Népszabadság, 1969. október (27. évfolyam, 228-254. szám)

1969-10-09 / 235. szám

A francia külügyminiszter ma érkezik Moszkvába Maurice Schumann francia kül­ügyminiszter csütörtökön hivata­los látogatásra Moszkvába érke­zik. Schumann látogatása az első magas szintű szovjet—francia ta­nácskozás Pompidou elnök hiva­talba lépése óta. TUDÓSÍTÓINK, HÍRMAGYA­­RÁZATAI: PÁRIZS Schumann francia külügymi­niszter csütörtökön kezdődő öt­napos moszkvai látogatásától Pá­rizsban a korábbi francia—szov­jet együttműködés folytatását és továbbfejlesztését várják. Franciaország mindenekelőtt ipari exportjának minél nagyobb arányú növelésétől reméli gazda­sági helyzetének megjavítását. A Renault autógyár példája, amely viszonylag rövid idő alatt há­romszorosára növelte a Szovjet­unióba — és alaposan megemelte más szocialista országokba — irányuló exportját, nagyon csá­bító más iparágak számára is. A viszonzásképpen a Szovjetuniótól vásárolt áruk és nyersanyagok, különösképpen a földgáz iránt szintén nagy az érdeklődés. A francia—szovjet „nagybizott­ság” munkájának eddigi gyakor­lata szerint a külügyminiszter ál­talában az ülés megnyitásán vesz részt, a munkát a továbbiakban a szakminiszterek végzik. A francia külügyminiszternek így bőségesen marad ideje Moszkvában a két országot kölcsönösen érintő kér­dések megtárgyalására, valamint véleménycserére általános nem­zetközi kérdésekben. A nagy tekintélyű Le Monde határozottan tudni véli, hogy szó lesz Pompidounak jövő tavasszal — washingtoni útja után — a Szovjetunióba teendő látogatásá­ról is. Igaz, ezt a hírt hivatalosan nem erősítették meg, sőt más la­pok szerint a francia köztársasági elnök moszkvai útjára csak később kerül sor. Abban viszont Párizs­ban valamennyi politikai megfi­gyelő egyetért, hogy Schumann mostani útja ismételten kifejezés­re akarja juttatni azt, amit Pom­­pidou hivatalba lépése utáni első nyilatkozatában hangsúlyo­zott: Franciaországnak a Szovjet­unió irányában követett politiká­jában nincs változás, az új kor­mány ebben továbbra is elődje útján halad. Fábián Ferenc MOSZKVA Schumann október 14-ig tartóz­kodik a Szovjetunióban, így ő fog elnökölni a szovjet—francia ve­gyes tudományos műszaki és gaz­dasági együttműködési bizottság — röviden: „Grande Comission” — jövő héten a szovjet főváros­ban kezdődő ülésszakának meg­nyitásán is. Maurice Schumann egyúttal „bemutatkozó látogatásra” érkezik Moszkvába, azután, hogy a le­mondott De Gaulle örökét Pom­­pidou vette át s ezzel Franciaor­szág új vezetést kapott. Minthogy pedig egyes nyugat-európai fővá­rosokban is az új vezetéstől új, a De Gaulle-étól különböző külpoli­tikát — az atlantizmus erősödé­sét, a szovjet—francia kapcsola­tok gyengülését — remélték, a­­francia külügyminiszter moszk­vai útja bizonyító erejű: az új francia kormányzat is a két or­szág további együttműködésének álláspontján áll. Ezt a tendenciát látszik meg­erősíteni egyébként az is, hogy francia részről a Szovjetunióval való tudományos, műszaki gaz­dasági együttműködés erősítése iránt az érdeklődés tovább nö­vekszik. Schumann után néhány nappal a kormány gazdasági, pénzügyi csúcsminisztere, Gis­­card d'Estaing is Moszkvába lá­togat, hogy vezesse a jövő hétfőn nyíló Grande Comission üléssza­kán a konkrét