Népszabadság, 1974. július (32. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-31 / 177. szám

1974. július 31., szerda KIÁLLÍTÁS A KISKUN MÚZEUMBAN Kiskunfélegyháza várossá nyilvánításának 200. évfordulója alkal­mából kiállítást rendeztek. A város történetét bemutató kiállítás az év végéig tekinthető meg. (Karáth Imre felvétele / MTI Fotó.) Hazánkba érkezett a minszki balett-társulat Szombaton Szegeden kezdi meg vendégjátékát Kedden hazánkba érkezett a minszki Állami Színiház balett­társulata. A 120 tagú együttes el­ső ízben vendégszerepel hazánk­ban. J. Sevcsuk­ igazgató a társulat programjáról elmondta: szomba­ton és vasárnap a szegedi ün­nepi játékokon lépnek fel, ahol Csajkovszkij Hattyúk tava című balettjét adják elő. Hozzáfűzte, hogy ennek az előadásnak náluk igen nagy sikere volt, eddig 200-szor vitték színre. A szegedi fellépéseket budapes­ti bemutatkozás követi: a Mar­gitszigeti Szabadtéri Színpadon augusztus 7-én és 8-án négy ki­sebb műből összeállított előadást tekinthetnek meg a nézők. A mű­sorban szerepel a Chopiniana, a Polovec táncok, a Carmen-szvit és Scsedrin Kamaraszvitje. Készülő magyar tv-játékok A televízió változatlanul fel­adatának tekinti a klasszikus és az élő magyar irodalom legjavá­nak megismertetését a nézőkkel, a közelmúltban jó néhány ilyen produkció forgatását kezdték el, illetve fejezték be. Nagy várako­zás előzi meg Bornemisza Péter klasszikus tragédiájának, az Elektrának adaptációját, Vámos László rendezésében és átdolgo­zásában. Tömörkény István a Hühn című tv-játékát a klasz­­szikus író novellái alapján állí­tották össze. A színhely ezúttal is a Szeged környéki tanyavilág, a főszereplő pedig az ügyes, fur­fangos, a sorsot és urait gyakran megtréfáló szegényember. Kép­szalagra kerül Gárdonyi Géza is­mert regénye, az Ida regénye, amelynek főszerepeit Venczel Ve­ra, Bessenyei Ferenc, Oszter Sán­dor, Vörös Eszter és Simor Erzsi játssza. A századelő idején ját­szódik Szép Ernő most filmre vitt két egyfelvonásosa, az egyik főszereplője Schütz Ila és Sztan­­kay István, a másiké Piros Ildi­kó és Paudits Béla. Hubay Miklós Római karnevál című tv-játéka a hasonló című dráma nyomán készült, de a mos­tani feldolgozásban szinte telje­sen új művel találkozunk. Munkásfiatalok az iskoláról, a továbbtanulásról Egy felmérés tapasztalatai Mit tesz az iskola a munkás­műveltség emeléséért, mit nyújt­hatnak a tanintézetek a munkás­ifjúság továbbképzésében, szak­mai és általános művelésében? Ezekre a kérdésekre kerestek vá­laszt legutóbb a szakemberek, akik­­8000 pályakezdő fiatal hely­zetét elemezték kérdőívek és be­szélgetések útján. A vizsgálat időszakában a meg­kérdezett 8000 fiatal egyharmad­a részt vett valamilyen oktatásban. Ez az arány önmagában nem te­kinthető kedvezőtlennek: a meg­kérdezettek egy része iskoláit ép­pen csak hogy befejezte és mun­kába lépett, másik része pedig az előző években vett részt oktatás­ban. A részletesebb elemzés azonban bizonyos belső arányta­lanságokat hozott felszínre. Ki­tűnt például, hogy zömmel a képzettebbek, a tanultabbak vesz­nek részt valamilyen további ok­tatási formában. A felsőfokú ké­pesítésűeknek mintegy 40 száza­léka, a középiskolát végzetteknek 39 százaléka, a szakmunkásoknak (szakmunkás-képesítéssel) csak­nem 30 százaléka, az általános iskola nyolcadik osztályát vég­zetteknek már csupán 24 száza­léka folytatott tanulmányokat. Azok közül viszont, akik az álta­lános iskolát sem fejezték be, csu­pán 14 százalék kapcsolódott be valamilyen képzésbe. Sok helyütt már intézkedtek an­nak érdekében, hogy az érintett fiatalok — és nem fiatalok is — lehetőleg pótolják, amit tanulás­ban elmulasztottak. A gazdasági vezetők is igyekeznek segíteni, esetenként az érdekeltség felkel­tésével is. A kezdeti eredmények biztatóak: a legutóbbi években a dolgozók iskoláiban