Népszava, 1986. március (114. évfolyam, 51–75. sz.)

1986-03-29 / 75. szám

8 » Weöres Sándor versei ZÜMMÖGŐ Hogyha leng a hegy felett emlék ringató hajója, résekkel a felleget s nagy betűkkel telerója. Az emlékező siet, bár van mondanivalója. Még iszik egy korty tejet, hogy álma váljék valóra. ODATÚL, ODAÁT Odatúl, odaát úgy rázzák az almafát, hogy potyog sok piros alma mint csépléskor polyva, szalma, odaát Odatúl, odatúl olyan derék csősz az úr, hogy a lopást sose bánja, dobja a fát is utána odatúl. Károlyi Amy versei ÖRÖKSÉG Ki hagyta rám e furcsa örökséget tán javasasszony volt a drága, füveket, gombát egybefőző tündér, boszorkány, akanyó, párka Kezében óriás kertészolló az életekből itt-ott levágott s élet-darabokból foldozott nekem egy foltos bohóc-világot Ezt a világot hagyta rám a sok mögött mégsem egészet csupa kérdő- és gondolatjel mi a világból az enyém lett PERZSASZŐNYEG Az imaszőnyeg szembe néz elimádkozva kék imáit imádkozza a málnaszínt szegélyén imavirág virágzik az imaszőnyeg előtt térdelt fiatalok és öregek gömbölyűek és csontosak térdek, amik már nincsenek a sok kérés gyertyafüstjétől megfakult néz fakón és hályogosan kitehetné a megtelt táblát itt minden kérés hasztalan Hajnal Gábor HÚSVÉT A piszkos hó lassan elolvad a szűzi hó koszos latyak mi takaró volt semmivé lett felszívja szomjasan a föld. Tar fák ágán rügy és virág lesz és később mag és telt gyümölcs az örök változás uralma a földön szül és eltemet. Itt állunk hát e pillanatban mikor jön a megújulás a Hádészből feljön a földre a gyönyörű Persephoné. A szabadság tűzoszlopát remélve követi a nép s Isten Fiának szenvedése szűnik s jön a feltámadás. A hírt sugarak szertehintik és emberi szemben ragyog az ünnep, hogy feltámadott a föld szivárványív alatt. Csak béke és kenyér legyen a földtől mindent megkapunk munka áldása a miénk lesz itt van a nagy feltámadás. SZOMBAT, 1986. MÁRCIUS 29. NÉPSZAVA Fekete Gyula A humánum főtantárgya Az ember roppant szeret győzni. Felülmaradni, diadalmaskodni, tündökölni a népszerűség sugárkoszorújában. Ezrek, még jobb, ha százezrek, még jobb, ha milliók közül magasan kiemelkedni: az Egyetlennek. Ott kezdődik a bonyodalom, hogy azok az ezrek, százezrek és milliók is roppant szeretnek győzni, és szeretnének ők is magasan kiemelkedni, lehetőség szerint Egyetlennek a szürke tömegből, csak hát ez képtelenség. Minthogy az egy éppen azáltal válik Egyetlenné, mert csak neki, egyes-egyedül neki sikerül a kiemelkedés, vagyis, éppen azáltal, hogy a többieknek nem sikerül. Bizony, a glória annál fényesebb, sugárzóbb, tündöklőbb glória, minél kevesebbnek jut belőle. S mi legyen a többiekkel? Végtére — emberek ők is. Szeretnek — szerettek volna, szeretnének — győzni, diadalmaskodni ... velük mi lesz? Egy részük legyint, mondván: nem érdekel a hiúság, a becsvágy, a nagyravágyás, én nem akarok versengeni, törtetni, könyökölni, én nem fogok udvarolgatni, dörgölődzni sem a népszerűségért, sem a kitüntetésekért; utálom a stréberkedést, minél nagyobb a hajtás, annál hamarább kipurcan az ember ... vanitatum vanitas ... hiábavaló az élet dicsősége —ó, mi sem könnyebb, mint ilyen és hasonló ideológiákat szerkeszteni ahhoz, hogy az ember elvi alapozással gyávuljon el, hátráljon meg kitérve minden törekvés, küzdelem elől, lustaságból vagy kényelemből, vagy azért, mert belefáradt már. Vagy az önbizalma hiányzik, hát elhiteti