Nemzet, 1889. január (8. évfolyam, 2278-2308. szám)

1889-01-01 / 2278. szám

Szerkesztőség : Ferencsiek-tere, Athenaeum-épület, L­emalet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőség­hez intézendő. Bérmentetlen levelet csak ismert kéztől fogadunk el Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. HIRDETÉSEK úgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Egyes szám helyben 5 kr, vidéken 0 kr. 2278. (1.) szám. Reggeli kiadás: Budapest, 1889. Kedd, január ]. Kiadó-hivatal : Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, földsaint. Előfizetési díj : A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budé­­pesten kétszer házhoz hordva: 1 hónapra .. .. v.................... 2 fii 8 hónapra ..................r ...... - 8 » 6 hónapra .. .....................................- - 18 » Az esti kiadás postai különküldéséért felül­fizetés havonként 35 kr., negyedévenként 1 » ^ ■' Egyes szám helyben 5 kr. vidéken 0 kr. Vill. évi folyam. Budapest, deczember 31. 1789—1889. Minő század, minő emberek ! Szabadság, testvériség, egyenlőség ; e há­rom varázs szó, melynek kimondásától nem­csak a nagy franczia nemzet, hanem Európa összes népeinek karjairól lehullott a bilincs. Eszmékkel nem lehet táplálni a nem­zeteket, kenyér kell nekik. Szóval nem lehet megfékezni a szenvedélyeket, korbács és pal­los kell arra. Nem a nemzet, a hadsereg ad erőt az uralkodóknak. Ezek a státus-fentartó tanok egy szép napon mind halomra dőltek. Az éhező Párist kenyérrel nem lehetett jól tartani, eszmékből táplálkozott az már. Lafayette szava egy forradalmat állított meg romboló útjában és a legféktelenebb lázadást vezette hódolni a király lábai elé. A hadse­reg kezéből kihullott a fegyver és XVI i. Lajosnak egyetlen biztos éjszakája az volt, mikor a nép szeretete őrködött álma fölött. Egy jobb sorsra érdemes király és egy öntu­datra ébredett nemzet nem értették meg egy­mást; e félreértés végzetessé vált mindkettőre nézve. A király áldozatul esett a nemzet féke­vesztett szenvedélyének, a nemzet szabadsága belefult a vérbe, mit saját fiai testéből on­tott ki. E vértengerből, mely egy egész nemze­tet borított el, kelt ki Európa népeinek sza­badsága és ettől fogamzott az uj kor csodák­kal teljes civilisatiója. A nagy franczia forradalom, mely ámu­lattal, irtózattal és remegéssel tölte el Európa népeit és udvarait, megtanította gondolkodni a népeket, félni az uralkodókat és öntudatra ébreszté az embert. Igaz, több mint egy fél­század kellett ahhoz, hogy az eszme behatol­jon a nemzetek minden rétegébe, hogy meg­­fogamzzék a hideg észak hó takart pusztáin, mint a dél virágos mezőin. Az elvénü­lt nem­zeteknek meg kellett ifjodni a szabadságra, az ifjú népeknek meg kellett érni reá. És még sem volt senki — akkor — elég érett a szabadságra! A lávais­ágok, melyeket rétegek és egyeb . bírtak, elény, mely országok és nem­zetek előjogát tidta; a szokás, mely milliókat lelánczolt; az érdek, mely egy forgó világ sarkát képezte, szembe állította az uj világot az ó-világgal, megaranyozta a hazugságot, megtépte az igazságot és új, eddig nem is­mert erőt adott a hatalomnak arra, hogy le­kösse az emberiség fölszabadult nagy tulaj­donságait, az ingadozó trónok védelmére, a cserepekre tört legitimitás összeforrasztására és a fölszabadult emberi jogok megtaga­dására. Ott látjuk Európa összes államait és nemzeteit fölvonulni a jog, törvény, igazság nevében Napóleon hadseregével szemben és bizony mondom, nem az uralkodók szövet­sége, hanem a népek lelkesülése vívta ki a lipcsei csatatér győzelmét. A bécsi congressu­son osztozkodtak az uralkodók, ujongtak a­­ nemzetek. Watterloo után hallgatott mind­egyik, csak a legyőzött császár halálhörgése zavarta meg egykori szövetségesei álmát. El lett temetve a franczia forradalom a népek, behantolva a szabadság sírja a fran­czia nép keze által. Az 1830-diki, vérnélküli forradalom megnyitotta a behantolt sírt és ki­kelt belőle a franczia nemzet szabadsága. Ek­kor