Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-01-16 / 5. szám

Csak természetesen ! Ha emlékkönyvemben levelezek’s egykori barátim és ismerősim­ről megemlékezem , gyakran jut eszembe közü­lök egyik , egy jó kedélyes ember, ki gyógyszerész volt ’s kivel sokáig legbarátságosabban éltem. Mi nem egyazon házban , csak egyazon városban laktunk. Laka fölött egy arany oroszlán volt ’s a’ hoszszu négyszög­ü épület előtt, hol én tanyáztam , két régi álgyú ’s ezek mellett őrt két pattantyús , kezekben karddal, álla. Hol ismerkedénk meg tulajdonképen, nem mondhatom meg;’s ámbár, hajlamot és viszonyt tekintve, egymáshoz nagyon nem illénk, mégis egészen jó barátok valánk. Schmidle , igy hivaték a’gyógy­szerész , sváb volt ’s az úristen nem épen fölösleges testi szépséggel áldá őt meg ; de azért jó sziliben vala , mennyi házi szükségre elegendő’s mintegy öreg nagynéne hasonló esetekben rólam mondani szokta , ah ! és pfuj! ellen bizto­sítva volt, mi annyit jelent­­.­­.. .Ah ! mi szépítés ,pfuj , be rút !. Sőt Schmidlét, ha vasárnap fekete frakjat minden hozzá kellő ’s illővel felülre, szép csinos embernek lehete tartani ’s leróva bizonyos édes növény- és gyógyszerszagot, melly ruhájából nem volt kiűzhető, nem lehetett volna meg, ismerni vagy inkább megszagolni, minő szakban szolgálta’ szenvedő emberiségnek. Néha fiatal uracsnak , tán világi ruhába öltözött katonatisztnek lehete­tt tartani, mert nyakkendőjét ő is , mint ezek, hi­z­e n­y ’ s tágcsinnnal tudta felkötni ’s kertyűiról egy gombocskát min­dig leszakított. Kalapját is egyenesen téve föl fejére ’s csiz­máit vasár- és ünnepnapokon örömest kifényesitteté. A’ mel­lett jószívűsége ’s hite az egész emberiségben gyenge­séggel volt határos. Barátiért, a’ mit csak lehetett, min­dent megtön ’s erszénye , melly , mivel némi vagyonnal birt, jól vala megtelve mindig, minden segélyt nélkülzőnek olly kitartással nyilt meg , melly meseszereivel volt határos. E’jellem, melly , mint eléggé bebizonyitám , jeles volt mint ember, mennyit ért, mint gyógyszerész, ak, arról az egész városnegyedben, melly az Oroszlán gyógy­szertárhoz tartozott, kivált a’ szolgáló személyzet közt, mellyel Schmidlének dolga volt , csak egy vala a’ vélemény. Annak igaznak kellett lenni, mit az emberek mondának, hogy az öreg zsémbes principális, egy 60. éves aggle­gény, első legényét rendkívül szereté , mert Schmidle szer­fölött nyájas személyességével tömérdek kész pénzt vont magához , mi különben más gyógyszerészek pénzládájába folyt volna be. Minden szolgáló ’s szolga , kiket valamit hozni küldött ki az uraság a’ nélkül, hogy megneveztetett volna nekik a’gyógyszertár, az Oroszlánhoz mentek, ’s ha Schmidle úr épen tán foglalatoskodék , inkább félóráig vár­tak az ajtónál, mi népszerűség jele volt, melly a’ többi legényt ’s magát az akkori rőthajú inast is irigységgel tölté el. De nem is volt ám a’ keresztyénségben soha gyógy­szerész , ki az embereket úgy lebilincselni , velök úgy bán­ni tudott volna , mint barátom. Majd valamennyi állandó ve­vőjét könyvnélkül tudta ’s e’ vagy ama lovastiszt aranypaszo­­mányos szolgájának orrán ismerte meg a’ szükségeket, mely­­lyek azt gyógyszertárba vezeték’s ha ezen urak magok jö­vőnek ’s más emberek jelenlétében időről ’s egyéb hasonló dolgokról közönyösen beszélgetőnek, Schmidle sokatmondó tekintettel háta mögé nyúlt ’s legtöbb esetben eltalálta a’ kellőt. A’ még büszkébb uraságok büszke szolgáinak , kik egyenruhájokkal kissé rátarták magokat és soha nem tudtak megengedni az az istennek, hogy a’ fák zöld helyett nem va­lónak , mint kocsijaik czimerei, sárgák avagy kékek, u­­gyanazon színű czifra fényes papirossal tudott hízelegni’s igy bánt a’ szakácsnők és szobaleányokkal , kik rá valának bízva , míg gyógyszert készite nekik , mellyet nem kelle főzni ’s melly után várhatónak, hogy indigokék vagy pon­ceau veres »* kedvenezszinök. A’ vények vagy gyógyszer­­levelkék (Yeeipéki’s labdacs-doboszkák rák­atinál is különb­séget tudott tenni ’s árnyéklatokat használni, mellyek ké­pesek valának egy érzeményteljes konmuna szivét megindí­tani. A’ parancsoló hangot, melly illyen ráiratoknál rende­sen uralkodik, péld. :,Minden órában egy evőkanállal beven­ni, soha nem használó egyedül , mert legalább ezt téve hoz­zá : h. t. az az­ ,ha tetszik.