Nemzeti Ujság, 1919. december (1. évfolyam, 56-80. szám)
1919-12-02 / 56. szám
Telefon : József 65 és József 66. Kiadóhivatal: IV.,Gerlóczy utca 11. sz. Telefon: 107—37. Felelős szerkesztő: Túri Béla. KERESZTÉNY POLITIKAI NAp^, Kedd, 1919. dec. 2. * 1. évf. 36. szám. !llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||llllllllllllll|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||ill Szerkesztőség: Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. sz. Előfizetési ár: Egész évre 220 kor., félévre 110 kor., negyedévre 56 kom egy hónapra 20 kor. Egyes szám 80 fillér. — Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiuiiiinfiüä Ébredő Magyarország: Budapest, dec. 1. Rémhírek röpdöstek a levegőben az «Ébredő Magyarok» vasárnapi népgyűléséről. Hogy a határozatok, amiket ott hoztak, egyenesen polgárháborúra vezetnek és hogy a borzalmas bolseviki világ emlékeit elevenítik meg. Mert az «Ébredő Magyarok» is diktatúrát akarnak és a különbség csak az, hogy az ő bolsevizmusuk kizárólag a zsidók ellen irányul. Ebben a beállításban annyira nyilvánvaló a félreértés — vagy a tendencia, — hogy a tisztánlátás szempontjából is foglalkoznunk kell vele. Mert nincs itten szó se diktatúráról, se bolsevizmusról, és aki az «Ébredő Magyarok keresztény erkölcsi alapon álló akciójától félti a kereskedelmet, az ipart és a becsületes gazdasági életet, az nyilván a fától nem látja az erdőt. Rideg tárgyilagossággal kell ugyanis megállapítani, hogy az árdrágítás és a láncuzsora egészen más, mint a tisztességes kereskedelem: a gazdasági élet tehát nem fordul fel attól — sőt egyenesen meggyógyul és fellendül — ha a tisztességtelen és kapzsi spekulációnak egyszer s mindenkorra az útját vágjuk. Hogy aztán ez az operáció derékban kettétör -e’z zsidó exiszteneiait, az már nem az «Ébredő Magyarok» bűne, hanem a zsidóságé,amely fajának különös makacsságával tolakodott a termelők és fogyasztók közé. Nem őszinte hang az, amely a magyar nemzeti állam egységének és a társadalmi békének az érdekében jajdul fel azon, hogy az «Ébredő Magyarok» követelik «az árdrágítók, csalók, hamisítók, üzérek legszigorúbb üldözését és a zsidó kereskedelem túltengésének megakadályozását». Mert ennek a kétségbeejtő drágaságnak és kútfejének, a láncos uzsorának perpetuálása csakis annak a kis rétegnek lehet az érdeke, amely lidércnyomásként nehezedik rá az ország gazdasági életére és, kezében tartván a közellátás csatornáinak zsilipjeit, kénye-kedvére éhezteti azt a középosztályt, amely megszámolt fillérekből — keserves verejtékkel szerzett fillérekből — és naprólnapra. «Mindenki és mama — írja egyik előfizetőnk t il kereskedő, az árdrágító, a pénzüzér, a cigarettaárus, mert mindenkiről gondoskodik valaki, csak a szegény állami tisztviselőkkel nem törődik senki.. .» És egy másik előfizetőnk, amikor megállapítja, hogy a hivatalos adatok szerint a munkások átlagos napi keresete 30 korona, azt kérdi, hogy: «ha ez, ahogy a zsidó munkásvezérek megállapítják, nem sok, akkor mit kezdjünk mi a fizetésünkkel, fölfelé egészen az államtitkárig? . . .» Rádupláz a harmadik, a legkeserűbb szemrehányással, hogy: «az állami tisztviselő tűrt, szenvedett és ennek dacára is ha hazafi volt, a kormány támasza. Húzza az igát alázatos megadással, fagyoskodik a hivatalban, fagyoskodik otthon, rongyos a cipője, rongyos a ruhája, üres a gyomra — és sírva énekli a Himnuszt . . ." Aki felháborodik 7 .