Népszava, 1969. december (97. évfolyam, 280–303. szám)

1969-12-03 / 281. szám

Hej, ha — nem nyílik a tárna... Nógrádi gondok, tervek, t ittek Nógrádból kevesebb szén kell — de Nógrádban sok bányász és A hajdani széncsaták hősei. A „Hej, ha nyílik a tárna!” ének­lés. Törődni velük, hogy a nagy, országos hordere­jű változás, az energia­­hordozók seregében beál­lott értékrend csere minél kisebb súllyal nehezed­jen rájuk, családjukra, környezetükre: természe­tes kötelesség. Szocialista országban az. A megyei tanács no­vember végi ülésén ennek a kötelességnek a teljesí­téséről tárgyalt. A megbe­szélés elvi alapja a me­­zeknek a jó elveknek a valóra váltására — pénz kell. A tanács vb-ülése tu­lajdonképpen a pénz el­osztását tárgyalta, ennek megfelelően gyakorlatias és szenvedélyes volt a vi­ta. Nem kis összegről volt szó: 290 millióról! Az ösz­­szeg célja — ez a hiva­talos fogalmazás — a bá­nyászat visszafejlesztését ellensúlyozó új munkahe­lyek megteremtése költ­ségvetési segítséggel. Illés Miklós, a megyei tanács elnökhelyettese, a vita egy részvevője, aki­vel az egész szövevényes kérdéscsoportról beszélge­tünk, siet hozzátenni: ez az összeg a segítség álla­mi oldala. Az idetelepülő üzemek hozzájárulása a másik oldal. És nem vi­tás, hogy még így, ezek a százmilliók is jobban ki­fizetődnek az országnak, mint a gyenge szenet ter­gyei pártbizottság állás­­foglalása volt. Ebben arra hívta fel a tanácsot: ala­kítsa ki megfelelő felmé­rés után a bányáit helyé­be lépő munkahelyek centrumait; teremtsen mi­nél több, a megye ipari szerkezetének alakulására előnyösen ható munkahe­lyet; törekedjen komplex ipartelepítésre, hogy ne csak a volt bányászok s a következő években az ak­nákból kikerülők, de csa­ládtagjaik elhelyezkedé­sét is biztosítani lehessen: támogassa mindenütt a már megkezdett és reáli­san folytatható ipartele­pítést melő aknák ráfizetéses, dotációs fenntartása. Efölött ma már nincs is vita Nógrádban. A gyenge barnaszén ideje lejárt. Si­ránkozni rajta nem érde­mes : segíteni a bányá­szon — muszáj. Mire költik 1975-ig a 290 milliót? Néhány példa: a Vegyi­műveket Szerelő Vállalat 30, a Hűtőberendezések Gyára (Nagybátony) 50, a Ganz-MÁVAG hídszerke­zeti üzeme 25 milliót kap (Mátrahovákon); ugyan­csak 25 milliót kap kapa­citásfejlesztésre a beruhá­zásokban erősen érdekelt megyei építőipar. Tízmil­liót fordítanak a Haris­nyagyár nagybátonyi te­lepére, amely pillanatnyi­lag egy lakóépület föld­szinti lakásában d­olgozik, az első kis csoport asz­­szonnyal, lánnyal. Jelen­tős lesz a BRG tarjáni üzemének támogatása is, új bányászlakótelep leg­szélső házában zümmög­nek a gépek. Meg a nóta. Amikor benyitok a terem­be, elhallgat az asszony­nép, és k­ul­piru. Egy ka­lap szamócáért meg nem mondanák, mi volt a nó­ta, amit olyan szívvel da­loltak — hja, férfi nincs a közelben az egy mes­tert, Pálházi Pált kivéve, de azt, úgy látszik, „lá­­nyosították” már. Dalolt a kazári Gaskóné, akinek a férje Ménkesen dolgozik (még), s Tarjániné, akinek a férje Katalin-akna be­zárásakor alighanem átte­lepül. Hogy hová? Kerül­getik a témát, mintha őket is nyomasztaná a férj „pályacseréje”, vagy éppen nyugdíjassá minő­sítése. Nekik is, családjuknak is az átállás esztendői kö­vetkeznek: a reális, jó se­gítség mellett az őszinte szó használ a legtöbbet. Olyan, amilyet a tanács­elnök-helyettestől hoztam magammal: „Úgy ítéljük meg, hogy a foglalkozta­tottság összes gondját még nem tudtuk megolda­ni, de alakos és komp­lex megoldásra törek­szünk.” Ami akkor is fontos, ha tudjuk, férfi­munkaerő pillanatnyilag nincs szabad a megyében, és a nők