Népszava, 1998. január (126. évfolyam, 1–26. sz.)

1998-01-10 / 8. szám

VI. 1998. JANUÁR 10., SZOMBAT SZÉP SZÓ NÉPSZAVA Strehler lelke a Piccolo Teatro fölött lebeg- „Bátornak kell lennünk áhhoz, hogy mindig jelen legyünk, hogy aízínházban kifejezzük létezésünket... ” „Az én mesterségem az, hogy történeteket meséljek a többiek­nek. El kell mondanom, mert nem tudom magamban tartani őket Mások történeteit mesélem a többieknek. Vagy a sajátjai­mat: magamnak vagy másoknak. Egy deszkaemelvényen me­sélek, társaimmal, különböző tárgyak és fények között...; ha nem lennének társaim, elmondanám fadarabokkal, a kezem­mel, az ujjaimmal, a testemmel. Némán, mozdulatlanul, köté­len csüngve, bármi módon, mert számomra az a fontos, hogy meséljek azoknak, akik meghallgatnak.” Másfél évtizede annak, hogy először olvastam ezeket a soro­kat, Giorgio Strehler vallomá­sát a színházról, a színjátszás­ról. A szavak immár pontosan értelmezik számoftrrá mindazt, amit korábban talán csak'érez­tem, először figyelve Strehler- előadást. A budapesti Nemzeti Szín­házban a milánói Piccolo Teatro A szecsuani jóembert játszotta Andrea Jonassormál a főszeíépbehvEzután aligha le­het úgy Brechtet játszani, hogy ezt az előadást figyelmen kívül hagyjuk * *- mondogattuk akko­riban, hozzátéve vagy csak hoz­zágondolva: ezután aligha lehet úgy színházról beszélni, hogy ne gondoljunk Strehlerre, né tudjuk, mit csinál, hol tart szín­házi eszményében. Hűség - megszakításokkal Akkor még aligha gondolhat­tam, olyan idő jön él élétem­ben, amikor közelről figyelhe­tem a milánói Piccolo Teatrót s benne Giorgio Strehler mun­káját. Hogy három évadon át láthatom, miként él és dolgo­zik az a színház, amely névéi­nek „kicsinységét” meghazud­tolva az európai legnagyobbak égyike, amely akkoriban már működésének ötödik évtizedét taposta - élén megálmodójá­vá., alapitójával, a színházi emberrel, aki egyszerre szín­házszervező és színészpedagó­gus, rendező, ha kell színész és író.Vagyis művészember, aki egyetl^ri pillanatra sem távo-; födik el ä társadalmi valóság tói, de perben s haragban éljen vele, ha szenvedélye-hite úgy diktálja. Az elmúlt esztendőben éppen félévszázada volt annak, hogy a Trieszt környékén született Giorgio Strehler, akit á háború és az ellenállás Svájcba vitt, visszatérve Milánóba, barátjá­val;Paolo Grassival megalapí­totta a Piccolo Teatrót, a „stagione” rendszerben műkö­dő ' itáliai színjátszás első' és igazából, a szó klasszikus értel­mében mindmáig egyetlen ál­landó színházát, anielyhez ki- sebb-nagyobb megszakítások­kal életé utolsó pillanatáig hű maradtí ­Álljunk meg egy pillanatra. Kisebh-nagyobb megszakítá­sokkal, de ehhez hozzá kell ten­ni, hogy igazi megszakításról csak a hatvanas évek végén be­szélhettünk, amikor kétségtele­nül úgy éreZhetté, másutt, más­ként kell: kipróbálnia magát. Akkor három év után - ahogy maga mesélte égy beszélgeté­sünk során -, rnegértve, hogy a Piccolóban a helye, visszatért. Ami azután következett „meg­szakításokban”, már egy má­sik, jóval későbbi történet. Azt már meghatározta a politika, a társadalom kimondott.'.és ki­mondatlan, a mélyben romlást hordozó problémája, a hata­lomnak a színház iránti meg nem értése, talán ellenszenve, amely nem volt kíváncsi a mű­vész, a művészet küzdelmére, amely,inkább becsukta a fülét, behunyta a szemét, hogy ne lás­son, ne halljóh még semmit. Vagy. ha nem lehette, képtélen vád^kjal env^t, jPert rendezett, s. ha így sem ment, legalább gán- csoskodott, imigyen megkese­rítve a színház életét, amely ezenközben mégiscsak élt, mű­ködött. S nnt tett a Mester? Mint af­féle érzékeny művész, megsér­tődött, hátat fordított, fenyege­tőzött, még állampolgárságát is odadobta volna, kiabált, tán olyasmit is, amit maga sem gondolt komolyan, elment , és visszajött, hogy azután újra tá­vozzék és újra visszatérjen. Mert hiába a világsiker, hiába büszkesége a Párizsban alapí­tott Európai . Színházi Unió, amelynek tizennégy tagja közt ott van a budapesti. Katona Jó­zsef Színház, isi