Nemzet, 1889. január (8. évfolyam, 2278-2308. szám)
1889-01-01 / 2278. szám
Szerkesztőség : Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, Lemalet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 0 kr. 2278. (1.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1889. Kedd, január ]. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földsaint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budépesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. .. v.................... 2 fii 8 hónapra ..................r ...... - 8 » 6 hónapra .. .....................................- - 18 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » ^ ■' Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 0 kr. Vill. évi folyam. Budapest, deczember 31. 1789—1889. Minő század, minő emberek ! Szabadság, testvériség, egyenlőség ; e három varázs szó, melynek kimondásától nemcsak a nagy franczia nemzet, hanem Európa összes népeinek karjairól lehullott a bilincs. Eszmékkel nem lehet táplálni a nemzeteket, kenyér kell nekik. Szóval nem lehet megfékezni a szenvedélyeket, korbács és pallos kell arra. Nem a nemzet, a hadsereg ad erőt az uralkodóknak. Ezek a státus-fentartó tanok egy szép napon mind halomra dőltek. Az éhező Párist kenyérrel nem lehetett jól tartani, eszmékből táplálkozott az már. Lafayette szava egy forradalmat állított meg romboló útjában és a legféktelenebb lázadást vezette hódolni a király lábai elé. A hadsereg kezéből kihullott a fegyver és XVI i. Lajosnak egyetlen biztos éjszakája az volt, mikor a nép szeretete őrködött álma fölött. Egy jobb sorsra érdemes király és egy öntudatra ébredett nemzet nem értették meg egymást; e félreértés végzetessé vált mindkettőre nézve. A király áldozatul esett a nemzet fékevesztett szenvedélyének, a nemzet szabadsága belefult a vérbe, mit saját fiai testéből ontott ki. E vértengerből, mely egy egész nemzetet borított el, kelt ki Európa népeinek szabadsága és ettől fogamzott az uj kor csodákkal teljes civilisatiója. A nagy franczia forradalom, mely ámulattal, irtózattal és remegéssel tölte el Európa népeit és udvarait, megtanította gondolkodni a népeket, félni az uralkodókat és öntudatra ébreszté az embert. Igaz, több mint egy félszázad kellett ahhoz, hogy az eszme behatoljon a nemzetek minden rétegébe, hogy megfogamzzék a hideg észak hó takart pusztáin, mint a dél virágos mezőin. Az elvénült nemzeteknek meg kellett ifjodni a szabadságra, az ifjú népeknek meg kellett érni reá. És még sem volt senki — akkor — elég érett a szabadságra! A lávaiságok, melyeket rétegek és egyeb . bírtak, elény, mely országok és nemzetek előjogát tidta; a szokás, mely milliókat lelánczolt; az érdek, mely egy forgó világ sarkát képezte, szembe állította az uj világot az ó-világgal, megaranyozta a hazugságot, megtépte az igazságot és új, eddig nem ismert erőt adott a hatalomnak arra, hogy lekösse az emberiség fölszabadult nagy tulajdonságait, az ingadozó trónok védelmére, a cserepekre tört legitimitás összeforrasztására és a fölszabadult emberi jogok megtagadására. Ott látjuk Európa összes államait és nemzeteit fölvonulni a jog, törvény, igazság nevében Napóleon hadseregével szemben és bizony mondom, nem az uralkodók szövetsége, hanem a népek lelkesülése vívta ki a lipcsei csatatér győzelmét. A bécsi congressuson osztozkodtak az uralkodók, ujongtak a nemzetek. Watterloo után hallgatott mindegyik, csak a legyőzött császár halálhörgése zavarta meg egykori szövetségesei álmát. El lett temetve a franczia forradalom a népek, behantolva a szabadság sírja a franczia nép keze által. Az 1830-diki, vérnélküli forradalom megnyitotta a behantolt sírt és kikelt belőle a franczia nemzet szabadsága. Ekkor már ébredtek Európa népei, minden uralkodónak volt otthon félteni valója, nem volt ideje a más dolgába elegyedni, minden nemzetnek volt kivívni valója, nem foglalkozott a más népek