Népszava, 1969. december (97. évfolyam, 280–303. szám)
1969-12-03 / 281. szám
Hej, ha — nem nyílik a tárna... Nógrádi gondok, tervek, t ittek Nógrádból kevesebb szén kell — de Nógrádban sok bányász és A hajdani széncsaták hősei. A „Hej, ha nyílik a tárna!” éneklés. Törődni velük, hogy a nagy, országos horderejű változás, az energiahordozók seregében beállott értékrend csere minél kisebb súllyal nehezedjen rájuk, családjukra, környezetükre: természetes kötelesség. Szocialista országban az. A megyei tanács november végi ülésén ennek a kötelességnek a teljesítéséről tárgyalt. A megbeszélés elvi alapja a mezeknek a jó elveknek a valóra váltására — pénz kell. A tanács vb-ülése tulajdonképpen a pénz elosztását tárgyalta, ennek megfelelően gyakorlatias és szenvedélyes volt a vita. Nem kis összegről volt szó: 290 millióról! Az öszszeg célja — ez a hivatalos fogalmazás — a bányászat visszafejlesztését ellensúlyozó új munkahelyek megteremtése költségvetési segítséggel. Illés Miklós, a megyei tanács elnökhelyettese, a vita egy részvevője, akivel az egész szövevényes kérdéscsoportról beszélgetünk, siet hozzátenni: ez az összeg a segítség állami oldala. Az idetelepülő üzemek hozzájárulása a másik oldal. És nem vitás, hogy még így, ezek a százmilliók is jobban kifizetődnek az országnak, mint a gyenge szenet tergyei pártbizottság állásfoglalása volt. Ebben arra hívta fel a tanácsot: alakítsa ki megfelelő felmérés után a bányáit helyébe lépő munkahelyek centrumait; teremtsen minél több, a megye ipari szerkezetének alakulására előnyösen ható munkahelyet; törekedjen komplex ipartelepítésre, hogy ne csak a volt bányászok s a következő években az aknákból kikerülők, de családtagjaik elhelyezkedését is biztosítani lehessen: támogassa mindenütt a már megkezdett és reálisan folytatható ipartelepítést melő aknák ráfizetéses, dotációs fenntartása. Efölött ma már nincs is vita Nógrádban. A gyenge barnaszén ideje lejárt. Siránkozni rajta nem érdemes : segíteni a bányászon — muszáj. Mire költik 1975-ig a 290 milliót? Néhány példa: a Vegyiműveket Szerelő Vállalat 30, a Hűtőberendezések Gyára (Nagybátony) 50, a Ganz-MÁVAG hídszerkezeti üzeme 25 milliót kap (Mátrahovákon); ugyancsak 25 milliót kap kapacitásfejlesztésre a beruházásokban erősen érdekelt megyei építőipar. Tízmilliót fordítanak a Harisnyagyár nagybátonyi telepére, amely pillanatnyilag egy lakóépület földszinti lakásában dolgozik, az első kis csoport aszszonnyal, lánnyal. Jelentős lesz a BRG tarjáni üzemének támogatása is, új bányászlakótelep legszélső házában zümmögnek a gépek. Meg a nóta. Amikor benyitok a terembe, elhallgat az asszonynép, és kulpiru. Egy kalap szamócáért meg nem mondanák, mi volt a nóta, amit olyan szívvel daloltak — hja, férfi nincs a közelben az egy mestert, Pálházi Pált kivéve, de azt, úgy látszik, „lányosították” már. Dalolt a kazári Gaskóné, akinek a férje Ménkesen dolgozik (még), s Tarjániné, akinek a férje Katalin-akna bezárásakor alighanem áttelepül. Hogy hová? Kerülgetik a témát, mintha őket is nyomasztaná a férj „pályacseréje”, vagy éppen nyugdíjassá minősítése. Nekik is, családjuknak is az átállás esztendői következnek: a reális, jó segítség mellett az őszinte szó használ a legtöbbet. Olyan, amilyet a tanácselnök-helyettestől hoztam magammal: „Úgy ítéljük meg, hogy a foglalkoztatottság összes gondját még nem tudtuk megoldani, de alakos és komplex megoldásra törekszünk.” Ami akkor is fontos, ha tudjuk, férfimunkaerő pillanatnyilag nincs szabad a megyében, és a nők körében sincs