Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-03 / 281. szám
1989. december 3. szerda NÉPSZABADSÁG Mestrovic szobrai Henry Moore után két évvel századunk szobrászatinak egy másik óriása érkezett el Budapestre: Ivan Mestrovic Jugoszláviában levő műveiből rendeztek kiállítást a Szépművészeti Múzeum üvegcsarnokában. Csaknem egy fél évszázad terméséből, az 1908—1946 között készült alkotásokból válogattak a tárlat rendezői. És hogy a kiállítás ennek ellenére nem mutatja be Mestrovic művészetét, annak objektív és szervezési okai egyaránt vannak. Mestrovic egy horvát faluból került a századfordulón Bécsbe, és itt az akkori haladó irányzathoz, a szecesszióhoz csatlakozott. Később az expresszionizmus hatott rá, majd ezt a jelleget egyre inkább elnyomta a környezetének hagyományaiban és igényeiben gyökerező klasszicizálás. Szobrainak jelentős része vallásos tárgyú (amikor Jugoszlávia megszállásakor a németek letartóztatták, a pápa közbenjárására szabadult, és el is készítette XI. Pius szobrát), és ezek a művek mozdíthatatlanok: ilyen a fa domborművekkel burkolt falú MeStrovickápolna, és ilyen egyik legfontosabb épülete, egy gazdag dubrovniki család sírboltja, a Brackmauzóleum. Fő műveinek egy másik csoportja Amerikában látható, például a chicagói Michigan Park bejáratánál álló Nyilazó indián, Mestrovic expresszív korszakának legszebb műve. Vagyis ami a spliti és a zágrábi múzeumban található, az szükségképpen csak töredék. Ezt a nehézséget természetesen semmilyen vándorkiállítás nem tudta volna leküzdeni. Az azonban biztos, hogy a Szépművészeti Múzeum üvegcsarnoka sem kellő fényt, sem megfelelő távlatokat nem nyújt ahhoz, hogy a szobrokat- lássuk — ilyen zsúfoltságban csupán tudomásul vehetjük, hogy itt vannak. Míg a Műcsarnok Moore- és Amerigo Tot-kiállítása teljes értékű élményt nyújtott,, a Hősök tere másik oldalán csak következtethetünk Mestrovic igazi nagyságára. Az egész kép töredékes voltáéig ragyogó részletek kárpótolnak. Itt van a klasszikus szépségű korai márványszobor, az Emlékezés. Itt a Jób két változata, amely negyven év stílusváltozását jellemzi. A Vesztaszűz ülő szobra dekoratívan kanyargó körvonalaival a 10-es évek szeceszsziós korszakának legszebb alkotásai közé tartozik. A Mestrovic-életmű vallásos korszakait Keresztelő Szent János, János és Lukács evangélista szobra, egy Madonna és egy meghökkentően szép keresztre feszített Krisztus-vázlat képviseli. A török fennhatóság alá tartozó délszláv államokban a keresztény hit azonban nem egyszerűen vallás volt, hanem a nemzeti lét egyik meghatározó ereje, és Mestroviénál is összekapcsolódik ez a két fogalom. (Az egyik nagy Mestrovié-monográfia címében „szobrásznak és hazafinak” nevezi a művészt). A kiállítás kiemelkedő darabjai azok, amelyek a Balkán szabadságharcának, a rigómezei csata hőseinek állítanak emléket (Mikos Obaic és Marko Kraljevic szobra). Ebbe a sorba tartozik — de egyben a modern szobrászat remekei közé is — a Horvát Történelem, ülő asszony az egyiptomi írnokszobrok pózában, aki glagolita betűs könyvébe jegyzik a horvátok történetét. Az amerikai indiánszobrokon kívül kétségtelenül ez Mestrovic főműve, és ha csak ezt láthatjuk, már az is komoly élmény. Hogy elsikkadt egy igazán nagy élményt adó tárlat lehetősége, az nem a