Népszabadság, 1969. október (27. évfolyam, 228-254. szám)

1969-10-09 / 235. szám

6 VIETNAMI TUDÓSÍTÓNK RIPORTSOROZATA w ^ s i ® ji * tjpi i h nipip HBr * i ly * sb he NÉPSZABADSÁG 1969. október 9. csütörtök 7. Kik szállítják az olajat a népháború lángjaihoz? MIFÉLE LÁNYOK EZEK, miféle emberek, hogy e férfiaktól is nagy bátorságot, gyakorlatot és — a lövegkezelőknél — fizikai erőt követelő feladatban helytálltak? Nagyon egyszerűek és nagyon hétköznapiak. Parasztok, halászok gyermekei, ugyanolyan lányok, mint bárhol máshol a világon. Semmiféle „hősi” pózt nem tudtam bennük felfedezni, noha ebben a háborúban is, mint a világ minden háborújában, hivatalosan táplálják a heroikus szellemet. Biztos vagyokbenne, hogy ha valamelyik hozzájutna egy nyaklánchoz, egy szép selyemkendőhöz, divatos szépítőszereklelhetetlenek volnának, a vietnami nőknek, sajnos, a mindennapi létfeltételeikhez tartoznak. Azok a lányok, akik a rizsföldeken 50—60 kiló súllyal megterhelve látszólag könnyed futólépésben haladnak, megbirkóznak a több mázsás löveg mozgatásával is, noha tagadhatatlan, hogy ez nem nőknek való A MÁSIK, talán még ennél is fontosabb tényező a szó nemes és valódi értelmében felfogott öntudat. Ez bizonyos fokig ugyancsak történelmi-pszichológiai eredetű jelenség, mert a vietnamiak évezredek óta harcoltak a hatalmas hódítók ellen, s kis nép létükre is nye, akár bravúr, egy bizonyos: jelképei ők a nép önvédelmi-harci akaratának. Beszélgettem velük: ecsetre kívánkozó látványt nyújtottak rioókás ősz szakállukkal, nagyapós külsejükkel, ravaszkás-ironikus modorukkal és öreges, bőbeszédű anekdotázó kedvükkel. A legöregebb Ong nevű 71 éves, a legfiatalabb, Lő bácsi csupán 54 esztendős. Jellemző, hogyan jutottak arra a gondolatra, hogy ők is harcoljanak. Falujukat, amely 15 tanyából áll, az amerikaiak elpusztították. Minden egyes tanyát — legkevesebb — 34 támadás ért. Erre az egyetlen falura 61 ezer különböző méretű bomba és lövedék hullott. Elmondották az 1967. június 23-i nap megrázó történetét. Ekkor különösen súlyos támadást kaptak, minden égett körülöttük, a bombák sok embert megöltek és megsebesítettek. Egy Tai nevű fiatalaszszony például, aki négyhónapos terhes volt, 44 sebet kapott. Meg kellett operálni, hogy kiszedjék testéből a golyósbomba apró, alattomos sörétjeit. Reggel kilenc órától délig tartott a műtét, őt sikerült megmenteni, de a meg sem született gyermek meghalt Thiem asszony, aki nyolchónapos terhes volt, 28 sebet kapott. Khangnak, egy fiatalembernek egész családját — nyolc embert — agyoncsapta a bomba, még a holttestüket se lehetett megtalálni. A Von család 13 tagból állt, mindnyájan ott vesztek az óvóhelyen. S így lehetne vég nélkül sorolni azokat az eseteket, amikor ártatlan polgári lakosok estek közönséges gyilkosság áldozatául... KELL-E TÖBB, hogy felizzítsák egy nép haragját? Ezeket az öregeket — ha szabad így mondani — nem a vietnami hatóságok szervezték meg a harcra, hanem maguk az amerikaiak. A nép dühe az amerikaiak ellen fehér izzásig növekedett, s bizony a vietnami hatóságoknak gondot okozott, hogy a lelőtt amerikai pilótákat gyorsan biztonságba helyezzék. Ez mindig sikerült, s Hanoiban éppen a három szabadon engedett amerikai számolt be a nyilvánosság előtt, hogy