Szabad Nép, 1949. július (7. évfolyam, 150-176. szám)

1949-07-01 / 150. szám

VILÁG PROLETÁRJA!EGYESÜLJETEK! * SZABAD NÉP ARA 50 FILLÉR VII. ÉVFOLYAM, 150. SZÁM Fogadást rendezett a szovjet földmívelésügyi minisztérium a magyar parasztküldöttség tiszteletére Megindult a vizsgálat az építésügyi visszaélések felderítésére Hs A II­­­I.­I­Ó M 1 SOTTt PÉNTEK, 1949 JULIUS 1 Visinszkij nyilatkozata a párisi értekezletről Sikert aratott a szovjet álláspont, amely Németország egységének helyreállítására, s a nemzetközi együttműködés megvalósítására irányul A moszkvai rádió jelenti: A Pravda és az Izvesztija tudósítója azzal a kéréssel fordult Visinszkij elvtárs kül­ügyminiszterhez: nyilatkozzék a Pá­­risban végetért külügyrminiszteri érte­kezletről. Visinszkij a következő nyi­latkozatot tette: A Külügyminiszterek Tanácsának májusban és júniusban Párisban tar­tott értekezlete majdnem másféléves szünet után ült össze. Mint ismeretes, az értekezlet napi­rendjén két kérdés szerepelt: a német kérdés és az osztrák szerződés. A német kérdés ez alkalommal már har­madszor került a Külügyminiszterek Tanácsa elé. Az 1947-ben tartott két előző értekezlet, amelyen a német kérdést megvitatták, eredménytelenül végződött, mert az Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország kormányai nem mutattak hajlandóságot a német kérdés megoldására és a Németországgal kötendő békeszer­ződés előkészítésére. Emlékeztetni kell arra, hogy az Egyesült Államok és Nagybritannia kormányai még 1946-ban irányt vettek Németország kettészakítására, félre­téve azokat a kötelezettségeket, ame­lyeket Potsdamban vállaltak. Ezzel a politikával az angol és amerikai kor­mány mindenképpen igyekezett elhúzni a német kérdés megoldását és töreke­dett felhasználni az ezzel kapcsolatban kialakult bizonytalanságot. Az Egyesült Államok, Nagybritannia és Francia­­ország kormányai már akkor arra törekedtek, hogy Németország nyugati részét kezükbe kaparintsák és fel­használják demokráciaellenes és impe­rialista céljaikra. Ez az álláspontjuk kirívó ellentmondásban volt a pots­dami egyezménnyel, amely Német­ország demilitarizálását és demokrati­zálását írja elő. Ezt a Potsdam-ellenes irányvonalat követve, az Egyesült Államok, Nagybritan­­nia és Franciaország kormányai az utóbbi három év alatt számtalan intézkedést foganatosítottak, hogy megerősítsék Németország ketté­­szakítását és Németország nyugati övezeteit felhasználhassák terjesz­kedő terveik megvalósítására. Ilyen intézkedések voltak a nyugat­német övezetekben végrehajtott külön pénzügyi reform, a keleti és nyugati városrészek parancsnokaiból álló ber­lini szövetséges parancsnokság felszá­molása, az egységes berlini közigazga­tás és a négy övezet főparancsnokából álló Szövetséges Ellenőrző Tanács munkájának megszüntetése, noha ezek olyan nemzetközi egyezmények alap­ján működtek, amelyeket a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Fran­ciaország kormányai egymással kötött. Ugyanakkor rákényszerítették Német­ország nyugati övezeteire a megszál­lási szabályzatot, amelynek célja, hogy hosszú évekre meghosszabbítsák a megszállási rendszert, megteremtsék az antidemokratikus bonni alkotmányt, amelyet a német­ nép háta mögött ké­szítettek elő és amely föderális rend­szer kényszerít rá a német népre. Végül kísérletet tettek arra, hogy be­kapcsolják a nyugatnémet öveze­teket a Marshall-tervbe, ami megkönnyítené a nyugatnémet övezetek alárendelését az angol-ame­rikai monopoltőkének, és Franciaország kormánya