Szabad Nép, 1947. május (5. évfolyam, 98-121. szám)

1947-05-01 / 98. szám

VILÁG PROLETÁRJA! EGYESÜLJETEK! SZABAD NÉP V. ÉVFOLYAM, 98. SZÁM ÁRA 40 FILLÉR IBCW4121 -óra. pép c Ei­en ^Zye a dolgoz© nép egységének ünnepe CÉLOK ÉS KILÁTÁSOK Irta: Révai József Ma Budapesten és a vidéken, városokban és falvakban vörös és piros-fehér-zöld zászlók tízezrei lobognak, jeléül annak, hogy a nemzetközi munkásság májusi ünnepe a magyar szabadság ünne­pévé lett. A magyar munkásság évtizedes, harcos májusi hagyo­mányok letéteményese, ma is a dolgozók világszolidaritásának szellemében ünnepli e napot. De a magyar szabadság és a világ­szabadság Petőfi óta ugyan­annak a dolognak két oldala, a magyar márciusok és a proletár májusok Ady óta folytatják, gaz­dagítják, betetőzik egymást. Fordítsuk le a jelképes nyelvet a politikai próza nyelvére: a ma­gyar demokrácia megszilárdulásá­nak, a magyar nék boldogulásának feltétele, a világ demokratikus erőinek győzelme a nemzetközi imperialista reakció békebontó erői fölött. A harcos munkásjel­mondat: „Világ proletárjai egye­süljetek!“ ma már elválaszthatat­­lan attól a másiktól, mely nem­csak a munkásságot, hanem min­den békeszerető, szabad népet, a világ demokratikus erőit szólítja fel egyesülésre a béke és a sza­badság védelmében. De vigyázzunk: május 1-e ün­nepi hangulatában ne engedjük, hogy ez a felszólítás üres szó­lammá változzék. A béke és a demokrácia erőinek nemzetközi szolidaritását ma a magyar demo­krácia valóságos külpolitikájában kell érvényesíteni. Május 1-én síkraszállunk azért, hogy a béke és a demokrácia erőivel való szo­lidaritás ne csupán a magyar dolgozók többé-kevésbé platonikus hitvallása legyen, hanem a ma­gyar állam, a demokratikus kor­mányzat tettekben kifejeződő kül­politikai programja. A legjobb akarattal sem mond­hatjuk­­el, hogy ez ma már így van. A magyar demokrácia kül­politikájában, minél jobban távo­lodunk időbelileg a felszabadulás­tól, annál inkább halványodik el a Szovjetunióval és dunavölgyi demokratikus szomszédainkkal való sorsközösségünk tudata, hogy helyet adjon egy felemás és laví­rozó, a vilá­gpolitikai ellentétek közepette „objektív“-nek látszani akaró „semlegességének. Ne ta­gadjuk : a nyugati imperialista kö­rök támogatására számító belső reakció megerősödése hat hivata­los külpolitikánkra is. A szomszé­dokkal való kulturális és társa­dalmi érintkezés gyakoribbá vá­lása, a gazdasági kapcsolatok megerősödése, a baráti szavak és a hivatalos fogadások melegsége ellenére vannak, akik gondosan ügyelnek arra, hogy a külsősége­ken lényegében ne menjünk túl, hogy ne tegyünk semmit, aminek alapján Magyarországot az egy­mással szorosabban összefogó ke­leteurópai demokráciák közé so­rolhatnák. Pedig nyilvánvaló, hogy a magyar demokráciának a nagyhatalmaik közötti kompro­misszum, a nemzetközi kiegyenlí­­tés óhajtása mellett szolidaritást kellene vállalnia a világpolitika demokratikus és imperializmus­ellenes erőivel, önnön békéjének és függetlenségének érdekében. Magyarország, elsőnek a le­győzött államok közül, még a békeszerződés int’'",kálása és ha­tálybalépése előtt, felvételét kérte az Egyesült Nemzetek Szerveze­tébe. Helyes. De még helyesebb lett volna, ha­ a felvételi kérem­mel együtt, a magyar demokrácia­­ külpolitikájának hivatalos irányí­tói igyekeztek volna azzal is tisz­tába jönni, milyen politikát fog Magyarország az Egyesült Nem­zetek Szervezetében folytatni, mi­­lyen erőket fog ott támogatni? Teljes szuverenitásunk visszanye­rése örvendetes, de szuverenitá­sunkkal élnünk is kell tudni. Ne mondja senki, hogy kis nemzetek­nek amúgy sincs súlya és szava a világpolitikában, ha önérzetes függetlenségi politikát folytatnak, ha nem adják oda magukat