Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-11 / 211. szám
1969. szeptember 11. csütörtök NÉPSZABADSÁG A világ műtörténészei Budapesten Gazdag kiállítási program a nemzetközi művészettörténeti kongresszus idején (Tudósítónktól.) Utoljára 1896-ban volt ilyen kongresszus Budapesten, és Párizs, New York és Bonn után először rendezik meg a tanácskozást szocialista ország fővárosában — mondotta a XXII. nemzetközi művészettörténeti kongresszusról dr. Vayer Lajos egyetemi tanár tegnapi sajtótájékoztatóján. Az Unesco égisze alatt működő nemzetközi művészettörténeti szervezet, a CIHA hívja össze rendszeresen e tudományág képviselőit szakmai találkozóra, így kerül sor a legújabb rendezvényre szeptember 15. és 20. között a Tudományos Akadémián. A budapesti tanácskozás valóban méltó lesz a világszervezethez: huszonöt ország mintegy négyszázötven szakembere tart és hallgat művészettörténeti előadásokat tizenkét szekcióban. A leningrádi Ermitázstól a washingtoni nemzeti galériáig, a bécsi Albertinától a párizsi Musée Nationale d’Art Moderne-ig szinte valamennyi híres múzeum kutatói, igazgatói jelen lesznek, köztük olyan tekintélyek, mint az 1919 óta külföldön dolgozó Charles de Tolnay (Tolnay Károly) professzor, a firenzei Michelangelo-intézet igazgatója, Bernard Darival, a modern képzőművészetek világhírű francia szakembere és Mihail Alpatov szovjet akadémikus, akinek művészettörténetét a magyar olvasók is forgatják. A külföldi vendégek mellett természetesen az egész magyar művészettudomány részt vesz a munkáiban: további kétszáz hazai szakember lesz hallgatója vagy aktív részvevője a tanácskozásnak. A középkortól napjainkig a művészettörténet minden fontos témája a szekciók napirendjére kerül a kongresszuson, amelynek fő témája az „egyetemes és regionális fejlődés a művészettörténetben". Értékes előadások hangzanak el a közeli jelentős évfordulókkal kapcsolatban is. Tolnay professzor Bruegel halálának négy századik évfordulójához kapcsolja referátumát, Matisse századik születésnapja alkalmából mondja el megemlékezését a mester neves párizsi kutatója, Bernard Darival, s Rembrandt halálának háromszázadik évfordulójára emlékeznek Egbert Haverkamp-Begemann amerikai professzor előadásával. A kongresszus természetesen kitűnő alkalom arra, hogy a szakma külföldi tekintélyei megismerjék a magyar művészetet, művészettörténetet és kultúrát. A reprezentatív bemutatókat — csupa különleges, alkalmi rendezvényt — ajánlják a rendezők a magyar nagyközönségnek is; a kiállítások nyilvánosak. Az elsők, a Szépművészeti Múzeum bemutatói (amint arról hírt adtunk) már meg is nyíltak. Vasárnap 11-kor nyitja meg reprezentatív kiállítását A magyar remekművekből a Nemzeti Galéria a budavári Palotában, az Ernst Múzeum a századforduló, a Műcsarnok a felszabadulás óta eltelt negyedszázad magyar alkotásait állítja ki. A Nemzeti Múzeum a magyar pénz történetének, az Iparművészeti Múzeum az Esterházy-kincstárnak a kiállításával várja az érdeklődőket, s a fővárosi látnivalók sorát a Néprajzi Múzeum zárja a népi kerámiák gyűjteményével, amely a Nemzeti Galéria Kossuth Lajos téri épületében található. A vidéki múzeumok közül a székesfehérváriak meghosszabbítják ez időre a festett fatáblák nagy sikerű bemutatóját és vasárnap megnyitják a Vajda Lajos-emlékkiállítást; a