­ így azonban csak a’ legal­sóbb osztályunkkal bánt, mert ismerőseit, vagy gyakory­bb vevőit a’ legudvariasban kéré legalább óránként egy erő kanállal bevenni. ’S minő finomsággal értett hozzá: írása utolsó czifrázatának mindennemű alakkal mélyebb jelentést adni. Sokszor bizonyos betűt vagy felkiáltás- jelet lehete be­lőle kiolvasni ’s nem ritkán elmésen egymásba szőtt szivet csinált rajta. Ha tán jobban volt elfoglalva, hogy sem a’ rá­­iratokat mind maga írhatta volna, az inas által készülteket legalább pontos átvizsgálat alá véve ’s rendesen egy vonást vagy pontot ten h­ozzájok, mi az illető szobaleányoknak szerfölött kellemes vala. Ki azonban Schmidlét egész dicső­ségében akarta látni, szombaton este kellett meglátogatnia az Oroszlán gyógyszertárt. Illyenkor az egész női város­negyed személyzete valódi csapatot képezett a’ gyógyszer­tár előtt ’s órákiglan várhatott valaki, mig Schmidléhez férhetett, ki nagy fazék mögött állva olly finomság és kecs­eset melly hihetlenséggel volt határos, osztogat:­: a’haj­kenőcsöt. Mellette egész battériája volt a’ palaczkoknak jó illatú olajakkal ’s ő nagyon jól tudta , vevőji közül a’ ró­zsáét , mellyik becsülte többre a’ szegfű illatánál va­s haj­kenőcséhez, mellyiknél volt szüksége erősebben, vagy gyön­gébben illatozó járulékra. Semmi nap , semmi óra, semmi rész idő nem volt képes elrontani Schmidle szeretetreméltó szeszélyét, sőt éjjel is, édes szenderéből fölébresztetve, nem hagyó magát , mint a’ gyógyszerészlegények általában, néhány tuczatszor hivatni a" csengettyűhang által, hogy föl­kelvén azonfölül még haragos és boszús legyen; nem, ő illyen órákban is olly jelesen bánt legtöbb esetben a’ sze­gény szolgákkal, hogy ezek örömmel emlékeztek rá még sokáig. — Barátom mindezen jelessége, mindezen szeretetre­méltó tulajdonsága mellett is lehetetlen nem említnem azon mondást, hol sok a’ világ, sok az árny is. Barátom csak addig volt jeles ember, minőnek rajzolóm őt, mig az akart lenni ’s láttatni, a’ mi valóban volt, t. i. első legény az Oroszlán gyógyszertárban, szóval, mig természetesnek mutatkozott, mint isten teremté őt. De hogy ezt nem min­dig tévé’, hogy felöltvén fekete f­­akj­át ’s bezárván maga után a’ laboratórium ajtaját ösztönt érze magában másnak, mint becsületes gyógyszerészlegénynek láttatni, ez árnyol­dala volt a’ különben jeles jellemnek. Azt kellene hinnünk, hogy ki , mint ő , tiszteletét bírta holtasztala mögött a’ város megyed egész lakosságának , büszkélkedni kénytelen abban, hogy rendében ő is ér valamit, ’s az utczára olly arcz­­czal ment ki, nihil , világosan hirdető: én Schmidle va­gyok, az ügyes gyógyszerész. De minden inkább történt, mint ez. Előbb mondom már, mint kötő fel nyakkendőjét, mint tévé föl kalapját, mint h­úzá fel keztyűit. Ah, mind­ezt nem azért tévé, mintha belső öntudat parancsoló vala ugy öltözködnie, nem, tévé csak azért, hogy magasb ran­gunkat majmol­jon ’s mivel igy az isteneket kísérte , sorsa boszút állt néha rajta ’s csatavesztéseket élt meg szegény, mellyeket sokszor csekély kicsinységek az öltözetben oko­zónak. Oh nagy mesterség a’ csinos öltözködés akkor is, ha, mint Schmidlének , módunk van hozzá’s még nagyobb mes­terség a’ finom csinos ruhához illően viselnünk magunkat minden tekintetben. Mivel Schmidlének ifjúsága óta nem volt alkalma e’két mesterségben gyakorlani magát, a’bün­tetés , hogy szeretetreméltó természetességét hozzá nem il­lő , kölcsönzött csin- köpenyege alá rejté, szokás szerint nyomon követé őt, mennyiben számtalanszor nevetségessé tette magát elegant törekvéseinek soha nem sikerültével. Minő bajunk volt vele, ha champagnei üveget nyitott fel , hogy a’ dugasz ne durranjon ! ’S a’ nagy kehelypoharak­tól majd erőszakkal kelle­tt eltiltanunk, mert neki illetlen­ 19

Next