már ébredtek Európa népei, minden ural­kodónak volt otthon félteni valója, nem volt ideje a más dolgába elegyedni, minden nem­zetnek volt kivívni valója, nem foglalkozott a más népek vívmányaival, kiki maga kezére dolgozott és igy elkészült a 48-diki nagy európai forradalom talaja. Két hónap alatt e világrész összes civilizált népei talpra állot­tak ; a­meddig elérni egy félszázad kellett a múltban, arra elégséges volt most már két rö­­­vid hó. A testvériség, szabadság és egyenlő­ség eszméje akkor már nem egy nemzet, — egy világrész postulatuma volt. Levertek, legyőztek, megsemmisítettek. Az orosz czár csinálta meg Európában a ren­det, a hatalmas Albion szolgáltatta hozzá a részvétet. És akkor jött a nagy franczia forrada­lom nagy eszméinek szatócsa: III. Napoleon. Ő mind azt, mit Mirabeau kigondolt, miért Danton lelkesült, miért Saint-Juste és Ro­bespierre elvérzettek, mit Napóleon, a nagy, hatalmas sergei élén megvalósítani törekedett, boltja kirakatába helyezte. A népszabadságot megvesztegette az általános szavazatjoggal és árult szabadság helyett kicsiben és nagyban dicsőséget, testvériség helyett nemzetiséget, egyenlőség helyett feje­vesztett ambitiót. Szövetséget kötött a forradalommal az uralkodók ellen, az uralkodókkal a népek el­len. Intézte Európa sorsát, hogy a franczia nemzet nyugton maradjon; átvitte népét az Óceánon, hogy egy általa gyűlölt uralkodó­ház sarjának sírját megásassa; keresett né­pének dicsőséget, magának gyalázatot, hogy trónját biztosítsa és mikor ez mind nem volt elég, akkor háborút üzent Európa első népének azért, hogy azt megtörve, az európai népek fölszabadulásának re­ményét csírájában elfojtsa. A nagy német nemzet mint egy ember állott talpra; a föld, melyre reá­tette lábát, meghódolt neki. Nem­zetért, hazáért, egységért küzdött. A szabad­ság egy nagy, felvilágosult nemzetnek min­dig elválaszthatatlan tulajdona, ennek az el­érésére nem küzdelem, csak akarat kell. A német nemzet legyőzte — nem a másik nemzetet, hanem a franczia imperialismust. Európa népeinek rokonszenve a győző had­­serget kísérte diadalútjában, részvéte a legyő­zött nemzetet fájdalmában. A diadal mámora elkábította az egyiket, a fájdalom elkeserítette a másikat. A franczia szabad köztársaság fenyegeti Európa államainak békéjét, népeinek szabad­ságát, keresi azon hatalom szövetségét, me­lyen a szabadság, mint a szirten a hullám, mindig megtörött. A német imperialismus fölfegyverzi Eu­rópa másik felét, leköti önmaga és szövetsé­gesei szellemi és anyagi erejét a nagy veszély­­lyel szemben, mely őt fenyegeti. Itt állanak e világrész népei, teleaggatva fegyverekkel, ágyukkal, hogy moczczanni sem képesek ; ezalatt az uj világ, mely egy századdal ezelőtt, midőn Lafayette elhagyta, alig született meg, halad békéjében és fejlő­désében előre, elárasztja az öreg Európát any­­nyi kenyérrel, hogy csaknem éhen fül belé, elviszi aranyát, ezüstjét, él találmányait és egy katona nélkül gyarmatává, tributariusává teszi e földrész nemzeteit. És míg e régi világrész népei, két nagy készülődő hadseregre vannak osztva, minden embernyi ember feje tele gonddal, keze tele munkával; följárnak e század eltemetett kí­sérteties árnyai, régi elvesztett hatalmukat, elévült jogaikat visszakövetelni. A civilizált társadalom, mely ma Európa népeinek szinejavát a civilisatio, a tudomány, művészet és az emberi jogok védelmében egyesíti, a nagy franczia forradalomnak édes gyermeke , hiába az udvari szertartás feszé­­lye, hiába a bureaucratia égig nyúló lajtor­jája, hiába a soldateska pánczélba szorított merevsége, hiába a rang és czimbórság, hiába minden elfogultság és előítélet; az emberi ész, akarat és erő utat tör magának a királyi pa­lotába úgy, mint a hatalom csarnokába, a munka műhelyébe úgy, mint a süppedő sző­nyegekkel borított salonokba. Az ember előbb érvényesül, mint az előítélet. Az érvényesülés — igaz — küzdelem­mel jár a küzdelem, pedig legnehezebb ott, hol a küzdő nem ellenállásra, hanem