földet érésük pillanatától kezdve korrekt bánásmódban részesültek. Amerikai újságírók és tisztek már sokat elmélkedtek azon, miként lehetne megakadályozni a dél-vietnami kikötőkbe befutó hadianyag egy részének átáramlását a partizánok kezébe, mert így ők maguk is a DNFF „fegyverszállítói” Egyszer majd talán azt is megértik, hogy amit Észak- Vietnamban tettek, azzal pedig az olajat szállították a népháború lángjaihoz. Rózsa László (Folytatjuk.) hez, otthon a tükör elé ülne, és fennmaradtak, ellenálltak, megmint minden fiatal nő, izgatottan őrizték nyelvüket, önálló kultúvizsgálná saját hódítóerejét, rájukat, s éber, érzékeny nemzeti Mindenesetre én két fontos tétudatot fejlesztettek ki önményezővel magyarázom, hogy ezek gukban. Ez a nemzeti tudat gona törékeny fiatal lányok szádolkozásukban — talán inkább, munkra elképesztő teljesítménye mint bárhol másutt — összetenóket visznek véghez a harctéren, adott a szocialista eszme és rendmunkában, a család ellátásában, szer befogadásával, hiszen kéz- Az egyik, hogy a kontinentális dettől a kommunisták voltak ázsiai országok — mint Vietnam azok, akik újraébresztették ben— termelőeszközeinek színnük népük, kultúrájuk és joguk vonala alacsony, különösen a me- valódi nagyságának eszméjét. A kőgazdaságiaké. Ezért a tenné- nép úgy érzi, egy gyűlöletes gyárszettel szembeni kemény harc, a matosító hatalom mindent eskerendkívül nehéz testi munka már vet, hogy megölje, elpusztítsa kisgyermek koruktól hozzászok őket. Életük, otthonaik, gyermetatja őket a nehézségek elvisékeik, munkájuk védelme, az emeléséhez. Ugyanazok a köra amerikai vandálság szörnyű megnyilnyek, amelyek egy európai szávonulásai a vietnamiakat minmára — áld hozzászokott a moderre elszánt emberekké tették dern gépek segítségéhez — elvi a Quang Binh és Vinh Linh földjén csak megerősödött bennem az a meggyőződés — s nem én vagyok vele egyedül, —, hogy az amerikaiak a mértéken felüli pusztítások ellenére is sokkal többet vesztettek, mint sem nyertest. B—52-eseik 27 méter átmérőjű krátereket vágtak a földben. Ezeket a bombakrátereket be lehet temetni. De a gyűlöletet, amelyet a népben kiváltottak, nem tudom, el lehet-e temetni néhány generáció alatt. UTAZÁSUNK SORÁN meglátogattuk például Dúc Ninh községet, ahol szakállas nagyapák, reumás és roskatag öregek alakítottak légvédelmi géppuskásegységet, s meg is tették a magukét. Élemedett korú, 12,7 milliméteres légvédelmi géppuskájukkal holdvilágnál lelőttek egy F—44-es felderítő repülőgépet. Mindenki tudja, hogy a korszerű gépek ellen az effajta fegyverek nem hatásosak, és elég kevés a valószínűsége annak, hogy eltalálják és megsemmisítsék az igen gyors és nagy manőverezőképességű harci gépet. De mert e fegyverekből nagy tűzsűrűséget hoznak létre, meg tudják növelni a találat valószínűségét. Akár véletlen volt az öregek fegyverte- Egy halászfalu árvái. Szüleiket amerikai gránátok ölték meg. Válogatás nélkül... Egy elpusztult XV. századbeli pagoda szobrának torzója. MEGJELENT a Kossuth Könyvkiadó könyvbarátai 10 + 1 akciójának hatodik kötete Alain Guérin A SZÜRKE TÁBORNOK A borítón a 6. számú szelvény. fUtó „ WinUi Lapovi zsivut Lapovi zsivut” — Lapovék élnek! Ormótlan betűkkel, krétával rótták fel ezt a feliratot a formátlan romhalmaz