Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-03 / 281. szám

1989. december 3. szerda NÉPSZABADSÁG Mestrovic szobrai Henry Moore után két évvel századunk szobrászatinak egy másik óriása érkezett el Bu­dapestre: Ivan Mestrovic Jugo­szláviában levő műveiből rendez­tek kiállítást a Szépművészeti Múzeum üvegcsarnokában. Csak­nem egy fél évszázad termésé­ből, az 1908—1946 között készült alkotásokból válogattak a tárlat rendezői. És hogy a kiállítás en­nek ellenére nem mutatja be Mestrovic művészetét, annak ob­jektív és szervezési okai egyaránt vannak. Mestrovic egy horvát faluból került a századfordulón Bécsbe, és itt az akkori haladó irányzat­hoz, a szecesszióhoz csatlakozott. Később az expresszionizmus ha­tott rá, majd ezt a jelleget egyre inkább elnyomta a környezetének hagyományaiban és igényeiben gyökerező klasszicizálás. Szobrai­nak jelentős része vallásos tárg­yú (amikor Jugoszlávia megszállása­kor a németek letartóztatták, a pápa közbenjárására szabadult, és el is készítette XI. Pius szob­rát), és ezek a művek mozdítha­­tatlanok: ilyen a fa dombormű­vekkel burkolt falú MeStrovic­­kápolna, és ilyen egyik legfonto­sabb épülete, egy gazdag dubrov­­niki család sírboltja, a Brack­­­mauzóleum. Fő műv­einek egy má­sik csoportja Amerikában látha­tó, például a chicagói Michigan Park bejáratánál álló Nyila­­zó indián, Mestrovic expresszív korszakának legszebb műve. Vagyis­­ ami a spliti és a zág­rábi múzeumban található, az szükségképpen csak töredék. Ezt a nehézséget természetesen semmilyen vándorkiállítás nem tudta volna leküzdeni. Az azon­ban biztos, hogy a Szépművészeti Múzeum üvegcsarnoka sem kellő fényt, sem megfelelő távlatokat nem nyújt ahhoz, hogy a szobro­kat- lássuk — ilyen zsúfoltságban csupán tudomásul vehetjük, hogy itt vannak. Míg a Műcsarnok Moore- és Amerigo Tot-kiállítása teljes értékű élményt nyújtott,, a Hősök tere másik oldalán csak következtethetünk Mestrovic iga­zi nagyságára. Az egész kép töredékes vol­táéig ragyogó részletek kár­pótolnak. Itt van a klasszikus szépségű korai márványszobor, az Emlékezés. Itt a Jób két változa­ta, amely negyven év stílusválto­zását­ jellemzi. A Vesztaszűz ülő szobra dekoratívan kanyargó kör­vonalaival a 10-es évek szecesz­­sziós korszakának legszebb alko­tásai közé tartozik. A Mestrovic-életmű vallásos korszakait Keresztelő Szent Já­nos, János és Lukács evangélista szobra, egy Madonna és egy meg­hökkentően szép keresztre feszí­tett Krisztus-vázlat képviseli. A török fennhatóság alá tartozó dél­szláv államokban a keresztény hit azonban nem egyszerűen val­lás volt, hanem a nemzeti lét egyik meghatározó ereje, és Mestroviénál is összekapcsolódik ez a két fogalom. (Az egyik nagy Mestrovié-monográfia címében „szobrásznak és hazafinak” neve­zi a művészt). A kiállítás kiemel­kedő darabjai azok, amelyek a Balkán szabadságharcának, a ri­gómezei csata hőseinek állítanak emléket (Mikos Obaic és Marko Kraljevic szobra). Ebbe a sorba tartozik — de egyben a modern szobrászat remekei közé is — a Horvát Történelem, ülő asszony az egyiptomi írnokszobrok pózá­ban, aki glagolita betűs könyvébe jegyzik a horvátok történetét. Az amerikai indiánszobrokon kívül kétségtelenül ez Mestrovic főműve, és ha csak ezt láthatjuk, már az is komoly élmény. Hogy elsikkadt egy igazán nagy él­ményt adó tárlat lehetősége, az nem