, a gaz­dasági élet, a beligazgatás terén való felada­taiban érvényesítni oly megszorzásokat, me­lyek pénzügyileg is számot tegyenek. A har­madik út volt: fentartván a nemzet védelmi képességét, fentartván culturája s anyagi és szellemi haladása exigenitáinak az eddigi mértéknél nem kisebb kielégítését: a pénz­ügyi helyzet parancsolta követelményeknek a nemzet ereje, s áldozatkészsége igénybevé­tele által tenni eleget. A kormány s a szabad­elvű párt ezt az utat választotta. Meggyőző­désünk, hogy a nemzet jövőjének tett általa nagy, a mai vádaskodásokat messze túlszár­nyaló jelentőségű szolgálatot. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A NEMZET TÁRCZÁJA. Október 31. A kerepesi temető. Walhallánk még nincs; az irodalom, művészet és tudomány jeleslegeinek emlékcsarnokának terve csak egyesek agyában szerepel, a nemzet intéző köreiben most kezd még csak erősödni a szándék, e mulasztás pótlására, e szükség kielégítésére. A kegyelet, mely le akarja róni háláját; a lel­kes törekvés, mely erőt, kitartást akar nyerni nagy­jaink emlékéből, egy-két szobrot kivéve, elhunyt jele­seink sírjaira van utalva. A kerepesi temető a kegyeletes, szent emlékek roppant tárháza. Lépten-nyomon hantokra bukka­nunk, melyek emlékünkben felelevenítik nemzetünk­nek a jelen században vívott küzdelmeit. A kifáradt, kidőlt küzdők nyughelyeinek közvetlen felkeresése azonban annyi nehézséggel jár, hogy nem vélünk fö­lösleges munkát végezni, ha a tájékozás megkönnyí­tésére a budapest fővárosi Kerepesi­ út mellett levő köztemetőben eltemetett, az irodalom, művészet, tudo­mány s a közügyek terén kitűnt kiválóbb jeleseink sírhelyeit, ha nem is teljességében, de hiteles adatok alapján, betűsoros jegyzékben és táblák szerint egye­sítve, ismertetjük. I. Betűzsoros jegyzék. A vértanuk nyughelyét a XXVI. táblában a »föltámadás« szobortól jobbra eső fe­kete márvány obeliszk jelöli. (Böszörményi László sírja mellett.) Arany János, költő, az Akadémia rendes tagja, főtitkára sirja a második kapuval szemben levő háromszögtéren van. Született 1817. márczius 2-án Nagy-Szalontán, meghalt Budapesten 1882. okt. 22-én. Arányi (Lostainer) Lajos, műrégész, egyetemi tanár, az Akadémia lev. tagja; szül. 1812-ben, R. Komáromban, meghalt, 1877. július 18-án 75 éves korában. Nyugszik: XXI. tábla, hatodik sor 13-ik sírjában. Bajza József, költő, történetiró, műkritikus, az Akadémia rendes tagja; született Szécsiben (Heves m.) 1804-ben, meghalt 1858-ban márczius 3-án, 54 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, e­l­s­ő s­o­r­á­­nak 120-ik sírjában. Balassa János, egyetemi tanár, orvos, az Akadé­mia lev. tagja; szül 1814-ben ; meghalt 1868. decz. ,9-én 55 éves korában. Nyugszik: az első kapu­tól jobbra, a temetőfal mentén 194, 195. számú sírhelyen. Balogh Kálmán, író egyetemi tanár meghalt Budapesten 1888. július 17-én. Nyugszik : az első kaputól jobbra, a temetőfal mentén a 376. számú sírboltban. Balázs Sándor, szépirodalmi író, szül. Kolozs­várit 1830-ban, meghalt 1887. aug. 1-én 57 éves korában. Nyugszik: XXI. tábla, hatodik sor 9-ik sír­j­ában. Barna Zsigmond, fővárosi tanácsos, szül. 1829-ben, meghalt 1883. május 31-én, 54 éves korá­ban. Nyugszik: VII. tábla, második sor 105. sírban. Batthyány Lajos gróf, Magyarország első mi­niszterelnöke nejével sz. Zichy Antonia grófnővel együtt a Batthyány-mauzóleumban nyug­szik, hova 1870. június 8-án temettetett el. Bérczy Károly, író, műfordító, az Akadémia lev. tagja, született 1821-ben, meghalt 1867. decz. 11-én 46 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla (a feltámadási szobor közelében) tizedik sor, 31-ik sir. Bernát