Népsport, 1970. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1970-03-26 / 72. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS HA SZÖGRE KERÜL A FUTBALLCIPŐ Erő az élet folytatásához . Most nekem a világ legbol­dogabb emberének illene ten­nem. Tagja vagyok a labdarú­­góválogatott-keretnek, nevem gyakran szerepel a lapok ha­sábjain, csapatomban a legjobb teljesítményt nyújtók közé tar­tozom, szóval, lovagolok a sike­ren és nem érzek semmit, ami­kor ismerőseim egyre mondogat­ják: ,,Szerencsés ember vagy, Vidíts Csaba!” ... Ütközőpont A Va­sas fiatal labdarúgója ezekben a pillanatokban tény­leg nem érezte magát „boldog ember”-nek. Mint ahogy bol­dognak érezte magát abban a pillanatban, amikor megtudta: tagja a válogatott kenetnek. De hát a gondolatoknak és a sza­vaknak is megvan a maguk egymásutánisága. És az érzések­nek is. A fiatal labdarúgó akkor bol­dog volt, mert a válogatottság hírére csak a labdarúgásra gon­dolt. Most nem boldog, mert gyerekkori álmára gondol. Arra, amire egykoron egyetlen lehető­ségként épített: orvos lesz, em­bereket gyógyít. Ennek a gye­rekkori álomnak mindörökre vége. Csak a nosztalgia maradt. Az sem mindig. Csak, ha Vidáts Csaba arra gondol, hogy „mi le­szek, ha nagy leszek?” ... — Sokan mosolyognak azon, ha egy fiatal játékostól megkér­dezik: „Mi lesz, öcsi, ha szögre kerül a futballcipő? ... Moso­lyognak, mert nem értik, hogy ezt húsz-huszonkét évesen kel­lene mindig megkérdezni tőlük, nem akkor, amikor labdarúgó­­csillaguk már leáldozóban van. A futballévek hamar elszárnyal­­nak. Nyolc év? Tíz? Tizenöt? De utána?! Bízzam magamat a jó­szerencsére? Arra, hogy még néhány évig vegetálhatok a régi dicsőségből És várjak soromra, hogy valamelyik sarki kocsmá­ban fizetnek egy nagyfröccsöt, ha­­elmesélem... Ah!... Hagy­juk ezt!... Legyint. Aztán hangot vált, mintha másról akarna beszélni. Pedig ugyanazt mondja. ------Apám mérnök, Anyám is egyetemre járt. A nővérem ma­tematika tanár. A sógorom két diplomát is szerzett Csupa olyan emberrel vagyok körülvéve ott­hon, akik a fejükből élnek meg... Én? ... A lábamból... Igaz, nem rosszul. • De hát én is jelesen érettségiztem! Orvos akartam lenni!... Két értékrendszer ütközőpont­ján van. Az egyik a fej érté­keit helyezi piedosztálra. A má­sik mindenekelőtt a láb értékeit. Két világ közt függeni valóban nem boldogság! Gyengeség — Miért nem lett orvos? — Amire leérettségiztem, már a Vasasban játszottam. Voltam ifjúsági válogatott. Megizlettem a sikert. És azt az örömöt is, hogy milyen jó, ha az ember­nek legalább 100 forint mindig van a zsebében. — Csak ezért? — Képtelen voltam lemondani mindarról, amit a labdarúgás ígért A könnyűnek látszó jó ke­resetről, a hírnévről, az utazá­sokról. Különösen az utazások­ról. — És? — Kissé csalódtam. __ 777 — Külföldi utak ... A mérkő­zésig edzés, együttlét. Nem le­het csavarogni. Utána? Rohanás vásárolni! Arra nincs idő, hogy az ember műemlékeket, múzeu­mokat, képtárakat látogasson. — Ez nem így van! — Meg egyedül? — Talán nem lenne egyedül. — És azt is tudni kellene, hogy mit nézzek