Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)

1846-01-04 / 1. szám

den az ember ösztönei működésben vannak, akkor nem figyel rájok, például midőn szen­vedélyeivel küzd,— ösztönei játékai miatt magát nem vizsgálhatja, ’s midőn magát vizs­gálja, ösztönei nyugodván, nincs mit vizsgál­nia; valamint, mondom ez állitványt veszélyes paradoxonnak tartom Kant részéről, úgy tévedésben hiszem lenni önt, midőn ez elv igazsága mellett védszót emel. Mert habár megismerem is Diderotval, miszerint a’szenvedélyek hatalma egész szabadsá­gunk fölemésztésére kiterjed ’s alatta lelkünk munkaereji tét­lenül szenvednek (Les passions vont jusqu ' éter tout usage de la liberté, état ou fame est en quelque manière rendue passive) de hiszem Fontenelle-el azt is, hogy a’ szenvedély épit, és vont le mindent, (Ce sont le passions,qui font, et qui défont tout) és hogy az emberész hatalmától ’s a’ szív nemességétől függ az, mi­szerint szenvedélyeink működésében min lelkünk állapotára fi­gyeljünk, ’s akarjunk figyelni, vagy ne. És mi magunk lélektani vizsgálata nemcsak függ, de mindenkor is függhet tőlünk. Mert ugyan ki hihetné,hogy az ember, a’világ mindensége valódi re­meke, a’ teremtő és szabad akaratilag munkálkodó istenerő e’ látható tüneménye, olly hitvány ’s leigázott indulatrab volna, mi­kép a’ vakösztön és szenvedélyár rohamának erkölcse ’s elméje szózatával ellenállni ne tudna ? Im például magamat veszem fel, ’s ember természetünk, azaz: elménk’s erkölcsi érzésünk itt é­­rintendő hatalmát’s indulatunk, szenvedélyink és ösztönink e­­rejit egyenvonalba állitván, meglátjuk, milly tanúságot ad. Föl­­vévén, mondom magamat, ha vizsgálódom, ’s természetem jobb felének életében találok pillanatokat, mellyekben a’ szenvedélyem kielégítése által elérendett jóllét vágyrohamának eszem ’s er­kölcsi érzésem tiltakozó szavával ellenállni bírtam, — úgy talá­lom, hogy ez ellenállhatási képesség csak akaraterőm gyakor­lásától függ. ’S hogy nemcsak önben, de mindenki lélekéletében találkoznak illy pillanatok, —józan elmével nem képzelem ta­­gadhatónak. Azon állítás továbbá, hogy vizsgálván ma­gunkat, ösztöneink nyugosznak, szinte nem áll. Én legalább azt hiszem. Mert mi az ösztön? Az állati természetben rejlő azon hajlam, melly szerint valami dolgot kívánunk, vagy u­­tálunk. És ez kétféle, általányos t. i. és különös. Általányosak a’ természeti ösztönök, miilyenek az önfentartás, táplálás ’s nem­zés ösztönei; különösek pedig: az úszás, a’ madarak bizonyos időszakbani vándorlása ’s lakcserélési ösztönük, ’stb. Már kér­dem: kellé szükségkép nyugodni, ’s nyugosznak , valóban e­­zen ösztönök, midőn magunkat vizsgáljuk? Én azt gondolom, nem; mert ha igen, úgy soha sem juthattunk volna még annak tudomására is, hogy mik valóban az ösztönök, mi az éh tápvágy, szereleminger, undor, ’s több e’féle. És az világos, tagadhatlan tény, hogy mi természetünk sok tüneményit ismerjük, névszerint az indulatokat, mint az öröm, irigység, harag ’s reményt, — is­mérjük a’barátság, szerelem, gyű­lölség ’s becsvágy szenvedé­lyi, miknek alapja, forrása szinte csak az ösztönök. És vájjon, ha igaz, hogy a’ dolgokat csak hatásuk tüneményeiből ismerhet­­jük meg, lehetett volna­­ mind ezt megismernünk, működések azon jelenségei nélkül, mikre épen min vizsgálatink feszültek? Nézetem szerint, tehetséget itt csak az állíthatna, ki vitatni akar­ná , miszerint a’ tüzet, annak melege ismérete nélkül is — meg lehetne ismerni. És uram — bocsásson meg őszinteségemért— önnek Kant elve védelmébeni meggyőződése ilyesmin alapszik. Azonban még sem ez az, a’mit én nemcsak Kant, de ennek hi­edelmében is leginkább roszalok; — hanem az, hogy a’fölidé­­zett elv, mellyben ön is osztozik, minden szabad akaratot ’s er­­kölcsiséget kizár, ’s megsemmisít. Az tudniillik, ki az ösztönár rohama alatt még vizsgálni is képtelen magát, természetesen kö­vetkezik,hogy annak cselekedeti a’szabad akarat’s erkölcsi ön­állóság soha nem kormányozhatná.Mert hogy az akaraterő mun­­kálkodhassék, arra nemcsak szándék, de eltökéltség is kíván­tatik, mit a’ lélek öneszméletének ’s az ész szemlélődésének, vagy is vizsgálódásának kell megelőzni. Az akarat irányát t. i. mindenkor az ész határozza meg. Miért is erőtlenek olly ellen­vetések,hogy