tárgyalásokat, amelyekre egyébként még több más francia miniszter is eljön Moszkvába. Nemes János Kommunista és szocialista képviselők Pompidou fogadásán Georges Pompidou francia köz­­társasági elnök a hagyományok­nak megfelelően fogadta a fran­cia nemzetgyűlés irodájának tag­jait. Sok év óta azonban most történt meg először, hogy az el­nöki fogadáson a nemzetgyűlés irodájának valamennyi tagja, a kommunista és a szocialista kép­viselők is megjelentek. De Gaulle tábornok elnöksége idején ugyan­is, tiltakozásul a tábornok hata­lomra jutásának körülményei el­len, a szocialista és a kommunis­ta képviselők bojkottálták az Elysée-palota rendezvényeit. A szocialista párt nemzetgyűlé­si képviselőcsoportja, amely a Demokrata-Szocialista Baloldali Szövetség képviselőcsoport­j­ának megszűnése után alakult, ismét Gaston Defferre marseille-i pol­gármestert választotta meg elnö­kéül. A nemzetgyűlés 13 radiká­lis párti tagja, mivel nem tud önálló képviselőcsoportot alakí­tani (ehhez legalább 30 képviselő szükséges), úgy döntött, hogy ad­minisztratív tekintetben csatlako­zik a szocialista képviselőcso­porthoz, de nem fogadja el annak kötelező szavazási fegyelmét. Zavargások Montrealban Mint a kanadai hírügynökség jelenti, kedden este Montrealban körülbelül kétszáz gépkocsivezető nagyszabású tüntetést rendezett a Murray Hill közlekedési vállalat helyiségei előtt. Az összetűzések során egy gépkocsivezető életét vesztette, tíz pedig megsebesült. A gépkocsivezetők a vállalat mo­nopolhelyzete ellen tiltakoztak. A gépkocsivezetők, akik több év óta harcolnak a Murray Ilill­­monopóliurg ellen, a városi rend­őrök és tűzoltók sztrájkját hasz­nálták fel arra, hogy támadást intézzenek a vállalat intézmé­nyei és garázsai ellen. Több autóbusz ablakait betörték. A kanadai nagyváros — har­minc év óta először — kedden reggel gyakorlatilag rendfenn­tartó erők nélkül maradt, mert 3700 rendőr és 2400 tűzoltó sztrájkba lépett béremelési kö­veteléseinek alátámasztására. Kedden, néhány órával a rend­őrök sztrájkjának megkezdését követően gengszterek Kanada legnagyobb városának tíz bank­ját kirabolták, s ezenkívül több üzletet megtámadtak. Quebec tartományból erre mintegy nyolc, száz rendőrt küldtek Monrealba. Tekintettel a Montrealban ki­alakult helyzet súlyos voltára, a québeci kormány úgy döntött, hogy igénybe veszi a hadsereget is. A Quebec közelében állomá­sozó 22. gyalogezredet repülőgé­pen Montrealba szállították. Jelentések szerint a montreali rendőrök és tűzoltók eleget tet­tek a nemzetgyűlés felhívásának és helyi idő szerint szerdán, éj­fél után egy perccel szolgálatba álltak. (AFP) Terjed a hatfői szemetessztrájk (Tudósítónk telefonjelentése.) Tizenöt napja halmozódik a szemét London utcáin és udva­rain. A fővárosban egyetlen ke­rület kivételével teljes a szeme­tesek sztrájkja, amely már több mint hétmillió embert érint és más városokra — például Man­chesterre — is kiterjedt. A sze­méthordók, akik az ország leg­alacsonyabban fizetett munkásai közé tartoznak, béremelést köve­telnek, s több helyen csatlakoztak hozzájuk a tanácsi alkalmazás­ban levő más fizikai dolgozók is, mint utcaseprők, sírásók, park­őrök, iskolai autóbuszvezetők stb. . smmmam 1969. OKTÓBER 9. VÁLLALATI ÁRPOLITIKA Ne a fogyasztó