szentendrei múzeum az ottani művésztelep tárlatával várja vasárnap óta a látogatókat; az esztergomi kincstár és a visegrádi múzeum Reneszánsz szobrászat Magyarországon című gyűjteménye ugyancsak sok tudós és „civil” érdeklődőre számít. KULTURÁLIS HÍREK FIATAL ÍRÓK MUNKAKÖZÖSSÉGE alakul az Írószövetség és a KISZ patronálásával. A munkaközösség létrehozását a fiatal írók nemrég lezajlott lillafüredi konferenciáján határozták eL NÉMETH JÁNOS keramikusművész kiállítása szeptember 19-én nyílik meg a Derkovits Teremben. ILIÁSZ címmel Francesco Hossi olasz rendező októberben Bulgáriában kezdi forgatni új filmjét, amelyhez föl kell építeni az ókori Trója várának díszleteit A III. NEMZETKÖZI TÖRTÉNELEMTANÍTÁSI SZIMPOZION október 6-án kezdődik Budapesten. A hazafiságna és az internacionalizmusra nevelés módszerei a törtértelemtanításban című téma kerül megvitatásra. MÓRA FERENC írásaiból állították össze a fővárosi munkásszállások lakói számára rendszeresített körműsor következő darabját amelyet Töröslemez címmel szeptember 16-án mutatnak be a Fővárosi Művelődési Házban. A HÉT FILMJEI SZIGET A SZÁRAZFÖLDÖN Új magyar film Kicsit lenézzük manapság az apró, jelentéktelennek látszó eseményeket. És csodálkozunk is, hogy egy kis semmiség — egy bogaras vénasszony lakáscseréje — olyan nagy port ver fel, hogy még filmet is csinálnak belőle. De nem árt odafigyelni, már önmagunk próbájaként sem, mennyire vagyunk képesek banális, köznapinak tetsző képeit, apró eseménykék mögött is megérezni az embert, egy szürke, kicsit bolondos és hazudós öregasszony sorsában is a tragédiát. Elek Judit, a rendező már előző filmjében, a dokumentumjellegű Meddig él az ember? címűben is érzékenységünket, humán ösztöneinket tette próbára, képesek vagyunk-e képzeletünkkel áttörni az érdektelennek tetsző felszínen, hogy mögötte megérezzük az élete problémáival küzdő, mindig „színes”, mert élő embert. A Sziget a szárazföldön forgatókönyvét Mándy Iván írta, akinek novelláiban hosszú sorokban menetelnek furcsa és gyanús magányukba burkolózó „mélytengeri lények” banalitásaikkal, csillogó gyönggyé csiszolt emlékeikkel hencegve. Ráadásul Mándy, őket ábrázolva, egyenlőségi jelet tesz a reális és az irreális közé: alakjai világában az álomszerű éppoly természetességgel keveredik a valóságba, mint a reálit és a pusztán képzeletibe. Ez a világ mindig bővelkedik a múlt limlomjaiban: öreg házak, akváriumszerű udvarok, családi képek a falon, keshedt zongora, gramofon, tárgyak, amiket sűrűn és lekaparhatatlanul megszálltak az emlékek. A tárgyak, s rajtuk keresztül az események, a világ így kettős jelentést nyernek, és Mándy alakjai lassan, többé-kevésbé elvesztik első jelentésüket. Aztán — az író derűs alaptermészetének megfelelően — fáradhatatlan, szívós optimizmussal fújják a magukét, beleszokva abba is, hogy végül önmaguk számára sem egészen érthető, amit mondanak. Filmre való átvitele ezeknek az alakoknak és környezetüknek azon múlik, mennyit sikerül a filmképeknek érzékeltetniük vagy megsejtetniük az emlékképekhez kapcsolódó, „második’’ jelentésből. A Sziget a szárazföldön forgatókönyvében Mándy — a film érdekében — „engedményt” is tett. Nála rendszerint ezek az emlékek, bezáródó élmények másmás időrétegekből származnak. A filmben az egykori hajóskapitány lánya, a furcsa vénasszony