Gáspár, író, zeneszerző szül. Tiszafüre­den meghalt 1873. január 4-én. Nyugszik: XXVI. tábla első sor 72-ik sírj­á­ban. Beöthy László, szépirodalmi iró, publicista, szül. R. Komáromban, 1826-ban; meghalt 1857. május 20-án, 31 éves korában. Nyugszik: XI. tábla, má­sodik sorban. Böszörményi László, országgyűlési képviselő, a »Magyar Újság« szerkesztője; született Kopács- Apáthiban 1822-ben; meghalt 1869. márczius 31-én 47 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla, tizen­­kettedik sor 88-ik sírjában. Bugát Pál, orvos, író, tanár, az Akadémia ren­des tagja szül. Gyöngyösön, 1794-ban, meghalt 1865. juli 9-én, 72 éves korában. Nyugszik, az I. k­a­pu­tól jobbra, a temetőfal men­tjén az 169-ik sírban. Czech János, történetbuvár, az Akadémia ren­des tagja, szül. Győrött 1798. megh. 1854. novemb. 1-én, 56 éves korában. Nyugszik: Az I-ső kapu­tól jobbra a temetőfal mentén a 214-ik sírban. Czuczor Gergely, költő, nyelvész, az Akadémia rendes tagja, szül. Andódon (Nyitra-m.) 1800-ban; megh. 1866. szept. 9-én, 66 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla, harmadik sor k-iksirjában. A feltámadási szobor körül félkörben vonuló sorokban. Czakó Zsigmond, színész és színműíró, született Deésen, 1820. megh. 1847. decz. 14-én, 27 éves korá­ban. Nyugszik: XI. tábla, tizennyolczadik sor; a Batthyány-mauzóleum előtt nyugatra. Csányi László, 1848-ban miniszter kormány­­biztos; született Csányban (Zala­ m. 1790-ben; meg­halt 1849. oct. 10-én 59 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla tizedik sorában. A feltáma­dási szobortól nem messze. Sírfelirata: Csányi László­nak Zalamegye közönsége. 1849. közlekedési minis­­ternek, a nemzet vértanujának, hálás emlékül. Csengery Antal, iró, publicista, született 1822., meghalt 1880. juli 13. Nyugszik , a XXIV. tábla sarkán levő sírboltban, Balassa János sírjá­val szemközt. (Vetter Antal tábornok síremléke mellett.) Csepreghy Ferencz, népszinmű iró, asztalos­­mester, szül. 1842. megh. 1880. febr. 3-án, 37 éves korában. Nyugszik: V. tábla, negyedik sor, 17-ik sírban. Deák Ferencz holtteste a Deák-mauzole­­u­m­b­a­n nyugszik, melyhez az egyenes út a II. kapu­tól vezet. Meghalt 1876. január 8-án. Dorner József, tanár, természettudós, az Aka­démia lev. tagja; szül. Győrött 1808-ban; meghalt 1873. october 9-én 65 éves korában. Nyugszik: XXV. tábla, első sor 72-dik sírjában. JEgressy Gábor, színművész, színműíró és for­dító; született 1809-ben, meghalt 1866. július 30-án, 58 éves korában. Nyugszik: XVII. tábla, n­e­g­y­­vennyolczadik sor, 5-ik sírban. Éber Nándor, országgyűlési képviselő, hirlapíró, született Budán, meghalt 1885. febr. 27-én, 60 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, első sor, 99­ sírban. J­áncsi Lajos, színművész, született 1809-ben Pécsett; meghalt 1854-ben 45 éves korában. Nyug­szik : XX. tábla. Flór Ferencz, orvos, író, Pest város főorvosa, az Akadémia lev. tagja; szül. N.-Váradon, 1809 ben; meghalt 1871. július 7-én, 62 éves korában. Nyug­szik :Az e­sőkaputól jobbra, a temető fal mentén 116-ik sírban. Fogarasi János, nyelvész, jogi író, hétszemély­­nek, az Akadémia rendes tagja; szül. Késmárkon, 1801-ben; meghalt 1878. június 10-én 78 éves korá­ban. Nyugszik: Az e-sőkaputól jobbra, az e­­metőfal mentén a 216 - ik sírban. Forinyák Géza, joghallgató sírboltja az I. ka­putól balra a 4. sz. a. van. Eltemettetett 1860. már­czius 16-án, 19 éves korában. Frankenburg Adolf s neje Carina, Franken­burg hirlapiró, szépirodalmi iró, az Akadémia lev. tagja; született 1811-ben, meghalt 1884. július 3-án 73 éves korában. Carina, operaénekesnő született 1839-ben, meghalt 1885. május 7-én 47 éves korában. Együtt nyugszanak: VIII. tábla, első sor, 109. sírban. Gaal József, szépirodalmi iró, az Akadémia rendes tagja; szül. N.