kí­sértő csábokra talál. Hol a hatalom megszerzi a költő dalát, aranyos kalitkával; a politikus szolgálatát nem az eszme, hanem az ambitio érvényesítésével, a tudós fejét mellére akga­­tott csillaggal és vállaira borított palásttal, hol emberre alkuszik és rabszolgát vásárol. De mindez ideig-óráig tart, újra meg újra megifjedik az emberi társadalom, mind szű­­kebbre szorulnak az ezt lenyűgözni törekvő hatalmak határai. Ahogy az emberi nagy ta­lálmányok közelebb hozzák az embert az em­berhez, a gondolatot a gondolathoz, az esz­mét az eszméhez, az erőt az erőhöz, úgy zsugorodik össze az az erő, mely lenyű­gözve tartotta a nagy forradalom előtt a civi­lizált világ népeit. Az 1789 ban fölszabadult ember, fél kezével küzdve az elmúlt korszak kísértő szellemével szemben, másik kezével e század alatt annyit dolgozott, mennyit az emberi nem összes történelme, idáig még romokban sem képes fölmutatni. Eltűnt a távolság or­szág és ország, világrész és világrész között. Az emberi gyenge hang ma messzibb szolgál, mint az ég zengése és a vihar orgonája. A gondolat gyorsabban érkezik, mint a madár röpte. Paloták, városok nőnek ki a földből és több világosság fényesíti meg a civilizált vi­lág éjeit, mint a­mennyi nap sütött az ó­kor és középkor civilisatiójára. A fölszabadult emberi szellem az isteni­­ szikra,mely e század elején, mint a hideg kőben és vasban a tűzszikra, mélyen elrejtve szunya­­dott, a franczia­ forradalom óriási csattanásá­­nál kiszabadult és egy új, eddig nem ismert világ fölött gyújtá meg a fényáradatot. Meglehet, elpusztul, meglehet, mi két­­ségbeejtőbb volna, elsatnyul a nagy nemzet, a­honnan e szikra kiugrott; de addig, míg ember lesz e világon, a kegyelet ki nem alszik iránta a szívekben, az elismerés és csodálat az agyakban. Magyarország, hová a franczia forrada­lom nagy eszméi talán legkésőbb jutottak el, és a­mely állam ez eszméken kívül, e század alatt csak bajt, veszedelmet és félreismerést tapasztalt a nagy franczia államtól, mégis épen megőrzi sympathiáját ez eszmék iránt és a legfélreismerhetetlenebb aggodalommal te­kint a szabad köztársaság jelenleg választott útjára, mely a romlás és pusztulás felé vezet. Rettegve látjuk, hogy a revanche gon­dolata elöli a szabadság szeretetét. A gyűlölet legrosszabb tanácsadója az embernek, a né­peknek végzete lehet. A franczia polgárjogot ma már nem az adja meg, ki szereti a hazát, és nemzetet, hanem az, ki gyűlöli a németet. A franczia köztársaság szövetségben áll, nem a nemzet barátaival, hanem Németország ellenségeivel. Inkább gyűlölik ellenségeiket, mint szeretik hazájukat és éppen ezért Fran­­cziaország sorsát nem a hazafiak kezébe lát­juk letéve, hanem azok intézik azt, kik nem az ország sorsával, hanem a nemzet szenve­délyével tudnak számolni. A zsarnok korlátot nem ismerő hatalma, a legitimitás rothasztó levegője, a polgár­ki­rály alkudozó sivársága, a szerencsevadász hazarde-játéka, a commune féktelensége nem tudta meggyengíteni a nagy franczia nemze­tet; legjobb, legigazabb fiainak kellett kezet emelni az ország és nemzet ellen, hogy azt, mit elleneinek lehetetlen volt elérni, elérjék: a nagy nemzetet a világ előtt compromittál­­ják és a jövőjében vetett hitet megingassák. Európának Francziaországra mint a mindennapi kenyérre úgy van szüksége. A mióta ereje és befolyása Európára megzsibba­­dott, azonképen szabadulnak föl itt a népjo­gok és az emberiség ellenei. Az valósítja meg a revanche-eszmét a szó nemes és igaz értel­mében, a­ki Francziaországot visszaadja ma­gának és Európának. Mi, egy maroknyi kis nép, e világrész keletére dobva, fajrokonok, szövetségesek nélkül, szorongva számláljuk a napokat, me­lyek bennünket egy nagy európai catastro­­phától elválasztanak. Nem közömbös az reánk nézve, hogy mely népek állanak an­nak idejében velünk szemben, mert bár a létért való küzdelem, az önfentartási ösztön, akkor mindent igazolni fog, de nem bará­taink sírján, hanem elleneink fölött akarunk mi diadalt aratni. De