Népi Egység, 1945. január (2. évfolyam, 1-22. szám)

1945-01-04 / 1. szám

Bri$@^lfaii0« Ile élífe» le iSAIlfi áras IS le! Ssü­törtölt» 1S4S rafieÉr £ POLITIK^NAPN­AP F«!*röfi s*er3c®a2tcg K y f fif ö ^yé?léí Bö|«gy©*víí « brassói törvényv ««ékeit G. II» 1768/1944 szánt alatt Engedélyezte: Cenzura Militară a Presei sub No. 1437, 7. X. 1944 petőn PfíRincsfi IRTft: SZEMLER FERENC 1823 janu­ár elsején, azaz százhírszonkét évvel ezelőtt született Petőfi Sándor, a magyar népnek talán egyetlen valódi vi­­lág­hirre szert tett költője. Mert vannak még nagy költőink, vannak nagy íróink. A­­külföld is sokat ismer közülük. De egy sincs, akinek a nevére mindenhonnét vál­tozatlanul a testvéri felismerés és a baráti elismerés melege lobbanjon­ fe­lénk, mint Petőfi nevének kimondásakor. Ez az elismerés nem csupán a nagy költőnek, hanem a nagy embernek is szólt Ha csupán az irodalom kedvelői találnának műveiben élvezetet, hire-neve szűkebb körre szorítkoznék. Az olvasó azonban a költői nagyságon túl mindig észrevesz benne valamit az emberi nagy­ságból is. Ezért érez vele nemcsak iro­dalmi, hanem emberi közösséget is. Emberi és költői nagysága mindig idő­szerűvé tette Petőfit. A mostani évforduló azonban lényegesen többet jelent, mint a megelőzők. A történelem hömpölygő ára­­­dása olyan helyzetet alakított ká, ami ismét fényesen igazolja Petőfit. Az irodalmi bírálat és az iskola éveken, évtizedeken át mindent elkövetett Petőfi álcázására. Megírták róla, hogy nagy köl­tő, hogy a legjobb gyermek, legkitű­nőbb férj, pompás családapa, de min­den lehető alkalommal elkenték azt, hogy a népuralom híve, hogy az elnyo­mók engesztelhetetlen ellensége, hogy kérlelhetetlenül forradalmár. Hiába mon­dotta ki Ferenczi akadémiai értekezése, hogyha Petőfi ma élne, akkor helyét az elnyomott dolgozó osztályok oldalán találná meg. Hiába írta meg Ady, hogy Petőfi nem alkuszik. Hiába igyekezett fel­rázni a magyar közvéleményt Petőfiről szóló könyvével Illyés Gyula. A már egy­szer beidegzett arckép nem változott. Sohasem felejtem el azt az öreg nénit, aki neheztelve tiltakozott az emelvényre kitett valódi Petőfi-kép ellen. Semmi áron sem akarta benne felismerni azt a magashomlokú, rózsapiros arc tüzespil­­lantású ifjút, akinek Petőfit az eszménye­­sítő korszak arcképfestői és irodalomtör­ténészei feltálalták. Ez az öreg néni a ma­gyar társadalom és a magyar olvasókö­zönség hűséges képviselője volt De ez a téveszme nem csupán a magyar társadalom hibája. A hiba nagyobb rész­­ben a vezetőké. Petőfi valódi képe soha­sem tetszett a magyar társadalom vezető rétegeinek. Akárcsak egykori finomkodó bírálóinak, Petőfi mindig „pórias, durva, káromkodó, lázadó”, egyszóval változat­lanul „gyanús elem” volt azok szemében, akik szerint az élet egyetlen célja a má­sok bőrén való kényelmes élet. Ezért kel­let minden lehető eszközt felhasználni ar­ra, hogy a vad forradalmárt úri szobákban is használható tisztes polgárrá idomítsák, ha már nem lehetett teljesen kitörölni őt az irodalmi és társadalmi tudatból. Petőfi költészete azt képviselte, ami he­nye úri füleknek és szíveknek a legkelle­metlenebb volt: a népet, Dózsa György népét, a történelemből, a nemzetből, a vi­lágból kitudott földtelen szegény népet, amely csodák csodájára mégis élt és még­is számolni kellett vele. Számolni kellett vele, mert olyan költő szólalt meg nevé­ben, mint Petőfi. Ezt a hangot nem lehetett többé