esz­közül és ugródeszkául imperialista törekvések számára, ha a béke és a demokrácia erőinek táborát erő­sítik, akkor van súlyuk és szavuk. Magyarországnak ilyen külpoliti­kát kellene folytatnia, ami azt je­lenti, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetébe való belépéssel együtt lépéseket kellene tennie a kelet­európai demokráciákkal való vi­szonyának elmélyítése felé, a szomszédállamokkal való külpoli­tikai kooperáció útját kellene egyengetnie. Ezért van különleges jelentő­sége a népek testvériségét, a de­mokratikus erők szolidaritását, az imperialista törekvések elítélését hangsúlyozó májusi jelszavaink­nak. Május 1-én a a­­­gyar de»..-, kratikus erők harcot hirdetnek azok ellen, akik­ Magyarországot el akarják távolítani és szakítani a világ demokratikus erőitől, hogy egyre közelebb hozzák a világpo­­litika reakciós erőihez. Ezzel már a magyar demokrá­cia belpolitikájánál tartunk. Bel­politikánk fejlődése hat külpoliti­kánkra, külső befolyások hatnak belpolitikánkban. Demokratikus és imperialista erők világpolitikai mérkőzése visszatükröződik a ma­gyar belpolitikában. Az alig néhány hete megkötött pártközi egyezmény és belpolitikai béke ellenére a magyar közvéle­mény nem tud igazán hinni abban, hogy valóban a belpolitikai kon­szolidáció útjára léptünk. A töme­gek úgy érzik, — tegyük hozzá: joggal — hogy az a kérdés, merre halad demokráciánk, a sorozatos válságok és kompromisszumok után sincs eldöntve, hogy a dön­tésnek arról: jobbra-e, vagy balra, még ezután kell megtörténnie. És ha van elégedetlenség a demokrá­ciával, akkor nem utolsó sorban emiatt az eldöntetlen helyzet, emiatt a felemás egyensúlyállapot, emiatt a tisztázatlan fejlődési perspektíva miatt. A magyar közvélemény elég je­lentős részében a politikából való kiábrándulás hangulatai, bizonyos fásultság, és elfáradás kezdenek­­ ábrakapzni. Talán nem tévedek, ha ennek a politikai elfáradásnak három körülményben keresem az okát. Az egyik ok: az alacsony élet­színvonal. A nép­tömegek ma már nem az inflációs nyomorúsághoz hasonlítják elért életszínvonalu­kat, keresetüket, hanem reális szükségleteikhez. Ez vonatkozik városra és falura, munkásra, tisztviselőre, parasztra egyaránt. Ami a városban a bérek és fize­tések emelésére irányuló törek­vésben jut kifejezésre, a faluban az agrárollóval való elégedetlen­ség formájában jelentkezik. A politikai elfáradás második oka a néptöm­e­geknek az a fel­ismerése, hogy az ország döntő kérdései gazdasági természetűek és hogy a politikai válságok, — úgy látják, — a pártviszály, a­­ hatalmi pozícióharc nem visz kö­­zelebb bennünket e döntő kérdé­sek megoldásához, sőt hátráltatja megoldásukat. A harmadik ok: a magyar de­mokrácia jövőjére vonatkozó bi­zonyos kételkedés. Nem a reakció suttogására gondolunk itt,­­ azt szeretné elhitetni, hogy a magyar demokrácia nem lesz hoesznéletű, hogy úgy, mint 1919- ben, most is elkövetkezik a nagy „fordulat". Ezt a suttogást értel­mes ember nem veszi komolyan, tehát cáfolni sem érdemes. Más­ról van szó. Arról, hogy a dolgozó tömegek 1945—1946-os nagy munka­ enthuziazmusa, az újjá­építéshez való hősi és lendületes részvétele után, a perspektívának bizonyos elvesztése vagy elhomá­lyosodása következett be, a dol­gozókban felmerül az ösztönös kétely: várjon bizonyos-e, hogy magunknak építjük az országot? A politikai elfáradás mögött, ime, komoly, valóságos problémák rejtőznek,­ melyek végső soron mind a magyar demokrácia fejlő­dési perspektíváival függnek össze. A kérdések és kételyek e három csoportjára magyar ládá­nak csak­ egy válasza lehet,­ a há­roméves terv. Igaza van a népnek, ha a pártoktól versengésen és po­zícióharcokon túl a nagy állami feladatok, a gazdasági