Népszabadság, 1970. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-16 / 217. szám
1970. szeptember 16, szerda NÉPSZABADSÁG „Háztáji“ művelődés Már az egyetemek, főiskolák is megnyitották kapuikat. Megkezdődtek a szokásos őszi tanfolyamok, befejeződtek a beiratkozások a TIT fővárosi és vidéki szabadegyetemeire, kezdődik a közművelődési évad. Statisztikusaink — miként tavaly — ismét jelenthetik: hazánk minden negyedik lakosa valamilyen formában tanul. A tudás, az érdeklődésfelkeltés műhelyei tehát ismét változatosak lesznek. Az említett művelődési műhelyekben tanúsított „előmenetelt” bizonyítványokkal, indexekkel, látogatási jegyekkel regisztrálni lehet. Azt azonban nehéz lemérni, megközelítően pontosan érzékelni: mit csinál és főleg mire viszi az ember saját otthonában? Hangsúlyozni nem szükséges; nem a rutincselekvésekre gondolunk, mert hiszen jól ismerjük a napi mechanizmus, az élet rendje szerint kialakult átlagpenzumot, a gyors hírlapolvasást, a két korty kávé közötti rádióhallgatást, majd este a „fálárbocra” eresztett figyelemmel megélt tévénézést, a lefekvés előtti, de még inkább: az elalvást megelőző, csak néhány oldalt felölelő könyvböngészést. Nemrég vált ismertté egy megismétlésre érdemes adat: hazánkban az elmúlt huszonöt esztendő alatt egymillióan költöztek új lakásba. E „népvándorlással” párhuzamosan „tantárggyá” lett az ember és az otthon kölcsönhatásának vizsgálata, elemzése. Lakáskiállítások, lakberendezési bemutatók, képtárlatok, könyvkiállítások segítik a mind ideálisabbnak tekinthető lakásmodell kialakítását. Persze a „tankönyv” még hiányos; az ember, aki igyekszik kényelmessé tenni életét, nem biztos, hogy beszédes képet választ a falra, lehetséges, hogy könyvespolcára is a szeszélyes vásárlások kötetei kerülnek, a térítők sem a legfejlettebb ízlésről árulkodnak. A „magántanulás”, az otthon csendességében végzett, elmélyült alapos stúdiumok mentesíthetik állami oktatásunkat. Szükség van a teherviselés enyhítésére? Mulaszthatatlanul, mert köztudott, hogy iskoláink, egyetemeink zsúfoltak, a pedagógusok, az oktatók túlterheltek. (Eléggé ismert tény az is, hogy pedagógusaink, egyetemi főiskolai oktatóink látják el előadókkal a különböző ismeretterjesztő katedrákat, tanfolyamokat.) Igen ám, de az otthon, a jó közérzetet kölcsönző csendes sarok elegendő-e ahhoz, hogy az ember intenzíven művelődjék, lépést tartson a kor irodalmával, művészetével, a szakmai kultúráját is gyarapítsa? Valószínűleg nem. Az otthon csak eszköz. Készség és állhatatosság, a kor szükségleteinek naponkénti felismerése kell ahhoz, hogy az ember önmaga javára kamatoztathassa otthona kényelmét, a berendezéseinek értékét. Népművelőink „segítőtársakra” lelhetnek az otthonokban, ha figyelmesebben szemlélik az ember és lakása újszerű kapcsolatait. Nemrégen egy díszítőművészeti szakkört látogattunk meg. A foglalkozás vezetője a lakás színház- mániájáról beszélt, a bútor, szőnyeg, gobelin és faldíszek összhangját elemezgette,, de mivel előadása végére ért, szó esett arról is, hol kell állnia a folyóirat- tartónak, miként kell „archivál ni” a hírlapokat (tényekre, adatokra mindig szükség lehet), hogyan legyenek kéznél a könyvek, s mikor érdemes a tévét és a rá- ídiót be, illetve kikapcsolni, röviden, milyen módon alakulhat át az otthon az önművelés követke- zetes „tanrendű” iskolájává. E szakkör vezetői magatartásról az is eszünkbe jutott, hogy az iskólán kívüli művelődés eme rit- tkán említett területével — tapin- tattal — rendszeresen foglalkoz- hatna a televízió, nagyobb gon- j dot fordíthatnának lapjaink e té- j mára, hiszen az ember otthonában is társas lény; gondjait, örömeit és dilemmáit nem szakíthatja ketté: a munkahelyi, a közösségi művelődés a „háztájiban” minőségi változáson mehet át, ha jobban ügyelünk-figyelünk a