a hallgatók számának csökkenése megállt, sőt utóbb számottevően emelkedett. A gazdasági vezetők — főként a munkaerőforrások leszűkülése miatt — arra törekednek, hogy saját gárdájukat szakmailag erő­sítsék. Azokat, akik nem szerzik meg a tanulási készséget, mind nehezebben tudják alkalmazni. Feltették a kérdést a fiatalok­nak: miért tanulnak? Legtöbben azt válaszolták, hogy a szakmai fejlődésüket kívánják elősegíteni, második helyen az általános mű­veltség növelése szerepelt. Meddig lehet és kell szervezett formában tanulni? Erre a férfiak 30, a nők 28 százaléka felelte, hogy tanulni minden életkorban érdemes. A férfiak 36, a nők­ 32 százaléka azonban csak negyven éves korig látja értelmét a tanu­lásnak. Ami a tanulás formáit il­leti, a megkérdezettek 41 száza­léka az iskolai, 31 százaléka a kötetlen képzést, 22 százaléka a tanfolyami oktatást tekinti a leg­eredményesebbnek önmaga szá­mára. Szinte hiányzik a „köztu­datból” — állapították meg a fel­mérést végző szakemberek —, hogy a tanulás nagyon értékes formája, amikor a „munka ta­nít”, a feladat ad késztetéseket, hogy az egyén tájékozódjék, szak­lapokat, könyveket forgasson. Ezért szervezni és becsülni kell az önképzést is minden szinten — hangzik következtetésük. NÉPSZABADSÁG Petőfi Sándor halálának 125. évfordulóján A HALHATATLANSÁG KEZDETE TV Nem hiszem, hogy nem akadt­­ volna számára menedék. Ha más nem, legalább egy csárda ra­­fináltan épített kármentője, ahol megbújhatott volna, mint a be­tyárok, menekülhetett volna ma­dár se járta táj pákászkunyhójá­­ba — akkoriban még voltak ilye­nek. Lett volna, hiszem, lett vol­na ember, aki óvja, védi, vigyáz­za, mint a szeme fényét, aki akár esztendőkig is csak félig meré­szel az álom öntudatlanságába merülni, nehogy kibeszélje: akit bújtat, nem más, mint Petőfi Sándor. Ha pedig ez a lehetőség túlságosan romantikusnak lát­szott már akkor is, helyette kí­nálkozott a biztosabb menedék, Rákóczi módjára, az emigráció. Nem érezte volna a veszélyt? Lehetetlen! Ismerte a zsarnokság bosszúálló dühét, hiszen történel­mi példák mutatták, hogy a meg­bukott felkeléseik vezérei nem is­merhetnek izgalmat. Ezt tanítot­ta a keresztre szögezett Sparta­cus, a felnégyelt Budai Nagy An­tal, a tüzes trónuson megégetett, emberebekkel széttépetett Dózsa György, a pallossal lenyakazott Martinovics Ignác, vagy éppen az általa teremtett hős, az eszméért meghaló apostol. Nem hitte, hogy osztozhat a hő­sök sorsában. S nem kereste a halált, mint régebben olykor állí­tották, követte a történelem út­ját, tudatosan, vállalva sorsát. Mert utolsó leheletéig nem hit­te, hogy 1848 csak üstököscsillag­ként száguldott át Európa egén. A szomszéd népek sorra-rendre elbukott forradalmai ellenére is remélt. Az országra zúduló túl­erő ellenére is hitt, az elvesztett fontos ütközetek ellenére is hitt, a másokat elsápasztó nagy meg­hátrálások ellenére is hitt. Már a kormány is Debrecenbe költö­zött, amikor megírta elégiának induló, de végül is forró csata­­dallá emelkedő költeményét: Eu­rópa csendes, újra csendes / El­zúgtak forradalmai__/ Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki. / Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörög minden kézen, csupán a / Magyar kezé­ben cseng a kard. / De hát két­ségbe kell-e esnünk, / Hát bú­suljunk-e emiatt? / Ellenkezőleg, oh­hon, inkább / Ez legyen, ami lelket ad, felelőtlenség lett volna a vér­-*ű­ző­ nemzetet ilyen sorokkal továbbra is harcra buzdítani, ha teljes lényét csakugyan nem jár­ja át a biztos győzelem hite. Mi­ben bízott, miben reménykedett? Abban, hogy Erdélyben javunkra fordul a hadiszerencse. A szent öreg, a lengyel Bem József tá­bornok erdélyi hadserege csatát nyert, s képesnek látszott­ arra, hogy Erdélyből kiűzze az ellensé­get, aztán teljes erővel a szünte­lenül hátráló főhadsereg