Szabad Nép, 1947. május (5. évfolyam, 98-121. szám)
1947-05-01 / 98. szám
VILÁG PROLETÁRJA! EGYESÜLJETEK! SZABAD NÉP V. ÉVFOLYAM, 98. SZÁM ÁRA 40 FILLÉR IBCW4121 -óra. pép c Eien ^Zye a dolgoz© nép egységének ünnepe CÉLOK ÉS KILÁTÁSOK Irta: Révai József Ma Budapesten és a vidéken, városokban és falvakban vörös és piros-fehér-zöld zászlók tízezrei lobognak, jeléül annak, hogy a nemzetközi munkásság májusi ünnepe a magyar szabadság ünnepévé lett. A magyar munkásság évtizedes, harcos májusi hagyományok letéteményese, ma is a dolgozók világszolidaritásának szellemében ünnepli e napot. De a magyar szabadság és a világszabadság Petőfi óta ugyanannak a dolognak két oldala, a magyar márciusok és a proletár májusok Ady óta folytatják, gazdagítják, betetőzik egymást. Fordítsuk le a jelképes nyelvet a politikai próza nyelvére: a magyar demokrácia megszilárdulásának, a magyar nék boldogulásának feltétele, a világ demokratikus erőinek győzelme a nemzetközi imperialista reakció békebontó erői fölött. A harcos munkásjelmondat: „Világ proletárjai egyesüljetek!“ ma már elválaszthatatlan attól a másiktól, mely nemcsak a munkásságot, hanem minden békeszerető, szabad népet, a világ demokratikus erőit szólítja fel egyesülésre a béke és a szabadság védelmében. De vigyázzunk: május 1-e ünnepi hangulatában ne engedjük, hogy ez a felszólítás üres szólammá változzék. A béke és a demokrácia erőinek nemzetközi szolidaritását ma a magyar demokrácia valóságos külpolitikájában kell érvényesíteni. Május 1-én síkraszállunk azért, hogy a béke és a demokrácia erőivel való szolidaritás ne csupán a magyar dolgozók többé-kevésbé platonikus hitvallása legyen, hanem a magyar állam, a demokratikus kormányzat tettekben kifejeződő külpolitikai programja. A legjobb akarattal sem mondhatjukel, hogy ez ma már így van. A magyar demokrácia külpolitikájában, minél jobban távolodunk időbelileg a felszabadulástól, annál inkább halványodik el a Szovjetunióval és dunavölgyi demokratikus szomszédainkkal való sorsközösségünk tudata, hogy helyet adjon egy felemás és lavírozó, a világpolitikai ellentétek közepette „objektív“-nek látszani akaró „semlegességének. Ne tagadjuk : a nyugati imperialista körök támogatására számító belső reakció megerősödése hat hivatalos külpolitikánkra is. A szomszédokkal való kulturális és társadalmi érintkezés gyakoribbá válása, a gazdasági kapcsolatok megerősödése, a baráti szavak és a hivatalos fogadások melegsége ellenére vannak, akik gondosan ügyelnek arra, hogy a külsőségeken lényegében ne menjünk túl, hogy ne tegyünk semmit, aminek alapján Magyarországot az egymással szorosabban összefogó keleteurópai demokráciák közé sorolhatnák. Pedig nyilvánvaló, hogy a magyar demokráciának a nagyhatalmaik közötti kompromisszum, a nemzetközi kiegyenlítés óhajtása mellett szolidaritást kellene vállalnia a világpolitika demokratikus és imperializmusellenes erőivel, önnön békéjének és függetlenségének érdekében. Magyarország, elsőnek a legyőzött államok közül, még a békeszerződés int’'",kálása és hatálybalépése előtt, felvételét kérte az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Helyes. De még helyesebb lett volna, ha a felvételi kéremmel együtt, a magyar demokrácia külpolitikájának hivatalos irányítói igyekeztek volna azzal is tisztába jönni, milyen politikát fog Magyarország az Egyesült Nemzetek Szervezetében folytatni, milyen erőket fog ott támogatni? Teljes szuverenitásunk visszanyerése örvendetes, de szuverenitásunkkal élnünk is kell tudni. Ne mondja senki, hogy kis nemzeteknek amúgy sincs súlya és szava a világpolitikában, ha önérzetes függetlenségi politikát folytatnak, ha nem