emlékei, akváriumderengésű lakásának minden kacatja egyetlen élményre utal: az apára. Vagy negyven éve a hajóskapitánnyal közösen tett konstantinápolyi utazásukra, s az apa titokzatos eltűnésére később „a nyílt tengeren”. S most egy napon — a film folyamán — az öregasszony, homályos indokból, lakáscserére határozza el magát. A „lakásbörze” lovagjaival és áldozataival aztán feltartóztathatatlanul beáramlik otthonába a tömény külvilág. Elek Judit — , realista szemléletének megfelelően — próbálja keverni a valóságost a már csak képzeletivel, igyekszik becsalni a nézőt ebbe a feje tetején álló álomvilágba, amelynek minden figurája, minden meghökkentő helyzete mélyen valóságos. Ez nagyrészt sikerül is neki, főként abban a jelenetben, amelyben a vadidegen lakásnézők eszeveszett „házibulit” rendeznek az eltűnt hajóskapitány féltve őrzött emlékei közt.Kevésbé sikerült azonban az öregasszony elköltöztetésénél, amikor talán még fontosabb lett volna a groteszk, az álomszerű és a valóságos keverése. Mert a film végére a könnyelműen fölvert hullámok kíméletlenül elsodorják a vénasszonyt, akinek talán bizonytalan szándéka az volt, hogy mindezek révén végre történjék vele valami, mégsem érte el célját: létének problémáját — a film nem hagy kétséget efelől — ezúttal sem oldotta meg. Ehhez nem lakását kellett volna elcserélnie, hanem azt a szituációt szétrobbantania, ami rekedt gramofonlemezeihez, köhögés zongorájához, emlék- és faliképeihez, megfejtetlenül maradt egykori vágyaihoz panhálózta. Így azonban „szellés” új lakásában is a magány várja, talán még tökéletesebb, mint az előbbiben — a film megkapó záró jelenete —, mert itt már tanúja sem maradt álmokkal és régi slágerek hangjaival zsúfolt egyedüllétének. A kritika általában azt szokta méltányolni, ha egy rendező fölé- be kerekedik az irodalmi anyag- nak, a film sajátos eszközeit, ön- s állóságát az irodalommal szem- I ben érvényesíti. Elek Juditnak a Sziget a szárazföldönben egy más, legalább olyan nehéz feladat sí- t került: a film sajátos eszközeivel, finom ráérzésével és megértéssel teremtett meg a vásznon — egy irodalmi novellát. E munkájában egyenrangú alkotótársa volt az operatőr, Ragályi Elemér. Az ő mozgékony kézikamerájával sokoldalúan, mégis szűkszavú ökonómiával írják le a figurákat, a helyzeteket. Jórészt ennek köszönhető, hogy — végig a valóság talaján maradva — a film mégis sokat megéreztet a könnyű, furcsa, álomszerű lebegésből. Az öregasszonyt Kiss Manyi játssza. Játéka éppoly hibátlan, finom és természetes, mint nemrégi felejthetetlen alakítása során a Hogy szaladnak a fákban, mégis erőtlenebb. Az ő alkatából, játékának színei közül, hiányzik a a zárt magány, a tárgyakba való kapaszkodás, az elveszettség igazi átélése, rokonélménye, az öregasszony „bogarasságának” sok apró vonása. Ez alkati idegenség ellenére, ha némileg egyszínűen is, pusztán játékának szuggesztivitásával, s nem érzelmi rezonancia nélkül, sikerült megteremtenie a filmen ezt a furcsa öregasszonyt, aki már önmaga számára is szinte csak puszta emlék. Hegedűs Zoltán Bölönire emlékezve Bölöni György tíz éve halott, de életművének értéke — Ady monográfiája, Táncsics könyve, három vaskos kötetet kitevő publicisztikája és műkritikája, kivételes életének példája — növekszik az időben. A századelő nagy nemzedékéhez, Ady, Bartók, Szabó