segítsé­gére siessen, így látta a költő is. Mi ne győznénk? Hisz­­em a ve­zérünk,­­ A szabadság régi baj­noka, így érthető, hogy nem me­nekült, nem oltalmat keresett, amikor feleségét és csecsemő gyermekét barátja, Orlai Petrics Soma védelmére bízva, sietett csatlakozni az erdélyi hadsereg­hez. A krónikák szerint a tábor­nok keblére ölelte a sovány arcú, szakállas, lán­g civilbe öltözött őrnagyot, majd segédtisztjévé ne­vezte ki, de őrnagy segédtisztjé­nek nyomban megtiltotta, hogy ott legyen, ahol golyók sivítanak és kardok csengenek. Mert Bem tábornok már akkor is felismer­te Petőfi költészetének katonai ezredekkel felérő erejét. Utolsó napjai, sőt utolsó órái ma már közismertek. Tudjuk, hogy július 31-én a csatatér kü­lönböző pontjain látták felbuk­kanni, miközben lelkesítő szava­kat kiáltott a bátran verekedő katonáknak. Látták a leégett, le­rombolt Fejéregyháza szélén egy sütőkemence szélén ülve jegyze­telni. Vajon mit írhatott? Talán nap­lót? Talán nyugtató levelet Jú­liának? Talán költeményt? Titok maradt örökre. Lehet, hogy a vi­lágirodalom legcsodálatosabb köl­teményétől fosztott meg minket az enyészet. És látták őt a sár­patak hídkorlátjára könyökölve tűnődni, egy huszár százados, Gyalókai Lajos még szót is vál­tott vele, mikor a költő Fejér­egyházán át Bún felé menekült. És látták holtan is. Ám az a szemtanú ellenség, osztrák tiszt, tőle tudjuk, hogy az úgynevezett ispánkúznál, egy kukoricatábla szélén sovány, keskeny, száraz arcú, határozott arckifejezésű, fe­kete szakállas, elölről ledöfött, kirabolt, szinte ruházatától is megfosztott magyar tiszt teste he­vert a földön. T­­alálát évtizedeken át nem hitte el a nép. Legendákat kerekített róla, itt-ott felbukkan­ni látták. Visszavárták és vissza­sírták. Mert Világos után, mi­közben Haynau akasztatott, bör­töneit legjobbjainkkal töltötte te­le, a történelem legsötétebb éj­szakájában végső vigasza volt a népnek, hogy Petőfi mégis él. Ha pedig él, visszatér, s visszatérhet vele március 15. is. Ahogy ezt leírom, megtorpan kezemben a toll, mert olyan köz­helyekbe botlik, amelyek elkerül­hetetlenek. Le kell írnom, hogy a költő csakugyan él. A költő halála csak fizikai halál. Műveiben úgy él to­vább, mintha még mindig dobog­na a szíve. Én úgy vagyok vele, ha nem ismerném születésének évét, hónapját, napját és óráját is, már-már azt gondolnám, hogy mindig létezett, mióta magyarul hangzik a szó. Volt, mint a nap, mint a fényes csillag, s oly nél­külözhetetlenül, mint a kenyér, mint a víz, mint a levegő. Bár­mennyire is gyötröm a memóriá­mat, nem tudok visszaemlékezni rá, hogy mikor hallottam először a nevét. Talán anyám dúdolta valamelyik népdallá magasztosult költeményét. Lehet, hogy akkor találkoztunk először, amikor er­dőkerülő apám meleg kunyhójába kényszerített a sűrű hóvihar, s amikor este a szalmával bélelt dikón mesére vágytam, apám rá­kezdett a történetre, amelyben a kukoricában talált fiú János vi­tézzé diadalmasodott. s Úgy mondta, mint a mesét, rím és ritmus nélkül, a történet­ből itt-ott kihagyva, vagy a tör­ténetet itt-ott még inkább kicif­rázva. Mondta, ahogyan ő hallot­ta, valószínű, maga sem tudta, hogy Petőfi Sándor művét meséli. Később pedig, ama sorsfordító, fényes időkben, kölyöklővel ke­rültem el a szülői háztól, Moson­magyaróvárra, népi kollégistá­nak, mégpedig abba a házba, amelynek erkélyéről 1848-ban Kossuth Lajos beszélt négyszáz kaszás paraszthoz. Az első na­pokban szinte roskasztott a haza­vágyás bánata. Hányszor és hány­szor elolvastam a költeményt: „Hát a mi Sándorunk most mit csinál?’’ Olvastam, olvastam a verset, de úgy, hogy az ő neve helyett az enyémet gondoltam. És azt a kis lakot, amely a nagy Du­na mentében állt, átképzeltem a Kisalföldre, annak is a nyugati részébe, és Hrúz Mária helyett egy másik asszonyra gondoltam. És bármilyen alacsonyan is szállt a szerencsecsillagom, én is csak csupa jó híreket üzentem haza, így ölelt akkor magához örökre Petőfi Sándor. S tudom, nemcsak én vagyok így vele, így ölelte magához az egész nemzetet. Ez a titka a halhatatlanságá­nak. Simon Lajos 7 TESTVÉRÜNK: PETŐFI SÁNDOR A Hazafias Népfront belvárosi Pe­tőfi-emlék­bizottsága és a Szovjet Kul­túra és Tudomány Háza hétfőn Petőfi­­emlékestet rendezett. Itt szólalt fel Kira Sahova neves szovjet tudós, Pe­­tőfi-kutató, a kijevi Sevcsenko Egye­tem tanára. Felszólalásából részleteket közlünk. A külföldi olvasót először a köl­­tő személyiségének és mun­kásságának, életének és versei­nek szokatlan egysége, ragyogó, vakmerő ifjúsága, költészetének Mozartos—Puskinos tiszta derűje fogja meg. Úgy érzi az ember, hogy ez a költő nem ismerte a szavakkal való gyötrelmes birkó­zást, úgy írt, ahogy lélegzett — a teremtés mámorától megittasod­­va. De ha jobban elmélyedünk munkásságában, megértjük a gazdagságát is, érzelmi skálájá­nak szélességét és világának vég­telen tágasságát is. Most már jó pár esztendőnyi, Petőfi költészetének szentelt munka áll mögöttem, s mindin­kább úgy érzem, hogy ez a köl­tészet kimeríthetetlen, egyetlen élet kevés hozzá, hogy egész gaz­dagságát megragadhassuk. Mégis, amennyire erőnktől telik, min­dent meg kell tennünk azért, hogy szerte a világon mind töb­ben ismerhessék meg a zseniális költő csodálatos életművét. Jóleső elégedettséggel számol­hatok itt be önöknek arról, hogy a Szovjetunióban úgy ismerik és szeretik Petőfit, mint — hazáját kivéve — talán sehol másutt a világon. Petőfi népszerűsítését már a múlt század hatvanas éveinek orosz irodalmárai elkezdték. Az ő fordításaik azonban többnyire német vagy francia nyelvű tol­mácsolások alapján készültek. Ezért csak alig-alig találhatunk köztük olyan költeményeket, amelyek szervesen beépültek vol­na az orosz költészetbe. Lunacsarszkij, Petőfi első marxista kritikusa már a húszas években mélyreható és helyes ér­tékelését adta Petőfi világirodal­mi jelentőségének, „saját kora bolsevikjának" látta a költőt és le is fordította 38 versét. Az iga­zi nagy fordulat azonban akkor következett be, amikor a legjobb orosz, ukrán és más nemzetiségű költők magyar irodalmárok se­gítségével olyan fordításokat al­kottak, amelyek költői-nyelvi szintjüket tekintve méltók vol­tak az eredeti művekhez. Legyen szabad emlékeztetnem a nagyszerű ukrán költőre, Leo­­nyid P­erv­orma­jszkijra, aki már a Nagy Honvédő Háború előtt sok olvasóval ismertette meg Petőfi költészetét, bemutatva dalait, sze­relmi és tájleíró líráját, haza­fias és forradalmi költeményeit. Az orosz nyelvű válogatás még teljesebb és ragyogóbb képet adott a költőről. Csaknem min­den jelentős mű bekerült ebbe a gyűjteménybe, amelynek azóta sokféle kiadása jelent meg, a leg­kiválóbb orosz költők fordításá­ban. Leonyid Martinov, Nyikolaj Tyihonov, Mihail Iszakovszkij, Borisz Paszternák, Nyikolaj Csu­­kovszkij és több más neves lí­rikus a négykötetes Petőfit olyan könyvvé tette, amely folyamato­san, széles körben népszerűvé vált a költészet kedvelőinek kö­rében. A nemrég lezajlott másfél szá­zados születési jubileum alkalmá­val örömmel állapíthattuk meg, hogy a Szovjetunió népeinek nyelvei közül már 17 nyelven ol­vashatóak Petőfi versei.­­T­­avaly Moszkvában — magyar tudósok részvételével — tudo­mányos konferenciát tartottak azok a szovjet irodalomtörténé­szek, akik behatóan foglalkoztak Petőfi életművével. A konferen­cián elhangzott előadások tanul­mányokká fejlesztett formában nemsokára könyvalakban is meg­jelennek. Első eset lesz ez Petőfi utóéletében, hogy egy külföldi ország egész tudós kollektívája járul hozzá a költő életművének korszerű, modern értelmezéséhez. Remény van rá, hogy ez nö­velni fogja a nemzetközi Petőfi­­tudomány kialakulásának esé­lyeit.

Next