a kiállítás rendezőin múlott. A látogatók csak egyet tehetnek: teret, tárlatot, levegőt képzelnek a szobrok köré. Mert ez, sajnos, az üvegcsarnokban nincsen. Székely András KULTURÁLIS HÍREK A ZENEI ÉLET húsz éve az NDK-ban címmel reprezentatív kiállítás nyílt kedden az NDK budapesti kulturális központjá­ban. HO SI MINH emlékére rendez irodalmi estet december 5-én este az Irodalmi Színpad. A műsorban a többi között Mikes Lilla, Pécsi Ildikó és Koncz Gábor lép föl. AZ V. MISKOLCI GRAFIKAI BIENNÁLÉ december 7-én nyílik meg a Miskolci, Galériában. A MAGYAR RENESZÁNSZ ZENEKAR bemutatkozó hangver­senyeire december 8-án este ke­rül sor a budai Várpalotában. F. KUN MÁRTA festőművész tárlata december 6-án nyílik a Fővárosi Művelődési Házban. A kritikus dolgát is megköny­­nyíti, hogy az antik remek­művek olvasó- és nézőközönsége megsokszorozódott: szükségtelen­né vált a drámák irodalomtörté­neti jellemzése (lapunk hasábjain is önismétlésnek hatna). Annál igényesebben lehet és kell figyel­nünk a színpadi produkció érté­keire, de a problematikusnak vagy hibásnak érzett mozzanatok­ra is. Merész vállalkozás egy eszébe eűríteni Szophoklész tragédiájá­nak és Arisztophanész komédiá­jának előadását, bár a megrendü­lés, megtisztulás és duhaj vidám­ság társítása ugyancsak görög ha­gyomány. Félő volt, hogy a fe­szült összpontosítást kívánó tra­gédia túlságosan is kifárasztja a nézőket (ez, sajnos, be is követ­kezett a sűrű nyolcvan perc folya­mán), a vígjáték sodra és látvá­nyos derűje azonban Nógrádi Ró­bert rendező bátorságát igazolja. Egészét tekintve, igényes előadást nyújt a pécsi Nemzeti Színház együttese. A tragédia megelevení­­tésében több az önállóság, de több vonatkozásban lehet vitatni is a játék stílusát: a komédia játékter­ve jóval hagyományosabb, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) meg­győzőbbnek bizonyul. Szophoklész remekét Babits Mihály nagyszerű fordításá­ban adják elő, az önmegismerés­ben felmagasztosuló hős egyik mondatát választva szellemi mot­tóul: „Nékem látni s tudni kell..." Iszonyatos árat fizet Oidipusz azért, hogy inkább vállalja a tu­dást, mint a látszatboldogságot; öntudatlan vétkének fel­tárul­kozá­sa — dramaturgiáikig is hason­­líthatatlan dinamikával — testi vakságba, magányba, idegenbe, nyomorba kergeti. A vaksors go­noszságánál­ és a bűnbe hajszolt ember igazságszomjának monu­mentalitása ütközik össze a da­rabban. Éppen az emberi tragé­diát kívánta kiemelni a rendező azáltal, hogy kamarai stílusú elő­adást teremtett: a belső történé­sek intellektuális magvára össz­pontosít minden erőt és figyel­met, inkább elmondatja, mint el­játszatja a drámát. A főhőst ala­kító Bánffy György fojtott logiká­val érzékelteti a felismerés és vállalás láncolatát, s csak hirte­len kikötésekben, majd a záróje­lenetben alkalmaz érzelmi megol­dásokat. Csupán az Iokasztét ját­szó Labancz Borbálának van módja és képessége az emberi tel­jesség szophoklész­ felfogásának sejtetésére. Az együttes egészét némileg elszürkítő, dokumentáló segédkezésre korlátozza a túlontúl racionális elképzelés. Kevés az ár­nyalás, elsikkad a fenség és a tragikus irónia. A­ kamarastílussal lehet igazol­ni a díszletek vázlatosságát. Fáj­dalmas meghökkenést kelt viszont a jelmezek zavaros terve. A ren­dezés alapproblémája, hogy a kó­rust mellőzve, négy thébai pol­gárt