kevésbé felfedezett „közművelődési formára”. Párkány László ,VEDRES MÁRK EMLÉKÉRE Vedres Márk jóval túl volt már a nyolcvanon, amikor először felkerestem otthonában, a Lehel téri élmunkásházak egyikének földszintjén. Kis szobája falán festmények, intarziás barna bútorain mindenfelé kis méretű bronzszobrok álltak, tágas műtermében pedig fő műve, a Béke-kút figurái: a labdarúgó, az olvasó, a hegedülő, a teniszező és a pompás Halász alakja. Munkásnegyedbe szánta, és kiharcolta, hogy végül oda is került a nagyszabású kompozíció: a Thälmann úti lakótelep dísze lett. — Ne csak a belvárost díszítsük, jusson a művészet alkotásaiból mennél több azoknak, akiknek munkája teszi lehetővé, hogy létrejöjjenek — mondta, s ez nála nem frázis, nem is elvont cél volt. Az angyalföldi tanács tagjaként választói gyakran felkeresték, ő pedig hajlott kora ellenére hivataltól hivatalig fáradt, hogy elintézze ügyes-bajos dolgaikat. Sok barátja volt a munkások között. Felkeresték, hogy megnézzék, mi újat készít „a mester”, hogy hallgassák, amint egyszerű szavakkal a művészet titkairól beszél. Ő pedig meglátogatta őket otthonukban, hogy lássa, miként élnek, gyarapodnak, hogy megismerje a problémáikat, őszinte tisztelettel és megbecsüléssel beszélt mindig a dolgozó emberekről, akiknek alakja — a Kaszakalapáló, a Magvető, a Zsákhordó, a Fáklyavivő, a korsót vivő fiúk és lányok, meg a gyermekes Anya — annyiszor ihlették alkotásra. Monumentális, köztérre való, mindenkihez szóló szobrokat alkotni — ez volt a vágya mindig, de csak élete utolsó korszakában válthatta valóra. Száz évvel ezelőtt, 1870-ben született, Ungvárott. A helyi agyagipari szakiskola elvégzése után Münchenben tanult, Hollóssy Simon magániskolájában. Innét Franciaországba került, ahol előbb gyári munkás volt, aztán segédje egy szobrásznak, mígnem a művészet fővárosába, Párizsba került. Jó érzékkel választotta első példaképét: a modern szobrászat nagymesterének, Rodinnek az alkotásai igézték meg, első munkái az ihletéséről vallanak. Rodin felkereste műtermében, és elismerően szólott a munkáiról. Idehaza is felfigyeltek alkotásaira a műértők és a kritikusok. Több nagyméretű kompozíciót készített, de megbízást nem kapott. Az úri Magyarországnak nem kellett Vedres Márk, ahogy kiváló kortársai, Rippl-Rónai, Ady Endre vagy később Bartók Béla és Csontváry sem. Miután márványba álmodott alkotásait nem valósíthatta meg, Vedres Márk kényszerűségből a kisplasztika műfajához fordult. Megismerkedett A. Hildebrand klasszicizáló művészetével és esztétikai elveivel, s az ő hatására alakította ki eredeti hangvételű klasszicizáló stílusát. Csaknem egy évtizedet töltött Itáliában, ahol megigézték az antik és a reneszánsz szobrászat remekei. Ezeknek nyugalmas harmóniája lesz azontúl művészetének a legfőbb jellemzője. Az első világháború elején hazatér, és bekapcsolódik a művészeti életbe, a kiváló Szabó Ervin révén pedig megismerkedik a munkásmozgalom marxista eszméivel. Bár szobrászata erős szálakkal kötődik a hagyományokhoz, haladó felfogása olyannyira közismert, hogy meghívják a Nyolcak kiállításaira. A Tanácsköztársaság idején a művészeti direktórium tagja lesz, s lelkesen vállalkozik egykori tanítója, Szabó Ervin Panteonjának az elkészítésére. Műve valóra váltásában megakadályozza az ellenforradalom. Bíróság elé állítják, el akarják venni a műtermét, sőt a lakását is, s miután lehetetlenné válik számára a nyugodt alkotómunka, önkéntes száműzetésbe megy. Újabb évtizedet tölt Dante városában, Firenzében; antik ihletésű kis bronzszobrokat készít, amelyeket gazdag utazók és igényes műgyűjtők vásárolnak meg tőle. Alkotásainak témája a szép, ifjú ember, táncoló, fürdő nők, tevékeny munkásalakok, ülő és álló figurák, amelyeknek időtlen nyugalma egy régvolt és majdan eljövendő boldog kor békéjét