vívmányaival, kiki maga kezére dolgozott és igy elkészült a 48-diki nagy európai forradalom talaja. Két hónap alatt e világrész összes civilizált népei talpra állottak ; ameddig elérni egy félszázad kellett a múltban, arra elégséges volt most már két rövid hó. A testvériség, szabadság és egyenlőség eszméje akkor már nem egy nemzet, — egy világrész postulatuma volt. Levertek, legyőztek, megsemmisítettek. Az orosz czár csinálta meg Európában a rendet, a hatalmas Albion szolgáltatta hozzá a részvétet. És akkor jött a nagy franczia forradalom nagy eszméinek szatócsa: III. Napoleon. Ő mind azt, mit Mirabeau kigondolt, miért Danton lelkesült, miért Saint-Juste és Robespierre elvérzettek, mit Napóleon, a nagy, hatalmas sergei élén megvalósítani törekedett, boltja kirakatába helyezte. A népszabadságot megvesztegette az általános szavazatjoggal és árult szabadság helyett kicsiben és nagyban dicsőséget, testvériség helyett nemzetiséget, egyenlőség helyett fejevesztett ambitiót. Szövetséget kötött a forradalommal az uralkodók ellen, az uralkodókkal a népek ellen. Intézte Európa sorsát, hogy a franczia nemzet nyugton maradjon; átvitte népét az Óceánon, hogy egy általa gyűlölt uralkodóház sarjának sírját megásassa; keresett népének dicsőséget, magának gyalázatot, hogy trónját biztosítsa és mikor ez mind nem volt elég, akkor háborút üzent Európa első népének azért, hogy azt megtörve, az európai népek fölszabadulásának reményét csírájában elfojtsa. A nagy német nemzet mint egy ember állott talpra; a föld, melyre reátette lábát, meghódolt neki. Nemzetért, hazáért, egységért küzdött. A szabadság egy nagy, felvilágosult nemzetnek mindig elválaszthatatlan tulajdona, ennek az elérésére nem küzdelem, csak akarat kell. A német nemzet legyőzte — nem a másik nemzetet, hanem a franczia imperialismust. Európa népeinek rokonszenve a győző hadserget kísérte diadalútjában, részvéte a legyőzött nemzetet fájdalmában. A diadal mámora elkábította az egyiket, a fájdalom elkeserítette a másikat. A franczia szabad köztársaság fenyegeti Európa államainak békéjét, népeinek szabadságát, keresi azon hatalom szövetségét, melyen a szabadság, mint a szirten a hullám, mindig megtörött. A német imperialismus fölfegyverzi Európa másik felét, leköti önmaga és szövetségesei szellemi és anyagi erejét a nagy veszélylyel szemben, mely őt fenyegeti. Itt állanak e világrész népei, teleaggatva fegyverekkel, ágyukkal, hogy moczczanni sem képesek ; ezalatt az uj világ, mely egy századdal ezelőtt, midőn Lafayette elhagyta, alig született meg, halad békéjében és fejlődésében előre, elárasztja az öreg Európát anynyi kenyérrel, hogy csaknem éhen fül belé, elviszi aranyát, ezüstjét, él találmányait és egy katona nélkül gyarmatává, tributariusává teszi e földrész nemzeteit. És míg e régi világrész népei, két nagy készülődő hadseregre vannak osztva, minden embernyi ember feje tele gonddal, keze tele munkával; följárnak e század eltemetett kísérteties árnyai, régi elvesztett hatalmukat, elévült jogaikat visszakövetelni. A civilizált társadalom, mely ma Európa népeinek szinejavát a civilisatio, a tudomány, művészet és az emberi jogok védelmében egyesíti, a nagy franczia forradalomnak édes gyermeke , hiába az udvari szertartás feszélye, hiába a bureaucratia égig nyúló lajtorjája, hiába a soldateska pánczélba szorított merevsége, hiába a rang és czimbórság, hiába minden elfogultság és előítélet; az emberi ész, akarat és erő utat tör magának a királyi palotába úgy, mint a hatalom csarnokába, a munka műhelyébe úgy, mint a süppedő szőnyegekkel borított salonokba. Az ember előbb érvényesül, mint az előítélet. Az érvényesülés — igaz — küzdelemmel jár a küzdelem, pedig legnehezebb ott, hol a küzdő nem ellenállásra, hanem kísértő csábokra talál. Hol a hatalom megszerzi a költő dalát, aranyos kalitkával; a politikus szolgálatát nem az eszme, hanem az ambitio érvényesítésével, a