már több éve követi. Nem szabad elfelejteni, hogy a német kérdés és a Németor­szággal való békeszerződés meg­kötése nemcsak a német népnek, hanem minden, a tartós békére tö­rekvő népnek fontos érdeke. Ez az irányvonal kezdettől fogva szemmel láthatóan kudarcra volt ítélve, mert ellentmond Németország törté­nelmi fejlődésének és elítélte Európa minden demokratikus országa és el­ítélték az egész világ demokratikus körei. Mindennek ellenére az Egyesült Ál­lamok, Nagybritannia és Franciaor­szág kormánya — mint ez a párisi külügyminiszteri értekezleten teljesen lelepleződött — nem adták fel a re­ményt, hogy folytassák az úgyneve­zett „erős kéz“ politikáját és ezen az úton eredményt érjenek el. Ez volt az értelme annak az emlékiratnak, ame­lyet Acheson, Bevin és Schuman­n a szovjet küldöttségnek a német egy­ségre vonatkozó javaslatára válaszul terjesztett elő. Ezt a célt szolgálták a nyugati külügyminisztereknek az ér­tekezlet első napirendi pontjával kap­csolatos javaslatai is, amelyek arra irányulnak, hogy törvényesítsék a né­met kérdésben tett külön intézkedése­ket, szakadár tevékenységüket és rákényszerítsék a másik tárgyaló félre a német kérdéssel kapcsolatos anti­demokratikus terveiket. Az imperialisták a korlátlan megszállási szabályzatot akarják A három nyugati kormány nem gon­dolt kevesebbre, mint hogy Német­ország keleti övezete egyszerűen csat­lakozzék a bonni alkotmányhoz, fo­gadja el a megszállási szabályzatot és rendelje alá magát a három nyugati kormány diktátumának. A három nyu­gati kormány teljesen szabad kezet kívánt magának Németországot érintő minden kérdésben. Azoknak a szóvi­rágos frázisoknak ellenére, amelyek­kel az Egyesült Államok, Nagybritan­nia és Franciaország külügyminiszte­rei „a németek számára széleskörű beleszólást kívántak ügyeik intézé­sében — ilyen kijelentést tett Ache­son is június 23-i sajtóértekezletén — a három nyugati küldöttség a kor­látlan megszállási szabályzat be­vezetése mellett foglalt állást, ennek minden következményével együtt. E megszállási szabályzat arra hiva­tott, hogy elodázza a német békeszer­ződés megkötését és a német nép érdekei ellenére Németországban hosz­­szú ideig fenntartsa a katonai meg­szállást. A nyugati külügyminiszterek ezt a programot akarták megvalósítani a külügyminiszteri tanács párisi ülés­szakán. De nem sikerült nekik. Nem sikerült a szovjet küldöttség szilárd álláspontja miatt. A három nyugati küldöttség kísér­lete a szovjet javaslatokkal szem­ben előterjesztett indítványokkal eredménytelen maradt. Az Egyesült Államok, Anglia és Fran­ciaország külügyminisztere kénytelen volt más kiutat keresni a kialakult helyzetből, más megoldást keresni a német kérdésben. A nyugati hatalmak visszavonultak Az a szükségszerűség, hogy más ki­utat keressenek, nem jött váratlanul az Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország számára, mert ők is látták, hogy megvalósíthatatlan a né­met kérdésben követett irányvonaluk. Ilyenformán nem véletlenül kerültek elő a három nyugati hatalom új ja­vaslatai a német kérdésre vonatkozó­lag, amelyekben már semmi utalás nem volt arra, hogy a három nyugati hatalom németországi politikája helyes volna, hanem ellenkezőleg: éppen az jutott ki­fejezésre, hogy erőfeszítéseket kell tenni Németország gazdasági és politikai egységének helyreállítá­sára, hogy a Külügyminiszterek Tanácsának következő ülésszakán elérjék azt az eredményt, amelyet ebben a vonatkozásban ezen az ülésszakon nem sikerült elérni. Ezt természetesen