testesíti meg. A kor, amelynek éveiben megragadóan harmonikus műveit megalkotta, teli volt zsákutcába csábító tévutakkal. Vedres Márk jó ismerője, értője volt a modern törekvéseknek, elismerte java részük létjogosultságát, ő maga azonban a nemes értelemben vett realizmus híve maradt. — Természet nélkül nincs művészet — vallotta. Élete utolsó évtizedeit olyan világban élte, amelyben mindig hitt, és amelyért a maga módján küzdött is. A felszabadulás után fáradhatatlanul alkotott, hosszan érlelve a műveit. Megérte, hogy külföldi sikerek után a hazai közönség is megismerhette kiváló művészetét. Az élénk szellemű, meditálásra, vitákra mindig kész mester szerény, rokonszenves egyéniségét kivételes tisztelet övezte. Államunk kétszer tüntette ki Kossuth-díjjal és a Magyar Népköztársaság kiváló művésze címet adományozta neki. Kilenc évvel ezelőtt hunyt el, 91 éves korában. Alkotásait közterek, temetők és múzeumok őrzik. Születése évfordulóján azzal a kegyelettel emlékezünk rá, amely a kiváló embert, elvhű kommunistát és örökbecsű műveket alkotó művészt megilleti. Artner Tivadar Vedres Márk: Éneklő fiú 7 ( KÖNYVEKRŐL SÁRKÖZI GYÖRGY: MINT OLDOTT KÉVE A könyv, a téma is, a szerző is „sajátosan” magyar: Sárközi György regénye 1848 1849-ről. Egyszerűbben egy mártír költő könyve egy bukott forradalomról, amely éppen történelmünk egyik legkegyetlenebb korszakában (bukott forradalom után), 1931-ben jelent meg. A mostani (harmadik) kiadás aktualitását a költő halálának 25. évfordulója adja. Csak látszólag mellékesek ezek a fentebb leírt körülmények a regény mai meg-s ítélésénél. Mert — bár még a feltételezés is akadémikus— ma már biztosan másképp írná meg Sárközi is ezt a regényt. Más regényt írna 1848—1849-ről. Az adott történelmi korszakban (a harmincas évek), a költő helyzetében (éppen egy súlyosabb alkotói válságot él át, nem tudja a saját színvonalán kifejezni magát, mint költő). Sárközi a vereséget látja meg 1849-ben, a gigászi, de egyenlőtlen küzdelmet. A Sárközi-regény főhőse ugyan is nem a kaszát, kapát ragadó nép, még csak nem is a reformnemesség, hanem egy már akkor is a pusztulástól rettegő osztály sarja: báró Mednyánszky Cézár. Egy főúr, aki szegény, aki pap, aki forradalmár, aki ateista, aki szerelmi válságokkal küzd, aki az emigráció szenvedéseiben teljesen elveszti önmagát és öngyilkos lesz. Romantikus ember — mondjuk most kicsit fitymálóan. Valóban az. De akkor romantikus volt az egész korszak a maga nagy lendületével, pátoszával és a bukás utáni fekete gyászával együtt. Hogy a regény mégsem Jókai utánérzés, sőt semmi köze a Jókai-féle „mesemondáshoz” , az Sárközi művészetét, művészi „okosságát” dicséri. Sárközi tollán a történelmi folyamat elevenedik meg, amelyben az egyén sorsa alárendelt szerepet játszik, a hős sodródik (vagy sodortatja magát), mint a falevél a viharban. Úgy koncentrál azonban a történelemre, hogy — a XX. századi polgár jó értelemben vett humanista individualizmusa ez —mindig a hősök boldogulását, egzisztenciális vagy éppen intellektuális fejlődését tartja fontosabbnak. Gsednyánszky Cézár naplója tehzt hát csak keret, alap egy lélektani regény megírására? Nem, mert Sárközi regényében benne van a kor is: a reformkor készülődéshangulata, a forradalom robbanó ereje, az emigráció embertsorvasztó kínjai. Úgy indul a regény, mint egy kis patak — egyegy cselekményszál a Mednyánszky fiúk sorsa —, hogy aztán beletorkolljanak egy hirtelen megáradt folyóba. De Sárközi itt nem fejezte be a regényt, hanem bemutatta azt is, hogy ez a megáradt folyam hogyan fonnyad le ismét kis patakocskákká és szívódik fel a sivatagban. Ez sugallja a regény pesszimista hangulatát: Mednyánszky Cézár sorsának reménytelensége, meddő semmibe hullása. Ezért olvasni kell, mert szép és nagy regény ez. (Szépirodalmi) Horpácsi Sándor