kiállítás rendezőin múlott. A látogatók csak egyet tehetnek: teret, tárlatot, levegőt képzelnek a szobrok köré. Mert ez, sajnos, az üvegcsarnokban nincsen. Székely András KULTURÁLIS HÍREK A ZENEI ÉLET húsz éve az NDK-ban címmel reprezentatív kiállítás nyílt kedden az NDK budapesti kulturális központjában. HO SI MINH emlékére rendez irodalmi estet december 5-én este az Irodalmi Színpad. A műsorban a többi között Mikes Lilla, Pécsi Ildikó és Koncz Gábor lép föl. AZ V. MISKOLCI GRAFIKAI BIENNÁLÉ december 7-én nyílik meg a Miskolci, Galériában. A MAGYAR RENESZÁNSZ ZENEKAR bemutatkozó hangversenyeire december 8-án este kerül sor a budai Várpalotában. F. KUN MÁRTA festőművész tárlata december 6-án nyílik a Fővárosi Művelődési Házban. A kritikus dolgát is megkönynyíti, hogy az antik remekművek olvasó- és nézőközönsége megsokszorozódott: szükségtelenné vált a drámák irodalomtörténeti jellemzése (lapunk hasábjain is önismétlésnek hatna). Annál igényesebben lehet és kell figyelnünk a színpadi produkció értékeire, de a problematikusnak vagy hibásnak érzett mozzanatokra is. Merész vállalkozás egy eszébe eűríteni Szophoklész tragédiájának és Arisztophanész komédiájának előadását, bár a megrendülés, megtisztulás és duhaj vidámság társítása ugyancsak görög hagyomány. Félő volt, hogy a feszült összpontosítást kívánó tragédia túlságosan is kifárasztja a nézőket (ez, sajnos, be is következett a sűrű nyolcvan perc folyamán), a vígjáték sodra és látványos derűje azonban Nógrádi Róbert rendező bátorságát igazolja. Egészét tekintve, igényes előadást nyújt a pécsi Nemzeti Színház együttese. A tragédia megelevenítésében több az önállóság, de több vonatkozásban lehet vitatni is a játék stílusát: a komédia játékterve jóval hagyományosabb, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) meggyőzőbbnek bizonyul. Szophoklész remekét Babits Mihály nagyszerű fordításában adják elő, az önmegismerésben felmagasztosuló hős egyik mondatát választva szellemi mottóul: „Nékem látni s tudni kell..." Iszonyatos árat fizet Oidipusz azért, hogy inkább vállalja a tudást, mint a látszatboldogságot; öntudatlan vétkének feltárulkozása — dramaturgiáikig is hasonlíthatatlan dinamikával — testi vakságba, magányba, idegenbe, nyomorba kergeti. A vaksors gonoszságánál és a bűnbe hajszolt ember igazságszomjának monumentalitása ütközik össze a darabban. Éppen az emberi tragédiát kívánta kiemelni a rendező azáltal, hogy kamarai stílusú előadást teremtett: a belső történések intellektuális magvára összpontosít minden erőt és figyelmet, inkább elmondatja, mint eljátszatja a drámát. A főhőst alakító Bánffy György fojtott logikával érzékelteti a felismerés és vállalás láncolatát, s csak hirtelen kikötésekben, majd a zárójelenetben alkalmaz érzelmi megoldásokat. Csupán az Iokasztét játszó Labancz Borbálának van módja és képessége az emberi teljesség szophoklész felfogásának sejtetésére. Az együttes egészét némileg elszürkítő, dokumentáló segédkezésre korlátozza a túlontúl racionális elképzelés. Kevés az árnyalás, elsikkad a fenség és a tragikus irónia. A kamarastílussal lehet igazolni a díszletek vázlatosságát. Fájdalmas meghökkenést kelt viszont a jelmezek zavaros terve. A rendezés alapproblémája, hogy a kórust mellőzve, négy thébai polgárt beszéltet. Nem