tudós fejét mellére akgatott csillaggal és vállaira borított palásttal, hol emberre alkuszik és rabszolgát vásárol. De mindez ideig-óráig tart, újra meg újra megifjedik az emberi társadalom, mind szűkebbre szorulnak az ezt lenyűgözni törekvő hatalmak határai. Ahogy az emberi nagy találmányok közelebb hozzák az embert az emberhez, a gondolatot a gondolathoz, az eszmét az eszméhez, az erőt az erőhöz, úgy zsugorodik össze az az erő, mely lenyűgözve tartotta a nagy forradalom előtt a civilizált világ népeit. Az 1789 ban fölszabadult ember, fél kezével küzdve az elmúlt korszak kísértő szellemével szemben, másik kezével e század alatt annyit dolgozott, mennyit az emberi nem összes történelme, idáig még romokban sem képes fölmutatni. Eltűnt a távolság ország és ország, világrész és világrész között. Az emberi gyenge hang ma messzibb szolgál, mint az ég zengése és a vihar orgonája. A gondolat gyorsabban érkezik, mint a madár röpte. Paloták, városok nőnek ki a földből és több világosság fényesíti meg a civilizált világ éjeit, mint amennyi nap sütött az ókor és középkor civilisatiójára. A fölszabadult emberi szellem az isteni szikra,mely e század elején, mint a hideg kőben és vasban a tűzszikra, mélyen elrejtve szunyadott, a franczia forradalom óriási csattanásánál kiszabadult és egy új, eddig nem ismert világ fölött gyújtá meg a fényáradatot. Meglehet, elpusztul, meglehet, mi kétségbeejtőbb volna, elsatnyul a nagy nemzet, ahonnan e szikra kiugrott; de addig, míg ember lesz e világon, a kegyelet ki nem alszik iránta a szívekben, az elismerés és csodálat az agyakban. Magyarország, hová a franczia forradalom nagy eszméi talán legkésőbb jutottak el, és amely állam ez eszméken kívül, e század alatt csak bajt, veszedelmet és félreismerést tapasztalt a nagy franczia államtól, mégis épen megőrzi sympathiáját ez eszmék iránt és a legfélreismerhetetlenebb aggodalommal tekint a szabad köztársaság jelenleg választott útjára, mely a romlás és pusztulás felé vezet. Rettegve látjuk, hogy a revanche gondolata elöli a szabadság szeretetét. A gyűlölet legrosszabb tanácsadója az embernek, a népeknek végzete lehet. A franczia polgárjogot ma már nem az adja meg, ki szereti a hazát, és nemzetet, hanem az, ki gyűlöli a németet. A franczia köztársaság szövetségben áll, nem a nemzet barátaival, hanem Németország ellenségeivel. Inkább gyűlölik ellenségeiket, mint szeretik hazájukat és éppen ezért Francziaország sorsát nem a hazafiak kezébe látjuk letéve, hanem azok intézik azt, kik nem az ország sorsával, hanem a nemzet szenvedélyével tudnak számolni. A zsarnok korlátot nem ismerő hatalma, a legitimitás rothasztó levegője, a polgárkirály alkudozó sivársága, a szerencsevadász hazarde-játéka, a commune féktelensége nem tudta meggyengíteni a nagy franczia nemzetet; legjobb, legigazabb fiainak kellett kezet emelni az ország és nemzet ellen, hogy azt, mit elleneinek lehetetlen volt elérni, elérjék: a nagy nemzetet a világ előtt compromittálják és a jövőjében vetett hitet megingassák. Európának Francziaországra mint a mindennapi kenyérre úgy van szüksége. A mióta ereje és befolyása Európára megzsibbadott, azonképen szabadulnak föl itt a népjogok és az emberiség ellenei. Az valósítja meg a revanche-eszmét a szó nemes és igaz értelmében, aki Francziaországot visszaadja magának és Európának. Mi, egy maroknyi kis nép, e világrész keletére dobva, fajrokonok, szövetségesek nélkül, szorongva számláljuk a napokat, melyek bennünket egy nagy európai catastrophától elválasztanak. Nem közömbös az reánk nézve, hogy mely népek állanak annak idejében velünk szemben, mert bár a létért való küzdelem, az önfentartási ösztön, akkor mindent igazolni fog, de nem barátaink sírján, hanem elleneink fölött akarunk mi diadalt aratni. De mert e nagy catastropba fenyeget, készüljünk is reá. A financiák rendezése, hadseregünk fejlesztése, szövetségesek keresése