semmiképpen sem lehet a nyugati hatalmak németországi politikája „helyessége” megerősítésé­nek nevezni, mint ahogy ezt az Egye­sült Államok hivatalos körei a külügy­miniszteri értekezlet eredményeivel kapcsolatos megnyilatkozásaikban bi­zonyítani igyekeznek. Valójában a párisi külügyminiszteri értekezleten a német kérdésben elért megegyezés komoly különbségeket mutat az eredeti angol-francia-amerikai ja­vaslatokkal és tervekkel, szemben. Ha figyelmesen elolvassuk az ülés­szak végén kiadott hivatalos közle­ményt, akkor nem nehéz meglátni a négy miniszter által elfogadott kom­münikéjén azoknak a javaslatokn­ak az alapeszméit, amelyeket a szovjet küldöttség már az ülésszak munká­jának első napján terjesztett a Kül­ügyminiszterek Tanácsa elé. A szovjet küldöttség álláspontja Milyen is volt a szovjet küldöttség álláspontja, milyen javaslatokat tett, milyen elveket védelmezett a német kérdés megoldásával kapcsolatban? Röviden szólva, a szovjet küldöttség álláspontját meghatározta az a törekvés, hogy meggyorsítsa a német kérdés ren­dezését, az a cél, hogy helyreáll­jon Németországnak, mint a béke­szerető és demokratikus államnak az egysége, előkészítsék a pots­dami elvek alapján a Németország­gal kötendő békeszerződést, ami az egyik legfontosabb feltétel a nemzetközi együttműködés és a népek biztonsága szempontjából. A Szovjetunió szilárdan és követke­zetesen kitartott és kitart a potsdami egyezmény mellett, Németország gaz­dasági és politikai egységének helyre­állítása és egy békeszerető és demo­kratikus Németország létrehozása mellett. Kitart amellett, hogy Német­országnak vissza kell adni­ a szabad és egyenl­ő jogú, békeszerető nemzete­ket megillető jogokat. Ez volt a Szovjetunió álláspontja a Külügyminiszterek Tanácsa párisi ülésszakán is. Ez az álláspont hatá­rozta meg azokat a javaslatokat, amelyeket a szovjet küldöttség ezen az ülésszakon előterjesztett. Ezek a javaslatok a következők voltak: 1. Haladéktalanul elő kell készí­teni a Németországgal kötendő béke­­szerződést azzal, hogy a békeszer­ződés tervezetében mondják ki a megszálló csapatok kivonását a szerződés aláírását követő egy éven belül. 2. Állítsák helyre a németországi Ellenőrző Tanács tevékenységét, mint a németországi legfőbb hatal­mat gyakorló szervet a korábbi alapon. 3. A berlini szövetségközi parancs­nokság helyreállítására az egész várost érintő igazgatási intézke­dések egybehangolására, a város igazgatására és Berlin normális éle­tének biztosítására. 4. A keleti és nyugati övezetek­ben jelenleg lévő német gazdasági szervek alapján egyetemes német államtanács megalakítása, amely gaz­dasági és igazgatási központként Németországban kormányzati funk­ciókkal rendelkeznek a gazdasági és államépítéssel összefüggő kérdésben, az Ellenőrző Tanács legfelső hatal­mának megőrzése mellett. 5. Az egységes berlini városi igaz­gatás helyreállítása, amely 1947-ben szűnt meg a nyugati megszálló ha­tóságok külön cselekményei követ­keztében. 6. Egységes valuta bevezetése Berlinben annak a négyhatalmi meg­egyezésnek alapján, amely az 1918 augusztus 30-án az Egyesült Álla­mok, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország között jött létre arra vonatkozólag, hogy Berlinben a szovjet övezet német márkáját ve­zetik be egységes pénznemként, a nyugati márkát pedig kivonják a berlini forgalomból. A nyugati külügyminiszterek kifogásai A szovjet küldöttségnek ezek a ja­vaslatai azonban szilárd ellenállásra találtak az Egyesült Államok, Nagy­britannia