kárára! Újabban a vállalatok öntevéke­nyen élnek már a rugalmas ár­formák adta lehetőségekkel, bár többnyire egyoldalúan, a fogyasz­tók rovására. Viszonylag kevés példát találunk rá, hogy az árak vállalati kezdeményezésre csök­kentek. Emelték ellenben a festé­kek, a lakkok, némely ruházati és háztartás-vegyicikk árát. Sőt több textil- és konfekcióipari vál­lalat már a negyedik negyedévre is jelezte bizonyos pamut-, se­lyem-, len-, kötszövött termékek, fehérneműk drágulását. Szerencsé­re az ilyen jellegű vállalati árin­tézkedéseket részben ellensúlyozza több más cikk (például a fűtőolaj, a benzin) árának központi csök­kentése, a zöldség- és gyümölcs­árak kedvező alakulása, így az átlagos árszínvonal-növekedés várhatóan az idén sem haladja meg a tervezett 2 százalékot. Ez azonban nem mentség a gyakran tapasztalható egyoldalú vállalati árintézkedésekre. Még akkor sem, ha a vállalati dönté­seket minden esetben objektív kö­rülményekkel, a termelési költsé­gek (az anyagárak, a vámok stb.) emelkedésével indokolják. Termé­szetes például, hogy az új cikkek bevezetésével járó többletköltsé­get megfizetjük. De az már kevés­bé, hogy bevált, régi cikkek árát a vállalatok­ általában akkor sem csökkentik, ha a termelékenység emelkedése, a gyártási költség mérséklődése ezt lehetővé tenné. (Arról nem is szólva, hogy az új cikkek rendszerint akkor is drá­gábbak a régieknél, ha bevezeté­sük nem jár külön költséggel.) És az sincs rendjén, ha a vállalatok a gazdasági szabályozóeszközök céltudatos szigorításának és a piaci helyzet alakulásának valamennyi kedvezőtlen anyagi hatását mecha­nikusan a fogyasztókra akarják áthárítani, a kedvező hatások hasznát viszont minden esetben nyereségként könyvelik el. Az a körülmény, hogy sok vál­lalat­­ egyoldalúan „politizál” az árakkal, kettős anyagi kárt okoz­hat. Egyrészt csökkentheti a la­kosság jövedelmének vásárlóérté­két, másrészt feleslegessé teszi, leszereli a gazdálkodás színvona­lának emelésére törekvő vállalati erőfeszítéseket, Így azután előfor­dulhat, hogy a gazdasági eredmé­nyek stagnálása, sőt romlása elle­nére növekszik a nyereség, és a vállalati kollektíva jövedelmét gyarapító részesedési alap. Vagyis néha a nyereségérdekeltség a vál­lalati kollektíva és a fogyasztók érdekeit szembeállítja egymással. A fogyasztó sajátos helyzeténél fogva egyébként sem képes tár­gyilagosan érzékelni az árválto­zásokat. (Bár bizonyos — főként egyes ruházati — cikkek áremel­kedése kétségtelenül nagy, de en­nek körét, szerepét a vevő akarat­lanul eltúlozza összes kiadásai kö­zött.) Az egysíkú vállalati gyakor­lat pedig csak erősíti ezt a túlzá­sokra hajlamos fogyasztói néző­pontot, azt a felfogást, amely nagyarányú drágulást emleget, sőt az áremelkedést a reform lényegé­vel azonosítja Pedig a reform keretében az új rugalmas ármechanizmus bevál­totta a hozzá fűzött reményeket. Félreérthetetlenül bebizonyoso­dott például, hogy nem kell inflá­ciótól, általános árszínvonal-emel­kedéstől tartani. Szocialista álla­munk ma is rendelkezik mind­azokkal az eszközökkel, amelyek a gazdaság stabilitásához, kiegyen­súlyozott fejlődéséhez, a dolgozók életszínvonalának emeléséhez szükségesek. Az áruellátás javítá­sával, a választék bővítésével, a verseny adta lehetőségek