meg. — Útikalauzok is vannak! Hallgat Nem felel. Hosszú percek telnek el. Aztán újra megszólal. Lassan ejti a szava­kat — Igaza van ... Tulajdonkép­pen az a bajom, hogy gyenge vagyok. A tanulást is ezért ha­­lasztgattam. Ezért halaszt­gatom. Én nem vagyok olyan erős, hogy magamtól nekivágjak! Akarat­lanul is a könnyebb megoldást keresem. A kisebb ellenállást. És ha családom körében tartóz­kodom, szégyenkezem. Célok Hallgatunk ismét. Cigarettá­zunk. Végül Vidáts Csaba töri meg a csendet: — Tanulni fogok. Még az ősz­szel beiratkozom a Közgazda­ságtudományi Egyetemre. Az orvoskar, itt Pesten, nem megy. Más a légkör. Talán Pécsett vagy Szegeden menne. De már képtelen vagyok lemondani ar­ról, hogy nagycsapatban fociz­zak. Olyan egyesületben, ahol nincs szem előtt az ember. Vi­dékről nehezebb válogatottnak lenni. Talán, ha kiemelkedő te­hetség lennék... — Tehát? — Tulajdonképpen már dön­töttem. Szeretnék jó futballista lenni. Hat-nyolc évig váloga­tott. Az erkölcsi sikerekért is, az anyagiakért is. Azaz, bázist teremteni azokra az évekre, amikor már nem leszek fut­ballista. Nemcsak anyagi bá­zisra gondolok, hanem erköl­csire is. Focizom tehát, és el­végzem az egyetemet. Amikor pedig úgy érzem, hogy a zöld gyepen már csak két-három évem lehet hátra, akkor igyek­szem bedolgozni magamat a szakmába. Hogy amire szögre kerül a futballcipő, ne legyek teljesen kezdő! Ne legyek ki­szolgáltatva kényre-kedvre... Csak lesz-e erőm tanulni az élet folytatásához?!... Búcsúzkodunk már, amikor megkérdezem: — Dolgozik? — Persze!... Egy üvegipari KTSZ-nél... Azaz, ott van a munkahelyem... Kezet fogunk. Én pedig arra gondolok, milyen jó lenne, ha a klubok nemcsak munkahe­lyet (azaz pénzszerzési forrást) biztosítanának játékosaiknak, hanem értelmes elfoglaltságot a jövő megalapozásához És nem nyugodnának meg annak tudatában, hogy játékosaiknak sikerült „jó állást” szerezni! Rózsa András SRÁCOK, de nagyon kevesen... H3B. ..Az Előre labdarúgószakosztálya toborzót tart 1957, 58, 59-ben születettek részére, március hó 22-én 9 órakor a Lehel úti sporttelepen.** A villamosvezető unokája Az 52-es nagy csörömpöléssel fordul rá a Vöröshadsereg útjá­ra. Lassít, megáll. A vezető hát­­rakiált: — Lehel út! A toborzóhoz most tessék leszállni! Három lurkó a kocsi belsejé­ben felkapja a sportszatyrot. Ők megérkeztek. A bácsi utánuk szól: — Aztán ügyesek legyetek ám ... Az unokám is ott lesz ... Erre készült egész héten. .Az unoka tálát egyike azon igen keveseknek, akik készültek a vasárnapi „válogatóra”. Ha az ember toborzóról hall, izgatott, kipirult arcú gyerekse­reget lát maga előtt. Srácokat, akik már órákkal a megadott időpont előtt ott toporognak a pálya bejáratánál. Várják, hogy jöjjön az edző és feltáruljon előttük az öltözők titokzatos vi­lága. Az Előre toborzója ebből a szempontból rendhagyó volt... Itt az edző várta a gyerekeket! Várta, először türelmesen, ké­sőbb türelmetlenül, de fél 10-ig mindössze — írd és mondd — 5 gyerek jelentkezett azzal a szán­dékkal, hogy futballozni óhajt. Sulibuli Szalai Lajos, az Előre NB I-et megjárt edzője