tömeges gond. De a tennivaló holnapra több lesz. Megyei és országos vonatkozásban egyaránt. A brigádot különben dicséri a mester és dicséri Gothe Ilonka, a Pestről jött üzemvezető: az asszonyok komolyan veszik a munkát és nagyon „hajtanak”. A gyár távlatainak örülnek, szűk a lakás nagyon. Szó szerint. Repül kezük alól a harisnyanadrág, nem is nyújtjuk a beszélgetést. A gép fölé hajolnak. Baktai Ferenc 299 millió eloszlása Egy évvel ezelőtt adták át ünnepélyesen a Fővárosi Gázművek kőbányai gázgyárát. Képünkön: részlet a földgázfogadó állomásról (MTI Fotó: — Mező, Sándor felvétele) A karácsonyi vásár forgalma már mutatkozik a pesti utcákon is (Gonda György felvétele) A struktúra átalakul " Az utóbbiról azért érdemes beszélni, mert ez a gyár a bizalom és segíteni akarás szép példáját szolgáltatta akkor, amikor ezekről a milliós összegekről még szó sem esett. A BRG néhány kérdést tett fel a megyeieknek: 1. tudnak-e helyet adni, ahol azonnal megkezdhetik a törzsgárda első csapatának tanítását, 2. van-e szabad területük az üzem építésére, 3. lesz-e szabad munkaerő. Miután az első három kérdésre igen volt a válasz, a negyedikre — lehet-e támogatásra számítani — nem kértek választ, bízva Nógrádban. És előlegezték a földmunkát, megkezdték, 1970 őszére dolgozni fog a gyár. (Jövendő munkásainak első csoportja egy régi bányakaszinóban már tanulja a szakmát. Talán szörnyű kimondani, hogy ezzel egy kis művelődési otthon kiesett a forgalomból ... de hát vannak ennél szörnyűbb dolgok is.) A helységnevek, amelyeket említettem: Tarján, Mátranovák, Nagybátony — egyben jelzik a centrumokat is, amelyeket (a pártbizottság javaslata szerint, s azért, hogy a beruházások ne szóródjanak szét túlságosan) kijelöltek. Még kettő lesz rajtuk kívül: Pásztó, ahonnan szintén sok bányába járó volt ésSzécsény, amelynek körzetében még Hollókő is sok utast adott a bányászbuszoknak. Hogy a megyei tanács végrehajtó bizottságának vitája szenvedélyes volt, már említettem. Hogy sokan mondták el személyes hévvel érveiket, természetes. Világos például, hogy a szécsényi Rákóczi Tsz elnöke, mint vb-tag, erősen támogatta a szécsényi „centrumkialakítást”, és az is, hogy minden területnek lett volna „keresztapja”. Az a bizonyos nógrádi termelési struktúra ezzel alaposan átalakul. Kezdetben volt a barnaszén és az acél, némi üveg — és nem sok más. Most sok ezer, munkást foglalkoztató iparággá nő a megyében a rádió-, illetve rádiótelefon-gyártás, a hűtőberendezések iparága; át kell tehát állítani a szakmunkástanulóképzést is a „vájárdöntő” vonalról a híradástechnika, műszerész, vegyi gépész frontra. A „vásárszínvonal" pótlására... Mindez nagyon biztatónak és egyszerűnek látszik, de azért sok részletkérdésben kell még hoz,zá kemény szervezőmunka ■* és sok vonatkozásban további milliók. Mert a megyei vezetés felmérése szerint az említett 290 millió alapjában csak a bányászok kiesett munkahelyeinek pótlását biztosít. De ez kevés. Mert a bányászcsalád életszínvonala a magasabb föld alatti keresetre épült. Ha — mondjuk — 4000 forintra, akkor a vasasszakmába kerülő bányászapa 2200— 2500 forintos keresetéhez pótlás kell: vagy a családanya, vagy a gyerekek lesznek a második kereső. Ez indokolja a pártbizottság által is hangsúlyozott komplicitás igényét: körültekintő tervezés, minden lehetőség kihasználása a lehetséges eszköz. Még két részletkérdés: figyelemmel kell lenni a csökkent munkaképességűekre, akik — reuma, szilikózis stb. okából — ebben a megyében többen vannak, mint egyebütt; s azt is