Ervin, Lukács György, Jászi Oszkár nemzedékéhez tartozott. Eszmeileg a magyar polgári progresszió élcsapatához csatlakozott: ellenzéki ideológia volt ez, és mint ilyen, ha nem is forradalmi, de határozottan haladó. Polgári osztálycélokat rögzített, de egy polgári demokratikus forradalom érési idejében, amikor a polgári demokratikus elképzeléseknek csak a proletariátussal szövetséges politika adhatott realitást, ezért a történelmi mozgás a polgári radikalizmus híveit gyakran sodorta érdekközösségbe a proletariátussal és a társadalmi haladás irányát tekintve, céljaik egybeeshettek a munkásmozgalom érdekeivel. Később, a forradalmak hatására, Bölöni levonta a történelmi fordulatok helyes konzekvenciáit, felismerte a fejlődés logikáját és a felismert igazságot szolgálta: előbb kommunisták szövetségese, majd kommunista lett. A teljesítmény kivételességét jelzi, hogy a polgárság időközben — föladva egykor radikális eszményeit — a feudalizmus támadásából a történelmi küldetését betöltő proletariátus előtti védekezésbe szorult. Eszméinek egyívűsége, töretlensége tette lehetővé Bölöni György számára, hogy egységes koncepciójú kritikai életművet alkothasson. Irodalomkritikai szemlélete forradalmian új: egyszerre csatázik a teljes irodalmi szabadságért és az irodalom társadalmi elkötelezettségéért, az irodalom forradalmáért és a forradalmi irodalomért. A századelő konzervatív irodalmi erőivel szemben a haladó polgári törekvésekért, a népnemzeti epigonizmus eszményével szemben a közvetettebb, stilizáltabb, „dekadensebb” irodalomért, és ezzel egy időben a plebejus demokrata tendenciákért, a bontakozó szocialista törekvésekért. Az elsők egyikeként ismerte fel Ady nagyságát, mégpedig érdemi nagyságát. Ady és a modern irodalom mellett foglalt állást nemcsak a konzervatív kritika, hanem az akkori Népszava vulgármarxizmusa ellenében is. Rotációs papíron fedezte fel önmaga és a széles nyilvánosság számára 1911- ben a politikus forradalmár Adyt, a korabeli magyar sorskérdések legjobb megszólaltatóját, és ugyanezt az Adyt védi meg 1934- ben — Az igazi Ady bán — méltatlan kisajátítóival szemben. Illyés Gyula így méltatta akkor vállalkozását: „Ha van Ady eszméinek, temperamentumának képviselője és folytatója, ő az" Képzőművészeti kritikusként a korszak legtehetségesebb és leghaladóbb — és ma már a művészettörténet tanúsága szerint is legjelentékenyebb — festői csoportjához, a Nyolcakhoz csatlakozott. A Nyolcakhoz, akik európai törekvésekkel egyidőben keresték a választ a festészet legújabb kérdéseire. Cikkeinek javát a Nyolcakéról írta, kritikusi működésének gerince a Nyolcak művészetének értelmezése: mellettük állva, értük harcolva szegült szembe a politikai reakcióval, a romantikus megrögzöttségű művészetelmélettel és a közönség , alpári igényeivel és kulturálatlanságával. Későbbi korszakokban — amikor bizonyos primitivizáló szemlélet a művészet és közönség feszültségmentes viszonyát időnként a művészet lealacsonyításával vélte megoldhatni — azokat az irányzatokat, melyeknek sikeréért küzdött Bölöni, formalistának minősítették. Ebben az időben— mikor meg kellett volna tagadnia korábbi állításait, vállalt elveit — nem írt képzőművészeti kritikát. Az ő kritikusi éleslátása igazolódott. 