falára. Csak egy pillanatig időzött el rajta 25 évvel ez- II előtt az operatőr, aki Minszk felszabadulásának másnapján filmszalagon örökítette meg, mi maradt a nácik kiverése után Belorusszia fővárosából. Szinte látom, hogyan húzza el a száját egyik-másik olvasó. „Már megint a háborúról írnak. A pusztulást, a szenvedést idézik, aztán a partizánharcot, a katonai dicsőséget, a győzelmet emlegetik. Elég volt a borzalmakból, minek újra meg újra felidézni, s minek ismételgetni annyit azt is, hogy győztek, hiszen mindenki tudja. Sem a háborúról, sem a győzelmekről nem lehet már újat mondani.” Eléggé elterjedt ez a nézet, nem is elsősorban nálunk, hanem Nyugaton. Ott még elmélete is keletkezett, amely mindenféle közvélemény-kutatási vizsgálatokkal kívánja bizonyítani: a háborús témától irtóznak az emberek. Akik átélték — úgymond —, szabadulni akarnak az emlékektől, felejteni szeretnének. A fiatal nemzedék pedig úgy érzi, hogy a háborús megpróbáltatások emlegetése szemrehányás ellenük, akik szerencsésebbek. Az ilyen bírálatok elsősorban a szovjet irodalmat, filmet, képzőművészetet és publicisztikát veszik célba, amelyek alkotásaiban a háborús téma most, negyedszázaddal a győzelem után is, nagy, időnként központi helyet kap mindig is azt vallottam, hogy nem ismeri a szovjet életet, a szovjet emberek pszichológiáját, aki a művészeteknek és a napi sajtónak ebben a „háborús tematikájában” valami belülről központilag irányított dolgot, vagy éppen tendenciát lát. A honvédő háború a maga rettenetes szenvedéseivel, erőfeszítéseivel, a katona- és civilhősiesség tömeges példájával, a győzelem elsöprő mámorával mindent meghatározó össznépi élmény. Össznépi a szónak, a minden egyes állampolgárnak legszemélyesebb érintettsége értelmében, össznépi olyan értelemben is, hogy a nemzedéki különbségeken is átível, hiszen a nagyapák, az apák, a rokonok, a nevelők, a kedves emberek személyesen átélt élményforrósága a történelemtanítás áttétele nélkül családias közvetlenséggel áramlik át a gyerekekbe és unokákba, össznépi abban az értelemben is, hogy a háború együtt és egyidőben volt próbája — s milyen izgalmasan győzelmes próbája! — a hazának, a szovjet szocialista rendszernek és az egyedeknek, akik ezért vérüket ontották, minden testi s szellemi erőfeszítésüket áldozták. Nem, a honvédő háború sohasem megunt, elkoptatott „téma” a szovjet életben! Mindezt, mondom, eddig is tudtam, de ez a minszki utazás rendkívüli erővel, megrendítő hatással világította meg bennem ezt a felismerést. S hogy ez miért van így, arról minden szép szónál meggyőzőbben szólnak a száraz tények. Belorusszia 2 millió 220 ezer lakost vesztett a háborúban. Minden negyedik belorussziai a fasizmus áldozata lett. Hatinyban, a föld színéig lerombolt egykori falucskában, amelynek minden lakóját kiirtották a hitleristák, a legmegrázóbb emlékkomplexum erre emlékeztet: az örökmécs és a három nyírfa. A három zöldellő nyírfa a négyből élve maradt, az örök láng pedig a minden negyedik elpusztult beloruszt jelképezi. Kétszázkilenc várost vagy inkább városkát, 9200 falut pusztítottak el a nácik, belőlük ötszázat úgy, hogy kő kövön nem maradt. De a népi ellenállás is példátlan méretű és erejű volt Beloruszsziában. A lélekszámban hazánknál kisebb köztársaság 1 millió 100 ezer lakosa harcolt a szovjet hadsereg soraiban. 