adják oda magukat eszközül és ugródeszkául imperialista törekvések számára, ha a béke és a demokrácia erőinek táborát erősítik, akkor van súlyuk és szavuk. Magyarországnak ilyen külpolitikát kellene folytatnia, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetébe való belépéssel együtt lépéseket kellene tennie a keleteurópai demokráciákkal való viszonyának elmélyítése felé, a szomszédállamokkal való külpolitikai kooperáció útját kellene egyengetnie. Ezért van különleges jelentősége a népek testvériségét, a demokratikus erők szolidaritását, az imperialista törekvések elítélését hangsúlyozó májusi jelszavainknak. Május 1-én a agyar de»..-, kratikus erők harcot hirdetnek azok ellen, akik Magyarországot el akarják távolítani és szakítani a világ demokratikus erőitől, hogy egyre közelebb hozzák a világpolitika reakciós erőihez. Ezzel már a magyar demokrácia belpolitikájánál tartunk. Belpolitikánk fejlődése hat külpolitikánkra, külső befolyások hatnak belpolitikánkban. Demokratikus és imperialista erők világpolitikai mérkőzése visszatükröződik a magyar belpolitikában. Az alig néhány hete megkötött pártközi egyezmény és belpolitikai béke ellenére a magyar közvélemény nem tud igazán hinni abban, hogy valóban a belpolitikai konszolidáció útjára léptünk. A tömegek úgy érzik, — tegyük hozzá: joggal — hogy az a kérdés, merre halad demokráciánk, a sorozatos válságok és kompromisszumok után sincs eldöntve, hogy a döntésnek arról: jobbra-e, vagy balra, még ezután kell megtörténnie. És ha van elégedetlenség a demokráciával, akkor nem utolsó sorban emiatt az eldöntetlen helyzet, emiatt a felemás egyensúlyállapot, emiatt a tisztázatlan fejlődési perspektíva miatt. A magyar közvélemény elég jelentős részében a politikából való kiábrándulás hangulatai, bizonyos fásultság, és elfáradás kezdenek ábrakapzni. Talán nem tévedek, ha ennek a politikai elfáradásnak három körülményben keresem az okát. Az egyik ok: az alacsony életszínvonal. A néptömegek ma már nem az inflációs nyomorúsághoz hasonlítják elért életszínvonalukat, keresetüket, hanem reális szükségleteikhez. Ez vonatkozik városra és falura, munkásra, tisztviselőre, parasztra egyaránt. Ami a városban a bérek és fizetések emelésére irányuló törekvésben jut kifejezésre, a faluban az agrárollóval való elégedetlenség formájában jelentkezik. A politikai elfáradás második oka a néptömegeknek az a felismerése, hogy az ország döntő kérdései gazdasági természetűek és hogy a politikai válságok, — úgy látják, — a pártviszály, a hatalmi pozícióharc nem visz közelebb bennünket e döntő kérdések megoldásához, sőt hátráltatja megoldásukat. A harmadik ok: a magyar demokrácia jövőjére vonatkozó bizonyos kételkedés. Nem a reakció suttogására gondolunk itt, azt szeretné elhitetni, hogy a magyar demokrácia nem lesz hoesznéletű, hogy úgy, mint 1919- ben, most is elkövetkezik a nagy „fordulat". Ezt a suttogást értelmes ember nem veszi komolyan, tehát cáfolni sem érdemes. Másról van szó. Arról, hogy a dolgozó tömegek 1945—1946-os nagy munka enthuziazmusa, az újjáépítéshez való hősi és lendületes részvétele után, a perspektívának bizonyos elvesztése vagy elhomályosodása következett be, a dolgozókban felmerül az ösztönös kétely: várjon bizonyos-e, hogy magunknak építjük az országot? A politikai elfáradás mögött, ime, komoly, valóságos problémák rejtőznek, melyek végső soron mind a magyar demokrácia fejlődési perspektíváival függnek össze. A kérdések és kételyek e három csoportjára magyar ládának csak egy válasza lehet, a hároméves terv. Igaza van a népnek, ha a pártoktól versengésen és pozícióharcokon túl a nagy állami feladatok, a gazdasági