és találása, ezek mind hatalmas, de másodrendű eszközök: az egyetlen és leghatalmasabb erőnk abban fekszik, ha mi Európa keletén hivatással bírunk. Amig a magyar nemzet a maga és a népek szabadságának itt előharczosa lesz; amig a polgári és emberi jogok ez országban védelmet fognak találni; amíg e nemzet és e faj, mint egykor a kereszténység, most a cultureszmék szolgálatában fog állani, addig szüksége lesz Európának reánk. Amint ez eszméket elejtjük, úgy hull ki a föld lábaink alól. Nem az a Magyarország fog fent állani, amelyet egyik vagy másik párt fog fenntartani , hanem az, melytől Magyarországnak egy fia sem tagadja meg a szolgálatot. S ha politikailag nem lehet egyesülni az országnak, kell egyesülnie társadalmilag. Az embernek, a polgárnak, nem a castnak kell érvényesülni az országban; az ország polgáraival, nem a hatalmi sphaerákkal és a felületen úszó tényezőkkel kell elszámolni itt. Hogy komolyan számba vehető nemzet lehessünk, arra van szükségünk, hogy egy hatalmas, erős társadalommal bírjunk. A passivitás korszaka mutatta meg legjobban, hogy azt a hazát, amelyet e nemzet, legvégső erőfeszítése daczára elveszített, az öntudatra ébredett, összeforrott magyar társadalom, hadsereg és politikai befolyás nélkül vissza tudta hódítani. Hát kisebb feladat volna a haza, a nemzet megtartására újból összeforranunk ? A hiú czafrangok, az üres kongó czimek, a kicsinykedő irigység, a nagyratörő ambitio többet nyom talán a súlyban, mint a nemzet jövője? A franczia forradalom eszméi, amikorra e századot túlélték, örök életűek fognak maradni; az emberi gyarlóságok, hiúságok, mint a divatképek, változni fognak minduntalan, de az ember a maga egyszerű fenségében változatlanul megmarad akkor is, amidőn e gyarlóságok lomtárba kerülnek, és amikor az utókor szánakozó mosolya fog csak tanúságot tenni arról, hogy azok egykor léteztek. Az elmúlt század viharait átéltük. Adja az ég, hogy a jövő század békéjét kibírjuk. HORVÁTH GYULA: Mai számunkhoz fél ív melléklet Tán csatolta. Rovás. Járkált-e valaha ingoványos területen a t. olvasó? Én járkáltam, úgy 50 évvel ezelőtt! Füvészeti kirándulás vitt rá, Kolozsvár közelében. Hárman voltunk , az akkor is mig nagyrabecsült Brassai Sámuel, mint vezérünk, Nagy Péter, a későbbi jeles, de már néhai püspök és én. Mesterünk nagy léptekkel ment előre, azonban meglátott minden érdekesebb növényt s ilyenkor megállott, hogy önkéntes tanítványainak oktatással szolgáljon. A nálamnál idősebb Nagy Péter egész szenvedélylyel kereste a »ritka« példányokat. Én azonban inkább csak futkorásztam ide stova, mert nagyon tetszett nekem a virányos talaj hintázása. »Ne tovább!« szólott egyszerre, váratlanul, ami tudós vezérünk s még nagyobb léptekkel fordult visszafelé, mint a milyenekkel ment volt előre. Kérdőleg tekinténk rá s lelkendezve haladtunk utána. Aztán megtud ■ A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 31. A TENGERSZEMÜ HÖLGY. Regény négy kötetben. Irta,: TÖEE.A.I MÓR. I. KÖTET. (13) (Folytatás.) — Mi a világ csodája? Gyuriczáné? A gulyásné? Bámulatom olyan őszinte volt, hogy Erzsike nevetve csapta össze a kezeit. — Hát maga ezt nem tudja? Hát nem írták meg hazulról ? — Rég nem kaptam onnan levelet. — De hisz ez olyan hét vármegyére szóló botrány, amilyen nem volt a városunkban a »francziafutás« óta. Ön pedig lapszerkesztő! — Az én lapom nem foglalkozik családi ügyekkel. Erzsike arcza úgy égett, a két tenyerét végig simogatta rajta; azt hitte tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló színét. — Így kimelegedtem ezen a meredek lépcsőn. A lépcsőre fogta rá az arcza lángolását. Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene Ültetni nálam a látogatót. Megkínáltam a pamlaggal. — Oh nem! Oda nem! Az úri asszonynak való! Jó lesz nekem itt is — mondás azzal leült a ládámra ; a karján hozott kosarat letette maga mellé. »El vagyok ám fáradva igazán. Váczig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig gyalog.