a ; Piccolo ifeatro nélkül számára mégsem Volt élet. A művész nem hátrálhat Csak - azalatt a három évad alatt, amikor Milánóban lát­hattam előadásait, találkoz­hattunk próbaidőben, az elő­adások után vagy épp az Euró­pai Színház Unió fesztiváljá­nak alkalmával, hány előadása nyomán érezhettük, ez már a búcsú. Vége. Strehlemek elege van Milánóból, amely gyakran méltatlanul bánt vele. .Ahogy A chioggiai csetepaté előadásá­ban a jegyző, a Goldonit meg­személyesítő Isidoro búcsúzott városától vagy, amint A terecs- kében a nagy nehezen kérőre akadt Gasparina először csak egy nyafka sajnálommal,. majd a színpad előterében fölemelt kézzel, hosszan kitartva, maga elé meredve visszaint VeléncéT nek, az mind-mind Strehler búcsúja volt. Vágy talán még­sem? Erről így beszélt: „ Aztáú per­sze maradtam. Rá kellett jön­nöm: a távozás nem old meg semmit. Nem lehet kitémir a vi­lág dolgai elől. Lehet beszélni gazdasági vi&szaélésékről) poli­tikai átrendeződésekről,, de a művész nem hátrálhat meg. A búcsú föllobbanás volt, de talán volt értelme-a figyelmeztetés­nek. Én azt tanítom, a színház szenvedély, s aki ezt a szenve­délyt egy pillanatra is félre tud­ja tenni, mondjon búcsút a pá­lyának is. Arinak nem váló. a színház. Mert bármi történik, nekünk elég bátornak kell len­nünk ahhoz, hogy mindig jelen legyünk, hogy a színházban ki­fejezzük létezésünket. Ez nem hősiesség,, nem fölösleges vir­tuskodás. Csak egyszerű művé­szi fegyelmezettség, amellyel együtt és csakis együtt meg tudjuk valósítani azt, amire szövetkeztünk. " Főszereplő: a rendező Együtt, amire szövetkeztünk - íme a lényeg. Giorgio Strehler színházának lényégé. A fegyel­mezettség, á közös munka, az összjáték, arpély minden elő­adásának alápja. A színészek játszanak, ahogy Mesterük kí­vánja: pontos koreográfia Sze­rint, egyetlen' tévesztés, hibás gesztus vagy’lépés nélkül. A Piccolo rendje értelmében: tö­kéletesén. S' persze anélkül, hogy ákárcsak egyikőjük is? „ki­lógná” az együttesből. Az erre­felé Tehetetlen: Itt a főszereplő: a rendező, aki viszont egyetlen pillanatra sem feledkezik meg színészeiről, helyzeteket, alkal­makat teremt nékik. . Vala­mennyinek, inert csakis együt­tesben, egészben képes gondol­kodni. „Engedményt” csak ak­kor' tesz, ha^ a mondáhdó oly személyes, hogy az már csak egy alakban fogalmazható meg. Akkor viszont a színészé a nagy lehetőség: Strehler sohasem hitt abban, hogy a szerepeket kívülről meg lehet teremteni. Úgy mondta, végig kell járni az utat, az isme­retszerzés fájdalmas és nehéz útját, hogy a klasszikus művek­ből is fölfedezzék a magukhoz, hozzánk legközelebb álló meg­oldást. így érthető, hogy ő maga is időről időre visszatért egy- egy fontosabb drámához, egy- egy szívéhez közel álló dráma­íróhoz, hogy mert újra és újra fölfedezett .bennük valamit, rá­talált valanű olyasmire, ami addig ismeretlen volt, netán idegen a kortól. így tért vissza folytonosan szíve választottjai­hoz: Goldonihoz, Pirandéllő- hoz, Brechthez. Vállalva még á nemegyszer elhangzó gúnyos mondatokat is: már megint ugyanaz..., csak önmagát is­métli:.. Dehogyis. Strehler tud­ta, amit csak a legnagyobbak sejtettek, hogy az, amit Goldoni, Pirandello vagy Brecht ismert a színházról, az életről, az korok te, de úgy mondta, „mi ez a kétszázhoz képest". 1970-ben a televízió számára hétrészes sorozat forgatókönyvét írta meg az Emlékiratokból. A for­gatás azonban elmaradt. Az­után közeledett a Goldoni- bicentenárium éve. Strehler elővette az Emlékiratokat, s egyre világosabbá vált: szín­Giorgio Strehler rendez a Piccolo Teatróban fölött is érvényes, s korokat íe- heti«általuk érvényessé tenni. Ezért mondta a Katona Józséf Színház vendégjátékának ide­jén kicsit szomorúan, kicsit önironikusan: „érdekes, hogy maguknál jobban ismerik Goldonit, mint Itáliában." 