Ébredő Magyarok» határozati javaslatain, aki atrocitást lát abban, hogy ennek a kiuzsorázott, a zsidók által minden téren elnyomott és kizsákmányolt nemzetnek végre megjött a hangja, az öntudatos cselekvőképessége és a rég elfojtott keserűség viharos szenvedélyével tör ki a piócai ellen, az menjen ki a Nyugati pályaudvarra és nézze végig a marhakocsikban didergő, nyomorgó menekülteket, akik kilenc hónap óta tengődnek így — köztük intelligens, előkelő állami tisztviselők is — egyelőre reménység nélkül, hogy a sorsuk rövidesen jobbra fordul. És ugyanakkor a magyar főváros — amely még félig emberhez méltó hajlékot se tud adni a menekült, fajmagyar hazafiaknak — ez a «bűnös» főváros tele van galíciai zsidókkal, akiknek se kultúrájuk, se képzettségük, se foglalkozásuk nincsen, de — mivel az árdrágításhoz értenek — kényelmes lakásokban laknak, jól élnek és egész napjukat üzérkedéssel, táncolással töltik a sűtött kávéháziakban és éttermekben. Este pedig velük vannak tele a mulatók, az orfeumok és a mozik meg a zenés bárok. Ezeknek a kitoloncolásától és ártalmatlanná tételétől félteni a kereskedelmet annyi, mint csalásnak és uzsorának kvalifikálni magát a kereskedelmet. Annyi ez, mint nyílt vallomástétel arról, hogy a kereskedelemhez csak a zsidó ért és ahol nem zsidó kézben van a kereskedelem, ott tönkre megy az ország gazdasági élete. Mint például Angliában, Németországban, Franciaországban — hogy Hollandiáról, Belgiumról, Dániáról és Svédországról meg Amerikáról ne is beszéljünk— ahol tudvalévően a kereskedelem és az ipar nem zsidó kezekben van. Akik így beszélnek, azok izgatnak igazán a társadalmi béke ellen, azok járnak csak égő tűzcsóvával a szalmafedeles viskók közt. Akik nem akarják megérteni, hogy a magyar nemzetnek szintén joga van az önállónemzeti életre, annak minden attributumával — tehát a gazdasági fejlődés szabadságának minden feltételeivel együtt, amelyek közt nem a legelsők egyike a tisztességtelen verseny kiirtása, a pénz- és áru-uzsora teljes letörése. Ezt követeli az «Ébredő Magyarok» második határozati A császári grácia ára. — A «Nemzeti Újság» tárcája. — Era: Talkéts Sándor. Jobbjaink lelkéből ritkán szállt annyi fohász az ég felé, asszonyaink szeméből alig hullt annyi könnyharmat alá, mint a Wesselényi-féle szövetkezés idején. Szenvedés, bánat és keserűség özönével szakadt akkor a magyarságra ! Siralomra fordult állapotunk. Ágas-bogas családaink fejei a császár vasán tömlőében szenvedtek ; asszonyaik sastól-fiastól téltova bujdostak s alamizsnából tengették életüket. Hiszen testig-lelkig mindenük odaveszel, s csak a bubánat maradt korlátlan tulajdonuk. Jajkiállás halszik mindenfelé, s akinek tigristől nincs születése, a szenvedés láttára izgalomra lágyult. De fönt Bécsben nem hallják az elnyomott magyarság sóhajtását. Az Isten megbátoritotta az ausztriai urakat s könnyebb volt a gyémántban lágyságot keresni, mint Lipót császár szivében kegyelmet. Szó ami szó, de bizony kevés politikai mozgalom hozott az országra olyan csapást, mint a Wesselényi-szüvetkezés. Ennek az úgynevezett „összeesküvésnek politikai részét töviről-hegyire ismerjük már. Sajnos ! Íróink a gazdasági és pénzügyi részét még nem méltatták eléggé. Pedig, ha mélyreható szemmel vizsgáljuk e kor írott emlékeit, akaratlanul is azt látjuk, hogy ezúttal a magyar vagyon, a magyar tulajdon ellen indítottak irtó háborút. Emberben