Népszabadság, 1970. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-14 / 11. szám

­ . Nem emlék­szem egyet­­­­len olyan számottevő ja­pán személyiség­re, aki a velünk való beszélgeté­sek során ne ta­lált volna módot rá, hogy egy mellékmondatban megemlítse: „Mi, akik elvesztettük a háborút..." Ki fájdalmasan em­líti ezt (olyan is akadt, aki „meg­értő” összekacsintást is megkísérelt az egykori háborús szövetséges or­szágból jött látogatókkal), ki pe­dig tárgyilagosan, adózva a törté­nelmi realitások megváltoztatha­­tatlanságának. Japán kommunis­ták, akikkel alkalmam volt iga­zán mélyenszántó, elvtársi be­szélgetést folytatni, másképp fo­galmaznak. Azt mondják: A mi­litarista kaszt, együtt a monopol­tőkésekkel, súlyosan belebukott abba az esztelen háborús kaland­­ba, amely mind a környező orszá­gok népeire, mind a japán népre borzalmas szenvedéseket zúdított. A háborút mindenekelőtt a ha­gyományos japán katonai oligar­chia vesztette el. Az csupán tör­ténelmi érdekesség, hogy e kaszt­nak, mint fegyveres ellenfélnek a felszámolását egy velejéig reak­ciós amerikai tábornok, Mac­­Arthur szervezte meg. De a japán állami tervhivatalban tett látoga­tásunk idején azt is megtudtuk, hogy az amerikai megszállók egyik első dolga volt létrehozni — a legjobb japán és több ame­rikai közgazdász bevonásával — a Gazdasági Kutató Intézetet, amely azonnal hozzálátott az ipar újjászervezéséhez, együttműköd­ve azzal a japán monopoltőkével, amely nem is olyan régen meg akarta kaparintani az Egyesült Államok csendes-óceáni érdekelt­ségeit, vagy talán annál is sokkal többet... Sajátos partnerség Japán megszabadult egy feu­dális katonai kaszttól, s ettől az ország valóban változott. De nem szabadult meg attól a monopol­kapitalizmustól, amely egyszer már alkalmasnak látta a „fegyve­res megoldást” hatalma kiterjesz­téséhez. Sajátos partnerség jött így lét­re győztes és legyőzött között. So­kan azt mondják, 1945-ben az amerikaiak palackba dugtak egy szellemet, s úgy képzelték, egy kicsiny szelepen fokozatosan en­gedhetik ki, mindig csak annyi­ra, amennyire szükségük van rá, a valóságban azonban a szellem szétfeszítette (vagy éppen most feszíti szét) a palackot. Lám, előbb-utóbb vissza kell adniuk a japán közigazgatás alól kivont Okinawát, a legnagyobb csendes­óceáni amerikai támaszpontot. Lám, az Egyesült Államok arra kényszerül, hogy korlátozza a japán textildömpinget, védővá­mokat állítson a japán gépkocsik beáramlása elé, s alkudozni kényszerül a japán kormánnyal, amely viszont súlyosan korlátoz­za az amerikai tőke részesedését a jól profitáló japán iparban. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. A japán balolda­liak például óvják a külföldi láto­gatót az amerikai—japán ellen­tétek túlértékelésétől. Tény az — mondják —, hogy a japán mono­polisták szívesen vágnának zseb­re nagyobb profitot — az ameri­kai partnereik rovására. De tény az is, hogy amíg Japánnak — az alkotmány 9. paragrafusa értel­mében — nincs külföldön fel­használható hadserege és nincs atomfegyvere, addig a japán mo­nopoltőke, amelynek egy része igenis, expanzív politikát készít elő, nem érzi magát biztonság­ban az Egyesült Államok szövet­sége nélkül, mert úgy látja, hogy céljait az amerikaiak védőszár­nyai alatt biztosabban elérheti. Hadd idézzem egy vezető ja­pán kommunista szavait: „Az el­lentétek a japán és az amerikai monopolisták között komolyak, de az alapviszony a két nagy re­akciós erő között a közeli jövő­ben nem fog változni.” Egymásra