Népszabadság, 1970. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 11. szám
1970. január 14, szerda SZÜLŐKISSEK NEVELÉSRŐL. Közel a gyerekhez Minden szülő eljut a kétségekkel, gyötrődésekkel kínos pillanathoz, mikor felkiált: hát ez lett az én figyelmes, meleg szívű, tapintatos gyermekemből? Sajnos elérkezik mindannyiunkhoz a nehéz időszak, amikor a régi jó gyerek megváltozik, követelőző lesz, szűknek érzi a családi otthont, meghaladottnak és korszerűtlennek az apai figyelmeztetéseket. Ez az a pillanat, mikor a legtöbb szülő kétségbeesik, panaszkodik, nevelési módszereit kapkodva váltogatja, hol az engedékenységhez, hol a túlzott szigorhoz nyúl. Ilyenkor csattannak el a meggondolatlan pofonok, ilyenkor születnek a nagy eltiltások a sporttól, a tv-nézéstől, ilyenkor kurtítjuk meg a zsebpénzt , ha késve érkezik a leány vagy a fiú az iskolából, az üzemből. Ilyenkor kezd feleselni az addig példás gyerek, s nehezen megy a boltba kenyérért, vonakodva hozza fel a tüzelőt, cinikusan mosolyog a szülői intelemre, s tanulás helyett ellógja az időt. És ilyenkor kezd kapkodni a munkából hazaérkező édesanya is, ilyenkor kezdődik a szóváltás a szülők között a nevelés módszereiről. Ez az a pillanat, mikor a zordabb apai ellenőrzést, a családi otthon melegét és kedvességét féltő anya lágyabb és engedékenyebb magatartása váltogatja. A serdülőkorú gyerek ilyenkor igazságos mérlegelés helyett elnézést vagy durvaságot kap. Erről a nehéz időszakról tudni kell, hogy átmeneti, s ha türelemmel és következetességgel állunk gyerekünk mellett, hamarosan átsegíthetjük a nehézségen. Minden fiatal telített gátlásokkal, még akkor is, ha jó tanuló és testi adottságai is kiválóak — vagyis a gyerek érzékeny és fokozottan sérülékeny. A tapintat, az igazságos megértés és a türelem itt mindig időszerű. A nemzedékek közötti összekoccanások első időpontja a 14. év körül kezdődik, ez kiküszöbölhetetlen. Az ifjú ekkor válik fokozottan önállóvá gondolkodásában, ekkor találkozik az élet különböző kérdéseivel, a szerelem csodás élményével, ekkor éli át a magány első fájdalmait. Mindenki életében ekkor kezdődnek a sikertelenségek a tanulás, a barátság, a szerelem közegében, s ezek az első sebek mindennél jobban fájnak. Ebben a korban sok a látszat, A gyerek durva, pedig csak magányos, kedvetlen és kiábrándult, pedig csak nem találja a helyét. Ilyenkor egyáltalán nem hatásosak az ilyesfajta feddések: ha te ilyen vagy, én sem törődöm veled, vagy: nem szégyelled magad, én taníttatlak, és így hálálod meg. Bántó és hatástalan mondatok ezek, jobban tennénk, ha megkeresnénk azt az ösvényt, amelyen a jó útról letért gyerekünkhöz el tudunk jutni. Erre még akkor is szükség van, ha nem kiált segítségért. Szüksége van ránk, ha nem is igényli, s ha kell, úgy segítsünk, hogy észre se vegye. A nevelés nehéz időszakát nem lehet a 14. életévhez kötni, van akinél előbb következik be, van, akinél később, van, aki könnyebben, van, aki nehezebben gyógyítható, ám mindig van megoldás. Sok szülő arra gondol, hogy a pedagógiában kevésbé járatos és ezért eleve nehezebben tudja visszahódítani eltávolodott gyermekét, nehezebben tudja megadni részére a helyes, jó irányt. A gyakorlat ellentmond e gyötrő kétségnek. "Igen sok tanulatlan szülő jobb érzékkel és hatékonyabban neveli gyerekét, mint sok túlzásba eső, műveltebb ember. Az iskolázottság nem mindig varázsszer, a bölcsesség igen sokszor nem velejárója a magasabb szakképzettségnek. Mindez nem jelenti azt, hogy utasítsuk el magunktól a televízió, a sajtó, a szülői akadémiák áramköréből felénk sugárzó nevelési tanácsokat, sőt keressük az alkalmakat, hogy ötleteket szerezzünk a különböző pedagógiai forrásokból. Mindez csak azt jelenti, hogy a feladat