Nemzeti Ujság, 1845. július-december (40 évfolyam, 102-205. szám)

1845-07-01 / 102. szám

ni, hogy részére királyi parancs érkezett, s azért szüksége arra, hogy az ő pártja megjelenjék s életének jeleit adja, többé nem volt; mert­ legelőször is a kir. biztos miután látta, hogy a fenálló tisztikar teljesség­gel semmi jelenlevő pártoló felekezettel nem bir, a mondott k. decretumot még közönségessé tétele előtt alispáni kezekből visszavevén, ha a kezeinél levő „charte blanche“vel nem él, — a k. k. parancsolat végrehajtásánál azon hallatlan s példa nélküli esetnek teszi ki magát, hogy ha a jelenlevő s erélyesen mű­ködő párt a partialis tisztépitésnél a szavazástól tar­tózkodik ; szavazó publicum, tisztán s szigorúan, már sehol sem létezendik. Miután tehát ezenfelül még hiteles és tökéletes tudomásunk szerint a k. biztos a hivatalban levő tisztikart illy bámulatosan anomálus állás közepette számtalan ízben eréllyel szóbitá fel, miszerint pártoló erőt s felekezetet mutasson , de az illy erő s felekezet - fellépést szükségesnek nem tartván, vagy akármi más oknál lógva végtére is fel nem lépvén; azt, ami történt, csak aluszékony s tespedő, eszélytelen s erélytelenségének tulajdonít­hatja. Az élet s gyakorlat által igazolta tehát ez , jelen czikkünk elején kimondott ama tételünket, hogy azon felekezet, melly az alkotmányos élet gyakorla­tánál hátravonul, és a pártküzdelmekben s cselek­vésekben részt nem veszen, a pártok által el­nyeret­­telik, és hogy a párt, melly elemeiben létezik ugyan, de életének cselekvő jeleit nem adja, márcsak an­nyiba vezethetik, mintha épen nem is léteznék. — Illy módon tehát ismét csak egy eset tűnik fel az é­­letnek azon gyakori eseményei közöl, mellyben bi­zonyos közvetített környülményeknél fogva az ellen­téteknek mindket­teje bizonyos pontra nézve össze­­foly; jelesül: itt azon eset tűnik fel, hogy a főis­­páni helyettes a tisztépítést jogosan,­eszélyesen s igaz­ságosan tette meg az egy rész javára azért, mert az ellenfél, ha jelen volt is, de abban mégis aktiv befoly­ni nem akart; míg más részről, ismét ellentétileg, a k. biztos szinte jogosan,­eszélyesen s igazságosan tette meg az ellenkezően kiütő tisztépitést, miután az azt megelőző napokban sehol olly pártot nem lá­tott, melly a még hivatalukhoz ragaszkodó decem­beri tisztikar fractiojának fentartása végett a szék­helyre begyült volna. Nagy különbség van a közt, midőn a majoritás keresi s állítja fel a kormányt s ministeriumot, és a közt, midőn a kormánynak kell magának felkeresni s megszerezni a majoritást.­­• Az első eset csak szi­gorúan parlamentáris kormánynál s felelős minister­­séggel ellátott alkotványoknál lehető; míg a második, az egyéb, t. i. a király személyében öszpontosult al­kotványos kormány-hatalommal ellátott rendszerek­nek lényegéhez tartozik. — Ha itt a szerepek fel­cseréltetnek, és az eszmék összekevertetvén, a király személyében öszpontosult kormány­hatalom nem a két mérsékleti pártból, a speciális intézkedések s ter­vezetek természetéből s minem­űiségéből kifejteni szo­kott— speciális majoritásokat számítja elő, s nem azok szerint működik , hanem állandó, mindenre igent mon­dó servilis pártalkotást tervez , akkor ez nem termé­szetes , hanem mesterséges majoritás, vagy is azon majoritás leszen, melly az erőletelt, az ugynevez­­tetett veszedelmes majoritás czime alatt olly annyira ismeretes. — Ez illykor keresztülkasul alkotvány el­leni absolutistikai működés; a valóságos státuscsin , mellynek az