Népszabadság, 1974. július (32. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-31 / 177. szám
1974. július 31., szerda KIÁLLÍTÁS A KISKUN MÚZEUMBAN Kiskunfélegyháza várossá nyilvánításának 200. évfordulója alkalmából kiállítást rendeztek. A város történetét bemutató kiállítás az év végéig tekinthető meg. (Karáth Imre felvétele / MTI Fotó.) Hazánkba érkezett a minszki balett-társulat Szombaton Szegeden kezdi meg vendégjátékát Kedden hazánkba érkezett a minszki Állami Színiház baletttársulata. A 120 tagú együttes első ízben vendégszerepel hazánkban. J. Sevcsuk igazgató a társulat programjáról elmondta: szombaton és vasárnap a szegedi ünnepi játékokon lépnek fel, ahol Csajkovszkij Hattyúk tava című balettjét adják elő. Hozzáfűzte, hogy ennek az előadásnak náluk igen nagy sikere volt, eddig 200-szor vitték színre. A szegedi fellépéseket budapesti bemutatkozás követi: a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon augusztus 7-én és 8-án négy kisebb műből összeállított előadást tekinthetnek meg a nézők. A műsorban szerepel a Chopiniana, a Polovec táncok, a Carmen-szvit és Scsedrin Kamaraszvitje. Készülő magyar tv-játékok A televízió változatlanul feladatának tekinti a klasszikus és az élő magyar irodalom legjavának megismertetését a nézőkkel, a közelmúltban jó néhány ilyen produkció forgatását kezdték el, illetve fejezték be. Nagy várakozás előzi meg Bornemisza Péter klasszikus tragédiájának, az Elektrának adaptációját, Vámos László rendezésében és átdolgozásában. Tömörkény István a Hühn című tv-játékát a klaszszikus író novellái alapján állították össze. A színhely ezúttal is a Szeged környéki tanyavilág, a főszereplő pedig az ügyes, furfangos, a sorsot és urait gyakran megtréfáló szegényember. Képszalagra kerül Gárdonyi Géza ismert regénye, az Ida regénye, amelynek főszerepeit Venczel Vera, Bessenyei Ferenc, Oszter Sándor, Vörös Eszter és Simor Erzsi játssza. A századelő idején játszódik Szép Ernő most filmre vitt két egyfelvonásosa, az egyik főszereplője Schütz Ila és Sztankay István, a másiké Piros Ildikó és Paudits Béla. Hubay Miklós Római karnevál című tv-játéka a hasonló című dráma nyomán készült, de a mostani feldolgozásban szinte teljesen új művel találkozunk. Munkásfiatalok az iskoláról, a továbbtanulásról Egy felmérés tapasztalatai Mit tesz az iskola a munkásműveltség emeléséért, mit nyújthatnak a tanintézetek a munkásifjúság továbbképzésében, szakmai és általános művelésében? Ezekre a kérdésekre kerestek választ legutóbb a szakemberek, akik8000 pályakezdő fiatal helyzetét elemezték kérdőívek és beszélgetések útján. A vizsgálat időszakában a megkérdezett 8000 fiatal egyharmada részt vett valamilyen oktatásban. Ez az arány önmagában nem tekinthető kedvezőtlennek: a megkérdezettek egy része iskoláit éppen csak hogy befejezte és munkába lépett, másik része pedig az előző években vett részt oktatásban. A részletesebb elemzés azonban bizonyos belső aránytalanságokat hozott felszínre. Kitűnt például, hogy zömmel a képzettebbek, a tanultabbak vesznek részt valamilyen további oktatási formában. A felsőfokú képesítésűeknek mintegy 40 százaléka, a középiskolát végzetteknek 39 százaléka, a szakmunkásoknak (szakmunkás-képesítéssel) csaknem 30 százaléka, az általános iskola nyolcadik osztályát végzetteknek már csupán 24 százaléka folytatott tanulmányokat. Azok közül viszont, akik az általános iskolát sem fejezték be, csupán 14 százalék kapcsolódott be valamilyen képzésbe. Sok helyütt már intézkedtek annak érdekében, hogy az érintett fiatalok — és nem fiatalok is — lehetőleg pótolják, amit tanulásban elmulasztottak. A gazdasági vezetők is igyekeznek segíteni, esetenként az érdekeltség felkeltésével is. A kezdeti eredmények biztatóak: a legutóbbi években a dolgozók