nem hárítható át másra, akár munkás, akár mérnök, akár parasztember vagyok, gyermekem becsületes felneveléséért én vagyok felelős, s ha a lelkiismeret általában pontos irányt szabó sugazatára figyelmesen hallgatok, megtalálom a kivezető utat. Indokolt visszaemlékezni saját ifjúságunk idejére, s mindjárt tisztázódik, hogy mi annak idején mit igényeltünk? Szeretetet, türelmet, mértéket, igazságot. S ha erre gondolunk, mindjárt restelkedni kezdtünk fogyatékosságainkon, s remélhetőleg másként gondolunk saját gyerekünkre is. Ha tiszteletet igénylünk a gyerektől, tiszteljük őt is, csak lényeges és alapvető dolgokba avatkozzunk bele, ne szóljuk le apró örömeit, mert azok számára nagyok. Hallgassuk meg élményeit, akkor megosztja velünk örömeit. De ez már a nevelés művészi foka, amikor együtt alakul a család az önkifejlődés és önmegvalósulás magaslatáig olyan érzékenységgel és egymás körét tisztelő magatartással, hogy az emberré válás segítő mozzanatait alig lehet észrevenni, mert minden csöndben, de hatékonyan valakul. Ez az igazi út, nem a ridegség, nem az elnézés, nem a perspektívátlan büntetések özöne. A rugalmas határozottság jelenti a megoldást, amit minden szülő elérhet, ha van bátorsága és ereje, hogy lerázza magáról a hibátlanság pózát. Dr. Losonci Miklós gimnáziumi igazgató, Ráckeve Ahogy múlnak az éveik, úgy gyűlnek újabb és újabb tapasztalatok, ismeretek, felfedezések a nevek és a dolgok mögé. S egyszer csak — észre sem vesszük, mikor történt — már új minősítéssel, új atmoszférában élnek bennünk ugyanazok a nevek, dolgok, fogalmak. Bennem például diákkorom óta nagy tisztelet élt a Nobel-díj iránt. Imponált az, hogy egy iszonyat felé zuhanó, drámaian és tragikusan megosztott világban a Nobel-díj évről évre az emberség, a tudomány, a szellem továbbéléséről adott hír. Kétségtelen, hogy e díj jelentőségét növelte szememben az a tény is, hogy Szent-Györgyi Albert felkerült a díjazottak listájára. Aztán észrevétlenül halmozódni kezdtek bennem az ellenérzések. Gondolkodni kezdtem arról, hogy kik nem kaptak Nobel-díjat (például Lev Tolsztoj, Csehov, Ady, Gorkij, Majakovszkij, Capek, Brecht, Kolezsa), s az elmúlt évtizedben több olyan írót is jutalmaztak, akinek művét legfeljebb jónak, érdekesnek tartottam, de nem kimagaslónak. S egyre szaporodott, szaporodik a kimagasló kívülrekedtek száma ... A Nobeldíj presztízsének nem használt a Paszternák-ügy, s a Paszternákügyet nem felejtethette Solohovnak már a Csendes Don megjelenésekor megérdemelt díja. S Hovatovább azon kapom magamat, hogy művészeti dolgokban már nem érzem igazán hitelesítőnek, rangsoroló nemességeinek a Nobel-díjat. Azt hiszem, ebből a tekintélyéből többet megőrzött a természettudományos területen. De várjunk csak ... Kaptak már Nobel-díjat a gyermekparalízis leküzdői? A Nobel-díjasok közé tartozik Salk és Sabin? Nem, úgy tudom, nem.. . a legújabb irodalmi Nobeldíj hírét már nemcsak a díjazott író, hanem a díj iránti fenntartással vettem tudomásul. Sámuel Beckett a kortársi drámairodalomnak kétségtelenül eredeti jelensége. Mégis, úgy gondolom, jó dolog, hogy az érdeklődő magyar közönség már láthatta színpadon, a Godotra várva című játékát, s megismerheti a Nagyvilág januári számában a (Gödör előtt írt), azok a szép napok."című színművét, így legalább senkiben sem támad az az érzés, hogy egy Nobel-díjra érdemesített kimagasló humánus értéktől fosztja meg a hazai kiadási és színházpolitika. Nehezen tudom teljes értékű művészetként elfogadni e most közölt színmű abszurd helyzetben zajló párbeszédét. Az ötvenéves Winnie és a hatvanéves Willie „beszélgetése” egy kiégett, buckás síkságon zajlik, ahol is Winnie derékig a földbe temetve látható, s Willie-t elrejti a néző elől a bucka. A