Arisztotelész szavaival kívánom ezt vitatni („a kart egységként, mint valamely hőst kell szerepeltetni”), hanem a megvalósítás sikertelenségével: a színészek ide-oda lézengenek, jellemi egyénítésükkel kísérletezni is kár volt, úgyszólván semmi funkciója nincs alakításuknak. Ezerféle módon lehet megrendezni és eljátszani az Oidipusz királyt. Amit Pécsett látunk, felemás élményül szolgál; inkább kívánhatjuk, mint remélhetjük, hogy a konfliktus kibontásának értelmi tisztasága — az előadás igazi értéke — rögződjék meg a nézők emlékezetében. Aüszisztraté kevesebb lehetőséget nyújt a stílusvariálásra. Az athéni asszonyok békevágya és végül is eredményes szerelmi sztrájkja oly egyértelmű, hogy csak a nyelvi és színészi megoldásokat lehet módosítani, magát a koncepciót Arisztophanész diktálja és óvja ma is. A pécsi előadás a jó évtizede Budapesten játszott változatot követi: Arany János fordításának felhasználásával fordította és a betéteket írta Devecseri Gábor, zenéjét szerzette Polgár Tibor. Máris meg kell torpannom: a koncepció véglegességét az eredeti műre, nem a betétekre értettem az imént lemezekkel (ha a tolmácsolok szükségesnek vélik) vidáman meg lehet tűzdelni Arisztophanészt. A szellemi azonosulás és a siker most is meggyőzőnek tetszik ... Maga az előadás kitűnő! A békevágy és a malackodás oly természetes emberi egységbe forr mindvégig, hogy a kacagás új meg új hullámait kelti visszhangul. Hadd kezdjük a külsőségekkel: Vata Emil élénk színű, athéni hangulatú díszletei ugyanolyan megkapóak, mint Vágó Nelli jelmezei (akinek a textíliák szűkmarkú adagolása miatt is hálásak lehetünk). Viharos ritmus, megannyi apróság gondos kimunkálása, színpadi beszéd, zene és tánc összhangja, de kiváltképpen az együttes töretlen összjátéka érvényesíti Nógrádi Róbert lendületes elgondolásait. A villanásnyi szerepeket is fegyelmezetten alakítják a színészek, s ami oly ritkán érdem, a főhősök is művészi szerénységgel illeszkednek a kollektívába. Vajda Márta pompás Lüszisztraté, szépsége és természetes intelligenciája izgalmasan vibrál mind mozgásában, mind hangjában. Hasonlóképpen okos és megnyerő Pásztor Erzsi, a Mürrhiné szerepében pajzánkodó Szabó Tünde pedig oly angyalian „bestiális”, hogy nemcsak sajnálni, de irigyelni is kell a férjeként sanyargó Karikás Pétert. Mulatságos kisegyüttest fannál Paál László, Kézdy György, ifj. Kőműves Sándor és Faludy László négyese, Bánffy György és különösen Labancz Borbála pedig a színészi sokoldalúság szép példáját nyújtja. Igen jó a kórusok mozgása és éneke is, felszabadult vidámságot sugározva. Szívből gratulálunk a név szerint fel sem sorolható többieknek is. Az est második része nem kíván kritikát, jó mulatságban volt részünk — épp ezáltal. Arisztophanész szelleméhez híven késztet benünket az előadás a halálosan komoly mondanivaló aktualizálására. Falus Róbert Görög klasszikusok Pécsett A Kulturális Ukrán költő Radnótiról Leonyid Pervomajszkijt, az ukrán költőt mi onnan ismerjük, hogy fii és Béla megírta róla: együtt harcoltak Budapest felszabadításáért, együtt találták meg Béla bácsi édesanyját. Ugyanezt megírta egy szép elbeszélésben Pervomajszkij is. Különben magyar tárgyú költeményei közül többet nálunk is lefordítottak. Fervomajszkijt pedig az ukrán irodalomtörténet