problémák megoldását és e munkában való önzetlen közreműködést követeli. A reálbérek és fizetések emeléséire, az agrárolló összecsukására nem lehet három esztendeig várni, de a városi és a falusi dolgozók élet­­színvonalának emelését a három­éves terv keretein kívül, tőle füg­getlenül követelni, nem egyéb de­magógiánál. Csak a hároméves terv tud értelmet adni a tömegek munkájának, tudja megnyugtatni őket afelől, hogy munkájuk gyü­mölcse az övék lesz, nem másé. Ez az oka annak, hogy a három­éves terv szinte osztatlan lelkese, idóst, örömöt és helyeslést váltott ki a népben, merem állítani, hogy tekintet nélkül a pártkülönbsé­gekre. A hároméves tervvel a ma­gyar demokrácia azt bizonyítja, hogy íme, tud országépítő, hatal­mas feladatokat maga elé tűzni, hogy íme, nem süllyed bele a ki­csinyes pártviszályok mocsarába, hogy fel tudja ismerni az ország és a nép nagy bajait és alkotó opti­mizmussal hozzá mer látni orvos­lásukhoz. Ha igaz az, hogy a ma­gyar demokrácia konszolidációja a nép életszínvonalának emelésével áll vagy bukik, ak­kor az is igaz, hogy a magyar demokrácia csak a hároméves terv megvalósításá­val válhat szilárd, nem­ renddé. De ebből az is következik, hogy aki nem akarja a magyar demo­krácia megszilárdulását, az a há­roméves terv megvalósítása elé gördít akadályokat és megfor­dítva, aki a hároméves terv meg­valósítása elé gördít akadályokat az a demokrácia konszolidációja hedyett a nagybirtok és a nagy­tőke uralmának restaurációját ké­szíti elő. Itt újra vissza kell térnünk a politikához.. Vájjon meg lehet-e a hároméves tervet valósítani, vájjon konszolidálni lehet-e a ma­gyar demokráciát annak a hatal­mi helyzetnek, azoknak az erő­viszonyoknak az alapján, melyek az 1945-ös őszi választásokon ki­alakultak? Ebben jogos és indo­kolt legalábbis kételkedni. 1945 óta a magyar politika története szakadatlan kísérletekből áll arra­­vonatkozólag, hogy a kormányzati koalíció nagyjában homogén, egy­nemű demokratikus összefogássá változzék széthúzó, heterogén erők jól-rosszul leplezett, hol nyílt, hol lappangó háborúsága helyett. Az 1945-ös­ választások után kialakult helyzet furcsasága épp abban állt, hogy a 2X17+8 százalékos kisebbségnek a demo­krácia védelmében és fejlesztésé­ben gyakran többségi szerepet kel­lett vállalnia az 57,%-os többséggel szemben és hogy azok a kísérle­tek, melyek a Kisgazdapárt demo­kratikus ford­ul­a­tát és a baloldallal való őszinte összefogását céloz­ták, rendre­ sorr­a meghiúsultak. Ennek legutolsó, világraszóló bi­zonyítéka az összeesküvés volt. A legutolsó kísérlet a többségi párt balrafordítására, megtisztu­lására pedig az összeesküvés nyo­mán kirobbant válságot lezáró pártközi egyezmény volt. Ennek az egyezménynek a sorsa fogja megmutatni, várjon lehet-e ezzel a nemzetgyűléssel konszolidálni a magyar demokráciát, vagy más­szóval: lehet-e az 1945-ös válasz­tások eredményét ebben a nemzet­gyűlésben „korrigálni“ oly érte­lemben, hogy a 43 százalékos ki­sebbség és az 57 százalékos több­ség szembenállása helyett új és homogén demokratikus többség alakuljon ki a reakciós kisebbség különböző csoportjaival szemben. A jelek nem biztatók. • A­ párt­­közi­­ egyezmény óta sem csökkent a reakció vonzó ereje a Kisgazda­pártra, mely — úgy látszik — nem tud lemondani a demokrácia ellen hangolt tömegek kegyeiért való versengésről. A pártközi egyez­mény megszegésének jelenségeit nem akarjuk most újra felso­rolni, de meg kell állapítanunk, hogy e jelenségek egyre kevésbé szórványosak és egyre inkább a hároméves terv elleni izgatás for­májában lépnek fel. Nemcsak Acsay László ismeretcikkére gondolunk. A Kisgazdapárt for­málisan dezavuálta ugyan ezt a cikket, de érdemiben nem. Ami annál nyugtalanítóbb, mert az Acsay-cikket nem lehet egyéni véleménynek tekinteni, hanem a Kisgazdapárton belül oly áramlat megnyilvánulásának, mely a há­roméves tervvel szemben áll. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Kis­gazdapárt egyes elemei a három­éves tervvel szemben féktelen agrárdemagógiát kezdenek alkal­mazni, hogy diszkreditálják a parasztság előtt, akkor a kép egyre világosabb. A reakció moz­gósít a hároméves terv ellen, hogy megakadályozza a demokrá­cia konszolidációját. Az a körül­mény pedig, hogy a Kisgazdapárt vezetősége a pártközi egyezmén­y megszegésének szaporodó jelensé­gei ellen nem lép fel a kellő erély­­lyel és ha fellép, megelégszik rá­olvasással és dorgálással, azt a gyanút ébreszti az emberben, hogy a pártközi egyezmény a Kisgazdapárt bizonyos elemei szá­mára nem egyéb puszta fegyver­­szünetnél. Már­pedig a belpoliti­kai béke nem nyugodhat oly „haditerv“ alapján, mely a bal­oldallal való összefogás helyett a baloldallal való leszámolásra ké­szül, de „kedvezőbb időpontra“ halasztja. A hároméves terv megvalósítá­sához, a demokrácia konszolidáció­jához a 45-ös választáson kiala­kult erőviszonyok alkalmatlanok. A valóban demokratikus erők — amelyekbe a Kisgazdapárt demo­kratáit is szívesen beleszámítjuk — hatalmi túlsúlya nélkül Ma­gyarországon nincs és nem lehet konszolidáció. Ha végleg kiderülne, hogy­­ezt a szilárd s egyöntetű demokratikus többséget ebben a nemzetgyűlésben nem­ lehet bizto­sítani, akkor a nemzet jövője, a hároméves terv megvalósítása, a nagy országos feladatok megol­dása érdekében nem marad más hátra, mint a népre apellálni. A re­akciós és demokratikus erők mér­kőzésének, mely az 1945-ös válasz­tásokon és azóta nem dőlt el, el kell végre dőlnie, hogy dolgozni és építeni lehessen. Május 1-én milliós tömegek fel­vonulása mutatja meg azokat a népi erőket, melyek el vannak szánva rá, hogy a hároméves terv megvalósítása, az ország felemel­kedése elől elhárítják az akadá­lyokat és az 1945 óta még mindig eldöntetlen mérkőzést reakció és demokrácia között végre eldöntik a nép javára. Az országos „aranyesa”” megjavította a terméskilátásokat Hosszú és aggasztó tavaszi szá­­raszság után végre hétfőn este „meg­­eredtek az ég csatornái“ és bőséges­nek mondható országos eső esett az ország majdnem manden részében. Az ilyen kiadós, csendes esőt a gazda aranyesőnek hívja, mert szinte buja fejlődésre serkenti a növényzetet. Sok évi tapasztalat és kísérlet iga­­zolja, hogyha a búza virágzása előtt negyven nappal nem kap esőt, akkor a termés mindenképpen rossz lesz és ezen a későbbi csapadék sem tud változtatni. A földművelésügyi mi­nisztérium egyik kiküldött szakértője ezzel kapcsolatban a következőket mondta: — A késő éjszakai és a keddi eső ezt a veszélyt elhárította A gabona idejekorán kapott nedvességet és így most már nem kell aggódnunk, hogy termésünk rossz, átlagon aluli lesz. Sőt, ha májusban is megfelelő idő­­ben kapunk országos esőt, remél­hetjük, hogy termésünk jó, sőt eset­leg kitűnő rekordtermés lesz. A beérkezett jelentéseik szerint a Dunántúlon 7.27 mm, a Duna,Tisza között 4—5, a Tiszántúlon 8.22 mm csapadék esett. Az országos eső a terméskilátá­sokat nagyon erősen megjaví­totta. A korai búzából ezede után közepesen felül jó termés várható. A kései búza, amely a nagy szárazság miatt már sárgulni kezdett, közepesnek ígérkező termést mutat. Az országos eső a rozsra is kedvezően hatott és ebben a gabonában jó közepes ter­més máris biztosra vehető. Meg kell említeni, hogy a száraz­ság miatt cukorrépa vetésünket pusztító bolhaveszedelem fenyegette. Ez ellen csak egy orvosság van: az eső. Minthogy ezt megkaptuk, ez a veszély is elmúlt, a cukorrépa most rohamosan fej­lődni fog.

Next