második felvonásban minden változatlan, csak Winnie-t már nyakig a földbe temetve találjuk. Távol áll tőlem, hogy olcsó tréfát űzzek a színművel. Amit leírtam, az szerzői utasítás. A többnyire szaggatott magánbeszédekből összeálló párbeszéd voltaképpen nem is gondolatsorokat perget a néző elé, hanem célzásokat, utalásokat, elharapott mondatok tömegét. Szó van itt mindenről, a fogkefe nyelétől a csókig. Mintha az író egymásra kopírozná a hétköznapi valóságot, az abszurd szituációt, a groteszket és a lírát, a rendkívülit és a sablonosat — ezt az idegesítő, nyomasztó képet egységes egészként, mint normálisat nyújtva át nézőinek. Hadd jegyezzem meg, hogy itt még az olyan vezértendencia is hiányzik, mint Godotban a várakozás ... Igaz, átdereng e kusza szövevényen — amelyet a maximális világossággal érvényesít Kolozsvári Grandpierre Emil kitűnő fordítása — az élet, a Beckett által minősített életeltemető iszonyatának és az ember életrutinjának a feszítő ellentmondása. Igaz ha netán közvetlen valóságként értelmeznám a félig eltemetettség helyzetét, akkor ebben a helyzetben groteszk, őrült, illetve komolytalan volna minden mozdulat, ami nem az állapot megszüntetésére irányul. Az állapot tűrhetővé tételére irányuló mozdulatok is. De ha a félig temetettség helyzetét jelképnek tekintem, a becketti életértelmezés lényegét hordozó jelképnek, akkor a helyzet kitöltését nem értelmezhetem másnak, mint az ember humánus lehetőségeiről való lemondás sivár, elkedvetlenítő képének. Mondhatná valaki, hogy ez a sivárság, ez a kiégettség tulajdonképpen az imperializmus kritikája. Ha ez a rét napsugaras és buja növényzetű volna, ha Winnie és Willie a jól felszerelt tengerpart homokbuckái között sütkéreznének az élet dicséretét zengve, akkor ez esetleg már a kapitalista életforma apológiáját jelentené. Beckett író, akinek a tehetsége lehetetlenné teszi, hogy művészként az imperializmus védelmezésére vállalkozzék. Színműveinek súlyos depressziója egy világ depressziójáról tanúskodik. Ám maga az író is e depresszió foglya, anélkül, hogy óhajtaná ezt az állapotot. Belül marad azon, amin — tehetsége humanizmusánál fogva — kívül szeretne lenni. Művészi értelemben is. Nemcsak kedélye roppan össze egy rideg világ nyomása alatt, hanem összetörik világképe is, törmelékessé lesznek művészi eszközei is. Ez a fogság tehát művészileg sem emeli, hanem lefelé szorítja Beckeltet. Nobel-díj? ők adták. Ilyen értelemben ez az ő ügyük. Nem fejezhetem be e jegyzeteket, hogy ne reagáljak azokra a telefonhívásokra, amelyek vasárnap óta figyelmeztetnek egy lapunkba csúszott tévedésre. A heti „ezt ajánljuk” jegyzet Gyergyai Albert egyik kiváló cikkére hívta fel a figyelmet, s a szerző neve mellé odakerült az „akadémikus” megjelölés. Nem abban az értelemben, hogy Gyergyai Albert „akadémikus”, tehát nem stílusa, gondolkodásmódja jelzőjeként, hanem mint állítás. Abban az értelemben, hogy Gyergyai Albert tagja az Akadémiának. Helyesbíteni kell. Nem tagja. Érdemei szerint tagja kellene legyen, de nem tagja. Remélem, nem irreális a fogalmazás, még nem tagja, Komlós Aladár sem. E két irodalomtudós, aki hovatovább fél évszázada a magyar esszéisták, irodalomtörténészek legjobbjai közé tartozik, akiknek oly sokat köszönhet a haladó magyar szellemi élet, akiknek inspiráló egyénisége oly sok tanárt, írót, kritikust, irodalomtörténészt, irodalombarátot vezetett el az igazi művészet szép forrásaihoz, nos, Komlós Aladár és Gyergyai Albert mindmáig díjazatlanok és Akadémián kívüliek. Egyetlen díjazottnak, egyetlen mai és holnapi akadémiai tagnak nem teszek, nem tehetek ezért szemrehányást: a kellően nem méltányolt érdemek nem lehetnek a méltányolt érdemek vádlói. S jól tudom, hogy e két kimagasló