alkotványos nemzetek életére és szeren­cséjére sajátszerü tulajdona; hogy ha nagy idomban s rögtönözve ker­esztül vitetnie nem sikerül, soha fen nem tartható, hanem enyésztének s szóródásának csiráját önmagában s azon lehetlenségnél találja , mi­­szerint nincs a kormánynak annyi kincse, mellyel az illy ocsmány rendszert nagy időn fentarthassa. — Hogy a mi leyális kormányunk, és azon nagyszerűen lélekism­e­­retes, azon szigorúan becsületes dynastia , melly mint család is, — bátran állítom—leglegálisabb a földön, Ise Ferdinindtól kezdve máig a corruptiónak ezen nemét, mé­lyt urai az alkotvány kizárólagos és egyedüli visz­­isza pótolhatlan veszedelmének tartunk — soha de so­ha megnem kísérletté, azt mi s velünk minden, ki okos és méltányos lenni tud is,akar is,határozottan állít­ja: azért egyenesen ellenmondunk itt azoknak, kik csak legközelebb azon be nem bizonyított, hanem csak röviden és sommásan elvitathatlan fénykép elfogadott állításra tévelyedtek, mintha Ausztriávali összekötteté­sünk ideje óta a kormány, folyton a mi alkotva­­megdöntését, és Magyarországnak az örökös tartományokkal, azaz: a nagy monarchiával­ tökéle­tes amalgamisatióját hordozta volna kebeledésben.— Ez m­á­s gyökeresen alaptalan állítás.... Megmon­dandjuk mi sommásan , mi volt minden oldalróli legjobb akarat, és minden részrőli legbecsületesebb szándék s törekvés mellett is a magyar eddigi hát­­ramaradásának oka ? az , hogy egy r­észről ő alkot­­ványosan élni nem értett, más részről pedig azt al­kotványosan kormányozni nem értették !----­Is aront b­otrán­y* Három botrányos ese­ménnyel kell megismertetni tisztelt olvasóinkat. Az el­ső — mellyről mind­eddig hallgatónk, hogy bevárhas­suk és bemutathassuk, mit a dologhoz többi ügyfele­ink netán szólandának — tanúságot tesz felőle, milly lelkismeretlenül sáfárkodnak némelly lapszerkesztők külföldön az igazmondás körül, s egyszersmind milly lelkismeretes gyakorlói a gorombaságnak. Franken­burg, az ,Életképek" szerkesztője, egy pár hét előtt, mint elv- és jellemtelen embert rótta meg lapjaiban S­a­p­hir­t, a bécsi német,Humorista szerkesztőjét, ki az előtt néhány nappal tartott felolvasásában elmélke­dése tárgyául tűzte ki a védegyletet is. A­nélkül hogy valakinek jellemét vagy jellemtelenségét, elveit vagy elvtelenségét, még a közhiedelem útmutatása után is, megítélni akarnék, annyit mondhatunk, hogy honá­ról csak némi rokonérzettel emlékező ember bizonyo­san óvakodni fog , saját szü­löh­onát, vagy annak bár­­melly intézkedését nevetségessé tenni akarni olly nép előtt,melly egy alkotványos nemzet mozgalmait nem bír­ván érteni, a magyarok feletti elmélkedésekben kü­lönben is felette bölcsnek és boldognak képzeli magát; ezt pedig a megrovott Saphir sokszor tette; de el­térve ettől, mi F­r­a­n­k­e­n­b­u­r­g collegánk akkori kikelését nagyon időn kívülinek és meggondolatlannak tartottuk, mert épen azon alkalommal igtatá azt lap­jaiba, midőn Saphir éhező árvái rokonunk felsegé­­lésére tartá jövedelmes felolvasását, s mert a né­melly elmésség-gyártók olly szerencsétlen emberek, hogy egyes megszeretett ötleteiknek készek apát, anyát, hont és mindent áldozatul vinni, s az illy kó­ros állapotot az ember néha mosolyogva épen kó­rossága miatt, megkímélheti. Saphir ezen megro­­vatását németre fordítva olvasá az ,Ungarnból; s a dolog őt olly rendkívüli haragba hozta, hogy mel­lőzve minden hiedelmet... de ez kevés : mellőzve az igazságszeretet iránti minden tiszteletet, a legdurvább hangon