is a magyar irodalom híveként ismeri, amit nemcsak Zalka Máté barátjaként bizonyított, hanem egy Petőfi-kötet és magyar népballadák fordításával. A hatvanegy éves poéta most naplójegyzeteit tette közzé a moszkvai Voproszi Lityeratúri novemberi számában, s ezek között bukkantam rá a Radnótiról szóló sorokra, erre a meghatott vallomásra. Hadd idézzem részleteit... „Korábban is tudtam, hogy élt egy ilyen költő, Radnóti Miklós, olvastam róla abban a magyar irodalomtörténetben, melyet Budapesten adtak ki oroszul, sőt néhány sorára is emlékeztem, de mindezt össze sem lehet hasonlítani azzal az élménnyel, amelyet most, versei orosz fordításait olvasva éltem át... Radnóti újra bebizonyította a világnak, hogy a költő élete — munkássága, és ha a költő és alkotásai nem olvadnak elválaszthatatlan egységbe, úgy nem jön létre az a csoda, amely nélkül az ember nem létezhet: a költészet. Van Radnótinak két sora, amelyért meg kellett járnia a fasiszta pokol összes bugyrait — s ezt azokért is mondotta, akik hangjukat nem találva, némán, de ugyanezzel az öntudattal haltak meg: ... kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt. Ha Radnóti csak ezeket a sorokat írta volna, elegendő lenne, hogy az emberiség legtisztább szíveivel legyen azonos, akik, bárha önnön pusztulásuk volt az ára, nem hajoltak a hazugság és az erőszak előtt. Nem mindenki tudta megtenni ezt, s ezért oly kevés az igazi költő a világban. Mondhatják azt is, hogy nem harcolt e költő, s csupán passzív áldozat volt, de azt kell válaszolnom először: abban a világban, amely kínzókamrává változott, tisztességesebb volt áldozatnak lenni, mint hóhérnak, másodszor pedig azok a versek, melyeket a táborban, illetve a Heidenautól a tömegsírig vezető úton írt, s amelyet exhumálása után egy jegyzettömbben találtak— ezek a versek vajon nem azt a harcot jelentik, amit „az emberség vív a vadsággal”, ahogy valaha a mi Iván Frankónk mondotta? Sőt az a tragikus vágy: hazatérni a feleséghez, a békés, boldog élethez, vagy az, hogy a költő cserélt a társaival a menetszázadban, aminek eredményeként őket kiszabadították a jugoszláv partizánok, Radnótit pedig megölték a németek — vajon ez passzivitás, éspedig küzdelem a létért, a költészetért? Látom őt az úton, megkínzottan, kiéhezetten, a rongyos csizmából kilátszó lábát, ócska katonaruháját, látom, ahogyan az útszélen, a pihenő alatt, sietősen rója utolsó sorait jegyzettömbjébe, melyet majd vele együtt takar be a föld, látom, ahogyan lassan és nehezen ássa önnön sírját és hallom az utolsó lövéseket... A test hangtalan zuhanását... A német lapátok zörejét. A távozó lábak toporgását. A rettenthetetlen csillagos eget. Az éjszakát...” Mit tehetek hozzá az ukrán költő vallomásához? Azt hiszem, hogy csak a hála szavait kell elmondanunk Leonyid Martinovnak , társainak, akik az oroszok, és lám, az ukránok számára is, felfedezték Radnótit, ezzel megnyitották előtte a világirodalomba nyíló egyik utat. Fordítók antológiája Mit tudunk róluk, akik költészetünk, irodalmunk tolmácsai? Véletlen híradásokból, könyvkiadói reklámokból értesülünk munkájukról, s a többi már szerencse, egyéni barátságok útján szövődik. Még akkor is, ha az írószövetség időnként hasznos és elmemozdító tanácskozásra is hívja össze őket, akkor is, ha