tudós elismertetéséért nemcsak az Akadémián kívül emelnek újra és újra szót, hanem az Akadémián belül is. És mégis: egy kínosan hatékony szelekció újra és újra lehetetlenné teszi az értékek teljesebb érvényesülését. Gyergyai Albert és Komlós Aladár művét nem koszorúzza Kossuth-díj s nem tagjai a legmagasabb szintű magyar tudományos testületnek. Érdemeik méltánylása a díj és a testület rangját emelné. Ez a mi ügyünk. Pándi Pál MOZAIK NÉPSZABADSÁG Megcsak Kőhalmi Illu Kőhalmi Béla Kossuth-díjas könyvtárost, nyugalmazott egyetemi tanárt, az irodalomtudományok kandidátusát január 21-én, szerdán délután 2 órakor temetik a Farkasréti temeetőben. Kőhalmi Bélát a Művelődésügyi Minisztérium és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Kara saját halottjának tekinti. (MTI)★ Ismét szegényebbek lettünk egy nagyszerű emberrel, akinek sok évtizedes, csöndes, áldozatkész munkássága a szó legteljesebb értelmében mindannyiunkat gazdagított. A magyar könyvtárügy egyik kiemelkedő egyéniségét veszítettük el: 1919-ben — a Tanácsköztársaság helyettes könyvtárügyi népbiztosaként — írta meg első nagy jelentőségű művét Mit olvassunk a szocialista irodalomból? címmel, majd keserves emigrációs évek után, egy fölszabadult országban, 1947-ben a Községi könyvtárpolitika, néhány évvel■ később pedig a rendkívül jelentős Könyvtártudományunk feladatai című munkát. Hetvenéves elmúlt, amikor hozzálátott A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye című tudományos forrásmunkának számító könyve megírásához. A Galilei-kör egykori tagja, Szabó Ervin hajdani munkatársa a szocialista Magyarországon kapta meg azt a megbecsülést, amelyet munkájával kiérdemelt: a felszabadulás után a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik vezetője lett, majd egyetemi katedrát, 1956-ban Kossuth-díjat, a Tanácsköztársaság 50. évfordulója alkalmából Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapott. Hetvenedik születésnapján köszöntjük Barcsay Jenő Kossuthdíjas kiváló művészt, a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanárát.. Mesterükként becsülik immár huszonöt egymást követő főiskolai évfolyam hallgatói, akik 1945-től napjainkig Barcsay professzortól tanulták — kitűnően megtanulták — a művészeti anatómia ihletett tudományát. S ezt folytatva, mesterüknek nevezhetik spanyol, szovjet, amerikai, német évfolyamok is; növendékei a világban, akik tankönyvként forgatták nemzetközi hírű és használatú anatómiakönyveit. Itthoni tanítványainak köre azonban szélesebb a volt hallgatók táboránál: mai grafikánk és mai piktúránk sok alkotója tartozik ebbe a táborba, akire nem Barcsay professzor, hanem Barcsay, az alkotó volt mesteri hatással. Ebből művészi rangját is megtudhatja, aki eddig nem tudta volna. Az elmúlt években már tanulmányok — nem rövid tisztelgő megemlékezések — méltatták, miként hatott Barcsay művészete újabb művészetünkre. Ugyanilyen tanulmányokkal kellene versenyeznie e néhány sornak, ha öszsze akarná foglalni életműve csúcsait, vonulatát. Inkább művekre utalunk csak ez alkalommal, a harmincas évek munkáslányaira és a felszabadulást követő esztendők súlyos-feszes tájaira, a miskolci kompozícióval kezdődő sorozatra, a nemzeti színházbeli s a legújabb szentendrei mozaikig. Idézzék emlékezetbe az alkotó bölcsességet, a szerénységgel teli monumentalitást, a nyugalommal ellentétet alkotó humánus aktivitást. Az életrajzból is csak egy momentum emlékeztetőül: Barcsay a háború előtt a szocialista Véss Huberrel kettesben állított ki. Ez az adat máig érvényes szimbólumnak tekintendő. Hetvenedik születésnapján köszöntjük a mestert. Kívánjuk, hogy még sokáig gyarapítsa művészetét a századnak, amellyel egyidős. BARCSAY JENŐ 70 ÉVES Gyár (Kréta, 1949).