kelt philippicára Fr. ellen, őt nemcsak ne­vekkel illetvén, miket fővárosunkban csak a durva­ságukról hires vámszedők, bérkocsisok és egyfogatu­­ak szájából szoktunk meg hallani, hanem általa nem ismert lapjait is — valóban megfoghatlan lábbal tapo­­dásával minden igazság-érzetnek — mint minden ér­dem nélküli silányságot, s a magyar lapok legalját mu­tatván be német közönségének boszujában. Ennyiben azonban a dolog bennünket kevéssé érdekel, mert bár melly hozzá nem értőnek haragos káromlásai nem igen lesznek képesek az ismerők előtt megingatni azon jó hír­nevet, mellyet maguknak az,Életképek, olly méltán ki­vittük. Érdekesebb ránk nézve, végigtekinteni, mint fo­­gadák magyar és magyarhoni lapjaink e torzonborz ki­­fakadást. Minden előtt maga Fr. — s ezt neki második hirtelenkedéseül rójjuk fel — néhány sorban majdnem saphiri durvasággal válaszolt. A ,Honderűs júszu­t ka­­czagott s lapjaiba azon lovagias megjegyzést tűzte: milly derekasan megmutatta S. „miként kell egy gonosz főt megmosni.44 Az ,Ungarn megemlítette , hogy S. haragosan megfelelt magáért, de nem mert rovást tenni sem a minden üledék elleni durvaságokra, sem a­mit mi S. beszédében legmegrovandóbbnak talá­lunk — hasonlithatlan szemtelenségü ráfogásira s ká­romlásaira. A ,Pesti divatlap4 szólott a dologhoz, és nemes méltányossággal. A ,Pannónia4 beleszólásában többi közt komoly és megfontolandó leczkét tart a magyar journalismusnak, melly legkisebb collegialis rokonérzet nélkül látja baj­társait megtámadtatni,a dol­got összedugott karokkal nézi, vagy — mi aztán leg­szebb — legfelebb mosolyg rá s azt mondja, mit a lovagias Honderű: „így kell a gonosz lót meg­mosni'44 S e szomorú megjegyzést nekünk is ismételni kell, miután az említett lapokon kívül tudtunkra más lap ez egész eseményt ignorálja, hozzá ragasztván még a tisztelt közönség számára azon megjegyzést, milly szépen érdemli meg a honunkban folyvást ta­pasztalt pártfogást egy olly lap-szerkesztő, ki bizony ritkán mulasztja el az alkalmat, saját honát —mellyel néha, elöfizetés ideje körül, knezérkedik is — kül­földi olvasói elölt nevetségessé tenni,s milly nagy köszö­nettel tartoznak e szerkesztőnek a magyar izraeliták, hogy azon rokonszenvet, melly irániak e honban em­berileg táplál­tatik, saját személykéje miatt igyon tö­rekszik lehűlni, lecsapolni, megmutatván egyszer­smind, milly buzgó barátja ő az emancipalionak, miu­tán illető s megemlített beszédeiben magát minden alul, mit Hiedelem, igazság-érzet és lovagiasság paran­csol, derekasan emancipálta. — A másik botrányt, mellyet megrovás nélkül nem hagyhatunk, a ,Honderű­ legközelbi lapjain Fáncsy Lajos — mint magát alá­írja, a nemzeti színház igazgatósági ügyvivője _— követte el. A tisztelt olvasó közönség emlékezhetik Fáncsyra azon időszakból, midőn a magyar színé­szek közt elharapózott szokás volt, ellenük intézett megrovások miatt polémiára kelni. Mi ez időt lefolyt­nak véltük, s örültünk is ennek a színészek érdeké­ben, kiket e polemizáló viszketegség különben is szo­morúan bélyegzett. Fáncsy azonban ez időt meg­újította, s rendkívüli hánykolódással kel ki a nevezett lapban Vahot Imre ellen, a miért hogy a nemzeti színház és a színműírók érdekeiben némelly követe­lésekkel lépett fel. E követelésekhez mi — sem drá­maírók nem lévén, sem a színház e nemű viszonyait közelebbről nem ismervén — nem szólunk; de F. felszólalását, mint puszta felszólalást, nem hagyhat­juk megemlítés nélkül. E felszólalás eleje egészen úgy hangzik, mintha