mert e nagy catastropba fenyeget, készüljünk is reá. A financiák rendezése, had­­­­seregünk fejlesztése, szövetségesek keresése és találása, ezek mind hatalmas, de másodrendű eszközök: az egyetlen és leghatalmasabb erőnk abban fekszik, ha mi Európa keletén hivatással bírunk. A­mig a magyar nemzet a maga és a népek szabadságának itt előhar­­czosa lesz; a­mig a polgári és emberi jogok ez országban védelmet fognak találni; a­míg e nemzet és e faj, mint egykor a keresztény­ség, most a cultureszmék szolgálatában fog állani, addig szüksége lesz Európának reánk. A­mint ez eszméket elejtjük, úgy hull ki a föld lábaink alól. Nem az a Magyarország fog fent állani, a­melyet egyik vagy másik párt fog fenn­tartani , hanem az, melytől Magyarországnak egy fia sem tagadja meg a szolgálatot. S ha politikailag nem lehet egyesülni az ország­nak, kell egyesülnie társadalmilag. Az ember­nek, a polgárnak, nem a castnak kell érvé­nyesülni az országban; az ország polgáraival, nem a hatalmi sphaerákkal és a felületen úszó tényezőkkel kell elszámolni itt. Hogy komolyan számba vehető nemzet lehessünk, arra van szükségünk, hogy egy hatalmas, erős társadalommal bírjunk. A passivitás kor­szaka mutatta meg legjobban, hogy azt a ha­zát, a­melyet e nemzet, legvégső erőfeszítése daczára elveszített, az öntudatra ébredett, összeforrott magyar társadalom, hadsereg és politikai befolyás nélkül vissza tudta hódí­tani. Hát kisebb feladat volna a haza, a nem­zet megtartására újból összeforranunk ? A hiú czafrangok, az üres kongó czimek, a kicsinykedő irigység, a nagyratörő ambitio többet nyom talán a súlyban, mint a nemzet jövője? A franczia forradalom eszméi, a­mi­korra e századot túlélték, örök életűek fog­nak maradni; az emberi gyarlóságok, hiúsá­gok, mint a divatképek, változni fognak mind­untalan, de az ember a maga egyszerű fen­ségében változatlanul megmarad akkor is, a­midőn e gyarlóságok lomtárba kerülnek, és a­mikor az utó­kor szánakozó mosolya fog csak tanúságot tenni arról, hogy azok egy­kor léteztek. Az elmúlt század viharait átéltük. Adja az ég, hogy a jövő század békéjét kibírjuk. HORVÁTH GYULA: Mai számunkhoz fél ív melléklet Tán csatolta. Rovás. Járkált-e valaha ingoványos területen a t. ol­vasó? Én járkáltam, úgy 50 évvel ezelőtt! Füvészeti kirándulás vitt rá, Kolozsvár közelében. Hárman vol­tunk , az akkor is mi­g nagyrabecsült Brassai Sámuel, mint vezérünk, Nagy Péter, a későbbi jeles, de már néhai püspök és én. Mesterünk nagy léptekkel ment előre, azonban meglátott minden érdekesebb növényt s ilyenkor megállott, hogy önkéntes tanítványainak oktatással szolgáljon. A nálamnál idősebb Nagy Péter egész szenvedélylyel kereste a »ritka« példányokat. Én azonban inkább csak futkorásztam ide s­tova, mert nagyon tetszett nekem a virányos talaj hintázása. »Ne tovább!« szólott egyszerre, váratlanul, ami tudós ve­zérünk s még nagyobb léptekkel fordult visszafelé, mint a milyenekkel ment volt előre. Kérdőleg tekinténk rá s lelkendezve haladtunk utána. Aztán megtud­ ■ A NEMZET TÁRCZÁJA. Deczember 31. A TENGERSZEMÜ HÖLGY. Regény négy kötetben. Irta,: TÖEE.A.I MÓR. I. KÖTET. (13) (Folytatás.) — Mi a világ csodája? Gyuriczáné? A gulyásné? Bámulatom olyan őszinte volt, hogy Erzsike nevetve csapta össze a kezeit. — Hát maga ezt nem tudja? Hát nem írták meg hazulról ? — Rég nem kaptam onnan levelet. — De hisz ez olyan hét vármegyére szóló bot­rány, a­milyen nem volt a városunkban a »franczia­­futás« óta. Ön pedig lapszerkesztő! — Az én lapom nem foglalkozik családi ügyekkel. Erzsike arcza úgy égett, a két tenyerét végig simogatta rajta; azt hitte tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló színét. — Így kimelegedtem ezen a meredek lépcsőn. A lépcsőre fogta rá az arcza lángolását. Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene Ültet­ni nálam a látogatót. Megkínáltam a pamlaggal. — Oh nem! Oda nem! Az úri asszonynak való! Jó lesz nekem itt is — mondá­s azzal leült a lá­dámra ; a karján hozott kosarat letette maga mellé. »El vagyok ám fáradva igazán. Váczig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig gyalog.