AZ EZER ÉVTŐL A HETVENESEKIG Karinthy Ferenc drámái A Magvető Kiadónál könyvalakban is megjelent a Gellérthegyi álmok, Karinthy Ferencnek az elmúlt évadban bemutatott színműve. Összeolvasva a korábbi Karinthy-darabokkal, úgy tetszik, hogy odakívánkozik záradékként a szerző Hét játék címmel tavaly napvilágot látott kötetének végére. Ha együtt jelennek meg, kevesebb olvasóban merülhetett volna fel, hogy az Ezer évet, a Szellemidézést és a Budapesti tavaszt talán nem is ugyanaz írta, mint a későbbieket: a Dusendorfert, a Duna-kanyart és a Víz meg a Gőz című groteszkeket. Akadnak ugyanis, akik hajlandónak mutatkoznak az írót megvédeni önmagától. Csak az első három darabot szavazzák meg Karinthy Ferencnek, az írónak, a többit legfeljebb a jópofa Cininek engedélyezik elnézően, akit — akár e közismert becenevet — nem kell komolyan venni. Eszerint csak Ferenc foglalkozik társadalmi kérdésekkel, olyanokkal, mint a feudális múlt örökségeként magunkkal cipelt tudati elmaradottság (Ezer év), Cini leragad a magánproblémáknál (Duna-kanyar). Továbbá: Ferenc líraian érzelmes (Budapesti tavasz), Cini gonoszkodó, sőt kegyetlen (Bösendorfer). Ferencet érdeklik a történelmi sorsfordulók, Cinit csak a kiöregedett vízilabdázók. Ami Ferencnek a tehetség tragikus felőrlődése a kor fasisztoid poklában (Szellemidezés), az Cininek nevetséges kispolgárok pitiáner marakodása (Gőz). Ferenc háromfelvonásos színműveket ír, Cini kabaréjeleneteket. Ferenc elemző, mély, konstruktív, Cini divatos, könynyed, „efemer". Tetszetős gondolatmenet, csak éppen nem igaz. Karinthy Ferenc groteszk egyfelvonásosai jellemző korepizódok. Pillanatfelvételek a magányról. A Víz kiérdemesült vízilabdázójának már csak a múlt maradt, az egykori játék, amelyre visszaemlékezve megszépítheti a jelen sivárságát. A játék az egyetlen, ami ezeket az embereket ki tudja ragadni a magányból. Ha nincs játék, ki kell találni. A Bösendorfer Vevője apróhirdetésekben megadott telefonszámok felhívásával provokál ki hosszú beszélgetéseket, és ebben a kegyetlennek látszó játékban mazochista gyönyörrel oldja fel saját társtalanságát. A Gőz hőlégkamrába zárkózott szereplői az abszurdumig, egymás fizikai megsemmisítéséig fokozzák az atavisztikus indulatokat szabadjára engedő játékot. És személyiségük lelki belsőségeit gátlástalanul feltáró párviadaluknál csak látszólag finomabb a Duna-kanyar Kávéfőzőnőjének és Vendégének heppiendes találkozása: valójában a magánélet legbelsőbb szférájának teljes kiárusítása folyik itt is az első idegennek. Ezeknek a daraboknak a szereplői tehetetlenül vergődnek a magány szorításában, s legtöbbször kitalált sorsokba menekülve próbálnak szabadulni. A Gellérthegyi álmokban a magány mélyebb, tragikus történelmi színezetet kap, a háború és az üldöztetés motívumaival. A Fiú és a Lány magányossága már szövetség a világgal szemben. Az életben maradáshoz kell. Mint ahogy a játék is, a híres emberek L betűjével: „Mozgatni, járatni, tornásztatni az agyat, játszani. Ha abbahagyjuk, azzal már föl is adtuk .. A darab második felében a szereplők eljátsszák a jövőt. A darabbeli 1945-höz viszonyított jövőt, a negyvenes évek után az ötvenes éveket. Sokan kifogásolták ezt, ellentétesnek érezték az alaphelyzet realitásával. Pedig ez is a realitás egy fajtája: szembenézni a lehetőségekkel. A játék most nem menekülést jelent, ellenkezőleg: a körülmény elé vállalását, sőt, kísérletet a legyőzésükre. Karinthy a Gellérthegyi álmokban kitágítja a Budapesti tavasz egyetlen pillanatát. A jelenből hátratekint 1945-re, és miközben eljátszik a „jövőben befejezett cselekvéssel”, a futurum perfectummal, vissza is érkezik a mához. A kör teljes, az író számára most már következhet a futurum imperfectum, a folyamatos jövő. A hetvenes évek. Készülő darabjának ez is a címe. Koltai Tamás