a nemzeti színház igazgatósága megbízásából lenne írva, legalább annak nevében tör­ténik a kinyilatkoztatás, miszerint az igazgatóság „min­denkor kellő figyelemre méltatva a közvélemény köz­lönyeinek férfias szózatát(ez az antecedens),sem a pesti divatlapi, sem más hozzá hasonlón méltatlanul gán­csolódó hírlapi békétlenkedőket, akár közvélemény­nek, akár azon tribunalnak, melly előtt magát iga­zolni tartozzék eljárásaiért, épen nem tekinthet.. .44 (ez aztán a consequentia). Történt ugyan bár e fel­szólalás az igazgatóság nevében annak megbízásá­ból vagy nem, minden­esetre azt véljük, hogy bár­­melly nyilvános orgánumnak teljes joga sőt köteles­sége van, mind azt, mit a nemzeti színpadon javítás és előhaladás tekintetében czélszerűnek vél, meg­pendíteni s javaslatba hozni, s nagyon beteges álla­potra mutat, ha illyes felszólalásokért egyes színé­szek annyira neki ingerlődnek, hogy kiállva a kö­zönség elé, gúnyszókkal halmoznak el bármelly la­pot, s kinyilatkoztatják, hogy ők az ollyat, melly a színészeknek vagy a színház kezelőinek nézeteivel ellenkező dolgokat követel, nem tartják közvéle­ménynek , stb. így természetesen ezen urak előtt egy lap sem fogja képviselni a közvéleményt, kivévén ha tán valamelyikkel sükerülendő olly barátságba szövetkezniük, hogy az nekik minden lépésüket he­lyeselje s magasztalja. Az olvasó a színészt soha sem felejtheti, s különösen megvárja tőle, hogy midőn bármilly alkalommal közönség elé lép, előtte tiszte­lettel szóljon, s ne handabandázó kikelésekkel, m­el­­lyek annál kevesbet használnak, mert illyesekre még­sem fogja elhinni, hogy már azért neki igaza van. —A ,Pesti divatlap! Ígéri, hogy majd ő is kiálland F. beszédére ... Hiszen így már lesz aztán spectacu­­lum, ha Fáncsynak majdan eszébe jut, kezdett mó­don folytatni csatáját; csak az fog még hiányzani, hogy a színészek vigyék az ügyet színpadra, s kezdjék el újra a paródiázást, mint már egy ízben nagyon gyakorolták. Mi a tisztelt igazgatóságot ille­ti , mi bízunk eszélyes tacti­ájában, hogy nevében felszólalni, nézeteit és véleményét elmondani, nem fogja bízni bármelly egyes tisztviselőjére.­­ A har­madik botrány f. h. 26dikán a budai arénában tör­tént , hol jótékony czélra a hatván jeles szerkezetű s számosaktól látogatott hangverseny, mellyben töb­bek közt dr. 13 ce­rína­i derék német hevenyész is részt vett, s a zúgolódó fellegvári tömeg által le­­piszszegtetett, épen olly tárgy feletti szavalása köz­ben , melly felett a magyar ember már valóban na­gyon rosz verseket is szívesen elhallgatott: „Ahon minden felett !44... Elöttünk e lezúgásra nézve — a derék hevenyészen elkövetett kíméletlen méltányta­lanságon kívül—leginkább az felelte, hogy a hangok, mellyekkel az érdemes tudor elhallgattatott, magya­rok voltak, miből könnyen azon következtetést von­hatná ki valamelly jóakarónk, hogy magyarok való­nak a méltatlankodók is. Erre nézve azonban nem lesz felesleges megjegyeznünk, hogy a zúgolódás e hangjai egyedül a felsőbb régiókból hangzottak alá, míg földszint az ajkak biztatásra, a kezek tapsra nyiladoztak, a német színházat látogató magyar kö­zönség pedig rendszerint nem azon osztályhoz tar­tozik , melly a karzaton szokott letelepülni. Egyébi­ránt mi örülünk, hogy a német színházak karzati kö­zönsége is tud és tanul magyarul, saját javukat esz­közük ők ez által; de azt igen sajnáljuk, hogy e tu­dományát ott használja, hol öt saját nyelvén szó­lald örömestebb hallanánk, a mennyiben a maihoz 411

Next