időnként nyilatkoznak, nyilatkozhatnak munkájukról. De mi az a rejtett szándék, mi az indító ihlet, ami a magyar költészethez vezeti őket? Miért áldozott olyan első vonalbeli költő, mint Martinov vagy Dávid Szamojlov éveket az életéből, hogy magyar költők minél méltóbban szólaljanak meg anyanyelvén? Miért fordította le a szlovák Jan Smrek Adyt és József Attilát, miért fordította Ctibor Stítnicky Madáchot és Radnótit? Nem hiszem, hogy csak Gara László személyes varázsa vezette volna a francia költőket a magyar költészet antológiájához. Néhány napja olvastam, hogy Amon Nyerges nevezetű, magyar származású amerikai Ady válogatott verseit fordította le és adta ki hazájában? Miért? Van valami közös ihlet, valami összekötő szál tevékenységükben? Azokra a költőkre, fordítókra gondolok, akik már bizonyították, hogy munkásságukban nem véletlen epizód a magyar irodalom átültetése, hanem ennél több: szenvedély, elhivatottság, szeretet... Meg kellene ezt a kulcsot találni, s nem csak a tisztelet okán, hanem okulásul is. Néhány éve megjelent a Corvinánál egy Árion című antológia, aztán követte ezt egy második kötet is. Ebben az antológiában — nagyon okos és fontos kezdeményezésként — olvashattuk a magyar költészet fordítóinak nyilatkozatait is: kit miért és hogyan tolmácsolnak? Nem lenne itt az ideje annak, hogy ezt a vállalkozást kiszélesítsük és teljessé tegyük? Izgalmas olvasmány, s alkalmasint nélkülözhetetlen irodalomtörté- neti adalék lehetne egy olyan kötet, melyben összegyűjtenénk irodalmunk minden számottevő keleti és nyugati tolmácsának rövid életrajzát és vallomását arról, hogy miért és miként fordít. Irodalmunk, klasszikus és élő szellemi életünk objektív képét is adná ez az összeállítás. Hogyan lát bennünket a francia költő és hogyan a lengyel; mit vesz észre Irodalmunkból a román fordító és mire figyel fel a japán, miért szereti Petőfit az angol tolmács és miért az ukrán, s bizonyos vagyok benne, hogy az okok — sok egyező motívum mellett — el is térnek majd egymástól. Ezek a kérdések korántsem csak a kuriozitások iránt érdeklődők csemegéi lehetnének. Olyan sok szubjektív észlelet, találgatás után — azt mérné fel, hogy mit ismer a magyar irodalomból a világ. Ez pedig azt is megszabná, hogy — szerintünk — mit kellene még megismernie. Milyen legyen a propagandánk? Hogyan járuljunk hozzá mi magunk a fordítók, a szervezők utánpótlásához, taníttatásához .. . Azt hiszem, nemcsak udvariasság kérdése, hogy egyszer valamely szerv — talán az Írószövetség — és egy kiadó összefogjon és bemutassa irodalmunk tolmácsainak teljes galériáját. E. F. P. Sepsi Csombor Mártonról gimnáziumot neveznek el Szikszón Az 1620-bam Kassán megjelent első magyar nyelvű útleírás kiváló írójának nevét veszi föl ünnepélyes névadó iskolanap keretében a szikszói gimnázium. A december 6-án sorra kerülő rendezvény ünnepélyes iskolagyűléssel kezdődik, amelynek emlékbeszédét dr. Kovács Sándor Iván, a szegedi József Attila Tudományegyetem adjunktusa tartja. Ezután a gimnázium névadójának emléktábláját dr. Bán Imre, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem professzora avatja föl. A Szepsi Csombor Márton emlékkiállítást dr. Kulcsár Péter, a szegedi József Attila Tudományegyetem központi könyvtárának osztályvezetője nyitja meg.