szenvedélyei ’s indulatinak háborúban mit sem fi­gyelvén az ész parancshangjára, mégis akar ’s cselekszik. Illy ellenvetések mondom erőtlenek, mert az ember lázas kedélye bősz állapotában inkább, sőt mondhatni, mindig csak cseleked­­tetik, nem pedig cselekszik, ’s a’potiom­ inkább csak akartatik is, mint akar. ’S ez igen világos, mivel az akarás tevőleges álla­pota (status activus) a’ léleknek, miért is ennek, midőn az szenved, vagy is midőn az a’ szenvedélyek, ösztönök ’s indulatok harczival küzd, szükségkép hiányzani kell. Hogy tehát az ember magát részint ösztönei és szenvedélyes lázongása, részint ezek tétlen nyugalma miatt nem ismerhetné, kereken tagadom, és rövideden még csak annyit említek meg hitem alapossága bebi­zonyítására, hogy Kant szóban levő állítványának teljesen ellent mond az ember önismeretében alapuló méltósága, és nagysága is. Az ember valóban olly nagy, mond Pascal, hogy még gyön­­geségeit is ismeri (Pens de Pascal ed. 23 p. 157). Egy fa sem boldognak, sem szerencsétlennek nem ismeri magát, ’s ha igaz, hogy magát nyomorultnak ismerni annyi, mint valóban nyomo­rultnak lenni, úgy az is igaz, hogy az embernek gyöngeségit ’s fogyatkozásit megismerni annyi, mint nagynak lenni. Továbbá, midőn az mondatik, hogy az ember szenvedélyei ostroma­ ’s nyugodalmában magát nem vizsgálhatván, nem is ismérheti,— az is mondatik egyúttal, hogy az emberlélek állapota, a’szellemi erőknek csak vagy túlfeszített működésében, vagy a’ munkátlan, tétlen nyugalomban nyilatkozik. Ez nézetem szerint sophisma, mert itt a’ lélekéletnek ép azon állapota, mellyben az erejinek öszhangzatos ’s tervékeny határiban nyilatkozik, ’s önismere­tünknek egyedüli bár, de legbiztosabb forrása — eltagadtatik. Mind­ezekből látszik, hogy az egész elv, az észerők hatásának le­rontására czéloz. Én pedig azt hiszem, hogy ha csakugyan volt Plato és Aristoteles, Baco és Roueseau, Kant és Leibnitz, Shakspeare és Milton, Spinoza és Hume, Sophokles és Homer, Klopstock és Göthe, Wieland és Newton, Pitt és Talleyrand , kik az enyészet rontó hatalmán tulemelkedve, elmeműveik által di­adalmaskodtak az irigy enyészeten, — úgy hiszem, hogy az ész­nek szenvedélyeink fölötti valódi uralmát ’s min magunk ismere­­tére viszonyló hatályos működését tagadni nem csak kábaság volna, de vakmerőség is. „Selbst, denken, und die Selbstken­­niss ist die Sache—mond Benzel-Sternau, — die einzige Sache, die des menschlichen Geistes in seinem ungeschwechten Unver­mögen werth ist.Alle Gegenstaende in der Welt haben irgend ei­nen Punkt, der in dem Geiste des Selbstdenkers und Selbstken­ners zündet. Die Produckte diese Entzündung sind Fortgang, und Sieg, und Leiter für die Elektrizitaet des Genius.“ És én e’ nézetben teljesen osztozom. Azonban, bárha különbözöm is ön­­tül véleményben ’s fölfogásban, nem titkolhatom el örömemet még is, hogy a’ magyar bölcsészet rideg és kietlen mezején ön­ben olly emberrel találkozom, kinek figyelmeztető szavait a’ sze­rény vándornak meghallgatni tanácsos. Miért óhajtom: adja nemzetem geniusa, hogy pályám sivatagában, többször is, és igen sokszor sikerrel találkozhassunk. Mészáros Károly. — Dona Mariana. A’ történet, mellyet elbeszélendek, igaz és Spanyolor­szágban közönségesen tudva van, holott mi Dona Mariana de Pínedát nevéről is alig ismerjük,valamint azon véres dráma rész­leteit sem, mellynek ő hősnője volt. I. Az 1830-i nyár vége felé két utazó végzé be vándorlá­sát, mellyet egyik sem mulaszt el a’félszigetet bejáró utazók kö­zül; ők végigmenve Granada utczáin, a’ mór királyok lakhelyét, az arab palotát ’s Alhambra erősségeit akarták megnézni. Fia­tal férfiak voltak. Jelesül az egyik, az ifjabbik, magára voná a’ kevés sétáló figyelmét, kik a’ nagy fák árnyait ’s a’ hűs vizet ke­resik, föl a’ fasorokban, mellyek a’ mór erősségekhez vezetnek föl. Ámbár semmi szembetűnő rajta nem volt, benne még is i­­degenre, névszerint francziára ismertek azonnal. A’ másik utazó spanyol volt ’s finom, komoly, büszke arcza a’ spanyol iskola mestereinek néhány arezfestvényire emlékeztete; ha nyak­­fodra, ezüsttel hímzett atlaczmellénye ’s aranygyapjas rendje volt volna, tökéletesen hasonlítandott egyikéhez azon spanyol grandoknak, kiket Velasquez festvényein szemlélünk, vagy e­

Next