« — Hiszen gőzhajó jár. — De az »uram« nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm. Azzal feltakarta a füles kosár födelét, megmutatta, hogy mi van benne: egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva , valószínűleg sajt és fokhagymás kolbász. — Ennek még visszatérőben is el kell tartani. Bennem ez a cynismus visszás érzést keltött. — De már most mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, amit itt most kegyed játszik, vagy mi ? — Oh, nem! Dehogy! Bizony ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem maskarának. Én most valóságos parasztasszony vagyok. Az is akarok maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve s a miért ide jöttem önhöz: — nem hogy kiírjon valahogy az újságba, hanem, hogy tanácsot adjon. — »Én« adjak »kegyednek« tanácsot ? — Hát kitől kérjek mástól ? Az egész világ elítél, eltaszít. Pedig senkinek sem vétettem, még gondolatban sem. Egyedül ön az, akit megbántottam — keservesen. Tehát önnél kell keresnem védelmet. Ilyen ám az asszonyok logicája! Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támaszkodva. Speculatio volt tőlem, hogy ne láthasson arra az arczképre, a mit festek. »— Hát, hogy az elején kezdjem, — folytatá a hölgy, hosszú szempilláit lesütve, — odáig tudja ön, hogy én férjhez mentem ; megültük a fényes lakodalmat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondolom, le is írták az újságban. Hogyne ? Mikor a város leggazdagabb, híres, szép leánya esküszik meg a gavallérok ideáljával ? Az egyik visz százezer forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános irigykedés. A férfiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a vőlegényt s kénytelenek mind azt mondani magukban : »egymáshoz illő pár!« Ah, csak ez az egy gyönyörűség maradt meg belőle a szivemben, mikor a templomból kilépve, szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: »ugye, irigykedtek rám ?« — Erzsike folytatá: »A templomból egyenesen hajtattunk a férjem kastélyába; megszámláltam, harminczkét hintó kisért bennünket odáig. Következett a fényes lakzi. Én aznap négyszer öltöztem át. Ötödször aztán hímzett pongyolába, mikor a nyoszolyóasszonyok a menyasszonyi szobámba kisértek. Remekül volt az berendezve, bécsi tapeczéros fáradt vele. Egész éjjel nem tudtam aludni. A bőgő, meg a klarinét hangja felhangzott hozzám a lakoma a teremből, meg a férfisereg danája, rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszolni a társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a czigányok bőszült zenéjével. Akkor került elő a *' jem. Csupa szánalom volt ránézni. Engem kedves »nénikéjének« nevezett s saját maga után tudakozódott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra s olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kaczagnom kellett rajta. — No, de azt mondtam magamban, ez már igy szokás, mikor valaki búcsút vesz a legénységétől. — Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őr, dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eb, mit emlege' - ^J?« Azzal megigazitá a főkötőjére kötött kendőt s tovább beszélt: »—Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban sokat kellett sirnom, mert a vánkosom nedves volt, a hol az arczom feküdt. Az én sz'-tom már akkor nem hevert a pamlagon, bac ’L -jüvegen, szétnyulva, mint egy béka. Nagy mervámbarült, amig életre bírtam ránczigálni. Még nagyobb tudomány volt, megértetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk s minő összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán minden áron azt követelte tőlem, hogy bújjak be vele együtt a kanapé alá s hogy erre nem álltam rá, elkezdett keservesen simni s a pisztolyát követelte tőlem, hogy ő lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat, megmosdattam az arczát s egy párszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordított, mint a mosdatott gyerek, de aztán szerencsésen magához tért s felengedte magát szedni a földről. Egy korsó vizet kiivott s attól kinyíltak a szemei. De azok is olyan kicsinyek voltak ma, mint a puczoké s először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak. És e beszéd közben el-elnevette magát az Erzsiké. »—De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az öltönyei összedurva, piszkolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy kicsit zsémbeltem is vele: »Szép állapot, mondhatom.