problémák megoldását és e munkában való önzetlen közreműködést követeli. A reálbérek és fizetések emeléséire, az agrárolló összecsukására nem lehet három esztendeig várni, de a városi és a falusi dolgozók életszínvonalának emelését a hároméves terv keretein kívül, tőle függetlenül követelni, nem egyéb demagógiánál. Csak a hároméves terv tud értelmet adni a tömegek munkájának, tudja megnyugtatni őket afelől, hogy munkájuk gyümölcse az övék lesz, nem másé. Ez az oka annak, hogy a hároméves terv szinte osztatlan lelkese, idóst, örömöt és helyeslést váltott ki a népben, merem állítani, hogy tekintet nélkül a pártkülönbségekre. A hároméves tervvel a magyar demokrácia azt bizonyítja, hogy íme, tud országépítő, hatalmas feladatokat maga elé tűzni, hogy íme, nem süllyed bele a kicsinyes pártviszályok mocsarába, hogy fel tudja ismerni az ország és a nép nagy bajait és alkotó optimizmussal hozzá mer látni orvoslásukhoz. Ha igaz az, hogy a magyar demokrácia konszolidációja a nép életszínvonalának emelésével áll vagy bukik, akkor az is igaz, hogy a magyar demokrácia csak a hároméves terv megvalósításával válhat szilárd, nem renddé. De ebből az is következik, hogy aki nem akarja a magyar demokrácia megszilárdulását, az a hároméves terv megvalósítása elé gördít akadályokat és megfordítva, aki a hároméves terv megvalósítása elé gördít akadályokat az a demokrácia konszolidációja hedyett a nagybirtok és a nagytőke uralmának restaurációját készíti elő. Itt újra vissza kell térnünk a politikához.. Vájjon meg lehet-e a hároméves tervet valósítani, vájjon konszolidálni lehet-e a magyar demokráciát annak a hatalmi helyzetnek, azoknak az erőviszonyoknak az alapján, melyek az 1945-ös őszi választásokon kialakultak? Ebben jogos és indokolt legalábbis kételkedni. 1945 óta a magyar politika története szakadatlan kísérletekből áll arravonatkozólag, hogy a kormányzati koalíció nagyjában homogén, egynemű demokratikus összefogássá változzék széthúzó, heterogén erők jól-rosszul leplezett, hol nyílt, hol lappangó háborúsága helyett. Az 1945-ös választások után kialakult helyzet furcsasága épp abban állt, hogy a 2X17+8 százalékos kisebbségnek a demokrácia védelmében és fejlesztésében gyakran többségi szerepet kellett vállalnia az 57,%-os többséggel szemben és hogy azok a kísérletek, melyek a Kisgazdapárt demokratikus fordulatát és a baloldallal való őszinte összefogását célozták, rendre sorra meghiúsultak. Ennek legutolsó, világraszóló bizonyítéka az összeesküvés volt. A legutolsó kísérlet a többségi párt balrafordítására, megtisztulására pedig az összeesküvés nyomán kirobbant válságot lezáró pártközi egyezmény volt. Ennek az egyezménynek a sorsa fogja megmutatni, várjon lehet-e ezzel a nemzetgyűléssel konszolidálni a magyar demokráciát, vagy másszóval: lehet-e az 1945-ös választások eredményét ebben a nemzetgyűlésben „korrigálni“ oly értelemben, hogy a 43 százalékos kisebbség és az 57 százalékos többség szembenállása helyett új és homogén demokratikus többség alakuljon ki a reakciós kisebbség különböző csoportjaival szemben. A jelek nem biztatók. • A pártközi egyezmény óta sem csökkent a reakció vonzó ereje a Kisgazdapártra, mely — úgy látszik — nem tud lemondani a demokrácia ellen hangolt tömegek kegyeiért való versengésről. A pártközi egyezmény megszegésének jelenségeit nem akarjuk most újra felsorolni, de meg kell állapítanunk, hogy e jelenségek egyre kevésbé szórványosak és egyre inkább a hároméves terv elleni izgatás formájában lépnek fel. Nemcsak Acsay László ismeretcikkére gondolunk. A Kisgazdapárt formálisan dezavuálta ugyan ezt a cikket, de érdemiben nem. Ami annál nyugtalanítóbb, mert az Acsay-cikket nem lehet egyéni véleménynek tekinteni, hanem a Kisgazdapárton belül oly áramlat megnyilvánulásának, mely a hároméves tervvel szemben áll. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Kisgazdapárt egyes elemei a hároméves tervvel szemben féktelen agrárdemagógiát kezdenek alkalmazni, hogy diszkreditálják a parasztság előtt, akkor a kép egyre világosabb. A reakció mozgósít a hároméves terv ellen, hogy megakadályozza a demokrácia konszolidációját. Az a körülmény pedig, hogy a Kisgazdapárt vezetősége a pártközi egyezmény megszegésének szaporodó jelenségei ellen nem lép fel a kellő erélylyel és ha fellép, megelégszik ráolvasással és dorgálással, azt a gyanút ébreszti az emberben, hogy a pártközi egyezmény a Kisgazdapárt bizonyos elemei számára nem egyéb puszta fegyverszünetnél. Márpedig a belpolitikai béke nem nyugodhat oly „haditerv“ alapján, mely a baloldallal való összefogás helyett a baloldallal való leszámolásra készül, de „kedvezőbb időpontra“ halasztja. A hároméves terv megvalósításához, a demokrácia konszolidációjához a 45-ös választáson kialakult erőviszonyok alkalmatlanok. A valóban demokratikus erők — amelyekbe a Kisgazdapárt demokratáit is szívesen beleszámítjuk — hatalmi túlsúlya nélkül Magyarországon nincs és nem lehet konszolidáció. Ha végleg kiderülne, hogyezt a szilárd s egyöntetű demokratikus többséget ebben a nemzetgyűlésben nem lehet biztosítani, akkor a nemzet jövője, a hároméves terv megvalósítása, a nagy országos feladatok megoldása érdekében nem marad más hátra, mint a népre apellálni. A reakciós és demokratikus erők mérkőzésének, mely az 1945-ös választásokon és azóta nem dőlt el, el kell végre dőlnie, hogy dolgozni és építeni lehessen. Május 1-én milliós tömegek felvonulása mutatja meg azokat a népi erőket, melyek el vannak szánva rá, hogy a hároméves terv megvalósítása, az ország felemelkedése elől elhárítják az akadályokat és az 1945 óta még mindig eldöntetlen mérkőzést reakció és demokrácia között végre eldöntik a nép javára. Az országos „aranyesa”” megjavította a terméskilátásokat Hosszú és aggasztó tavaszi száraszság után végre hétfőn este „megeredtek az ég csatornái“ és bőségesnek mondható országos eső esett az ország majdnem manden részében. Az ilyen kiadós, csendes esőt a gazda aranyesőnek hívja, mert szinte buja fejlődésre serkenti a növényzetet. Sok évi tapasztalat és kísérlet igazolja, hogyha a búza virágzása előtt negyven nappal nem kap esőt, akkor a termés mindenképpen rossz lesz és ezen a későbbi csapadék sem tud változtatni. A földművelésügyi minisztérium egyik kiküldött szakértője ezzel kapcsolatban a következőket mondta: — A késő éjszakai és a keddi eső ezt a veszélyt elhárította A gabona idejekorán kapott nedvességet és így most már nem kell aggódnunk, hogy termésünk rossz, átlagon aluli lesz. Sőt, ha májusban is megfelelő időben kapunk országos esőt, remélhetjük, hogy termésünk jó, sőt esetleg kitűnő rekordtermés lesz. A beérkezett jelentéseik szerint a Dunántúlon 7.27 mm, a Duna,Tisza között 4—5, a Tiszántúlon 8.22 mm csapadék esett. Az országos eső a terméskilátásokat nagyon erősen megjavította. A korai búzából ezede után közepesen felül jó termés várható. A kései búza, amely a nagy szárazság miatt már sárgulni kezdett, közepesnek ígérkező termést mutat. Az országos eső a rozsra is kedvezően hatott és ebben a gabonában jó közepes termés máris biztosra vehető. Meg kell említeni, hogy a szárazság miatt cukorrépa vetésünket pusztító bolhaveszedelem fenyegette. Ez ellen csak egy orvosság van: az eső. Minthogy ezt megkaptuk, ez a veszély is elmúlt, a cukorrépa most rohamosan fejlődni fog.