körében sincs tö­meges gond. De a tenni­való holnapra több lesz. Megyei és országos vo­natkozásban egyaránt. A brigádot különben di­cséri a mester és dicséri Gothe Ilonka, a Pestről jött üzemvezető: az asszo­nyok komolyan veszik a munkát és nagyon „haj­tanak”. A gyár távlatai­nak örülnek, szűk a la­kás nagyon. Szó szerint. Repül kezük alól a ha­risnyanadrág, nem is nyújtjuk a beszélgetést. A gép fölé hajolnak. Baktai Ferenc 299 millió eloszlása Egy évvel ezelőtt adták át ünnepélyesen a Fővá­rosi Gázművek kőbányai gázgyárát. Képünkön: részlet a földgázfogadó állomásról (MTI Fotó: — Mező, Sándor felvétele) A karácsonyi vásár forgalma már mutatkozik a pesti utcákon is (Gonda György felvétele) A struktúra átalakul " Az utóbbiról azért érde­mes beszélni, mert ez a gyár a bizalom és segíte­ni akarás szép példáját szolgáltatta akkor, amikor ezekről a milliós összegek­ről még szó sem esett. A BRG néhány kérdést tett fel a megyeieknek: 1. tud­nak-e helyet adni, ahol azonnal megkezdhetik a törzsgárda első csapatá­nak tanítását, 2. van-e szabad területük az üzem építésére, 3. lesz-e szabad munkaerő. Miután az el­ső három kérdésre igen volt a válasz, a negyedik­re — lehet-e támogatásra számítani — nem kértek választ, bízva Nógrádban. És előlegezték a föld­munkát, megkezdték, 1970 őszére dolgozni fog a gyár. (Jövendő munká­sainak első csoportja egy régi bányakaszinóban már tanulja a szakmát. Talán szörnyű kimondani, hogy ezzel egy kis művelődési otthon kiesett a forgalom­ból ... de hát vannak en­nél szörnyűbb dolgok is.) A helységnevek, ame­lyeket említettem: Tarján, Mátranovák, Nagybátony — egyben jelzik a centru­mokat is, amelyeket (a pártbizottság javaslata szerint, s azért, hogy a beruházások ne szóródja­nak szét túlságosan) kije­löltek. Még kettő lesz raj­tuk kívül: Pásztó, ahon­nan szintén sok bányába járó volt és­­Szécsény, amelynek körzetében még Hollókő is sok utast adott a bányászbuszoknak. Hogy a megyei tanács végrehaj­tó bizottságának vitája szenvedélyes volt, már említettem. Hogy sokan mondták el személyes hév­vel érveiket, természetes. Világos például, hogy a szécsényi Rákóczi Tsz el­nöke, mint vb-tag, erősen támogatta a szécsényi „centrumkialakítást”, és az is, hogy minden terü­letnek lett volna „kereszt­apja”. Az a bizonyos nógrádi termelési struktúra ezzel alaposan átalakul. Kezdetben volt a barna­szén és az acél, némi üveg — és nem sok más. Most sok ezer, munkást foglalkoztató iparággá nő a megyében a rádió-, il­­­letve rádiótelefon-gyártás, a hűtőberendezések ipar­ága; át kell tehát állíta­ni a szakmunkástanuló­képzést is a „vájár­d­ön­tő” vonalról a híradás­­technika, műszerész, vegyi gépész frontra. A „vás­árszínvonal" pótlására... Mindez nagyon biztató­nak és egyszerűnek lát­szik, de azért sok részlet­­kérdésben kell még hoz­,­zá kemény szervezőmun­ka ■*­ és sok vonatkozás­ban további milliók. Mert a megyei vezetés felméré­se szerint az említett 290 millió alapjában csak a bányászok kiesett munka­helyeinek­ pótlását bizto­sít­. De ez kevés. Mert a bá­nyászcsalád életszínvonala a magasabb föld alatti ke­resetre épült. Ha — mond­juk — 4000 forintra, ak­kor a vasasszakmába ke­rülő bányászapa 2200— 2500 forintos keresetéhez pótlás kell: vagy a csa­ládanya, vagy a gyerekek lesznek a második kereső. Ez indokolja a pártbizott­ság által is hangsúlyozott komplicitás igényét: kö­rültekintő tervezés, min­den lehetőség kihasználá­sa a lehetséges eszköz. Még két részletkérdés: figyelemmel kell lenni a csökkent munkaképessé­­gűekre, akik — reuma, szilikózis stb. okából — ebben a megyében többen vannak, mint