Nemzeti Jövőnk, 1934 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1934-01-04 / 1. szám

Az álhumanizmus jegyében Elismeréssel állapítjuk meg, hogy az eddigi szokással ellentétben a fővárosi napilapok csak rövid kis szürke hírecskében számolnak be arról, hogy Dunavecsén egy 14 esz­tendős fiú — okulva a közelmúlt legbecstelenebb bűntettén és annak viszonylagosan enyhe következmé­nyein — szintén baltát ragadott édes­anyjára és rajta oly súlyos sérülése­ket okozott, hogy az anya néhány napos szenvedés után meghalt. A fiú kihallgatása során azt vallotta, hogy újságot ugyan nem olvas, de ismeri a Zemplén féle ügyet és tudja, hogy az anyagyilkosságért csak né­hány évet kaphat — így hát ő is megpróbálta. Ne tessék, Kolléga Urak! Mit szólnak hozzá? Ugye, hogy a Nemzeti Jövőnknek, ennek a kis vidéki újságnak volt igaza, amikor az anyagyilkos diák­ban nem azt az áldozati báránykát látta, amelynek a hatalmas és pro­­pagatív erejű fővárosi lapok feltün­tetni iparkodtak. Nem azt a kíméletet és megbo­­csájtó javítást igénylő serdületlen kis­fiút, akitől kedveskedve kellene kér­dezni : Mit szeretnél enni, Déneske? Jól aludtál, Déneske? Mit fogsz csinálni, Déneske, ha kiszabadulsz a fogházból? Mi ebben a fiatalkorú gonosztevő­ben csak a rosszaságot láttuk és a mellékkörülményeknek csak felületes figyelmet szánva, hangosan és eré­lyesen követeltük a legszigorúbb büntetést nemcsak azért, hogy a tár­sadalmat a romlottság prototípusá­­ból megszabadítsuk, hanem, hogy elrettentő példa is legyen mindenki számára. De az ilyen gaztettre fel nem ké­szült büntetőtörvény enyhe és a fia­talkorú bíróság elnöke még jó be­látás esetén sem alkalmazhatott szi­gorúbb rendszabályt, mint amelyet az előír. Tehát meg kell változtatni a tör­vényt ! Anyagyilkosokra nincs szüksége a társadalomnak! Úgy kell őket elbírálni, mint gyó­gyíthatatlan betegeket és ha az ál­humanizmus felett diadalmaskodni fog az élet —az erkölcs — az ehhez hasonló fekélyt a legradikálisabban kell kiirtani a társadalom amúgy is beteges testéből. De nem elégséges magát a tettest elítélni, meg kell rendszabályozni az irányban a sajtót is, hogy szen­ 1 JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK VÁRMEGYE NEMZETPOLITIKAI LAPJA. ■ü1 .■ ....-w..... 1 *.... MtLL'.ff-im.fgaaegBBggag Megjelenik minden szerdán és szombaton este Előfizetési árak: Egész évre . . 10'— P Félévre . . 5'— P Negyedévre . 2'50 P Postatakarékpénztári csekkszámla száma: 49.127. FŐSZERKESZTŐ: vitéz Szolnoki SCHEFTLIK fIYORS Csütörtök, Szolnok, 1934. január 4.­­I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szolnok, Gorove-utca 8 sz. Telefon: 142., Nyomda: Roth Dezső könyvnyomdája, Szolnok, Gorove-utca 15. Telefon: 113. III. évfolyam 1. szám. zációéhségében — akarva nem akar­va — propagatív munkát fejthessen ki a bűnesetek tízoldalakra kiterjedő színes leírásával, mint ahogy ezt a Zemplén-féle anyagyilkossági- és az alagi hitvesgyilkossági ügyben is tették. Szigorú rendszabályt! Szigorú tör­vényt és kíméletlen végrehajtást kö­vetelünk az emberi élet rovására el­követett mindennemű bűnök tette­seire. Erkölcsöt az életbe és a magyar sajtóba! Az új év küszöbén írta: vitéz Marton Béla országgyűlési képviselő Az elmúlt évet annak emlékére, hogy 1900 esztendő múlt el a Meg­váltás művének befejezése óta, a pápa Szentévnek deklarálta. És valóban, mintha ez a Szentév, a húsz év óta vergődő emberiség életében, forduló­pontot és a magyar éjszakában a derengő hajnal első sugarait jelen­tené! 1913—1933-ig oly megrázkód­tatásoknak voltunk tanúi, amilyenek kevés nemzedéknek jutottak osztály­részül. A két évtizede tartó forron­gás minden mozzanata joggal arra engedett következtetni, hogy a XVIII. század végén kialakult társadalmi, gazdasági és politikai berendezke­dések bomlásnak indultak. A libera­lizmust is elérte a nagy eszmeáram­latok végzete, hogy t­­i. minden vo­nalon való győzelmükkel egyszer­smind idejüket is múlják akkor, ami­kor kártékony kinövéseikkel szem­ben, az ezek által kiválasztott ellen­hatások jelentkezni kezdenek Mint­hogy eszmék sem halnak meg szí­vesen vagy önként, lépten-nyomon harcnak kellett keletkeznie az elavult életformák és az új erők törekvései között. Szerte a világon a feltörő nemzeti mozgalmak, az egyén kor­látlan érvényesülésének dogmájával szemben, az egyén felelősségérzeté­nek kiváltását tették erkölcsi prog­­ramm­juk alapjává s ez az a pont, melyen kemény küzdelmet kell vív­­niok a helyüket csak lassan és vé­dekezve átadó gazdasági és politikai berendezkedésekkel. A jövő áldást hozó kialakulását ab­ban látom, hogy ezt az erkölcsi elvet téve meg a jövőben követendő politika fundamentumává, azok a kérdések