beszéltet. Nem Arisztotelész szavaival kívánom ezt vitatni („a kart egységként, mint valamely hőst kell szerepeltetni”), hanem a megvalósítás sikertelenségével: a színészek ide-oda lézengenek, jel­­lemi egyénítésükkel kísérletezni is kár volt, úgyszólván semmi funkciója nincs alakításuknak. Ezerféle módon lehet megren­dezni és eljátszani az Oidipusz királyt. Amit Pécsett látunk, fele­más élményül szolgál; inkább kí­vánhatjuk, mint remélhetjük, hogy a konfliktus kibontásának értelmi tisztasága — az előadás igazi értéke — rögződjék meg a nézők emlékezetében. A­üszisztraté kevesebb lehe­tőséget nyújt a stílusvariá­­lásra. Az athéni asszonyok béke­vágya és végül is eredményes sze­relmi sztrájkja oly egyértelmű, hogy csak a nyelvi és színészi megoldásokat lehet módosítani, magát a koncepciót Arisztopha­nész diktálja és óvja ma is. A pécsi előadás a jó évtizede Buda­pesten játszott változatot követi: Arany János fordításának felhasz­nálásával fordította és a betéteket írta Devecseri Gábor, zenéjét szer­zette Polgár Tibor. Máris meg kell torpannom: a koncepció végleges­ségét az eredeti műre, nem a be­tétekre értettem az imént l­eme­zekkel (ha a tolmácsolok szüksé­gesnek vélik) vidáman meg lehet tűzdelni Arisztophanészt. A szel­lemi azonosulás és a siker most is meggyőzőnek tetszik ... Maga az előadás kitűnő! A bé­kevágy és a malackodás oly ter­mészetes emberi egységbe forr mindvégig, hogy a kacagás új meg új hullámait kelti visszhan­gul. Hadd kezdjük a külsőségek­kel: Vata Emil élénk színű, athé­ni hangulatú díszletei ugyanolyan megkapóak, mint Vágó Nelli jel­mezei (akinek a textíliák szűk­markú adagolása miatt is hálásak lehetünk). Viharos ritmus, meg­annyi apróság gondos kimunká­lása, színpadi beszéd, zene és tánc összhangja, de kiváltképpen az együttes töretlen összjátéka ér­vényesíti Nógrádi Róbert lendü­letes elgondolásait. A villanásnyi szerepeket is fegyelmezetten ala­kítják a színészek, s ami oly rit­kán érdem, a főhősök is művészi szerénységgel illeszkednek a kol­lektívába. Vajda Márta pompás Lüsziszt­­raté, szépsége és természetes intelligenciája izgalmasan vibrál mind mozgásában, mind hangjá­ban. Hasonlóképpen okos és meg­nyerő Pásztor Erzsi, a Mürrhiné szerepében pajzánkodó Szabó Tünde pedig oly angyalian „bes­tiális”, hogy nemcsak sajnálni, de irigyelni is kell a férjeként sa­­nyargó Karikás Pétert. Mulatsá­gos kisegyüttest fannál Paál László, Kézdy György, ifj. Kőmű­ves Sándor és Faludy László né­gyese, Bánffy György és különö­sen Labancz Borbála pedig a szí­nészi sokoldalúság szép példáját nyújtja. Igen jó a kórusok mozgá­sa és éneke is, felszabadult vi­dámságot sugározva. Szívből gra­tulálunk a név szerint fel sem so­rolható többieknek is. Az est második része nem kí­ván kritikát, jó mulatságban volt részünk — épp ezáltal. Arisz­tophanész szelleméhez híven késztet benünket az előadás a ha­lálosan komoly mondanivaló ak­tualizálására. Falus Róbert Görög klasszikusok Pécsett A Kulturális­­ Ukrán költő Radnótiról Leonyid Pervomajszkijt, az uk­­rán költőt mi onnan ismerjük,­­ hogy fii és Béla megírta róla: együtt harcoltak Budapest felsza­badításáért, együtt találták meg Béla bácsi édesanyját. Ugyanezt megírta egy szép elbeszélésben Pervomajszkij is. Különben ma­gyar tárgyú költeményei közül többet nálunk is lefordítottak. Fervomajszkijt pedig