utalva Erre a sajátos társasviszonyra mi sem jellemzőbb, mint azok a regionális gazdasági együttmű­ködési tervek, melyeiket a térség­ MUNKATÁRSUNK ÚTIJ­EGYZETEI­ ben az amerikaiak és a japánok közösen pénzelnek, s amelyekről sokan gyanítják, hogy később lét­rehozandó katonai szövetségeket alapoznak meg. Ezek közül a ja­pánok az Ázsiai Fejlesztési Bank szervezetét tekintik a legfonto­sabbnak, amely manilai székhely­ivel, egymilliárd dollár alaptőké­vel jött létre, azzal a céllal, hogy tíz délkelet-ázsiai, illetve csen­des-óceáni ország számára dol­gozzon ki közös fejlesztési prog­ramokat. Az alaptőkében az Egyesült Államok is, Japán is 200—200 millió dollárral vesz részt. Vagy gondoljunk például a ja­pán—amerikai partnerségre Dél- Koreában, Tajvanon, illetve az indonéz konzorciumban. Különö­sen a dél-koreai üzlet mutatko­zik olyan „forró kályhának”, amelyhez a japán nagytőke közel sem merne menni, ha nem a ve­le szövetséges amerikai hadsereg ellenőrizné mind a dél-koreai bábrendszert, mind pedig a Dél- Korea és Japán között húzódó, mindössze háromszáz mérföldes tengerszakaszt. Másképp hogyan mert volna katonai jellegű szer­ződést kötni és százmillió dollárt kockáztatni a japán kormány az­zal a Pak Cson Hi-rendszerrel, amelynek már a léte is magában hordozza a fegyveres konfliktu­sok lehetőségét? Az teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a társasviszonyban az Egyesült Államoknak legalább annyira, ha nem még jobban szüksége van Japánra, mint amennyire a japán monopoltőke szükségeli az amerikaiak együtt­működését. Azt mondják, az amerikaiak koreai háborúján el­sősorban Japán gazdagodott meg. De hogyan vállalkozhatott volna az Egyesült Államok a koreai há­borúra, a vietnami háborúra, a Csendes-óceán térségében betöl­tött csendőrszerepre a japán­ tá­maszpontok nélkül? A gazdasági­lag megerősödött Japántól az amerikaiak elvárják, hogy anya­gilag is vállaljon részt a térség költséges reakciós rendszereinek fenntartásából. A japán monopol­tőke expanzionista szárnya cse­rében osztozni akar a csendes­óceáni zsandár szerepében. A változás igénye Vagy ha a japán mammut­­trösztök oldaláról nézzük a ja­pán-amerikai viszonyt — szem­beszökő a változtatás igénye, de ezek a japán körök egyelőre csu­pán a partnerség keretein belül óhajtanak változást: nem eltávo­lodni akarnak az Egyesült Álla­moktól, hanem gazdasági meg­erősödésük arányában csökkente­ni akarják a partnerrel szem­beni alárendelt viszonyukat. A japán társa­dalom haladó, de­mokratikus erői viszont az ame­rikaiaktól való elszakadást, a teljes függetlenség v­isszanyerését akarják, hogy Ja­pán beilleszkedhessen az ázsiai népek nemzeti demokratikus tö­rekvéseibe. Ebben a küzdelemben — ottlé­tünk alatt szüntelenül tapasztal­hattuk — óriási szerepe van a tö­megek nemzeti érzésének is. Ép­pen ez az, amivel a nagytőke a maga félelmetes tömegkommuni­kációs apparátusa, a rengeteg te­­levízióállomás, a sokmilliós példányszámú lapok segítségével a legjobban manipulálhat. Ennek a manipulációnak a leg­inkább közérthető példája: Oki­nawa. Az­ amerikaiak a háború után a Ryukyu-szigeteket kivon­ták a japán közigazgatás alól és Okinawán rendezték be legna­gyobb csendes-óceáni támasz­pontjukat; innen látják el a viet­nami háborút, az itt tárolt atom­fegyverekkel zsarolják, fenyege­tik egész Délkelet-Ázsiát. Az Amerika-ellenes­­ demokratikus mozgalom kezdettől fogva küz­dött Okinawa visszaszerzéséért. „Önök el sem tudják képzelni — magyarázták nekünk a