szomorúan ült az öltözőben. — Ez egyenesen kétségbeejtő! — mondta­ — Ott tartunk, hogy lasszóval fogjuk a futballistákat. Régen olyan toborzókat tartot­tunk, hogy négy-öt csapat is ösz­­szeállt a jelentkezőkből. Sokat haza kellett küldeni. Ma? Jó, ha egy csapatot ki tudok állítani. Közben lehajol, megmutatja a sportszár helyes megkötését az egyik ügyetlenkedő csatárpalán­tának. Nyílik az ajtó, bozontos hajú fiú lép be. Megvan a csa­pat! ... — Tegnap még úgy volt, hogy öten jövünk. A matekórán be­széltük meg ... .— meséli, mi­közben villámgyorsan átöltözik. — A többiek, úgy látszik, el­aludtak. Tetszik tudni, tegnap este volt egy sulibuli. Futball helyett sulibuli!... Az embernek összeszorul a szíve. Mi az érdektelenség oka? Az úttörőkkel foglalkozó szak­emberek, a grundok eltűnése mellett a beatzenét jelölik meg egyes számú „közellenségként”. Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy eltúlozzák a dolgot. Ke­ring egy legenda egy régi vá­logatott összekötőről, áld mér­kőzések előtti délelőttökön a Mátyás tér öreg fái alatt kis­kapuzott barátaival. Ha meg­kérdezték volna tőle, hogy a gitárt eszik, vagy isszák, nem biztos, hogy válaszolni tudott volna... Elmegy a villamos Akik eljöttek, nem ügyetle­nek. Egy kicsit nagy még a nadrág, a labda, a pályáról nem is beszélve. A jobb láb még nemigen tudja, mit akar a bal... Néhányan bekerülnek a bűvös noteszbe. Ők a kiválasz­tottak. Ezentúl rendszeresen járhatnak edzésre. A többiek lógé orral fürödni mennek. A stadion bejárata messze van a villamosmegállótól. Egy szerelvény éppen most áll be. A gyerekek messziről felisme­rik délelőtti ismerősüket, a ve­zetőt, aki már sok fordulót megtett azóta, hogy elváltak. Vad rohanásba kezdenek, a ko­csi azonban csönget és elin­dul. Nem várja meg őket. A bácsi talán már tudja, hogy az unokája nincs a kivá­lasztottak között... Lakat T. Károly A B-csoportban­ nagyobb az érdeklődés | NB I B | ÉS több a gól M­egjegyzések a negyedik forduló után A labdarúgó NB I B negyedik fordulójában a Szállítók megsze­rezte első győzelmét, s így már csak három nyeretlen együttes van: a MÁV DAC, a BVSC és a Kecskeméti Dózsa. Veretlen viszont már csak kettő: a BKV Előre és az Oroszlányi Bányász. Meglepetésnek számít az Egyetértés újabb veresége. Javul a Szállítók Megszerezte első győzelmét a FOSPED Szállítók is, mégpedig a Békéscsaba ellen. — Tartottunk a Békéscsabától, mert tavaly nagyszerűen szere­pelt, s tőlünk is elvitt egy pon­tot — mondta Feleki Gábor, a Szállítók sportköri elnöke. — Később azonban kiderült, hogy félelmünk alaptalan volt. Mi lényegesen jobban játszottunk, mint az eddigi mérkőzéseken. Gyorsabb, mozgékonyabb, ötlete­sebb volt a csapatjátékunk. Eb­ben jelentős érdemeket szerzett Magyarosi, aki nagy kedvvel játszott, s alig tudták őt tarta­ni. Az egész csapat egyik moz­gatója Alapi volt, aki sokat fá­radozott és gólt is rúgott. A bé­késcsabaiak viszont sokkal mér­sékeltebben játszottak, mint ahogyan is ii azt vártuk. Azt hi­szem, a négy új játékossal nem lettek erősebbek, sőt... Az vi­szont meglepett bennünket, hogy