« — Hiszen gőzhajó jár. — De az »uram« nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm. Azzal feltakarta a füles kosár födelét, megmu­tatta, hogy mi van benne: egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva , valószínűleg sajt és fokhagymás kolbász. — Ennek még visszatérőben is el kell tartani. Bennem ez a cynismus visszás érzést keltött. — De már most mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, a­mit itt most kegyed játszik, vagy mi ? — Oh, nem! Dehogy! Bizony ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem maskarának. Én most való­ságos parasztasszony vagyok. Az is akarok maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve s a miért ide jöttem önhöz: — nem hogy kiírjon valahogy az újságba, ha­nem, hogy tanácsot adjon. — »Én« adjak »kegyednek« tanácsot ? — Hát kitől kérjek mástól ? Az egész világ el­ítél, eltaszít. Pedig senkinek sem vétettem, még gon­dolatban sem. Egyedül ön az, a­kit megbántottam — keservesen. Tehát önnél kell keresnem vé­delmet. Ilyen ám az asszonyok logicája! Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támasz­kodva. Speculatio volt tőlem, hogy ne láthasson arra az arczképre, a mit festek. »— Hát, hogy az elején kezdjem, — folytatá a hölgy, hosszú szempilláit lesütve, — odáig tudja ön, hogy én férjhez mentem ; megültük a fényes lakodal­mat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondo­lom, le is írták az újságban. Hogyne ? Mikor a város leggazdagabb, híres, szép leánya esküszik meg a ga­vallérok ideáljával ? Az egyik visz százezer forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános irigykedés. A fér­fiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a vőlegényt s kénytelenek mind azt mondani maguk­ban : »egymáshoz illő pár!« Ah, csak ez az egy gyö­nyörűség maradt meg belőle a szivemben, mikor a templomból kilépve, szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: »ugy­e, irigykedtek rám ?« — Erzsike folytatá: »A templomból egyenesen hajtattunk a férjem kastélyába; megszámláltam, har­­minczkét hintó kisért bennünket odáig. Következett a fényes lakzi. Én az­nap négyszer öltöztem át. Ötöd­ször aztán hímzett pongyolába, mikor a nyoszolyó­­asszonyok a menyasszonyi szobámba kisértek. Reme­kül volt az berendezve, bécsi tapeczéros fáradt vele. Egész éjjel nem tudtam aludni. A bőgő, meg a klari­nét hangja felhangzott hozzám a lakoma a teremből, meg a férfisereg danája, rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszolni a társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a czigányok bőszült zenéjével. Akkor került elő a *' jem. Csupa szánalom volt ránézni. Engem kedves »nénikéjének« nevezett s saját maga után tudakozó­dott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra s olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kaczagnom kellett rajta. — No, de azt mondtam magamban, ez már igy szokás, mikor valaki búcsút vesz a legénységétől. — Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őr­,­­ dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eb, mit emlege' - ^J?« Azzal megigazitá a főkötőjére kötött kendőt s tovább beszélt: »—Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban so­kat kellett sirnom, mert a vánkosom nedves volt, a hol az arczom feküdt. Az én sz'-tom már akkor nem hevert a pamlagon, bac ’L -jüvegen, szétnyulva, mint egy béka. Nagy mer­vámba­­­rült, a­mig életre bírtam ránczigálni. Még nagyobb tudomány volt, meg­értetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk s minő összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán minden áron azt követelte tőlem, hogy bújjak be vele együtt a kanapé alá s hogy erre nem álltam rá, el­kezdett keservesen simni s a pisztolyát követelte tő­lem, hogy ő lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat, megmosdattam az arczát s egy párszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordí­tott, mint a mosdatott gyerek, de aztán szerencsésen magához tért s felengedte magát szedni a földről. Egy korsó vizet kiivott s attól kinyíltak a szemei. De azok is olyan kicsinyek voltak ma, mint a puczoké s először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak. És e beszéd közben el-elnevette magát az Erzsiké. »—De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az öltönyei összedurva, pisz­­kolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy kicsit zsémbeltem is vele: »Szép állapot, mondhatom.