Mainichi Simbun hétmillió példányban megjelenő mammutlap külpoliti­kai szerkesztői —, micsoda lebír­­hatatlan erő van a japán embe­reknek abban a követelésében, hogy Okinawa visszatérjen a ha­zához.” A hatalmon levő Liberális De­mokrata Párt képzelőerejét azon­­ban nem érheti bírálat: maga állt az Okinawára vonatkozó követe­lés élére és a miniszterelnök Washingtonban nemrég ki is csi­kart egy hangzatos ígéretet, amely szerint az amerikaiak 1972-ben ismét felülvizsgálják Okinawa státusát, helyreállítják a japán közigazgatást, sőt esetleg atom­fegyvereiket is elviszik onnan, ha — a japán kormánnyal egyetér­tésben — úgy ítélik meg a hely­zetet, hogy ezt a „kölcsönös biz­tonság” kockázata nélkül megte­hetik. Ki — kit zsarol? Nesze semmi — fogd meg jól! 1970-ben lejár az amerikai—ja­pán biztonsági szerződés, amely minden másnál jobban alárendeli Japánt az Egyesült Államoknak. Elkeseredett tömegharc folyik azért, hogy Japán ne hosszabbít­sa meg ezt a szerződést. A gumi­botos, könnygázbombás rendőr­támadások ma még fel tudják oszlatni a tüntető diákok és mun­kások tömött sorait, de a hatósá­gok is úgy vélik, hogy amint kö­zeleg az egyezményről szóló tör­vényhozási vita, úgy lesz mind erősebb az ellene szerveződő tö­megmozgalom. Már most építik a fontosabb középületek védelmét és különleges rendőregységeket képeznek ki a tüntetések szétve­résére. Most azt mondják a japán közvéleménynek: „az amerikaiak­nak mindennél fontosabb a biz­tonsági egyezmény, ha meghosz­­szabbítjuk, visszakapjuk érte Okinawát”. Úgy tesznek, mintha az amerikaiakat zsarolnák, mi­közben a tömegek nemzeti érzel­meit zsarolják — Okinawával. Lényegében az történik, hogy Okinawa — ha az amerikaiaknak sikerül kimászniuk a vietnami háborúból­ — japán közigazga­tást kap, de a biztonsági szerző­dés értelmében ottmaradhatnak az amerikai csapatok. Ha nem hosszabbítják meg a biztonsági szerződést, akkor ottmaradnak — mint megszállók. De ez a játék a fogalmakkal alkalmas volt arra, hogy megzavarja a demokratikus tömegmozgalmakat és a múlt ha­vi választáson megerősítse Szato pártjának helyzetét. Szabó L. István (Folytatjuk.) m mtms aim Okinawai tüntetők M­­P S­Z­A­B­A­I­­s­­ ( 1970. január 14. szerda A KÖZÉLET HÍREI Dr. Ajtai Miklós és Kiss Árpád Varsóba utazott Dr. Ajtai Miklós, a Miniszterta­nács elnökhelyettese és Kiss Ár­pád miniszter, az Országos Mű­szaki Fejlesztési Bizottság elnöke kedd este Varsóba utazott. Euge­­niusz Szyr lengyel miniszterel­nök-helyettes korábbi látogatását viszonozva a tudományirányzás új rendszerét tanulmányozzák és­­ a két ország közötti tudományos­­ és műszaki együttműködés to­vábbfejlesztésének kérdéseit vi­tatják meg. Búcsúztatásukra a Nyugati pá­lyaudvaron megjelent dr. Lévárdi Ferenc nehézipari miniszter, Gál Tivadar, a Minisztertanács titkár­ságának vezetője és Tadeusz Ha­­nuszek, Lengyelország budapesti nagykövete. Cseterki Lajos látogatása a XV. kerületben Az Elnöki Tanács titkára, Cse­terki Lajos kedden, a XV. kerü­letbe látogatott. A rákospalotai pártbizottságon a kerület vezetői fogadták és tájékoztatták a kerü­let életéről, majd megtekintették a városrész új létesítményeit. Meglátogatták a Landler Jenő Járműjavító Vállalatot, s a gyár­ban a mozdonyjavítót, a csapágy­öntödét és a teherkocsi-javító mű­helyt keresték fel. Cseterki Lajos délután aktíva­értekezleten találkozott a vállalat dogozóinak képviselőivel, és idő­szerű kérdésekről tájékoztatta őket. Csehszlovák kereskedelmi vezetők érkeztek Budapestre