milyen kemények. Sajnos, néha durváskodtak is. Alapi olyan sú­lyosan megsérült, hogy a legkö­zelebbi mérkőzésen aligha szá­míthatunk rá. Feleld bírálta is a csapatát, mondván: szünet után kényel­­meskedtek, s ekkor kiegyenlítet­té vált a játék, sőt a vendégek támadtak többet. Miért nem ítélt gólt? Pécsújhegyen a 43. percben Bencsik mintaszerű szögletet ívelt a Ganz-MÁVAG kapuja elé. A nézőtérről csak azt le­hetett látni, hogy Palkovics­­ berobban a kapu elé és a fejéről a labda bombaként vágódik a h­álóba. Remek gólnak látszott, a közönség valósággal tombolt. Nagy Béla játékvezető azonban — meglepetésre — a kapu elő­teréből szabadrúgást ítélt a fő­városiak javára. Hogy miért, azt a mérkőzés után így mondta el: — Palkovics­­ az ötösön belül támadta a kapust, s ráadásul kézzel ellökte. Az eset közelében álltam, mindent jól láttam. A vendégek kapuvédője, Szilá­si megerősítette a bíró vélemé­nyét: — Éreztem, hogy baj lehet, ezért kimozdultam a gólvonalról, s úgy akartam megkaparintani a labdát. Palkovics­­ azonban na­gyot lökött rajtam, elvesztettem az egyensúlyomat, a földre hup­pantam. Lehet, hogy nem szán­dékosan tette ezt, de ez mit sem változtat a dolgon. A gól tehát szabálytalan volt. Végül a pécsi szurkolók is meg­­vigasztalódtak, mert a Pécsi Bá­nyász jó játékkal győzött, s megőrizte vezető helyét az A- csoportban. Vaczlavik és társai A két vasutascsapat heves harcot vívott Debrecenben.­ A vi­déki csapat nyert, mert jobban bírta erővel, és a lényegesen jobb középpályásai révén magá­hoz tudta ragadni az irányítást! Vaczlavik, Potyók és Vasvári bej­átszotték az egész pályát, sze­reltek, felvitték és beadták a labdát, s szükség esetén még be is fejezték a támadásokat. Ennek fényes bizonyítéka, hogy a két gólt éppen Vaczlavik révén érték el a debreceniek. Érdemes meg­említeni, hogy az első gólnál, amikor Vaczlavik a balról be­ívelt labdára felugrott fejelni, már csaknem ott volt mellette Potyók is a beavatkozásra ké­szen. Erre azonban nem került sor, mert Waczlavik a jobb kapu­fa mellett a hálóba csúsztatta a labdát. A mérkőzés margójára még annyit: néhány villámgyors, tet­szetős támadást vezetett a BVSC, de az irányítás lehetőségéről úgyszólván lemondott. A DVSC pedig csak időnként támadott elég lendületesen, összjátékban mindkét vasutascsapatnak javul­nia kell. A hét 11-e Szabó II (DVSC) • — Bárány (Pécsi Bányász), Reif (Előre), Heidrich (SZMTE), Sóvári (Egyetértés) — Waczlavik (DVSC), Nagy • (MÁV Előre) — Vessző (Pécsi Bányász), Alapi, Magyarosi (Szállítók), Rita (ZTE). 0:3-ról 3:1-ig Amikor az MTK labda­rúgócsapata az első for­dulóban 3:0-ra kikapott a Videotontól, a gáncsosko­­dók nyomban bírálták Pa­li­cskó edzőt. Azt mondták, rossz az összeállítás és az alapozás időszakában túl­ságosan sokat futottak a játékosok. Az edző a véle­ményekkel mit sem törő­dött, mert úgy vélte, hogy akik bírálták, nem segítő szándékkal tették. Csupán azt a reményét fejezte ki az edző, hogy lesz ez még m­ásként is. Hát igen. Azóta a 0:3-at egy értékes tatabányai 0:0 követte, majd egy 2:0-ás győzelem a Rába, majd egy 