iskoláiban a hallgatók számának csökkenése megállt, sőt utóbb számottevően emelkedett. A gazdasági vezetők — főként a munkaerőforrások leszűkülése miatt — arra törekednek, hogy saját gárdájukat szakmailag erősítsék. Azokat, akik nem szerzik meg a tanulási készséget, mind nehezebben tudják alkalmazni. Feltették a kérdést a fiataloknak: miért tanulnak? Legtöbben azt válaszolták, hogy a szakmai fejlődésüket kívánják elősegíteni, második helyen az általános műveltség növelése szerepelt. Meddig lehet és kell szervezett formában tanulni? Erre a férfiak 30, a nők 28 százaléka felelte, hogy tanulni minden életkorban érdemes. A férfiak 36, a nők 32 százaléka azonban csak negyven éves korig látja értelmét a tanulásnak. Ami a tanulás formáit illeti, a megkérdezettek 41 százaléka az iskolai, 31 százaléka a kötetlen képzést, 22 százaléka a tanfolyami oktatást tekinti a legeredményesebbnek önmaga számára. Szinte hiányzik a „köztudatból” — állapították meg a felmérést végző szakemberek —, hogy a tanulás nagyon értékes formája, amikor a „munka tanít”, a feladat ad késztetéseket, hogy az egyén tájékozódjék, szaklapokat, könyveket forgasson. Ezért szervezni és becsülni kell az önképzést is minden szinten — hangzik következtetésük. NÉPSZABADSÁG Petőfi Sándor halálának 125. évfordulóján A HALHATATLANSÁG KEZDETE TV Nem hiszem, hogy nem akadt volna számára menedék. Ha más nem, legalább egy csárda rafináltan épített kármentője, ahol megbújhatott volna, mint a betyárok, menekülhetett volna madár se járta táj pákászkunyhójába — akkoriban még voltak ilyenek. Lett volna, hiszem, lett volna ember, aki óvja, védi, vigyázza, mint a szeme fényét, aki akár esztendőkig is csak félig merészel az álom öntudatlanságába merülni, nehogy kibeszélje: akit bújtat, nem más, mint Petőfi Sándor. Ha pedig ez a lehetőség túlságosan romantikusnak látszott már akkor is, helyette kínálkozott a biztosabb menedék, Rákóczi módjára, az emigráció. Nem érezte volna a veszélyt? Lehetetlen! Ismerte a zsarnokság bosszúálló dühét, hiszen történelmi példák mutatták, hogy a megbukott felkeléseik vezérei nem ismerhetnek izgalmat. Ezt tanította a keresztre szögezett Spartacus, a felnégyelt Budai Nagy Antal, a tüzes trónuson megégetett, emberebekkel széttépetett Dózsa György, a pallossal lenyakazott Martinovics Ignác, vagy éppen az általa teremtett hős, az eszméért meghaló apostol. Nem hitte, hogy osztozhat a hősök sorsában. S nem kereste a halált, mint régebben olykor állították, követte a történelem útját, tudatosan, vállalva sorsát. Mert utolsó leheletéig nem hitte, hogy 1848 csak üstököscsillagként száguldott át Európa egén. A szomszéd népek sorra-rendre elbukott forradalmai ellenére is remélt. Az országra zúduló túlerő ellenére is hitt, az elvesztett fontos ütközetek ellenére is hitt, a másokat elsápasztó nagy meghátrálások ellenére is hitt. Már a kormány is Debrecenbe költözött, amikor megírta elégiának induló, de végül is forró csatadallá emelkedő költeményét: Európa csendes, újra csendes / Elzúgtak forradalmai__/ Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki. / Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörög minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard. / De hát kétségbe kell-e esnünk, / Hát búsuljunk-e emiatt? / Ellenkezőleg, ohhon, inkább / Ez legyen, ami lelket ad, felelőtlenség lett volna a vér-*űző nemzetet ilyen sorokkal továbbra is harcra buzdítani, ha teljes lényét csakugyan nem járja át a biztos győzelem hite. Miben bízott, miben reménykedett? Abban, hogy Erdélyben javunkra fordul a hadiszerencse. A szent öreg, a lengyel Bem József tábornok erdélyi hadserege csatát nyert, s képesnek látszott arra, hogy Erdélyből kiűzze az ellenséget, aztán teljes erővel a szüntelenül hátráló főhadsereg segítségére