és Franciaország külügymi­niszterei részéről. Még azt a javas­latot sem fogadták el, hogy fejezzék be a német békeszerződés előkészíté­sének eljárási módozatait megállapító munkát. Azt az ürügyet hozták fel ezzel szemben, hogy a már meglévő eljárási tervezet elavult és gyökeres átdolgozást kíván. A nyugati külügyminiszterek közül azonban senki sem tudta megmon­dani, vajjon mit is kellene meg­változtatni az említett tervezetben. Legkevésbé tudta ezt megmondani Acheson amerikai külügyminiszter, aki mindenkinél jobban ellenezte, hogy ezen az ülésszakon megvitassuk a Németországgal kötendő békeszer­ződés kérdését. Az elmondottakból világos, hogy a Szovjetunió a német kérdésben a pá­risi ülésszakon következetesen kitartott elvi álláspontja mellett,­amm­ely teljesen­ megfelel a potsdami egyezménynek és visszautasított minden kísérletet, amely arra irányult, hogy a német kérdésben eltérjenek a potsdami döntésektől. Ennek eredményeképpen a három nyugati küldöttség kénytelen volt meg­változtatni irányvonalát. Kénytelenek voltak más alapokat keresni egyes Németországot érintő kérdések rende­zésére, mint azok az alapok, amelyek­re fentebb említett emlékiratuk fel­épült. Ilyen alapnak bizonyultak vég­eredményben a szovjet javaslatok. A szovjet javaslatok szellemében Bárhogy igyekszik is a három nyu­gati kormány tagadni, tény marad, hogy a négy külügyminiszter megegye­zése alapján kiadott hivatalos köz­lemény a szovjet javaslatok szelle­mén épült fel. Várjon nem ezt igazolja-e a kommü­niké második pontja, mely kimondja, hogy „a megszálló hatóságok a mi­niszterek ama szándéka alapján, hogy folytassák erőfeszítéseiket Németország gazdasági és politikai egységének helyreállítására, együttesen fognak tanácskozni Berlinben négyhatalmi alapon". Talán nem emellett szólnak a kommüniké más pontjai is, amelyek olyan intézkedéseket írnak elő, mint négyhatalmi tanácskozás Berlin igaz­gatására, német szakértők részvétele a tanácskozásokban, a keleti és nyu­gati övezetek német vezető szerve­zetei között sokkal szorosabb gazda­sági kapcsolatok létrehozása, a keres­kedelmi forgalom kibővítése a keleti és nyugati övezet között, továbbá Berlin és az övezetek között, stb.? Ezek a pontok világosan mutatják, hogy a három nyugati külügyminisz­ter eltért korábbi álláspontjától, amely abban állt, hogy a Szovjetunió részvé­tele nélkül oldják meg a német kér­déseket, mint ahogyan erről az Egye­sült Államok, Anglia és Francia­­ország kormányai 1948-ban London­ban egymás között megállapodtak és ezt 1949 tavaszán Washingtonban megerősítették. Most a Külügyminiszterek Tanácsá­nak párisi ülésszakán az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányai szüksé­gesnek tartották, hogy négyha­talmi konzultációról állapodjanak meg a ném­et kérdésre vonatko­zólag a háromhatalmi konzultáció helyett, amelyet az elmúlt két évben alkal­maztak, durván megszegve a pots­dami egyezményeket. Acheson állítása teljesen alaptalan . Ezzel kapcsolatban meg kell állnunk Acheson június 23-i wash­ingtoni sajtónyilatkozatának annál a részénél, amelyben Acheson azt állí­totta, hogy az Egyesült Államok erő­feszítései arra irányulnak, hogy a né­meteknek „szabadságot adjon saját ügyeik intézésében“, „gyengítse a megszálló hatóságok ellenőrzését“ és hogy a Szovjetunió állítólag „nem mer ugyanilyen módon eljárni“. Ez az állítás azonban komolytalan és teljesen alaptalan. Ha úgy állana a dolog, ahogyan Acheson mondotta, akkor mivel lehet megmagyarázni, hogy ő és nyugati kollégái