az ukrán irodalomtörténet is a magyar iro­dalom híveként ismeri, amit nem­csak Zalka Máté barátjaként bi­zonyított, hanem egy Petőfi-kötet és magyar népballadák fordításá­val. A hatvanegy éves poéta most naplójegyzeteit tette közzé a moszkvai Voproszi Lityeratúri no­vemberi számában, s ezek között bukkantam rá a Radnótiról szóló sorokra, erre a meghatott vallo­másra. Hadd idézzem részleteit... „Korábban is tudtam, hogy élt egy ilyen költő, Radnóti Miklós, olvastam róla abban a magyar irodalomtörténetben, melyet Bu­dapesten adtak ki oroszul, sőt né­hány sorára is emlékeztem, de mindezt össze sem lehet hasonlí­tani azzal az élménnyel, amelyet most, versei orosz fordításait ol­vasva éltem át.­.. Radnóti újra bebizonyította a világnak, hogy a költő élete — munkássága, és ha a költő és al­kotásai nem olvadnak elválaszt­hatatlan egységbe, úgy nem jön létre az a csoda, amely nélkül az ember nem létezhet: a költészet. Van Radnótinak két sora, ame­lyért meg kellett járnia a fasiszta pokol összes bugyrait — s ezt azokért is mondotta, akik hang­jukat nem találva, némán, de ugyanezzel az öntudattal haltak meg: ... kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt. Ha Radnóti csak ezeket a soro­kat írta volna, elegendő lenne, hogy az emberiség legtisztább szí­­­­veivel legyen azonos, akik, bárha önnön pusztulásuk volt az ára, nem hajoltak a hazugság és az erőszak előtt. Nem mindenki tud­ta megtenni ezt, s ezért oly kevés az igazi költő a világban. Mondhatják azt is, hogy nem harcolt e költő, s csupán passzív áldozat volt, de azt kell válaszol­nom először: abban a világban, amely kínzókamrává változott, tisztességesebb volt áldozatnak lenni, mint hóhérnak, másodszor pedig azok a versek, melyeket a táborban, illetve a Heidenautól a tömegsírig vezető úton írt, s ame­lyet exhumálása után egy jegy­zettömbben találtak— ezek a ver­sek vajon nem azt a harcot jelen­tik, amit „az emberség vív a vad­sággal”, ahogy valaha a mi Iván Frankónk mondotta? Sőt az a tra­gikus vágy: hazatérni a feleséghez, a békés, boldog élethez, vagy az, hogy a költő cserélt a társaival a menetszázadban, aminek ered­ményeként őket kiszabadították a jugoszláv partizánok, Radnótit pedig megölték a németek — va­jon ez passzivitás, éspedig küz­delem a létért, a költészetért? Látom őt az úton, megkínzot­­tan, kiéhezetten, a rongyos csiz­mából kilátszó lábát, ócska kato­naruháját, látom, ahogyan az út­­szélen, a pihenő alatt, sietősen rója utolsó sorait jegyzettömbjé­be, melyet majd vele együtt ta­kar be a föld, látom, ahogyan las­san és nehezen ássa önnön sír­ját és hallom az utolsó lövéseket... A test hangtalan zuhanását... A német lapátok zörejét. A távozó lábak toporgását. A rettenthetet­len csillagos eget. Az éjszakát...” Mit tehetek hozzá az ukrán költő vallomásához? Azt hiszem, hogy csak a hála szavait kell elmondanunk Leonyid Martinov­­nak , társainak, akik az oroszok, és lám, az ukránok számára is, felfedezték Radnótit, ezzel meg­nyitották előtte a világirodalom­ba nyíló egyik utat. Fordítók antológiája Mit tudunk róluk, akik költé­szetünk, irodalmunk tolmácsai? Véletlen híradásokból, könyvki­adói reklámokból értesülünk munkájukról, s a többi már sze­rencse, egyéni barátságok útján szövődik. Még akkor is, ha az író­­szövetség időnként hasznos és el­memozdító tanácskozásra is hívja össze