­Károlyban, 181­0ben ; meghalt 1866. febr. 28-án. Nyugszik: XXV. tábla (a feltá­madási szobor körül) második sor 15-ik sírjá­ban. Garay János, költő, szül. 1812. Szegszárdon; meghalt 1853-ban, november 5-én 41 éves korában. Nyugszik , XX. tábla délnyugati sarkán. Györy Sándor, mérnök, az Akadémia rendes tagja; született 1795-ben; meghalt 1870. márczius 8 én 75 éves korában. Emléke nincs. Nyugszik: XXV. tábla, tizenötödik sor, 102-ik sír­jában. Györy Vilmos, iró és műfordító, egyházi szó­nok, az Akadémia lev. tagja, szül. Győrött, 1838-ban, meghalt 1885. febr. 37-én 47 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, első sor délkeleti sarkán a 97. é­s 98. s­i­r k­ö­z­ö­tt. Greguss Ágost, író, egyetemi tanár, az Akadé­mia rendes tagja s igazgatója, szül. Eperjesen, 1825. meghalt 1882. deczember 13-án, 57 éves korában. Nyugszik: VII. tábla, második sor 118-ik sírjában. Greguss Gyula, természettudós és műfordító, gymn. tanár, az Akadémia lev.tagja, szül. Eperjesen 1829-ben meghalt 1869. szeptember 5-én, 39 éves korában. Nyugszik, IV. tábla észak-nyugati részén, hatodik sor, 18-ik sorban. Hajnik Pál, orsz. gyűlési képviselő. 1848-ban jelentékeny szerepet vitt, szül. 1808-ban, meghalt 1864. április 28-án, 56 éves korában. Nyugszik: IX. tábla, első sor, 33- ik sirj­ában. Halmi Ferencz, színművész, Szül. M.-Berényben 1850. meghalt 1883. junius 1-én, 33 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, negyedik sor, 36- ik sírjában. Haberern Jonathán, bölcsésztudor, egyetemi m. tanár, az Akadémia lev. tagja, szül. 1818-ban, meg­halt 1880. április 8-án, 62 éves korában. Nyugszik: IV. tábla északnyugati részén, tizenhe­tedik sor, 14-ik sírban. Hegedűs Lajos, színész, színmű­író és fordító, született 1818-ban Kis-Ujszálláson, meghalt. (?) Nyugszik­ a XX. táblában. Horváth Ignácz, műegyetemi tanár nyugszik az I. kaputól jobbra a 26. sz. a. a Müller-csa­­lád sírboltjában. Meghalt 1881. április 20-án 37 éves korában. Horváth Mihály, püspök, miniszter, történetiró elhunyt 1878. aug. 25-én 69 éves korában. Nyugszik az I. kaputól balra, a 286. sz. sírboltban. Huszár Adolf, szobrász­művész; szül. 1843. meghalt 1885. január 21-én, 42 éves korában. Nyug­szik: XIII. tábla, alsó sor, 64-ik számú sírban. Izsó Miklós, szobrász, művész s tanár; szül. Horvátiban, 1830-ban, meghalt 1875. jul. 17-én 45 éves korában. Nyugszik: V. tábla, első sor, 18-ik sírban. Jókai Mátné, Laborfalvi Róza, színművésznő, született 1817-ben, meghalt 1886. november 20-án 69 éves korában. Nyugszik: VII. tábla, első sor, 107-ik sírj­ában. Karácson Mihály, kir. táblai biró, az akadémia lev. tagja, szül. 1796-ban, meghalt 1869. aug. 29 . 73 éves korában. Nyugszik: XXVI. tábla, tizenö­ harmadik sor, 63-ik sírjában. Kempelen Győző, hirlapiró és tanügyi iró, szül. Jászberényben 1829-ben, meghalt 1865. márcz. 6-án 36 éves korában. Nyugszik: IX. tábla, ötven­­egyedik sor (nyugatról első sor) 10-ik sírjában. Kisfaludy Károly, költő, színműíró, az akadémia rendes tagja, szül. 1788-ban, meghalt 1830. novem­ber 21-én, 42 éves korában. Nyugszik, XIX. tábla előtt, keletre és Lisznyai Kálmán sírja mögött. Kiss Károly, honvéd ezredes, hadtani író, az akadémia rendes tagja; szül. Budán 1793-ban ; meg­halt 1866.február 17-én, 73 éves korában. Nyugszik: XXV. tábla félkörös soraiban, a feltámadási szo­bor körül, második sor, 12-ik sir. Korizmics László, mezőgazdasági iró, az aka­démia lev. tagja; szül. Agg. Szentpéteren, 1816-ban ; meghalt 1886-ban, október 5-én, 70 éves korában. Nyugszik: XIII. tábla, első sor, délnyugati sarkán, 164. és 165-ik sor között. Kövér Lajos, vigjátékiró, szül. Rátóton (?), meg­halt 1863. márczius 13-án. Nyugszik: X. tábla, délkeleti sarkán, első sor, 1-ső sir, idősb Lendvay Márton, tragikai színész, szül. N.