Fejős Zoltán (szerk.): Fotó és néprajzi muzeológia - Tabula könyvek 6. (Budapest, 2004)

A néprajzkutatók korán, már a fényképezés hőskorában fel­ismerték a kamerák nyújtotta lehetőségeket. Kezdetben hivatá­sos fényképészek, illetve amatőrök munkáira támaszkodtak, majd többen is fényképezőgéppel fölszerelkezve mentek kutató­útjaikra. Az 1860-as években már létezett az „etnográfiai fénykép” mű­faja. A fotó a század végére a formálódó szakkutatás elenged­hetetlen segédeszköze lett. A fényképezés azonban nemcsak kí­sérte a néprajz -­i tágabban a nemzetközi etnológia­­ tevé­kenységét, hanem szervesen hozzá is járult a szakterület kia­lakulásához, illetve forrásbázisa létrejöttéhez. A 20. századot évtizedeken át a kitartó, információk tömegét rögzítő és felhalmozó néprajzi fényképezési gyakorlat jellemezte. Utolsó két-három évtizedében a fotó és a néprajzi kutatás ko­rábban kialakult viszonyában többféle változás tapasztalható. Egyrészt a néprajzkutatók érdeklődését felkeltette, hogy az emberek - különösképpen a falvak, mezővárosok lakói - ho­gyan használják fel saját életükben a fényképeket, s milyen alkalomból vagy milyen céllal készíttetnek maguknak fotókat. Másrészt a magánélet, a közelmúlt, a történeti sorsfordulók eseményeit kísérő általános figyelem következtében a személyes dokumentumként kezelhető fényképek a néprajzban is újszerű forrássá váltak. Harmadrészt a fotótörténeti szempontok és a fotóelméleti változások közvetett hatásai kimondva-kimondat­­lanul befolyásolják a néprajz és az antropológia fényképekkel kapcsolatos gyakorlatát és általános fölfogását. Legújabban pe­dig a digitális képrögzítés következményeivel kell számolnunk.

Next