egyebütt; s azt is látni kell, hogy van­nak visszatelepülők, akik tavaly, két éve az első hullámmal elmentek Ba­ranyába, Veszprémbe, Ta­tabányára, és hellyel-köz­­zel bizony hazahívja őket a nógrádi hegy. Dalok a varrógépnél Hazafelé, Nagybátony- A kétszobás lakást — ban meglátogattam a Bu- t­ott laknak» meg - napest! Hansnyaggar resz­nem nehéz megtalálni, az A Felelősséggel a felelősségről kórház előtt levő betonoszlopot egy arra haladó gépkocsi kidöntötte. A járókelők orvosért szaladtak. Ta­láltak is egyet, igaz, nem sok köszönet volt benne. A doktor ugyanis azt vála­szolta, hogy inkább a halottaskocsit hív­ják, egy ilyen betonoszlop után az or­vosnak már nem sok szerep juthat. A gépkocsivezető valóban eltávozott az élők sorából. Mint a rendőrorvos megje­gyezte, nemhogy egy orvos, de a csoda sem segíthetett volna rajta. Eddig a vonaton hallott történet. Az­tán útitársam még Hozzáfűzi: felhőtlen­ség volt ki nem menni az esethez, hiszen az orvos mégiscsak arra esk­üdött fel, hogy emberéletet ment, vagy legalábbis megpróbál menteni. — Nemcsak a hivatását nem teljesí­tette, hanem emberileg is elítélendő — veti közbe a hálókocsi kalauz. — Ha va­lakit elesni látunk, legalább meg kell próbálni a talpra állítását, még ha ke­vés remény is van rá ... Ez nemcsak egy orvosnak, hanem minden egyes ember­nek alapvető kötelessége. A téma ezzel nem ér véget, csak egy kicsit más vágányra terelődik a be­szélgetés. A két érvelő egymást túl­licitálva szapulja a megvásárolható lel­kiismeretességet. Valaki közbeveti, nem is lehet ma már felelősségteljes munkát, szolgáltatást várni „csak úgy”, ehhez bele kell nyúlnia az embernek a pénztár­cájába ..­. Mondom, együtt vannak a témában. A hálókocsi kalauz újra átveszi a beszélge­tés fonalát, arról mesél: máskénp nem is engedte a feleségét szülni, csak amikor az ezrest bedugta az orvos zsebébe. Az első esetet elmesélő beszélgető partnerünk tovább heveskedik, nem tudva napirendre térni az orvos mulasz­tása felett. Csak tennék őt felelősségtel­jes pozícióba, majd ő megmutatná, lenne itt olyan rend, hogy csak úgy füstölög ... Persze nem ilyen kesztyűs kézzel kelle­ne bánni a mulasztókkal. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mi lehet indulatosan érvelő vitapartne­rünk foglalkozása. A társalgás folyamán később kiderül, hogy közgazdász egyik nagy gyárunkban, jelentős a szerepe az éves tervek elkészítésében és három munkatárs tartozik közvetlen irányítása alá. Megkérdezem: mi történik, ha ő követ el valamilyen mulasztást, s emiatt hiba csúszik a gazdaságossági számításokba és emiatt a gyárban később ráfizetés je­lentkezik? Vajon akkor is az előbb ál­tala annyira propagált szigorral járnak el? A válasz velős, azon nem múlik em­berélet. Különben is leghamarább csak egy év múlva derül rá fény, ha egyáltalán kiderül, de addigra talán mindenki elfelejti az esetet. Ő különben sem esküdött föl senkinek. Kapja a nagynak éppen nem­ mondható fizetését, ezért senki se várjon tőle csodát, s ha baj van, akkor sem lesz otthon véko­nyabb a kenyér... Ennyit mond. Én pedig elgondolko­dom. A felelősség csak jogi formula len­ne, csak orvosokra, ügyvédekre vonat­kozna, akik a diplomájuk megszerzése­kor ünnepélyes esküt is tesznek? Vagy az eskü valójában csak jelkép, s a fele­lősséget nem is az aulában, a diploma átvételekor, hanem sokkal előbb fogal­mazzák meg, ismerik fel? Hiszen életünk szinte minden pilla­nata tele van felelősséggel, s minden cselekedetünkért valakinek elszámolás­sal tartozunk. Kezdjük az iskolában az osztályzatokkal, folytatjuk a munkahe­lyen eltöltött számolatlan perceinkkel