határozottan ellenezték a szovjet küldöttségnek mindazokat a javaslatait amelyek éppen arra irányultak, hogy helyre­álljon Németország egysége, és a németeknek szabadságot juttas­son saját ügyeik intézésében? Talán nem az amerikai külügyminiszter és az őt támogató angol és francia kül­ügyminiszterek utasították el a szov­jet küldöttségnek azt a javaslatát, hogy a nyugati és keleti övezetekben létező német gazdasági szervek alap­ján alakítsanak egyetemes német államtanácsot? Talán nem ők utasítot­ták el a szovjet küldöttségnek azt a másik javaslatát, amely azt ajánlotta a keleti és nyugati övezetek német gazdasági szerveinek, hogy hozzanak létre egy koordinációs gazdasági szer­vet? Talán nem az Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország kül­ügyminiszterei utasították el egy ilyen szerv létrehozását és a tevékenységé­hez szükséges hozzájárulást, amely­hez a szovjet küldöttség ragaszko­dott? Nem ők utasították-e el azt a szovjet javaslatot, hogy állítsák helyre az egységes berlini közigazgatást és . ij­ . ’ nyl .: k"1 javaslatot, amely azt ajánlja a keleti és nyugati övezetek vez­ető gazdasági szerveinek, hogy létesítsenek gazda­sági képviseleteket, a többi között annak érdekében, hogy fejlesszék a német szervek kereskedelmi és általá­ban gazdasági tevékenységét? Végül nem az amerikai, az angol és a francia küldöttség vetette el a Szov­jetuniónak azt a javaslatát, hogy ké­szítsék elő a Németországgal kötendő békeszerződést és rövid határidőt szab­janak a megszálló csapatok Németor­szágból való kivonulásra? Ami pedig az egyetemes német de­mokratikus kormány megalakításának kérdését illeti, talán nem a három nyugati miniszter mutatta ki a Kül­ügyminiszterek Tanácsának párisi ülés­szakán, mennyire nem tartják kívá­natosnak egy ilyen kormány megala­kítását? Hogyan engedhette meg magának Acheson e vitathatatlan tények vilá­gánál, hogy a nyilvánvaló igazsággal szemben kijelentse: az Egyesült Álla­mok arra törekszik, hogy a németek­nek „szabadságot adjon saját ügyeik intézésében”, a Szovjetunió pedig állí­tólag nem kíván a németeknek „sza­badságot adni saját ügyeik intézésé­ben”? A Marshall-terv sikertelensége a visszavonulás oka Ugyanazon a sajtóértekezleten Ache­son kijelentette, hogy a nyugateurópai újjáépítésben elért sikerekben­­kell ke­resni a magyarázatot arra, ami­ Pá­risban történt. Szükségesnek tartom ezzel kapcsolatban kijelenteni, hogy nem a Marshall-terv sikereiről, ha­nem sikertelenségeiről kellett volna beszélni, ha az egész világ által ismert tények­kel akarunk számolni. Valójában, ha a Marshall-terv sikeres tervnek bizo­nyult volna, akkor mivel kell magya­rázni, hogy a terv szerzőjét megfosz­tották az Egyesült Államok külügy­miniszterének tisztségétől és más mi­niszterrel cserélték fel. Úgy gondolom, hogy éppen a Marshall-terv sikertelenségében kell látnunk egyik okát annak, hogy a három nyugati külügyminiszter eltért, eredeti úgynevezett „erős­­kezű” politikájától a párisi ülés­szakon. Megegyezés az osztrák kérdésben Ami az osztrák szerződés kérdését illeti, ebben a párisi ülésszakon annak következtében sikerült meg- A német kérdés rendezése minden békeszerető nép érdeke Mindezek az intézkedések világosan beszélnek arról, hogy milyen mesz­­szire ment az Egyesült Államok, Nagybritannia és Franciaország kor­mánya azoknak a kötelezettségeknek a megszegésében, amelyeket a német kérdéssel kapcsolatban a potsdami egyezmény alapján vállalt. Ezt az irányvonalat az USA, Nagybritannia I­I

Next