370 ezer partizán tette pokollá a gyűlölt megszállók életét. Nemhiába hívják „partizánköztársaságnak Belorussziát! Érthető hát, hogy ennek a hősi múltnak valóban népi szentségként való ápolása, a nemzeti büszkeség kifejezésre juttatása a részvevő személyek megbecsülésén keresztül csakúgy, mint az impozáns emlékművek, minden belorusz legszemélyesebb ügye. Hogy miképp ötvöződik össze a háború, az újjáépítés, a mai legkorszerűbb életforma kialakítása — azt egy, az utazásom során megismert emberek közül talán a legérdekesebb, legegyénibb személynek dióhéjban elmondott életútján érzékeltethetem. Iván Szidorovics a belorusz autógyár igazgatója. Üzeme állítja elő a Belaz típusú óriás dömpert, amelynek billenő tartálya 27 vagy 40, vagy 80 tonna anyagot szállít. (Az utóbbi egyetlen kerekének átmérője két és fél méter, súlya egy tonna.) Az évi 2500 dömper 40 százalékát exportálják, olyan igen fejlett kapitalista országokba is, mint Kanada, az NSZK, Svédország, Anglia, Japán stb. Az igazgató mind szakmai ismereteit, mind stílusát illetően olyan, mint akiről minden kapitalista lapban azt írnák: „Modern szovjet menedzser...” Iván Szidorovics 42 éves. 1927-ben született szegényparaszt családban, Krasznaja faluban, azon a belorusz területen, amely 1939-ig Lengyelországhoz tartozott. 1942-ben a németek agyonlőtték az apját és a falu minden felnőtt férfiút. Nővérét kényszermunkára Németországba hurcolták, ő a faluban, a családban dolgozott. 1944-ben jelentkezett a szovjet hadseregbe, s a harmadik ukrán front soraiban Románián, Bulgárián, Jugoszlávián és Magyarországon keresztül Bécsig vitte hadiútja. Azután a Távol-Keletre került, ahol 1951-ig szolgált. Leszerelése után a minszki autógyárban lakatos lett, és egyidejűleg elkezdte az általános iskola hetedik osztályát. 24 éves korában! Három év alatt végezte el az öt évet, fejezte be a tízéves iskolát, és 1954-ben esti hallgatóként a műszaki főiskolára került. 1960-ban végzett, s micsoda véletlen — vagy tán szovjet jellegzetesség? —, diplomamunkája egy 27 tonnás dömper megtervezése volt, annak, az akkor még nem létező gépóriásnak a felvázolása, amely most az általa vezetett üzem főterméke. Közben 1958-ban átkerült műhelyvezetőként a Belaz-gyárba. 1961 óta (34 éves volt akkor) igazgatója a hétezer munkást foglalkoztató üzemnek, amely profilját illetően páratlan a Szovjetunióban. Közben megszerezte a műszaki tudományok kandidátusa fokozatot, s most készül doktori disszertációjára. Az idén a gyár 11 dolgozója társaságában a 80 tonnás Belaz dömper kimunkálásáért állami díjat kapott. 1969-ben elkészül a gyárban a még nagyobb, a 120 tonnás dömper mintapéldánya is. Lapovi zsivat” — Lapovék élnek. Erről értesítette a lerombolt Minszkben a családot, az ismerősöket, az egész világot az a bizonyos krétával rótt felírás a romházon. Hiszem, hogy jelképesen az egész belorusz, sőt az egész szovjet nép nevében is értesített ez a felhívás, mindazok nevében üzent, akik a háború után kiléptek a romok közül, s hozzáláttak az építéshez. De hogy mennyi megszentelt véráldozat, mekkora össznépi erőfeszítés tette lehetővé, hogy újra elindulhassanak, azt sohasem felejtik. Minszk, 1969. október.