E. Decker, a Szlovák Szocialista Köztársaság kereskedelmi minisz­terének első helyettese és J. Kob­­litz, a Cseh Szocialista Köztársa­ság kereskedelmi miniszterhelyet­tese kedden Budapestre érkezett. Az 1970. évi magyar—csehszlo­vák keskere­sedelmi választék­­cseréről, valamint műszaki és tu­dományos együttműködésről tár- í­gyalnak dr. Juhár Zoltán be­ske­­­­reskedelmi miniszterhelyettessel. Az iszonyat hírhozói Szemtanúk a My Lai-i és Ba Lang An-i amerikai vérfürdőről (Tudósítónktól.) Nem mindennap fordul elő, hogy egy 13 éves kislány be­utazza a fél világot, és mondani­valójával felzaklatja hallgatóit. Wo Thi Lien My Lai-i leánykával ez történik. A falujában 1963. március 16-án lezajlott amerikai tömegmészárlás véletlenül élet­ben maradt, szemtanújaként uta­zik most a világban. Kedd dél­után a DÍVSZ és a KISZ vendé­geként a Hotel Ifjúság különter­mében számolt be a magyar új­ságíróknak a My Lai-i gyilkos­­ságsorozatról, amelynek, sokak közt, 18 hozzátartozója esett áldo­zatul. Vo Thi Lien kisgyerek még, a magyar gyerekeknél alacsonyabb növésű. Elmondotta, milyen szép gyerekkora volt. My Lai (más néven San My) falucska a ten­gerparton épült. Lakói földmű­vesek, halászok voltak. Ő sokat játszott társaival a tengerparton. Iskolába járt, mint mindenki más. Különösen szerette a jó nagymamát... Eddig nagyon fegyelmezetten, szabatosan beszélt. Ahogy azon­ban kimondta a „nagymama” szócskát, nem tudott uralkodni magán. Már nem volt gondtalan gyerek többé. Sírva mondta el,, hogyan támadta meg My Lait tizenegy amerikai helikopter. Az amerikai katonák sorozatlövő fegyverekkel lőni kezdték a falu lakóit... Wo Thi Lien ettől kezd­ve hangosan zokogva mondta el azt, amiről már oly sokszor be­szélt: „Láttam, nagymami erősen vérzik... hallottam az ameri­kaiak lépéseit, amelyek gyorsan közeledtek ...Én tudtam, hogy nagymami nem él már, hogy nem látom többé, de nagypapának ezt nem mondtam meg ... Rettenete­sen féltem. Egyik óvóhelyről a másikra futottam, de mindenütt csak véres halottak, meggyilkolt emberek látványa fogadott... Mai bácsi, a felesége, kis uno­káik ... egy egyhónapos csecse­mő, szétzúzva, meggyilkolva ...” Vo Thi Lien egy pillanatra nyugszik csak meg, amikor így szólt: „A kisöcsémmet végre el tud­tam rejteni.” „De Anh nénit hiá­ba szólítottam. Nem falait a sza­vamra. Láttam, hogy ő sem él.” Ezután Pham Thi Lien 21 éves leány, a Ba Lang Anban 1969. ja­nuár 13-án elkövetett tömegmé­szárlás életben maradt szemtanú­ja számolt be arról, hogyan sem­misítették meg az amerikai kato­nák ezt a 6000 lakosú, a felszaba­dított területen fekvő nagyközsé­get. Elmondotta, hogy az ameri­kaiak lőfegyverrel és­­gázzal ir­tották ki a lakosság többségét, a megmaradtakat pedig koncentrá­ciós táborba hurcolták. Ez utób­biak között volt Pham Thi Lien édesanyja és testvérei is A meg­semmisítő tábor 11 000 lakója azonban ott olyan körülmények közé került, hogy jórésze elpusz­tult, közte a kislány anyja és egyik öccse, valamint 42 falubeli­je is. Pham Thi Lient a koncen­trá­­ciós táborban négy napon át elektromos árammal vallatták az amerikaiak, majd börtönbe zár­ták, ahonnan partizánok szabadí­tották ki. A dél-vietnami lányok több lá­togatást tesznek hazánkban. Fel­keresnek több szocialista orszá­got, majd Finnországban, Svéd­országban, Norvégiában, Angliá­ban, a Német Szövetségi Köztár­­saságban, Franciaországban, Olaszországban és más országok­ban ismertetik az amerikaiak dél­vietnami rémtetteit. Vo Thi Lien Pham Thi Lien

Next