3:1-es a Komló ellen. Mindezt most azért em­lítjük, mert a szép ered­mények után Pali­cskó megőrizte tárgyilagossá­gát, s továbbra is mérték­tartó, mert tudja: érik majd még váratlan vere­ségek az MTK-t. Kedden a játékosértekezleten ke­ményen bírált néhány já­tékost: Kunsztot, Gubast, Becseit, s azokat, akik a Komló elleni mérkőzés után túlságosan derűlá­tóan nyilatkoztak, sőt, fö­lényeskedve beszéltek a legyőzött csapatról . Nem értek egyet az ellenfelet lebecsülő véle­ménnyel, amely felnagyít­ja a mi erényeinket. A jö­vőben legyenek megfon­toltabbak — mondta Pa­li­cskó. Megszívlelendő szavak. Nemcsak Becsetek okul­hatnak belőle. s­9­á» " ( Mit tanult­­ Fábián? Fábián Zoltán — labdarúgó­edző. Mellékfoglalkozású. Jelen­leg oktatói minősítése van, de az év végén már szakoktató lesz. Két együttessel dolgozik. A BVSC ifjúsági második és har­madik csapatával. Ez tulajdon­képpen még manapság is luxus­nak számít. Ha azt vesszük, hogy sok helyen képesítés nél­küli sportbarátok foglalkoznak a fiatalokkal a társadalmi mun­kában. Fábián Zoltán szerint viszont ez a természetes. Pontosabban: természetes kellene hogy le­gyen. Fábián edző ugyanis fana­tikusan hisz a­­ munkában. Azt vallja: csak akkor lesznek iga­zán jó labdarúgóink, ha már kö­lyök-, illetve ifjúsági korban megtanítják őket futballozni, s fizikailag is úgy felkészítik, ahogy ezt a ma labdarúgása megkívánja. Az edző hisz abban, amit csi­nál. S amit csinál, azt a legna­gyobb alapossággal, szívvel, lé­lekkel teszi. Annak idején, ami­kor futballozott, jó játékos akart lenni. Hogy azzá váljon, sok mindenről lemondott. Többek között arról is, hogy mérnök le­gyen. Abbahagyta egyetemi tanul­mányait, mert sok idejét elvette a játék. Nem elsősorban a kisza­bott edzésidő, hanem — ami erre még „rájött”. A plusz ... Fiatal ember volt, 17 éves. Az edzéseken, az NB I-ben sok mindent látott és tapasztalt. Látta, hogy az idősebb játékosok mennyire „gyötrik” magukat azért, hogy ne maradjanak le a fiatalabbak mellett, főleg erőben, gyorsaságban. Fábián Zoltánt akkor arra ta­nította az élet, hogy verseny nélkül nem lehet boldogulni a pályán. Utóbb pedig arra is, hogy verseny nélkül nem lehet jó labdarúgást csinálni. Háromszor edz csapataival egy héten. A negyedik nap bajnoki mérkőzés, így is jóformán alig tölt valami kis időt családja kö­rében, de ha rajta múlna, min­dennap tartana foglalkozást. Szent meggyőződése, hogy akkor léphet előbbre ismét labdarúgá­sunk, ha már az ifjúsági csapa­tokból kellően megalapozva ke­rülnek a felnőttek közé, így nem megerőltető számukra már az ott folyó munka, s szinte zökkenő­­mentesen állnak át a magasabb követelményekre. Példákkal bi­zonyította, hogy tehetséges „em­berkék” szinte évekre eltűntek csak azért, mert egyik napról a másikra az edzésmunka addigi mennyiségének többszörösét kö­vetelték tőlük,­­ s olyan terhet raktak reájuk, amelytől össze­­roppantak. Arra is hozott nagyon meg­győző példákat, hogy alapvető fogyatékosságokkal kerülnek if­júsági labdarúgók az élvonalba. Nem tudnak rendesen rúgni, ar­ról nem is beszélve, hogy olyan