haszno­sításával, fokozott ellenőrzéssel meg lehet akadályozni a megala­pozatlan és indokolatlan áremelési törekvéseket, s erősíteni lehet azt az egészséges vállalati árpolitikát, amelyben az árak nemcsak felfelé, de lefelé is mozognak. Kovács József VEZETÉS A harmadik feltétel Jól ismert az a sokat emlege­tett hármas követelmény, ame­lyet vezető beosztásban levők elé állítunk: politikai megbízhatóság, szakmai tudás és vezetői készség. Manapság azonban gyakran ta­pasztalható, hogy az első két fel­tételnek megfelelő embert k­öny­­nyebben, általában nagyobb biz­tonsággal találnak, mint olyat, aki a harmadik követelménynek is hiánytalanul megfelel. Márpe­dig a tapasztalatok azt mutat­ják, hogy az első és második kö­vetelmény érvényesülése sem elég, ha hiányzik az a sajátos adottság, tehetség, amit vezetői készségnek nevezünk. Némiképp frisse­k ezek a ta­pasztalatok. Nem mintha elméle­tileg nem­ tudtunk volna róla ko­rábban is, ám gyakorlati gon­dunkká az új mechanizmus nyúj­totta lehetőségek és feladatok közt vált igazán. Amint a jogkö­rök és a felelősség decentralizá­lásával a vezetői gondok decent­ralizálása is együtt jár, úgy válik a helyi feladatok megoldásában a vezetői készség is egyre pótolha­tatlanabbá. Példaként ne is a piackutatást, a gyártmányfejlesztést, a beruhá­zást vagy egyéb termelési gondot említsük, hanem más valamit. Ez a jelenség különösen szembe­tűnő a mai „fluktuációs” világ­ban, amikor semmiféle központi rendelkezés nem kényszeríti a munkahelyükhöz való hűségre az embereket. A vélt vagy valódi munkaerőhiányra panaszkodó gyárak közül láthatóan csak azok tudják ezt a hűséget megteremte­ni, amelyek nevelni és ösztönözni is tudnak rá és amelyek meg is becsülik azt. Kétségtelen, vezetői képesség kell annak megértésé­hez is, hogy az igazi mun­kahelye­ken nemcsak eladható terméke­ket kell produkálni, hanem meg­tartható szakembergárdát, szün­telen anyagi-erkölcsi megbecsü­lést, sőt vezetői utánpótlást is. Mi sem könnyebb, mint mind­ezt elmondani. Csakhogy amíg a politikai megbízhatóság és a szakmai értékek elbírálására elég­gé kialakult és megbízható mér­cék vannak, a vezetői készség megítélésében már jóval több a bizonytalankodás. Nincsenek sé­mák, és jó is, hogy nincsenek. De az már probléma, hogy a vezetői készség mérlegelésére szolgáló szempontjaink túlságosan általá­nosak és így a kelleténél többször nyitnak kaput az ösztönösségnek, a szubjektivizmusnak, a megalku­vásoknak vagy a semmi jóval sem kecsegtető kísérleteknek. Ha azt mondjuk, és a párt már évek óta mondja, hogy a személy­zeti munkát tudományosabbá kell tenni, akkor ez ma különösen ér­vényes arra, hogy legyen már gazdaságpolitikai koncepciónkhoz igazodó, tehát azt segítő és tudo­mányos alapokon nyugvó mód­szerünk és rendszerünk, amely segít a harmadik, de az első ket­tővel egyenértékű követelmény biztosabb és általánosabb érvé­nyesítésében. Alighanem még a fejlett tőkésországok gyakorlatá­ból is tanulhatnánk e vonatkozás­ban. Ha nem dolgozunk ki sürgősen ilyen tudományosan megalapo­zott módszereket, akkor a sze­mélyzeti munka, a vezetési stílus könnyen elmaradhat az új termé­kek és technológiák korszerű színvonala mögött. Ez pedig — végső soron — ezekre a termé­kekre és technológiákra is