« Amire ő azzal felelt, hogy de hát a czimborák! az a Nusi, az a Lenczi, meg a Birkus! hogyan lettek elkészítve! ElbuF/*■■«¡ '› maradt a győztes! Sa közben * «Vor?' 1 u ,_j o/rnem kellett, ne nyeljen el. Utoljára ¡ székre, hogy a haját rendbehozzam. E J folyvást jajgatott és káromkodott, hogy ő I '.cn hajaszála úgy fáj, mintha ördögök hu?C asfogóval.« Meg-tu közver jvetett a hölgy. »— Ez önnek mind új dolog ugye ? Ilyet nem látott soha ? Hát azért lesz az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli dolgokat. Különben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma folytatása, a korhely-levesen kezdve. Már itt főkötővel a fejemen, elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegyzéseket kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének valami olyan bókot mondani, amitől az jobban elpiruljon? Valamennyinek olyan borízű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind eltávoztak már, sorban búcsút véve tőlem. Kiki megsiratott, ez is szokás. Magam maradtam asszony a társaságban. Örültem, mikor megszökhettem közülök. — Gondolom, hogy azok is epedve várták az eltűnésemet, folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem tudtam aludni. Megfájdult a fejem. Megismertem először életemben a migrainet, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, amiről addig azt hittem, hogy csak kényeskedés, képzelődés. Olyan jól esett volna, ha valaki a homlokomra tette volna a büsitő kezét. Talán egy vigasztaló szó enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá. Szentem is neki. Felém sem jött. Egyszer aztán, mikor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom, valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög szabadult el. — Nem az, csak a férjem érkezett meg, de magával hozta az egész részeg czimboraságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő, gunykaczagó, kéjkiváncsi torzpofáknak s azok között az én ábrándomat, dőre, satyr vigyorgással az arczán. Elszörnyedve, ugrottam ki az ágyamból, takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába, bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dörömbözött .okáig. Én azzal fenyegetődztem, hogy ha erőszakkal betör, én kiugrom az ablakon. Erre aztán nagy nehezen elvonszolták onnan a czimborái, akikben helylyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. — Akkor aztán következett egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem követett el öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhettem abból a neszből, ami a fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hirdette a működésüket az ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat pörölylyel az üllőn. — Csak reggel felé került elő az én »uram«, mikor már én fel voltam öltözve. — Ezúttal józan volt, sőt annál is több: rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi arczvonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyú szurokban volt, társai pedig »czudar druckerek.« Rá hagyták tizenegy tarokkal a kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, tousles troisval, két blanc királylyal megbukta a sólot, négy skart volt ellene. Aztán meg ötödik vételre csináltak ellene harminczhármat, contra, recontrával. Nekem szörnyűködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez volt az én menyegzőm!« (Folytatás» köv.)