és csak akkor rakjuk le nagy részét, ami­kor a többi iratok között végleg nyugo­vóra helyezzük munkakönyvünket. Ez elől nem lehet kitérni, s ezzel nap mint nap számolnunk kell. Kivétel pedig nincs. Felelősséggel tar­tozunk valakinek, ki több, ki kevesebb embernek — és önmagának mindenki. Ezzel számot kell vetni a szürke hétköz­napokon is. Felelősséggel a vállán dol­gozik­ az udvarsöprő segédmunkás is. Ha mulaszt, szemét marad az udvaron, vavaly megcsúszik — eltörheti a lábát. A bárszámfejtő — ha nem figyel oda — elírhatja a bért, aztán jöhet az utánjá­rás, hogy helyére lehessen tenni a dol­gokat. A m­rimek — ha nem elég gon­dosan, körültekintően jár el — ,,elter­vezhet” egy kenyérgyárat, aztán nézhe­tünk az elveszett milliók után. Az igaz­gató, ha nem végez piackutatást, ha fi­­gyelmen kívül hagyja a jelentkező igé­nyedet , raktározhatja az el nem ad­ható árut. E­gy vasarrű­ azonban közös ezen a te­rületen: az egyik ember mulasztá­sát megérzi a másik, és fordítva, kettőjük kiulasztását pedig megsínyli valahol egy egész kollektíva ... Sokszor elhangzott már, hogy kis or­szág vagyunk. A meglévő lehetőségeink is korlátozottak. Vajon mindig gondo­lunk-e arra, hogy felelőtlenségünk ese­tén ezeknek a szűkös lehetőségeknek egy részét eljátsszuk? Vajon mindig érez­­zük-e a többi ember iránti kapcsolódó felelősségünket? Egy-egy mulasztást a néhány napon belül leváló cipőtalpon, a gyakran fél­óránként közlekedő autóbuszon, a lassú ügyintézésen s egyéb kis apróságokon érzünk meg saját bőrünkön. Joggal bosszankodhatunk. Ha kutatjuk az oko­kat, rájövünk, hogy valahol valaki — lehet, hogy csak apró — hanyagságot követett el, tehát elvállalt munkáját nem végezte felelősségteljesen. Vajon mi mindig kellő öntudattal az önmagunk és embertársaink iránti fe­lelősséget érezve végezzük munkánkat? Egy kicsit talán önmagunkat is vizsgá­lat alá kellene vennünk, mindennapi munkánkkal együtt, így egyenleget von­va a tartozik és követel rovatból a saját területünkön kialakíthatnánk az önma­gunk iránti felelősség mértékét, így talán hamarabb eltűnnének a mindennapi bosszúságok. Mélykúti Attila ­ N­égy fiatalember ment a Rákóczi úton a december eleji szá­raz hidegben, kissé össze­bújva. Halkan beszélget­tek és éberen figyeltek. Egyikük katonaszökevény volt s illegális nevén Ma­róinak hívták. Padányi Mihály mérnök ugyanis pár hónappal ezelőtt el­tépte behívóját és álné­ven bújkált. Mert fonto­sabb dolga volt, mint a bevonulás, s mert a fel­szabadító szovjet csapa­tok akkor már Budapest felé közeledtek. Menet közben észrevet­ték az új nagy plakátot, amely az 1944-es október 15-i nyilas puccs után meghirdette a magyar ná­cik első­­ tömeggyűlését a Városi Színházban — más­napra, december 3-ra. — Fiúk, ezen nekünk is fel kellene szólalnunk ... — jegyezte meg Marót.­­* — Bennem is épp ez villant fel... — válaszolt Bottyán, azaz Ajtai Mik­lós vegyészmérnök. És mint kiderült, Ostor, vagyis dr. Janikovszky Béla katonaorvos, illetve negyedik illegális társuk, Véső, azaz Egri Jenő ve­gyészmérnök is nyomban ugyanerre gondolt. Pilla­natok alatt eldöntötték hát, hogy mint az illegá­lis kommunista párt egyik akciógárdája, itt is „tisz­teletüket” teszik, és egé­szen sajátos, „megrázó erejű” hozzászólással elmondják majd vélemé­nyüket e Hitler-bérenc bandáról. Mindjárt meg is állapodtak ennek mód­jában, majd szétszéledtek. Marót hazasietett, hogy csoportja részére elkészít­se az egyik laktanyából „vételezett” trip 2-ből a feltűnés­ nélkül, kabát­zsebben vihető három da­rab lapos, kecses kis po­kolgépet. Ebben már nagy jár­tassága volt. Hiszen a