siessen, így látta a költő is. Mi ne győznénk? Hiszem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka, így érthető, hogy nem menekült, nem oltalmat keresett, amikor feleségét és csecsemő gyermekét barátja, Orlai Petrics Soma védelmére bízva, sietett csatlakozni az erdélyi hadsereghez. A krónikák szerint a tábornok keblére ölelte a sovány arcú, szakállas, láng civilbe öltözött őrnagyot, majd segédtisztjévé nevezte ki, de őrnagy segédtisztjének nyomban megtiltotta, hogy ott legyen, ahol golyók sivítanak és kardok csengenek. Mert Bem tábornok már akkor is felismerte Petőfi költészetének katonai ezredekkel felérő erejét. Utolsó napjai, sőt utolsó órái ma már közismertek. Tudjuk, hogy július 31-én a csatatér különböző pontjain látták felbukkanni, miközben lelkesítő szavakat kiáltott a bátran verekedő katonáknak. Látták a leégett, lerombolt Fejéregyháza szélén egy sütőkemence szélén ülve jegyzetelni. Vajon mit írhatott? Talán naplót? Talán nyugtató levelet Júliának? Talán költeményt? Titok maradt örökre. Lehet, hogy a világirodalom legcsodálatosabb költeményétől fosztott meg minket az enyészet. És látták őt a sárpatak hídkorlátjára könyökölve tűnődni, egy huszár százados, Gyalókai Lajos még szót is váltott vele, mikor a költő Fejéregyházán át Bún felé menekült. És látták holtan is. Ám az a szemtanú ellenség, osztrák tiszt, tőle tudjuk, hogy az úgynevezett ispánkúznál, egy kukoricatábla szélén sovány, keskeny, száraz arcú, határozott arckifejezésű, fekete szakállas, elölről ledöfött, kirabolt, szinte ruházatától is megfosztott magyar tiszt teste hevert a földön. Találát évtizedeken át nem hitte el a nép. Legendákat kerekített róla, itt-ott felbukkanni látták. Visszavárták és visszasírták. Mert Világos után, miközben Haynau akasztatott, börtöneit legjobbjainkkal töltötte tele, a történelem legsötétebb éjszakájában végső vigasza volt a népnek, hogy Petőfi mégis él. Ha pedig él, visszatér, s visszatérhet vele március 15. is. Ahogy ezt leírom, megtorpan kezemben a toll, mert olyan közhelyekbe botlik, amelyek elkerülhetetlenek. Le kell írnom, hogy a költő csakugyan él. A költő halála csak fizikai halál. Műveiben úgy él tovább, mintha még mindig dobogna a szíve. Én úgy vagyok vele, ha nem ismerném születésének évét, hónapját, napját és óráját is, már-már azt gondolnám, hogy mindig létezett, mióta magyarul hangzik a szó. Volt, mint a nap, mint a fényes csillag, s oly nélkülözhetetlenül, mint a kenyér, mint a víz, mint a levegő. Bármennyire is gyötröm a memóriámat, nem tudok visszaemlékezni rá, hogy mikor hallottam először a nevét. Talán anyám dúdolta valamelyik népdallá magasztosult költeményét. Lehet, hogy akkor találkoztunk először, amikor erdőkerülő apám meleg kunyhójába kényszerített a sűrű hóvihar, s amikor este a szalmával bélelt dikón mesére vágytam, apám rákezdett a történetre, amelyben a kukoricában talált fiú János vitézzé diadalmasodott. s Úgy mondta, mint a mesét, rím és ritmus nélkül, a történetből itt-ott kihagyva, vagy a történetet itt-ott még inkább kicifrázva. Mondta, ahogyan ő hallotta, valószínű, maga sem tudta, hogy Petőfi Sándor művét meséli. Később pedig, ama sorsfordító, fényes időkben, kölyöklővel kerültem el a szülői háztól, Mosonmagyaróvárra, népi kollégistának, mégpedig abba a házba, amelynek erkélyéről 1848-ban Kossuth Lajos beszélt négyszáz kaszás paraszthoz. Az első napokban szinte roskasztott a hazavágyás bánata. Hányszor és hányszor elolvastam a költeményt: „Hát a mi Sándorunk most mit csinál?’’ Olvastam, olvastam a verset, de úgy, hogy az ő neve helyett az enyémet gondoltam. És azt a kis lakot, amely a nagy Duna mentében állt, átképzeltem a Kisalföldre, annak is a nyugati részébe, és Hrúz Mária helyett egy másik asszonyra gondoltam. És bármilyen alacsonyan is szállt a szerencsecsillagom, én is csak csupa jó híreket üzentem haza, így ölelt akkor magához örökre Petőfi Sándor. S tudom, nemcsak én vagyok így vele, így ölelte magához az egész nemzetet. Ez a titka a halhatatlanságának. Simon Lajos 7 TESTVÉRÜNK: PETŐFI SÁNDOR A Hazafias Népfront belvárosi Petőfi-emlékbizottsága és a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza hétfőn Petőfiemlékestet rendezett. Itt szólalt fel Kira Sahova neves szovjet tudós, Petőfi-kutató, a kijevi Sevcsenko Egyetem tanára. Felszólalásából részleteket közlünk. A külföldi olvasót először a költő személyiségének és munkásságának, életének és verseinek szokatlan egysége, ragyogó, vakmerő ifjúsága, költészetének Mozartos—Puskinos tiszta derűje fogja meg. Úgy érzi az ember, hogy ez a költő nem ismerte a szavakkal való gyötrelmes birkózást, úgy írt, ahogy lélegzett — a teremtés mámorától megittasodva. De ha jobban elmélyedünk munkásságában, megértjük a gazdagságát is, érzelmi skálájának szélességét és világának végtelen tágasságát is. Most már jó pár esztendőnyi, Petőfi költészetének szentelt munka áll mögöttem, s mindinkább úgy érzem, hogy ez a költészet kimeríthetetlen, egyetlen élet kevés hozzá, hogy egész gazdagságát megragadhassuk. Mégis, amennyire erőnktől telik, mindent meg kell tennünk azért, hogy szerte a világon mind többen ismerhessék meg a zseniális költő csodálatos életművét. Jóleső elégedettséggel számolhatok itt be önöknek arról, hogy a Szovjetunióban úgy ismerik és szeretik Petőfit, mint — hazáját kivéve — talán sehol másutt a világon. Petőfi népszerűsítését már a múlt század hatvanas éveinek orosz irodalmárai elkezdték. Az ő fordításaik azonban többnyire német vagy francia nyelvű tolmácsolások alapján készültek. Ezért csak alig-alig találhatunk köztük olyan költeményeket, amelyek szervesen beépültek volna az orosz költészetbe. Lunacsarszkij, Petőfi első marxista kritikusa már a húszas években mélyreható és helyes értékelését adta Petőfi világirodalmi jelentőségének, „saját kora bolsevikjának" látta a költőt és le is fordította 38 versét. Az igazi nagy fordulat azonban akkor következett be, amikor a legjobb orosz, ukrán és más nemzetiségű költők magyar irodalmárok segítségével olyan fordításokat alkottak, amelyek költői-nyelvi szintjüket tekintve méltók voltak az eredeti művekhez. Legyen szabad emlékeztetnem a nagyszerű ukrán költőre, Leonyid Pervormajszkijra, aki már a Nagy Honvédő Háború előtt sok olvasóval ismertette meg Petőfi költészetét, bemutatva dalait, szerelmi és tájleíró líráját, hazafias és forradalmi költeményeit. Az orosz nyelvű válogatás még teljesebb és ragyogóbb képet adott a költőről. Csaknem minden jelentős mű bekerült ebbe a gyűjteménybe, amelynek azóta sokféle kiadása jelent meg, a legkiválóbb orosz költők fordításában. Leonyid Martinov, Nyikolaj Tyihonov, Mihail Iszakovszkij, Borisz Paszternák, Nyikolaj Csukovszkij és több más neves lírikus a négykötetes Petőfit olyan könyvvé tette, amely folyamatosan, széles körben népszerűvé vált a költészet kedvelőinek körében. A nemrég lezajlott másfél százados születési jubileum alkalmával örömmel állapíthattuk meg, hogy a Szovjetunió népeinek nyelvei közül már 17 nyelven olvashatóak Petőfi versei.Tavaly Moszkvában — magyar tudósok részvételével — tudományos konferenciát tartottak azok a szovjet irodalomtörténészek, akik behatóan foglalkoztak Petőfi életművével. A konferencián elhangzott előadások tanulmányokká fejlesztett formában nemsokára könyvalakban is megjelennek. Első eset lesz ez Petőfi utóéletében, hogy egy külföldi ország egész tudós kollektívája járul hozzá a költő életművének korszerű, modern értelmezéséhez. Remény van rá, hogy ez növelni fogja a nemzetközi Petőfitudomány kialakulásának esélyeit.