inkább magával, hogy: savanyú a szőlő. Mások — nagyon sokan —, akik nem tudnak lemondani arról, hogy felhívják magukra a közfigyelmet, a könnyen és gyorsan célravezető módszert választják a feltűnésre: a külsőségeknek erre kimeríthetetlenek a változatai a viseletben is, a viselkedésben is, a szokatlantól a meghökkentőn át a botrányosig. Kéznél az ideológia is: a „modern” címke mindenre felmentést ad a feltűnést hajszolónak, s egyben minden megbotránkozóra rásüti a „konzervatív” bélyeget. Ismét mások — ezek bizony sosincsenek elegen — egész életüket fölteszik valamilyen nagynak tartott ügyre, java gondolataikat az foglalja le, java idejüket, energiájukat arra szánják, munkával, kísérletezéssel, alkotásokkal , a művészetek, a tudományok, a teremtő munka mesterei tartoznak ide, s hivatásukat értő édesanyák, pedagógusok. A legértékesebbje nem a feltűnésért, a látványos sikerért teszi a dolgát; mindennél inkább magától, munkája eredményétől várja a jutalmat. Van továbbá egy igen népes csoport, amely úgyszintén roppant szeret győzni, diadalmaskodni, s megelégszik pótglóriákkal is. Megelégszik azzal, ha csupán beleéli magát a győztesek, a tántoríthatatlan romantikus hősök dicsőségébe. Szó sincs arról, hogy csak a gyerekek, a tinik, a fiatalok. Tessék egy pillantást vetni a romantikus filmek, drámák, a romantikus irodalom óriási közönségének korösszetételére. Mert az is a győzelem, a diadal mámorító élményét adja az embernek, ha a gonosz hatalmak sötét erőit legyűrő filmhőssel, drámahőssel, regényhőssel csak percekre, órákra azonosul. Csudálatos varázs ez, mindnyájunkban ott szunnyad, s egyetlen érintésre talpra ugrik a mesehős. Sandokán? Úgy van, Sandokán. Amikor a népszerű tévéfilmsorozat főhősét játszó színész ellátogatott Magyarországra, sok-sok ezren, tízezren . Vácott éppenséggel, ha jól számolták, hetvenezren — tolongtak, hogy közelről, szemtől szembe láthassák kedvenc mesehősüket. Sokan meg bosszankodtak: micsoda csődület, kellett ez a reklám tévében, rádióban, sajtóban, mindenütt?! „Nem hittem volna, hogy ennyi ostoba ember van Budapesten” — telefonálta a rádió szombat délutáni politikai magazinjának valaki. Én viszont azon tűnődtem: vajon észrevesszük-e végre — ez a Sandokán-jelenség észrevéteti-e végre —, micsoda erő a romantikaéhség, milyen ellenállhatatlanul ragadja magával kiváltképp a fiatalokat, a tizenéveseket. A győzelem, a diadal mámoros élményét kapják a mesehőstől, hiszen azonosulnak vele, beleképzelik, beleélik magukat a helyzetébe, hol kapnának ilyen élményt a szürke mindennapoktól? Meg azon is eltűnődtem: vajon mikor töltik be a mesehősnek ezt az igézetes hatású státusát hazai filmjeinkben mondjuk, a magyar történelem nagyjai? S általában is: a gondolat, az alkotás, a szellem nagyjai? Életre szóló elhatározások, törekvések forrása lehet az ilyen gyerekkori élmény: azonosulni a regényhőssel, a filmhőssel, miáltal nemcsak nagy tetteikből meg dicsőségükből, tennivalóikból is részt vállalhat a képzelet. Különös adománya az emberi léleknek a beleélés képessége; újabban, pár évtized óta, a pszichológia tudománya is kiemelten foglalkozik vele. Enélkül, az empátia képessége, sőt fejlesztése nélkül a mai civilizált ember normális társas együttélése lehetetlenség — vallják a tudósok. Az empátia tudományos fogalma meglehetősen fiatal még, a jelenség maga évezredekkel idősebb. Gondolom, a sikeres vadászkalandba