látni kell, hogy vannak visszatelepülők, akik tavaly, két éve az első hullámmal elmentek Baranyába, Veszprémbe, Tatabányára, és hellyel-közzel bizony hazahívja őket a nógrádi hegy. Dalok a varrógépnél Hazafelé, Nagybátony- A kétszobás lakást — ban meglátogattam a Bu- tott laknak» meg - napest! Hansnyaggar resznem nehéz megtalálni, az A Felelősséggel a felelősségről kórház előtt levő betonoszlopot egy arra haladó gépkocsi kidöntötte. A járókelők orvosért szaladtak. Találtak is egyet, igaz, nem sok köszönet volt benne. A doktor ugyanis azt válaszolta, hogy inkább a halottaskocsit hívják, egy ilyen betonoszlop után az orvosnak már nem sok szerep juthat. A gépkocsivezető valóban eltávozott az élők sorából. Mint a rendőrorvos megjegyezte, nemhogy egy orvos, de a csoda sem segíthetett volna rajta. Eddig a vonaton hallott történet. Aztán útitársam még Hozzáfűzi: felhőtlenség volt ki nem menni az esethez, hiszen az orvos mégiscsak arra esküdött fel, hogy emberéletet ment, vagy legalábbis megpróbál menteni. — Nemcsak a hivatását nem teljesítette, hanem emberileg is elítélendő — veti közbe a hálókocsi kalauz. — Ha valakit elesni látunk, legalább meg kell próbálni a talpra állítását, még ha kevés remény is van rá ... Ez nemcsak egy orvosnak, hanem minden egyes embernek alapvető kötelessége. A téma ezzel nem ér véget, csak egy kicsit más vágányra terelődik a beszélgetés. A két érvelő egymást túllicitálva szapulja a megvásárolható lelkiismeretességet. Valaki közbeveti, nem is lehet ma már felelősségteljes munkát, szolgáltatást várni „csak úgy”, ehhez bele kell nyúlnia az embernek a pénztárcájába ... Mondom, együtt vannak a témában. A hálókocsi kalauz újra átveszi a beszélgetés fonalát, arról mesél: máskénp nem is engedte a feleségét szülni, csak amikor az ezrest bedugta az orvos zsebébe. Az első esetet elmesélő beszélgető partnerünk tovább heveskedik, nem tudva napirendre térni az orvos mulasztása felett. Csak tennék őt felelősségteljes pozícióba, majd ő megmutatná, lenne itt olyan rend, hogy csak úgy füstölög ... Persze nem ilyen kesztyűs kézzel kellene bánni a mulasztókkal. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mi lehet indulatosan érvelő vitapartnerünk foglalkozása. A társalgás folyamán később kiderül, hogy közgazdász egyik nagy gyárunkban, jelentős a szerepe az éves tervek elkészítésében és három munkatárs tartozik közvetlen irányítása alá. Megkérdezem: mi történik, ha ő követ el valamilyen mulasztást, s emiatt hiba csúszik a gazdaságossági számításokba és emiatt a gyárban később ráfizetés jelentkezik? Vajon akkor is az előbb általa annyira propagált szigorral járnak el? A válasz velős, azon nem múlik emberélet. Különben is leghamarább csak egy év múlva derül rá fény, ha egyáltalán kiderül, de addigra talán mindenki elfelejti az esetet. Ő különben sem esküdött föl senkinek. Kapja a nagynak éppen nem mondható fizetését, ezért senki se várjon tőle csodát, s ha baj van, akkor sem lesz otthon vékonyabb a kenyér... Ennyit mond. Én pedig elgondolkodom. A felelősség csak jogi formula lenne, csak orvosokra, ügyvédekre vonatkozna, akik a diplomájuk megszerzésekor ünnepélyes esküt is tesznek? Vagy az eskü valójában csak jelkép, s a felelősséget nem is az aulában, a diploma átvételekor, hanem sokkal előbb fogalmazzák meg, ismerik fel? Hiszen életünk szinte minden pillanata tele van felelősséggel, s minden cselekedetünkért valakinek elszámolással tartozunk. Kezdjük az iskolában az osztályzatokkal, folytatjuk a munkahelyen eltöltött számolatlan