párt megbízásából nem sokkal azelőtt a Marót­­csoport robbantotta fel a Gömbös-szobrot, a Kos­suth Lajos utcai nyilas könyvesboltot, a bánhi­­dai erőmű magasfeszült­ségű vezetékének két fon­tos szakaszát, majd több katonai jelentőségű vasút­vonalat is. Most úgy be­szélték meg, hogy csak hárman vesznek részt az akcióban, negyedik tár­­suk vedtézi őket. Másnap, december 3-án Marót, Bottyán és Ostor már az elsők között a színháznál voltak, hogy mint lelkes „nyilasok”, meghallgassák Gera test­vér szónoklatát. Külön-külön helyet ke­restek maguknak a szín­házban. Marót először a földszinten, de hamar al­kalmatlannak találta és átment egy emeleti pá­holyba. Szerencséjére még üres volt és sikerült a sarkába rejteni a zajtala­nul működő, időzített po­kolgépet, amely akkora volt, mint három darab hosszában összeillesztett szappan. Nemsokára egy kidekorált nyilas alvezér lépett a páholyba népes kíséretével — szabad hely iránt érdeklődve. Marót még a saját székét is ud­variasan átadta nekik és kisietett... Az utolsó pillanatban kiosont a színházból is, amelynek összes kapuit és belső ajtóit éberségből már zárni kezdték. Bot­­­tyán ekkor már a kinti találkahelyen volt, mert neki hamarabb sikerült elhelyeznie „felszólalását” az egyik földszinti pá­holyban. Egymástól távol leültek az akkori Tisza Kálmán tér padjain, hogy másokkal együtt meg­hallgassák a hangszórón a színház köré is közve­tített nyilas „talajgyöke­rű" halandzsát „a végső győzelemig való kitartás­ról...” Izgatottan lesték órái­kat a 20, 25 és 30 perc múlva esedékes robbaná­sokra várva. De külön iz­galmat okozott nekik, hogy Ostornak, azaz har­madik társuknak nem si­került kijutnia a színház­ból ... Egyszer csak ha­talmas robajt közvetített a hangszóró, majd össze­vissza kiabálást, zűrza­vart. Közben a nyilas szónok hangerejét meg­feszítve, nyugalomra pró­bálta inteni a robbanás­tól „bátorságukat” vesz­tett zöld inges és zöld eszű pártszolgálatosokat. Amikor nagy nehezen már elhurcolták az első sebesülteket és a szónok tovább bömbölt, hogy ez­zel is nyugtassa a kedé­lyeket , bekövetkezett a másik nagy robbanás ... A hangszóróból hallani lehetett a még pokolibb káoszt. Mert most már többen, köztük egy fő­­körzetvezető is ott pusz­tult. A nyilasok hanyatt­­homlok rohantak, egy­mást taposva lódultak a kapukhoz, amit éppen miattuk még kinyitni sem tudtak. A tülekedők ugyanis azt ordították: „meneküljünk, a kommu­nisták aláaknázták a színházat..Ez, persze, nem volt igaz, mert a színházért kár lett volna. De ez a fejetlen pánik­­ a színház kidöntött kapuja volt a harmadik — vagyis a pszichológiai bomba... Amikor most Marót, azaz Padányi Mihály,­ az Építésügyi Minisztérium felügyeleti csoportfőnöke visszaemlékezik e huszon­öt évvel ezelőtti esemény­re — már derűsen mesél az akkori komor napok­ról. Hiszen a nyilasok bármilyen tragédiába is sodorták az országot — azért most nehéz megsza­badulni e bátor antifa­siszta akciónak a komi­kumtól sem mentes ha­tásától. A nyilas őrség ugyanis azonnal körül­zárta a színházat és estig tartó motozást rendezett párthívei közt. Ekkor sza­badult ki harmadik tár­suk, Ostor, a katonaorvos is, akinek nem sikerült idejében elhelyeznie a­ „csomagját” , de még jókor megszabadult at­tól... Az illegális párt akkori akciója pokoli cirkuszt rendezett a Városi Szín­házban a hatalomra jutott nyilasok első és utolsó napoai­ ülésén. És ennek különleges politikai jelen­tősége volt, mert hatáso­san figyelmeztette e haza- és népárulókat, hogy bű­neik­­ nem maradnak megtorlás nélkül... Szenes Imre Pokol a színházban 189. december 3 NÉP­SZAVA

Next