elhall­gattatni. Még tompítani is nehezen. Mert a nép kérdését nem oldotta meg senki. És amíg ezek a kérdések véres valóságok­ként fájtak a kisemmizett millióknak, ad­dig Petőfi eszméi is mindig véresen idő­szerűek voltak. A birtokos osztályok gőg­je ugyanaz maradt, mint egykor. A zsellé­rek szenvedése ugyanaz maradt, mint egy­kor. A földet piócaként szívó óriásbirto­kok mellett ott senyvedt a földtelen pa­rasztok, cselédek, gazdasági munkások roppant hadserege. És mindezt világos,­­ örökérvényű mondatokba foglalták Petőfi versei, amelyeket nem lehetett eltagadni, nem lehetett kifelejteni a magyar köztu­datból, mert világra érvényes irodalmat is jelentettek ugyanakkor. És van valami, ami Petőfit minden más költőnél közelebb hozza hozzánk. Ez a szabadságnak benne lángoló szeretete. Az elmúlt évtizedek emberei nem érthették meg annyira, mint amennyire mi értjük, hogy mit jelentett Petőfinek a szabadság. Nem a saját szabadsága, hanem népének és a világ minden népének szabadsága És mi megértünk egy történelmi pillana­tot, akárcsak ő, mikor minden rabszolga­nép jármát megunva síkralép és megin­dul, hogy megvalósítsa a jobb jövőt, a vi­lág valamennyi népének szabad jövőjét Ezért értjük mi meg tisztábban, tökéle­tesebben Petőfit. Ezért hárul ránk komo­lyabb és mélyebb felelősség. Elődeink hi­vatkozhattak a körülményekre vakságuk igazolására. Mi azonban már nem nem hivatkozhatunk ilyen mentségekre. Hoz­zánk a történelem is, Petőfi is tiszta, nyílt hangon beszél. Tehát tétovázás, félrepi­­lantás nélkül kell arra az útra lépnünk, amely népünk szabadsága és a világ vala­mennyi népének szabadsága felé vezet. Mert Petőfi nemcsak igazolás számunk­ra a világ nemzetei előtt. Nemcsak ment­ség, amelyre minden lehető alkalommal rámutathatunk, hogy ime milyen lángész született belőlünk, a forradalomnak ilyen tiszta harcosát vallhatjuk magunkénak, költőink közül i­lyen csodaragyogású szel­lemmel dicsekedhetünk. Hanem Petőfi megoldandó feladat, megvalósítandó köte­lesség is. Költeményeit nem elég olvasni, meg is kell érteni azokat. Eszméit nem elég megérteni, meg is kell valósítani azo­kat. A földtelennek földet kell adni. Az el­nyomottnak szabadságot kell adni. És a zsarnokot le kell gőgjének trónjáról dön­teni. Ez Petőfi parancsa. Életével és halálával adott példát erre. Életével, amely tisztán és töretlenül iga­zolta eszméi igazságát. Halálával, melyet a zsarnokság ellen vívott küzdelmében szenvedett. Mert, ne feledjük el: Petőfit a hazája romlására törő németség és a cári zsarnokság fegyverei ölték meg. Ha ma élne, helye egy pillanatig sem volna két­séges. Ott harcolna azok oldalán, akik egyként küzdöttek a cári zsarnokság le­töréséért s ugyanúgy küzdenek ma is a német zsarnokság megdöntéséért Pirosló arccal és piros zászlókkal! S a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!” 55.00 . Utcai harcok Pesten és Budán Hadat üzent Németországnak a demokrata magyar kormány Nagy Imre földművelésügyi miniszter szervezkedésre és a földosztási tervek kidolgozására hívta fel a földműveseket (Moszkva.) Debreceni jelentés szerint az ideiglenes magyar nemzetgyűlés egy­hangúan megszavazta a németellenes há­borút és ezzel egyidejűleg kimondotta a diplomáciai kapcsolatok megszakítását a hitlerista német kormánnyal. Magyaror­szág ezzel megüzente a háborút Német­országnak és csatlakozott a szabadság­szerető országoknak ahhoz a csoportjá­hoz, amely ma