őket, akkor is, ha időnként nyilatkoznak, nyilatkozhatnak munkájukról. De mi az a rejtett szándék, mi az indító ihlet, ami a magyar köl­tészethez vezeti őket? Miért ál­dozott olyan első vonalbeli költő, mint Martinov vagy Dávid Sza­mojlov éveket az életéből, hogy magyar költők minél méltóbban szólaljanak meg anyanyelvén? Miért fordította le a szlovák Jan Smrek Adyt és József Attilát, miért fordította Ctibor Stítnicky Madáchot és Radnótit? Nem hiszem, hogy csak Gara László személyes varázsa vezette volna a francia költőket a ma­gyar költészet antológiájához. Né­hány napja olvastam, hogy Am­on Nyerges nevezetű, magyar szár­mazású amerikai Ady válogatott verseit fordította le és adta ki hazájában? Miért? Van valami közös ihlet, valami összekötő szál tevékenységükben? Azokra a költőkre, fordítókra gondolok, akik már bizonyították, hogy munkásságukban nem vé­letlen epizód a magyar irodalom átültetése, hanem ennél több: szenvedély, elhivatottság, szere­tet... Meg kellene ezt a kulcsot találni, s nem csak a tisztelet okán, hanem okulásul is. Néhány éve megjelent a Cor­vinánál egy Árion című antoló­gia, aztán követte ezt egy máso­dik kötet is. Ebben az antológiá­ban — nagyon okos és fontos kez­deményezésként — olvashattuk a magyar költészet fordítóinak nyi­latkozatait is: kit miért és ho­gyan tolmácsolnak? Nem lenne itt az ideje annak, hogy ezt a vállalkozást kiszélesít­sük és teljessé tegyük? Izgal­mas olvasmány, s alkalmasint nélkülözhetetlen irodalomtörté-­ neti adalék lehetne egy olyan kötet, melyben összegyűjtenénk irodalmunk minden számottevő keleti és nyugati tolmácsának rö­vid életrajzát és vallomását ar­ról, hogy miért és miként fordít. Irodalmunk, klasszikus és élő szellemi életünk objektív képét is adná ez az összeállítás. Hogyan lát bennünket a francia költő és hogyan a lengyel; mit vesz észre Irodalmunkból a román fordító és mire figyel fel a japán, miért szereti Petőfit az angol tolmács és miért az ukrán, s bizonyos va­gyok benne, hogy az okok — sok egyező motívum mellett — el is térnek majd egymástól. Ezek a kérdések korántsem csak a ku­riozitások iránt érdeklődők cse­megéi lehetnének. Olyan sok szubjektív észlelet, találgatás után — azt mérné fel, hogy mit ismer a magyar irodalomból a világ. Ez pedig azt is megszabná, hogy — szerintünk — mit kellene még megismernie. Milyen legyen a propagandánk? Hogyan járuljunk hozzá mi magunk a fordítók, a szervezők utánpótlásához, tanít­tatásához .. . Azt hiszem, nemcsak udvarias­ság kérdése, hogy egyszer vala­mely szerv — talán az Írószövet­ség — és egy kiadó összefogjon és bemutassa irodalmunk tolmácsai­nak teljes galériáját. E. F. P. S­epsi Csombor Mártonról gimnáziumot neveznek el Szikszón Az 1620-bam Kassán megjelent első magyar nyelvű útleírás kivá­ló írójának nevét veszi föl ünne­pélyes névadó iskolanap kereté­ben a szikszói gimnázium. A de­cember 6-án sorra kerülő rendez­vény ünnepélyes iskolagyűléssel kezdődik, amelynek emlékbeszé­dét dr. Kovács Sándor Iván, a szegedi József Attila Tudomány­­egyetem adjunktusa tartja. Ez­után a gimnázium névadójának emléktábláját dr. Bán Imre, a debreceni Kossuth Lajos Tudo­mányegyetem professzora avatja föl. A Szepsi Csombor Márton emlékkiállítást dr. Kulcsár Péter, a szegedi József Attila Tudo­mányegyetem központi könyvtá­rának osztályvezetője nyitja meg.

Next