-Bányán, 1807-ben, meghalt 1858. jan. 29-én. Nyug­szik :V. tábla, második sor, 12-ik sírban. A sir felirata: »Végig játszottad magad’ százféle alak­ban, Mig szivednek örök képe az egy haza volt. Élve, halott voltál, "élsz, halva! szerelmed örök mi. Életet életből igy alakit a halál.« ifj. Lendvay Márton, tragikai szinész, született 1830-ban (?), meghalt B.-Füreden, 1875. júl. 15-én. Budapest, október 31. III. Sándor, a minden oroszok czárja, roppant birodalmában tett nagy utjából is­mét egy pár — keserű tapasztalattal gazda­gabban tér vissza székvárosába. Találkozott útjában hódolattal, porig boruló alattvalói tisztelettel; európai és ázsiai barbár, vagy félbarbár alattvalói ajándékokkal halmozák el, sót és kenyeret nyújtanak neki. Mit ér? Nyomában kísérte őt mindenüvé, mint testet az árnyék, a forradalom boszuló keze. S a ki tudja, mily egyetemes érdeke Európának, hogy fejlődése ment maradjon az oly rázkódtatásoktól, a­minőket az szük­ségkép okozna, ha egy oly nagy birodalom­ban, mint az orosz birodalom, a felforgatás eszközökben nem válogató forradalmi hívei komolyan fenyegető tényezőkké válnának az állami, a fejedelmi hatalomra nézve, az csak sajnálkozva olvashatja a híreket, s még in­kább a hírekhez fűzött combinatiókat, me­lyek e tekintetben Oroszországból érkeznek. Előbb egy dynamit bombáról beszélt a hir, mely a czár élete ellen lett volna irá­nyozva s alig hogy ennek hire egy félénk s indirect czáfolatban részesült, csakhamar az a vasúti szerencsétlenség következett be, a melyről érkezett tudósításból, ha leszámítunk is minden esetleges nagyítást, s ha a lehető legenyhébben, mint­­egyszerű vasúti balese­tet magyarázzuk is, — akkor is legalább fel­tűnő marad, hogy a czárnak rendszerint vas­úti »balesetei« támadnak, míg más uralkodó, például a német császár, európai — ugyancsak nagy — útjában mindenütt baj és kellemet­lenség nélkül utazhatott. Nem fojtható el tehát európaszerte a sejtelem, hogy e jelenségek nem természete­sek, s ha az orosz hivatalos, vagy félhivata­los források tanácsosnak tartják is a világ előtt enyhíteni vagy éppen elhallgatni a tör­ténteket, maguk előtt még sem fog­ják titkolhatni a valódi helyzetet, mely olybá tünteti föl Oroszországot, hogy a czár kimozdulását palotájából nem is le­het elképzelni a­nélkül, hogy élete kisebb­­nagyobb veszélynek kitéve ne legyen. Ami más szavakkal azt teszi, hogy a nihilizmus éppen nem pusztult ki, bizonyos ideig csak aludni látszott, de aztán koronként fel-feléb­­redez és életjelt ad magáról, nem sokat tö­rődve azzal, hogy a czárt a katonai és rend­őri birodalomban annyira őrzik, hogy a merre csak utazik, az egész vasút mentén úgyszólva minden vasúti talpfára katona vagy rendőr volt állítva. Az a vasúti catastropha, ha csakugyan olyannak bizonyul, a­minőnek Európaszerte magyarázzák, valóban megdöbbentő és illus­­trálja, mily szörnyű, elementáris erővel és rombolással törnek Oroszországban bizonyos elemek a dolgok fennálló rendje ellen. Meg­döbbentő marad, bár szerencsére a czárt nem érte veszedelem s ha ellene irányzott gonosz szándék lappang a szerencsétlenség mögött, az nem tudott érvényesülni. Az európai közvélemény egyébiránt haj­landó hinni e merényletekben s azért lát­tán ott is ilyesmit, a­hol nyoma sincs annak, mert Oroszország története e tekintetben valószí­nűséggel