egységes csatarendben küzd a hitleri Németország teljes meg­semmisítéséig. (Moszkva.) Debrecenből jelentik, hogy az ideiglenes nemzetgyűlés, miután egy­hangúan megszavazta a Németország el­leni hadüzenetet, felhívást intézett az or­szág népéhez. A felhívás hangoztatja, hogy Magyarország népe kezdettől fog­va elítélte a háborút, melyet a Bárdos­­sy-kormány megindított a szabad­ de­mokratikus népek ellen. A háború a né­metek érdekeit szolgálta, és az ország tel­jes romlásához vezetett. A németek erő­szakkal megszállták az országot, elra­bolták függetlenségét, 1944 októberében pedig elkövették a legnagyobb gaztettet, mikor Szálasi kezére játszották át a ha­llataimat. A németek eltiporták az or­szág szabadságát, hazafias ifjak és öregek tömegét hurcolták Németországba és vitték gyűjtőtáborokba, a magyar ,nők ezreit kényszerítették erődépítési mun­kálatokra. Az ideiglenes magyar nemzet­gyűlés ezek után semmisnek tekinti a Németországgal kötött szerződéseket és megüzeni a háborút a hitleri birodalom­nak. A kormány elhatározta, hogy mind­addig folytatja a harcot a szövetséges de­mokratikus államok oldalán, míg csak ki nem vívják a végső győzelmet. Minden erőt mozgósítanunk kell a harc gyors győzelmes befejezése érdekében. (Moszkva.) A magyar fegyverszüneti bizottság ideérkezett és megkezdte tár­gyalásait a Szövetséges hatalmakkal. A bizottságot a kü­lügy- és hadügyminiszter vezeti. Mint a Kossuth-rádió jelenti, a Ma­gyar Nemzeti Függetlenségi Arcvonal tel­jes erejével támogatja az új nemzeti ma­gyar kormányt. A Függetlenségi Front helyi szervezetei mindenütt elő fogják se­gíteni a magyar kormány munkatervének megvalósítását. Városokban és közsé­gekben nemzeti bizottságok alakulnak, hogy minél gyorsabban és tökéletesebben hajtsák végre a kormány határozatait. A Kossuth-rádió szerint Magyarorszá­gon, a nemzeti magyar kormánynak el­ső megvalósítandó ténykedése a földre­form lesz. Nagy Imre földmivelésügyi miniszter nyilatkozatában kijelentette, hogy megkezdődik az igazi új honfog­lalás, a magyar parasztság milliói föld­höz fognak jutni. Nagy Imre felszólítot­ta a földműveseket, hogy szervezkedje­nek, alakítsanak helyi földművesbizottsá­­gokat és dolgozzák ki a terveket a ki­igényelendő földekre vonatkozóan. Ké­szüljenek előre, hogy egyrészt gyorsan végre lehessen hajtani a földreformot, másrészt pedig fel legyenek készülve esetleges gáncsolásokra, melyeket bizo­nyos személyek valószínűleg el fognak követni, hogy saját érdekeiket védel­mezzék. A Kossuth-rádió ezután számadatokkal világított rá a magyarországi földbirtok­elosztás lehetetlen voltára. Míg a termő­ Moszkvóban tárgyal a magyar fegyver­­szüneti bizottság A gyáva faj, a törpe telkek Írta: Petőfi Sándor A gyáva faj, a törpe lelkek. Kik nem szégyentik magukat Sápadni, ha kezemben a lant Egy-egy merészebb hangot ad, Ha a közelgető viharnak Megérint hírmondó szele, S dalom, mint elkapott madár, a Földről magasra száll vele. A vész csak készülőben van még És nem szakit le egyebet, Mint ajkamról egy-egy hangos szót, A fákról egy-egy levelet; Hah, majd ha minden erejével Fog dúlni és üvölteni, S szivem mélyét forgatja föl s a Fát gyökerestül tépi ki! Mit mondotok, mit tesztek akkor, Ha a világnak sarkai Földindulástól, mennydörgőszül­kőből meg fognak ingani, 11a összevesz, mint négy vadállat És pusztít mind a négy elem, S én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem!

Next