szinte alig akad, aki mindkét lábbal jól lő, tud fejelni. Tech­nikailag sem olyan képzettek, mint ahogyan azt a magasabb követelmények megkívánják. Többet és jobban kell dolgoz­ni — lent! Ezt­ hangoztatja min­dig és mindenütt De úgy érzi, egymaga kevés ahhoz, hogy súlyt adjon ennek a területnek. Amikor kint járt Olaszország­ban a BVSC-ifikkel, ott képet kapott arról, hogyan készülnek, dolgoznak, futballoznak a kül­földi fiatalok. Látta azt is, hogy miben nem tudott lépést tarta­ni csapatta az olasz ellenfelek­kel. Úgy fogalmazott: ha nem lesz olyan természetes a sokré­tű, kemény napi foglalkozás már a fiataloknál is, mint a­­ fog­mosás, akkor nem zárkózunk fel egyhamar. Nem végez látványos munkát. Neve nem forog közszájon. Ha csapata győz, csak szűk kör örül neki. Ha pedig neveltjei közül „befut” valaki, rendszerint más aratja le a diadalt. Ezzel azon­ban mit sem törődik. Boldog, hogy a fiúknak sikerül feljebb lépni. Hiszen éppen ezért dol­gozik. Fábián Zoltán 28 éves korában, három lábtörés után hagyta abba a labdarúgást. Nem látta értel­mét annak, hogy tovább eről­ködjék. Ma már annak örül, ha tanít­ványai erős, egészséges embe­rekké válnak. V­­irkonyi Sándor Gólokban és nézőkben A B-csoport mind a gólok, mind a nézők tekintetében sok­kal jobban áll, mint az A-cso­­port. A különbség még akkor is feltűnő, ha figyelembe vesz­­szük, hogy az A-csoportban egy mérkőzéssel kevesebbet ját­szottak. Az NB I B budapesti mérkő­zésein alig-alig akad néző. Ti­zenegy találkozón eddig össze­sen 8100 néző volt. Ugyanakkor húsz vidéki mérkőzésre 56 300 néző volt kíváncsi. Gólok A-csop. B-csop. Ossz. I. ford. 6 11 17 II. ford. 11 13 24 III. ford. 9 13 22 IV. ford. : 6 9 15 Ossz.: 32 48 71~ Átlagban 2,5 gól jut egy-egy mérkőzésre, (összehasonlításuk az NB I-ben 2.7.) , A nézők ezrekben , A-csop. B-csop. össz. I. ford. 3.3 12 15.3 II. ford. 6.9 10.9 17.8 III. ford. 3.6 9.3 12.9 IV. ford. 5.8 12.6 18.4 JEMS 1L8 64.4 t­lőkészületi labdarúgó mérkőzés (Folytatás az 1. oldalról) Diósgyőr—Rudabánya 1:0 (0:0). Diósgyőr, 1000 néző. V: Lánczos. Diósgyőr: Serfőző — Kovács (Kol­­láth), Salamon, Sáfrány, Mathesz (Földesi), Hajas, Udvarev, Fekete, Horváth, Gass, Hajdú. G: Horváth (2), Gass, Fekete, Sáfrány. SZEOL: — Szolnoki Olajbányász 10:0 (3:0). Szolnok, 150 néző. V: Bálla Gy. SZEOL: Gilicze (Bolya) — Várhelyi III (Pálinkás), Bánfal­vi I. Dávid, Molnár (Kerekes) — Pikó, Pataky — Csömör, Ruttkay, Vass, Vörös. G: Vass (5, egyet 11-esből), Ruttkay (3), Vörös (2). Komlói Bányász — Máza-Szász­vári Bányász 3:2 (2:1). V: Köő. Komló: Erdősi — Kótai, Csordási, Fenyvesi (Bodai), Ficzkó (Földi), Makray, Bordács, Juhász, Horváth, Solymosi, Csordás II. G: Solymosi, Juhász, Bordács, Hl. Túrós, Bogli­­zsán. SBTCI—SBTCI 4:2 (2:1). Sal­gótarján. SBTCI: Szőke — Bara­nyai, ■ Gecse, Vertig, Horváth, Kmetty, Kriskó,­­Varga (Kajdi), Szalai, Básti, Jeck. G: Básti, Var­ga, Szalai. Kriskó, 111. Toldi (11-es­­ből), Szöllősi. (Az eredetileg ter­v­zett pásztói mérkőzésre a Pásztó MNK-találkozója miatt nem került sor.)­­ Csütörtök, 1970. március 26.3

Next