vissza­hat. Cserhalmi Imre TUBERKULÓZIS Nem ital meg gyermek. Ismerősöm kissé ingerült, és megint ugyanazért: az esedékes tüdőszűrés után menetrendsze­rűen megkapta az értesítésit, hogy saját érdekében keresse fel a tü­dőgondozót. Valamikor, sok év­vel ezelőtt ugyanis tbc-fertőzés miatt szanatóriumi kezelésen esett át, azóta mindig „kiszűrik”, mert bér teljesen egészséges, a röntgen ma is kimutatja a beteg­ség emlékeit. „Most megint me­hetek kontrollra” — dohogott is­merősöm, nem valami rózsás hangulatban, mert elpazarolt idő­nek tartja a gondozóban töltött időt. Mi tagadás, csakugyan szigorú a tüdőszűrések rendszere, nehéz, sőt többnyire esélytelen próbál­kozás kibújni a kötelező „ernyő­­fényképezkedés” alól, de éppen ez az a kényszer, amit csak helye­selni lehet. A BCG-oltások és az időszaki szűrések kötelezővé téte­lével kezdődött meg hazánkban a harc a tuberkulózis ellen. Ez a szervezett egészségügyi támadás a streptomicinből, valamint más nagy hatású gyógyszerből álló muníció segítségével talán a leg­több eredményt érte el a külön­böző betegségek visszaszorításá­ban. A tbc-statisztikában nem is lenne olyan összevetésnek értel­me, amely a háború előtti hely­zethez hasonlítja a mait, hiszen akkoriban a gümőkór még nép­betegség-méretekben pusztított. De még a 10—12 évvel ezelőtti állapotokhoz képest is jelentős a javulás: napjainkban egyharma­­dával kevesebben halnak meg tbc-ben, mint 1957—58-ban, s az elhalálozottak is főként a legidő­sebb korosztályokból kerülnek ki. Ez az adat azonban egyúttal azt is mutatja, hogy a szervezett küzdelem, a korszerű megelőző­gyógyító módszerek mellett sem lehet a tuberkulózist legyőzöttnek tekinteni. Évente még így is tíz­ezernél több az új m­egbetegedés, és az összes tbc-s betegek száma megközelíti a százezret. Megint­­csak hozzá kell tenni ehhez az adathoz, hogy nagyrészt öreg em­berekről van szó. Nem szívesen írja le az ember, mert eléggé el­koptatott, de nem lehet kikerülni a kifejezést: a múlt­ öröksége, hogy még viszonylag igen magas a felnőtt tbc-betegek száma. A gümőkór elleni küzdelemben te­hát koránt sincs itt a fegyverleté­tel ideje, szakemberek szerint mintegy 10—15 év múlva érjük el azt a szintet, amelyet ma a 4—5 legfejlettebb ország képvisel. Elértük viszont a néhány leg­fejlettebb ország szintjét a gyer­mekek vonatkozásában. Tavaly — és ezt az ember legszívesebben csupa nagybetűvel írná — egyet­len magyar gyermek sem halt meg tuberkulózisban, s alig több mint kétszáznál fedeztek fel fer­tőzést. Ez már olyan eredmény, amelyre fenntartás nélkül büsz­kék lehetünk, s amelyet elfogad­nának sajátjukként nálunk gaz­dagabb s a tüdőgyógyászatban nagyobb hagyományokkal rendel­kező országok is. A tuberkulózis elleni eredmé­nyes küzdelem előfeltétele az, hogy a lakosság mind egészsége­sebb életkörülmények közé kerül. Ez a dolog társadalmi oldala. A javulásban nagy szerepe van azonban az orvosoknak, egészség­­ügyi dolgozóknak is. Ma kezdő­dik a Magyar Tudományos Aka­démián a tüdőgyógyászok három­napos nagygyűlése, s ez is alka­lom arra, hogy köszönetet mond­junk a tuberkulózis elleni küzde­lem első vonalában harcolóknak sikeres és áldozatos tevékenysé­gükért, s további eredményeket kívánjunk humanista küzdelmük­höz. Árkus József

Next