nem is volt sok a veszteségünk. De pénz, kincs és föld dolgában rémítő volt a csapás. Az udvari kamara üres kincstára szinültig megtelt a koldusbotra juttatott magyar családok javaiból. Jutott azokból mindenkinek. Még a császárné is remekbe készült násfát kapott — a kivégzett Nádasdy gyémántjaiból. Csak a magyar kincstárnak nem juttattak azokból semmit sem ; a magyar vagyon, a magyar kincs mind Bécsbe vándorol. Mivel a Felvidéknek úgyszólván egész vezető magyarságát kiforgatták vagyonukból s mivel a konfiskált birtok javarésze idegen kézre került, nemzeti és nyelvi szempontból is mérhetetlen volt a csapás. Csak például említjük, hogy a tokaji hegyek jól fizető szőlői majd mind a fiskus kezére jutottak. Legértékesebb kiviteli cikkünk itt termelt, tehát az udvari kamara gondoskodott róla, hogy a szőlősgazdákat rebelliseknek nyilvánittassa. Tömérdek embert vetettek tömlöcre csupán gyanú alapján. Akiket elfogni nem sikerült, azokat megidézték s mivel nem jelentek meg, elitélték s vagyonukat elkobozták. A tömlöcre vetett nemes urak ügyében legelőször is azt vizsgálták, mije van. Hogy bűnös-e, vagy nem, az mellékes volt. Hiszen elég bűn volt akkor az is, hogy valaki magyarnak született. Fontosabb volt ennél annak megállapítása, mit lehet tőle elvenni ? És a vádlottaknak —•„ bűnösöknek és ártatlanoknak ” mindenét elkobozták már az ítélet kimondása előtt. Tudott dolog, hogy az elfogott nemes urakat Bécsben, Pozsonyban és Lipótvárott tömlöcözték be. A legtöbbje jószágos főember volt, de azért bizony csak zabkenyéren éltek. Az udvari kamara meghagyta, hogy a magyar urak 30 krajcáros ebédet kapjanak. Úgy látszik, hogy ezt a csekélységet is sokalta, mert nemsokára 15 krajcárra redukálta az ebéd költségét. Mivel kenyérre és egyébre négy krajcár ment föl, a szorosan vett ebédre csak 10 krajcár jutott. Wahle András volt az a vendéglős, aki a bécsi magyar raboknak tűzetett. Ez a jó ember irta volt az udvari kamarának : „gondolják meg az urak, minő eheti lehet az, amit 10 krajcárból kell előállítanom ! S na legalább ezt a pénzt megkaphatnám, de idáig egy fillért sem utaltak ki nekem Amíg a nemes urakat imigyen koplaltatták, addig a birtokaik s ingatlan javaik elkobzására kiküldött jelentéktelen alakoknak szabad asztaluk volt s havi 500 frt-ot kaptak ! A legtöbb rab — bűnös és büntelen — másfél évig ült a tömlőében. A „császár vasa“, no meg a gyalázatos ellátás annyira elcsigázta volt őket, hogy bármire készek voltak. Nem is annyira a maguk, mint inkább földönfutó családjuk érdekében arra is ráadták magukat, hogy a császártól kegyelmet könyörögje- nek. Lipót császár keresztény uralkodó volt s igy: a kegyesség véle szüléséit. Adóit is elég sokt emebetnek gráciát. Még pedig jobbára olya-! noknak, akikben amúgy sem találtak bűnt. De hát őfelsége a gráciát nem mérte ám in-i gyen ! Drága portéka volt az s igen gyakran egyet jelentett a koldusbotra való jutással. A császár — vagyis inkább az udvari ka- mara — kétféle kegyelemlevelet osztógatott. Az egyiket „Versöhnungspatens“-nek hívták. Ez volt a drágább. A vádlott és a kamarai hosszú alkudozás után kötötték meg az efféle egyezséget, aztán a császár rádörgöltette öreg pecsétjét. Rákóczi Ferenc például négyszázezer forintot fizetett a Versöhnungspatensért. Akinek kevesebbje volt, arra kevesebbet vetettek ki. Roth János például csak tízezer forintot fizetett a császári pátensért