perceinkkel és csak akkor rakjuk le nagy részét, amikor a többi iratok között végleg nyugovóra helyezzük munkakönyvünket. Ez elől nem lehet kitérni, s ezzel nap mint nap számolnunk kell. Kivétel pedig nincs. Felelősséggel tartozunk valakinek, ki több, ki kevesebb embernek — és önmagának mindenki. Ezzel számot kell vetni a szürke hétköznapokon is. Felelősséggel a vállán dolgozik az udvarsöprő segédmunkás is. Ha mulaszt, szemét marad az udvaron, vavaly megcsúszik — eltörheti a lábát. A bárszámfejtő — ha nem figyel oda — elírhatja a bért, aztán jöhet az utánjárás, hogy helyére lehessen tenni a dolgokat. A mrimek — ha nem elég gondosan, körültekintően jár el — ,,eltervezhet” egy kenyérgyárat, aztán nézhetünk az elveszett milliók után. Az igazgató, ha nem végez piackutatást, ha figyelmen kívül hagyja a jelentkező igényedet , raktározhatja az el nem adható árut. Egy vasarrű azonban közös ezen a területen: az egyik ember mulasztását megérzi a másik, és fordítva, kettőjük kiulasztását pedig megsínyli valahol egy egész kollektíva ... Sokszor elhangzott már, hogy kis ország vagyunk. A meglévő lehetőségeink is korlátozottak. Vajon mindig gondolunk-e arra, hogy felelőtlenségünk esetén ezeknek a szűkös lehetőségeknek egy részét eljátsszuk? Vajon mindig érezzük-e a többi ember iránti kapcsolódó felelősségünket? Egy-egy mulasztást a néhány napon belül leváló cipőtalpon, a gyakran félóránként közlekedő autóbuszon, a lassú ügyintézésen s egyéb kis apróságokon érzünk meg saját bőrünkön. Joggal bosszankodhatunk. Ha kutatjuk az okokat, rájövünk, hogy valahol valaki — lehet, hogy csak apró — hanyagságot követett el, tehát elvállalt munkáját nem végezte felelősségteljesen. Vajon mi mindig kellő öntudattal az önmagunk és embertársaink iránti felelősséget érezve végezzük munkánkat? Egy kicsit talán önmagunkat is vizsgálat alá kellene vennünk, mindennapi munkánkkal együtt, így egyenleget vonva a tartozik és követel rovatból a saját területünkön kialakíthatnánk az önmagunk iránti felelősség mértékét, így talán hamarabb eltűnnének a mindennapi bosszúságok. Mélykúti Attila Négy fiatalember ment a Rákóczi úton a december eleji száraz hidegben, kissé összebújva. Halkan beszélgettek és éberen figyeltek. Egyikük katonaszökevény volt s illegális nevén Maróinak hívták. Padányi Mihály mérnök ugyanis pár hónappal ezelőtt eltépte behívóját és álnéven bújkált. Mert fontosabb dolga volt, mint a bevonulás, s mert a felszabadító szovjet csapatok akkor már Budapest felé közeledtek. Menet közben észrevették az új nagy plakátot, amely az 1944-es október 15-i nyilas puccs után meghirdette a magyar nácik első tömeggyűlését a Városi Színházban — másnapra, december 3-ra. — Fiúk, ezen nekünk is fel kellene szólalnunk ... — jegyezte meg Marót.* — Bennem is épp ez villant fel... — válaszolt Bottyán, azaz Ajtai Miklós vegyészmérnök. És mint kiderült, Ostor, vagyis dr. Janikovszky Béla katonaorvos, illetve negyedik illegális társuk, Véső, azaz Egri Jenő vegyészmérnök is nyomban ugyanerre gondolt. Pillanatok alatt eldöntötték hát, hogy mint az illegális kommunista párt egyik akciógárdája, itt is „tiszteletüket” teszik, és egészen sajátos, „megrázó erejű” hozzászólással elmondják majd véleményüket e Hitler-bérenc bandáról. Mindjárt meg is állapodtak ennek módjában, majd szétszéledtek. Marót hazasietett, hogy csoportja részére elkészítse az egyik laktanyából „vételezett” trip 2-ből a feltűnés nélkül, kabátzsebben vihető három darab lapos, kecses kis pokolgépet. Ebben már nagy jártassága