már barlangkori ősünk is szívesen beleélte magát, amikor a barlang falára rajzolgatta a nagy zsákmány elejtését, majd következtek a hősi énekek az ellenséget eltaposó nagy győzelemekről — ez mind az empátia alapfokú tananyaga volt. Az igazi nagy lépés az emberi fejlődésben, amikor már nemcsak a győztes, hanem a vesztes, az elesett, a szenvedő helyébe is beleképzelték magukat a mélyebben érző emberek. Nem tudhatom, mikor akasztotta először a nyakába egy nyomorék koldus a táblát: „Képzeld magad az én helyembe!” J ó, tömeggyártani kellene ezt a táblát ma, százezerszám elosztogatni alkoholisták családtagjainak, elárvult gyerekeknek, elhagyatott öregeknek. Nem tudhatom, mikor fejlődött ki — elsősorban a nőkben — az a csudálatos hajlam a szamaritánus természetre, betegek, elesettek, nyomorékok ápolására, áldozatkész gondozására. De azt tudom, hogy amióta művészetek léteznek, mióta az első kobzos, igric, az első színész a pódiumra lépett, azóta már bizonyosan tanulgatja az ember a humánum főtantárgyát: beleélni magát nemcsak mások dicsőségébe, de mások nehéz sorsába, szenvedéseibe is. Ahhoz képest, hogy több ezer év óta tanulgatja, nem sokra haladt. No, majd most. A tudomány is fölfedezte most már a humánumnak ezt a főtantárgyát, és nevet is adott neki: empátia. Ezentúl az írók, a művészek okos könyvekből is megtanulhatják, amit ez idáig csak hajlamaikra, ösztöneikre, tehetségükre hagyatkozva tudtak belebújni hőseik bőrébe. Balzacról mesélik: riasztó állapotban találta egyik barátja, aki váratlanul ellátogatott hozzá: megroskadva, lecsúszva ült a fotelben, hamuszürke arccal. Nehezen lélegzett, s a pulzusát alig lehetett kitapintani. Szaladt volna a barát orvosért, de Balzac utánaszólt: — Ne menj sehova! Most halt meg Goriot apó ... Igen, ez az írói mesterséggel jár, belebújni más ember bőrébe — ha meggondolom, elég piszkos mesterség ez az enyém. Mert a győzelmet, a sikert könnyű szívvel fitéli az ember, de az írónak át kell élnie a vereséget, a megaláztatást is; nemcsak az igaz ember lelkiállapotát, hanem a hazugét is, az általa újjáteremtett világban ő, az író, nemcsak a forradalmár, hanem a spicli is, nemcsak az áldozat, akinek a hurkot a nyakába kerítik, hanem a hóhér is, aki gondosan megszappanozza a kötelet, hogy jobban csússzon. Piszkos munka. De ha egyszer ez az ára annak, hogy mióta szájhagyomány, irodalom, művészet létezik, a hallgató, a néző, majd később az olvasó a humánum főtantárgyát — beleélni magát mások helyzetébe, sorsába — legalább valamelyest gyakorolja. Kelemen Lajos TÖRTÉNET (A 80 éves Gelléri Andor Endrének) Szárnya volt egy időben ábécénknek, s gondolatunk fönnen, mint földünk is, míg koldultatta szegényeit, repült, virágzó pipacs- és krumplitáblák cirkáltak magasan, csodákat láttunk a vetésben, és az sem volt meglepő: hűlt művészetünk fényesen hallják szólni szavainkra fogékony augurok; pedig oly iszonytatot sejtetett, hogy e gyermekségünk múltán más se vár egy időben, mint a csőd; mikor a megvakított utcák, kesernyés külvárosok fölött nemhogy repülni, megállni is csodának tetszik majd. Madár János versei A HARMADIK NAPON Bevallom arcomat, tapéták hús-vér melegét, a csend kristályvizében meggyötört homlokok fájnak. Anyám, a fekete sorsú csillag nézi egyetlen keresztjét, megőszült zászlai szállnak. ALMAFA Kifordul a szélből. Sebekkel fénylik a táj. Tört ágacskák. Egymásra zárult rügyek.