« A­mire ő azzal felelt, hogy de hát a czimborák! az a Nusi, az a Lenczi, meg a Birkus! hogyan lettek elké­szítve! ElbuF/*■■«¡ '› maradt a győztes! Sa közben * «Vor?' 1 u ,_j o/rnem kellett, ne nyeljen el. Utoljára­­ ¡ s­­zékre, hogy a haját rendbe­hozzam. E J folyvást jajgatott és káromko­dott, hogy ő I­­ '.cn hajaszála úgy fáj, mintha ördögök hu?C asfogóval.« Meg-tu közver jvetett a hölgy. »— Ez önnek mind új dolog ugy­e ? Ilyet nem látott soha ? Hát azért lesz az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli dolgokat. Különben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma folytatása, a korhely-levesen kezdve. Már itt főkötővel a fejemen, elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegy­zéseket kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének valami olyan bókot mon­dani, a­mitől az jobban elpiruljon? Valamennyinek olyan borízű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind eltávoztak már, sorban búcsút véve tő­lem. Kiki megsiratott, ez is szokás. Magam marad­tam asszony a társaságban. Örültem, mikor megszök­hettem közülök. — Gondolom, hogy azok is epedve várták az eltűnésemet, folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem tudtam aludni. Megfáj­dult a fejem. Megismertem először életemben a mig­­rainet, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, a­miről addig azt hittem, hogy csak kényeskedés, képze­lődés. Olyan jól esett volna, ha valaki a homlokomra tette volna a büsitő kezét. Talán egy vigasztaló szó enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá. Szentem is neki. Felém sem jött. Egyszer aztán, mi­kor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom, valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög szabadult el. — Nem az, csak a férjem érke­zett meg, de magával hozta az egész részeg czimbora­­ságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő, gunykaczagó, kéjkiváncsi torzpofáknak s azok között az én ábrándomat, dőre, satyr vigyorgással az arczán. Elszörnyedve, ugrottam ki az ágyamból, takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába, bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dö­­römbözött .­okáig. Én azzal fenyegetődztem, hogy ha erőszakkal betör, én kiugrom az ablakon. Erre aztán nagy nehezen elvonszolták onnan a czimborái, a­kik­ben helylyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. — Akkor aztán következett egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem köve­tett el öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhet­tem abból a neszből, a­mi a fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hir­dette a működésüket az ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat pörölylyel az üllőn. — Csak reggel felé került elő az én »uram«, mikor már én fel voltam öltözve. — Ezúttal józan volt, sőt annál is több: rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi arcz­­vonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyú szurokban volt, társai pedig »czudar druckerek.« Rá hagyták tizenegy tarokkal a kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, tousles trois­­val, két blanc királylyal megbukta a sólot, négy skart volt ellene. Aztán meg ötödik vételre csináltak ellene harminczhármat, contra, recontrával. Nekem szörnyű­­­ködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez volt az én menyegzőm!« (Folytatás» köv.)

Next