volt. Hiszen a párt megbízásából nem sokkal azelőtt a Marótcsoport robbantotta fel a Gömbös-szobrot, a Kossuth Lajos utcai nyilas könyvesboltot, a bánhidai erőmű magasfeszültségű vezetékének két fontos szakaszát, majd több katonai jelentőségű vasútvonalat is. Most úgy beszélték meg, hogy csak hárman vesznek részt az akcióban, negyedik társuk vedtézi őket. Másnap, december 3-án Marót, Bottyán és Ostor már az elsők között a színháznál voltak, hogy mint lelkes „nyilasok”, meghallgassák Gera testvér szónoklatát. Külön-külön helyet kerestek maguknak a színházban. Marót először a földszinten, de hamar alkalmatlannak találta és átment egy emeleti páholyba. Szerencséjére még üres volt és sikerült a sarkába rejteni a zajtalanul működő, időzített pokolgépet, amely akkora volt, mint három darab hosszában összeillesztett szappan. Nemsokára egy kidekorált nyilas alvezér lépett a páholyba népes kíséretével — szabad hely iránt érdeklődve. Marót még a saját székét is udvariasan átadta nekik és kisietett... Az utolsó pillanatban kiosont a színházból is, amelynek összes kapuit és belső ajtóit éberségből már zárni kezdték. Bottyán ekkor már a kinti találkahelyen volt, mert neki hamarabb sikerült elhelyeznie „felszólalását” az egyik földszinti páholyban. Egymástól távol leültek az akkori Tisza Kálmán tér padjain, hogy másokkal együtt meghallgassák a hangszórón a színház köré is közvetített nyilas „talajgyökerű" halandzsát „a végső győzelemig való kitartásról...” Izgatottan lesték óráikat a 20, 25 és 30 perc múlva esedékes robbanásokra várva. De külön izgalmat okozott nekik, hogy Ostornak, azaz harmadik társuknak nem sikerült kijutnia a színházból ... Egyszer csak hatalmas robajt közvetített a hangszóró, majd összevissza kiabálást, zűrzavart. Közben a nyilas szónok hangerejét megfeszítve, nyugalomra próbálta inteni a robbanástól „bátorságukat” vesztett zöld inges és zöld eszű pártszolgálatosokat. Amikor nagy nehezen már elhurcolták az első sebesülteket és a szónok tovább bömbölt, hogy ezzel is nyugtassa a kedélyeket , bekövetkezett a másik nagy robbanás ... A hangszóróból hallani lehetett a még pokolibb káoszt. Mert most már többen, köztük egy főkörzetvezető is ott pusztult. A nyilasok hanyatthomlok rohantak, egymást taposva lódultak a kapukhoz, amit éppen miattuk még kinyitni sem tudtak. A tülekedők ugyanis azt ordították: „meneküljünk, a kommunisták aláaknázták a színházat..Ez, persze, nem volt igaz, mert a színházért kár lett volna. De ez a fejetlen pánik a színház kidöntött kapuja volt a harmadik — vagyis a pszichológiai bomba... Amikor most Marót, azaz Padányi Mihály, az Építésügyi Minisztérium felügyeleti csoportfőnöke visszaemlékezik e huszonöt évvel ezelőtti eseményre — már derűsen mesél az akkori komor napokról. Hiszen a nyilasok bármilyen tragédiába is sodorták az országot — azért most nehéz megszabadulni e bátor antifasiszta akciónak a komikumtól sem mentes hatásától. A nyilas őrség ugyanis azonnal körülzárta a színházat és estig tartó motozást rendezett párthívei közt. Ekkor szabadult ki harmadik társuk, Ostor, a katonaorvos is, akinek nem sikerült idejében elhelyeznie a „csomagját” , de még jókor megszabadult attól... Az illegális párt akkori akciója pokoli cirkuszt rendezett a Városi Színházban a hatalomra jutott nyilasok első és utolsó napoai ülésén. És ennek különleges politikai jelentősége volt, mert hatásosan figyelmeztette e haza- és népárulókat, hogy bűneik nem maradnak megtorlás nélkül... Szenes Imre Pokol a színházban 189. december 3 NÉPSZAVA