ruházza fel a föltevéseket. II. Sán­dor nem az első áldozat e történelemben s a merényletek divatja nem új keletű Oroszor­szágban. Régebben más társadalmi rétegbeli emberek, más okokból és más módon gyako­rolták a véres és bűnös mesterséget, mint a kik s a­hogy újabban teszik. Katalin czárné idején főúri rangra és magas állásokra emel­tettek, kik a fejedelemgyilkosságban részes társak, czinkostársak voltak, vagy a szörnyű tett sajátkezű végrehajtására vállalkoztak. A kik e téren újabb időben nyomdokaikba lép­tek, bitófán vették el megérdemlett bünteté­süket. De ez nem riasztja vissza a merénylő­ket, kik ma már azt vélik, hogy csak így te­hetnek szolgálatot a szabadságnak, melyet másként kivívniuk nincs kilátás. És is­merve az elkeseredett, végletektől visz­­sza nem riadó forradalmi elemeket, me­lyek nyiltan, szabadon, a napvilágnál nem­­ érvényesíthetik törekvéseiket és utalva van-­­ nak arra, hogy titkon dolgozzanak, — ha szóval, tollal, meggyőzéssel nem lehet, hát bombával, robbanó,pusztító anyagokkal, tar­tani lehet tőle, hogy az erőszakos felforga­tásra törő merényletek lánczolata nem is igen fog véget érni. S az teszi e jelenségeket sokszorosan aggasztókká, mert általuk a szabadság, a fel­világosodás ügye nemcsak hogy nem nyer, hanem veszít. Oly társadalom, a­melyben egyfelől a czári absolutizmus természetes mérséklésére,­­ másfelől a felforgató, gyil­kosságra törő elemek megérdemelt lenyűgzé­­sére, egyszer mindenkorra való elhallgattatá­sára nincs erő: oly társadalom nem haladhat a polgári szabadság azon ösvényén, a­melyen Nyugat-Európa halad; az ki van szolgáltatva az elnyomás és a felforgatás lappangó, belső küzdelmének, s az elfogulatlan szemlélő csak nagy aggodalommal nézheti, hogy a jövő mily megpróbáltatásai várnak még az embe­riségre e semmi által nem mérsékelt, irtóz­­tató, elementáris küzdelem miatt. Ez általános szempontokon kívül min­ket azok a jelenségek, melyeket III. Sándor czár útja most felszínre hozott, annyiból ér­dekelnek, hogy látnunk engedik, miszerint a muszka hatalomnak még mindig meg van az achillesi sarka s a nagy sik föld alatt vulcanicus erők tombolnak. Mily nagyszerű és lelkesitő lett volna a pan­­rusi világra nézve, ha a nagy út végeztével, melyet a czár széles birodalmában tett, úgy lehetett volna feltüntetni az orosz uralkodót, mint a­kit száz milliónyi népeinek lelkese­dése, rajongása, egységes akarata és nagy szláv eszméi környeznek. A czár ezzel immár nem dicsekhetik. A­hová csak a lábát teszi, attól kell tartania, hogy robbanó aknára lép. Nem mondjuk, hogy feltétlenül okozati összefüggés van a czár utjának viszontagsá­gos tapasztalatai és a között, hogy épen most zeng szokatlan áradozással békés hangokat a »Journal de St. Petersb.É­s hogy a portán most már időszerűnek tartják kijelenteni, hogy a tervezett orosz-török szövetségből, melynek eszméjét úgy stambuli, mint péter­­vári illetékes körök célportálták, semmi sem lesz, de mindenesetre tanulságos és figye­lemre méltó egyidejűsége ez a különböző je­lenségeknek, melyeket röviden összefoglalva, úgy lehetne kifejezni, hogy Oroszország bel­viszonyai ez idő szerint nem olyanok, hogy a kül­viszonyokkal való beható és aktív fog­lalkozást tanácsossá tegyék. És ha Európa összes, nemzetközileg con­­servatív tényezői elképedve látták Oroszor­szágnak a békére és a szerződésszerű jogtisztelő állapotokra oly veszélyes készületeit az el­múlt években, az azok által képviselt irány nem kevésbé végzetesnek tűnhetik ma fel mindazon orosz politikai tényezők előtt­­ is, melyeknek, ha nem látják, érezniük kell,­­ hogy a rombolás, a felforgatás, a convulsiók

Next