is megoldhatók lesznek, melyeket gyűj­tő néven, gazdasági válság problé­máinak neveznek és amelyekről azt tartom, hogy nem oldhatók meg mindaddig, amíg a válságot előidéző mélyebben fekvő okok nem orvo­­soltatnak. Ezek, mint mindig, most is rejtve maradtak. Ha megfelelne a valóságnak, hogy az államok és nemzetek sorsát kizárólag gazdasá­gi kérdések mozgatják, akkor a tu­domány és az emberi agyvelő telje­sítőképességének mai foka és kifi­nomultsága mellett hihetetlen volna, hogy a szinte matematikai alaptör­vények világosságára egyszerűsíthető gazdasági kérdéseket, a termelés­fogyasztás, a tőke­munka összehan­golását csak a túltengő feleslegek és a sok helyen éhhalálig fokozódó hiány vonalán haladva próbálják „megoldani“. Az elmúlt évben tar­tott világgazdasági konferencia csőd­je csak­úgy, mint az elmúlt évtized minden balsikerű ilyen kísérlete, an­nak a megállapításnak leszögezésére készteti a tárgyilagos szemlélőt, hogy a gazdasági válság gyökeréhez csak akkor hatolhatunk le, ha az anyag­­elvű történetszemlélet tévedésein o­­kulva, felismerjük azt, hogy a szel­lemi erők azok, melyek a történe­lemben a vezérszerepet játszák. Ha ma Oroszországban millióknak kell éhenveszniök, mia att a földgömb másik oldalán kávéval sűtik a moz­donyokat, búzával rekesztik a tenger árját és — mint ezt legutóbb olvas­hattuk — egyetlen napon háromne­gyed millió darab állatot pusztítot­tak el csak azért, hogy a mai gaz­dálkodás kizárólagos végcéljának, a haszonnak, a profitnak eleget tegye­nek, akkor meg kell állapítanunk, hogy nem anyagi, hanem végered­ményben az anyagot formálni hiva­tott szellemi krízisről van szó és ez a krízis az, melyből az emberiséget a nagy nemzeti mozgalmak hivatot­tak kivezetni. A politikában ugyanez a helyzet. Az elmúlt esztendő kedvenc témája volt a paramentarizmus válsága. Ez a válság tényleg fenn is áll, de en­nek a rugói is mélyebben fekszenek. Vannak berendezkedések, vannak in­tézmények, melyek elég rugalmasak ahhoz, hogy kellő időben véve re­vízió alá működésüket, értéket je­lentsenek a nemzet számára a jövő évben és a jövő évtizedekben is. Az intézmények válságban vannak, mert az ember van válságban és épen ezért egyik legfőbb kérdése a közel­jövőnek az egyénnek a közösséghez, a nemzethez való viszonyának a ren­dezése. Csökkent értékű teljesítmé­nyekre, elhomályosodott felelősség­érzetre beállított politikusokkal szem­ben oly teljesértékű állampolgárok kitermelésére van szükségünk, akik a politikában nemcsak művészetet és taktikát, hanem munkát és önfel­áldozást látnak. Világviszonylatban a nemzetközi­­ konferenciák folyománya volt, hogy­­ az egyes ember egyéni tényállása « harmadrendű tényezővé sülyedt. —­­ Sajnos, meg kell állapítani, hogy a Népszövetség alkotmánya, például, átvette a régi lengyel országgyűlés egyes tagjainak vétó­jogát és ezzel lehetetlenné tett minden olyan meg­oldást, mely az elnyomott népeken segíthetett s ezáltal a tényleges bé­keállapotot megteremthette volna. E képtelen helyzetnek felismerése kény­­szerítette a német kancellárt arra, hogy az egységes német nemzet bi­zalmának teljes birtokában, a Nép­­szövetségből való kilépésre határoz­za el magát, ami mindenesetre, a legnagyobb horderejű politikai ese­ménye volt az elmúlt esztendőnek. Egységes nemzet! Mennyivel in­kább van szükségünk nekünk mara­dék magyaroknak erre! Az új idők új kérdések elé állították nemzetün­ket, melyeket csak új módszerekkel oldhatunk meg belpolitikai és kül­politikai téren egyaránt. Számunkra két nagy eseményt hozott az elmúlt esztendő. Az egyik, hogy a Nemzeti Egység megterem­tésének parancsoló szükségességé­ről ma már elsősorban a magyar nép van meggyőződve, az a nép, amely soha sem állat és soha sem téveszt meg senkit, csak azt, aki idejében nem érti meg a kor intő szavát és a nemzet lelkének mélyén rejtőző eszmeformáló erőket. Gömbös Gyulát az emeli a Nemzeti Egység mozgalma Vezérévé, hogy a népnek ezt az ösztönös akaratnyilvánulását minden más politikai erőtényező fölé helyezte. A másik esemény, hogy a trianoni békeszerződés revíziója oly nagy lé­péssel jutott az európai politika homlokterébe, mint soha még az előző években. Gömbös Gyula Nem­zeti Munkatervének harmadik pontja hivatalos kormányprogrammá avatta a trianoni békeszerződés revízióját. Ez tette lehetővé, hogy ebben az évben már külképviseleteink is kive­­hették részüket a felvilágosító és propagatív munkából, ami eddig nem állott módjukban. Ugyanekkor a nehéz kérdéseket jól ismerő hazánk­fiai oly sikeresen támogatták ezt a munkát, hogy az angol parlament tagjai ismét nagyszámban csatlakoz­tak az ott már régebben megindult revíziós mozgalomhoz. Ára 10 fillér.

Next