1958-ban A magyar forradalmi művészet kiállításán az ő igazsága fénylett fel. Felelősséggel írhatta egyik utolsó cikkében : „ ... hogy a magyar művészet a felszabadulás utáni esztendőkben sematizálódott és tévútra ment, teremtő művészet helyett leíró festészetté vált, a forradalmi hév zsánerképekben zsugorodott össze, a témák meölték a nívót, az előadásmód, ahelyett, hogy a mai levegőt lehelne, új formákba merevített akadémizmussá vált, történelmi feladatokat százesztendős szemlélettel és művészi felfogással próbált megoldani, abban annak is nagy szerepe van, hogy a fejlődés folytonossága megszakadt, valahogy ezt a generációt a fejlődés útjából félretették”. Hírlapíró volt, a század egyik legjelentékenyebb magyar publicistája. Publicisztikája a radikális szemlélet erényein nőtt naggyá. A közvélemény forradalmasításának a tízes években a Világ volt az egyik legfontosabb orgánuma, melynek Bölöni majd egy évtizeden át vezető munkatársa. „Nevezetes napilap volt ez, nagy szerepet játszott a magyar értelmiség fejlődésében és forradalmasításában. Az Ady által nyugtalanított emberek, a jobb létre törő szellemiség ebből a lapból kapta világnézeti táplálékát, a haladás és változások vágyát” — értékelte egykori szellemi otthonát az emlékező Bölöni. Eszmék és elvek harcosa volt, Ady szavaival, „szentlélek lovagja, becsületes újságíró” olyan korban, amikor a világnézet volt a legnagyobb luxus egy hírlapíró számára. A fasizmus előretörése idején egyre világosabban látta, hogy az igazi demokráciát a szektarianizmussal szembeszegülő kommunista mozgalom valósíthatja meg. Cselekvő antifasizmusa a francia kommunisták harcostársává, Barbusse barátjává avatja őt. Tudta, mi az igazi patriotizmus: a német megszállás alatt írta Táncsics könyvért, amit a felszabadult Magyarország egyik politikai tankönyvéül szánt, s közben cselekvően részt vett a francia ellenállásban, ő alapította a magyar demokratikus erők öszszefogó szervezetét,amely Magyar Függetlenségi Mozgalom néven vált tömegszervezetté, és becsületet szerzett a magyarságnak az itthoni hivatalos fasiszta vonal ellenében. 1945 tavaszán Bartók Bélával, Károlyi Mihállyal és Vámbéry Rusztemmel együtt választották a magyar nemzetgyűlés tagjává. Egy francia újságíró villáminterjúban érdeklődött programja felől: „A program? Semmi más, mint amiért huszonhat éven át dolgoztam, amit itt, Párizsban mindig hangoztattam: a megalkuvás nélküli demokrácia, a Horthy-rendszer gyökeres felszámolása, új, szabad Magyarország építése.” Morális hitét, politikus tapasztaltságát a kommunista párt messzetekintő, konstruktív programjának szolgálatába állította. " • Felismerte azt is, hogy a megváltozott társadalmi viszonyok most lehetőséget adnak arra, hogy bekapcsolódjunk a szocialista világirodalom áramkörébe. Széles látókörű, internacionalista szemléletű, a polgári radikalizmus legjobb hagyományait vállaló forradalmi entellektüel létére a provincializmustól féltette legjobban irodalmunkat. Logikus tehát, hogy az 1956-os ellenforradalmi tendenciákban is a nacionalizmust érezte a legveszélyesebbnek. Az írószövetség szétesése idején fe- ■ lelőssége tudatában vállalta az akkori légkörben nem túlságosan népszerű feladatot: az irodalmi élet újjászervezését kommunista írók kis csoportja élén. Ez az akciója, életművének ugyanolyan irodalomtörténeti érvényű része, mint Az igazi Ady. Erki Edit