'i, Tíz Goldoni A három nagy színpadi , szerző közül Strehler számára az első mindenképpen Goldoni lehe­tett. Az az életteli vidámság, az a mögötte rejlő sok keserű ta­pasztalat, az az emberség, az a bájos gúnyolódás, amellyel kó­rára nézett, s azon túl is pillan­tott," tette oly fontossá a rende­ző számára. Ezért szerepelt tervei között, hogy egyszer színpadra vigye Goldoni Em­lékiratait. Tíz darabját rendez­padra termett a -szöveg, hisz az. az emheCr.aki írta, minden ízé­ben színházi ember volt. Való­színűleg ezért is; állt olyan kö­zel Strehlerhez. Ám az anyagi problémák, a PiCColo elleni tár madások ismét csak elodázták a nlemoár színreviteléi. Ami „megtörtént” bélőle, mindösz- sze annyi volt, hogy néhány es­tén Giorgio Stréhler- szövege-, két ölvásott föl színházában Goldoni emlékirataiból. A színházi ember olvasott... ott egyedül a deszkákon... á rival­da magányában, .-.-a másik vál- lomását... akárha a magáét... 1947-hen, a Riccolo Teatro megnyitásakor ;áz első ’ prog­ramfüzetben azt-irta: „Bevall­juk, szeretnénk^ példaképpé válnif minden párost, kicsi és nagy, utánozhatja a mi Piccolo Teatrónkat. Legyetek segítsé­günkre törekvésünkben." Példa lett? Bizton • mondható: igen. Ötven esztendő telt el azóta, s több mint . tíz, hogy megkez­dődött Milánóban a Piccolo Teatro új székhelyének építke­zésé. Strehler ott volt a terve­zésnél, úgy mondták, a maga színházi • elképzelései szerint emelkedett a teátrum a Piccolo stúdiójának tőszomszédságá­ban. Aki arra-járt az utóbbi esztendőkben, láthatta a ma­gasban elhelyezett számtáblán, hány nap, hány óra, hány perc, hány másodperc van még hátra az építkezésből. Aztán eljött a nap, lebontották a palánkokat. Be van fejezve a nagy mű... Strehler elindult: kezdődhet-, nek a próbák..' Csakhogy kide­rült, hiányoznak még a szék- sorok^ hiányzik ez, hiányzik az... Újabb viták, újabb sértő-. dések, újabb soha többé... - . Soha. többé? Tény, hiába jött ‘ az utód igazgató, -a régi barát, Jack Lang, hiába volt minden, a Piccolo igazi jubileumát, ahogy tervezték, a maga idején, 1997 tavaszán’nem lehetett megtar­tani. ..Azután Giorgio Strehler mégiscsak próbálni .kezdett. A Coki fen tutiét. Hisz az operá­nak éppúgy szerelmese volt, mint a prózának, talán a trieszti karmester nagyapa öröksége volt ez.- A premier, egyben az új Piccolo ünnepélyes megnyitásá­nak időpontja 1997. decefnber 31-e volt. Amikor december 25-én a te­levíziós csatornák közt kalan­dozva az . olasz tévé kettes adá­sán . váratlanul ' megláttam Giorgio Strehlert fekete, maga­san gombolt zakójában az üres deszkákon a színházról beszél­ni, különös rossz érzés fogott el. Néztem a programot. Film kö­vetkezett volna, de Strehler be­szélt. Egyedül, a színpad magá­nyában. Műsorváltozás? Semmi sem jelzi... Aztán végét ért a ré­gi fölvétel... S már csak a hír következett: Giorgio Strehler 1997.. december 25-én hajnal-, ban, Luganóbah, életének 76. évében örök nyugalomra tért. A vég? A Corriere della Sara csak két nappal karácsony után öt teljes oldalt szentelt Strehler emléké­nek. Csak néhány szó szerepéit benne arról, hogy minden vita ellenére az új Piccolo Teatrót megnyitják, a Cösi fan tutte be­mutatója meglesz, á köztársa­sági elnök is ott lesz... ...csak Strehler nem volt ott. Milánó polgármestere a te­metés napján úgy nyilatkozott: „Ideje, hogy a Piccolo Strehler nevét vegye föl:" " Vajon a Mester is így akarná? Aligha. Az ő neve mindig is egy volt a Piccolóéval. Róna Katalin Egy elsüllyedt világ ködlovagja: Tarján Vili Az „ aranykor ” idején a New York kávéházban megfordult a világ elitje Neve mindössze két szótagból állt, lég-1'- alábbis így ismerte mindenki: a Vili. Mindenki, hiszen nyolc-tízezer ember elegendő ahhoz, hogy azt mondhassuk, a Vili mindenkit ismért, és a Vilit is is­merte mindenki. Legalábbis aki számí­tott valamit a városban. Színészek és szerkesztők, pincérek és pénzemberek, konfliskocsispk és kártyások, alvilági­ak és artisták. Pest színe-java. Kávéház nélkül nem tudott élni, s addig ügyes­kedett, amíg megszerezte a New Yor­kot. A Nyeho. akkoriban Budapest leg­fényűzőbb találkahelye volt, s aki nem fordult meg itt, az egyszerűen nem is létezett. A New York-palota bejárati ajtajá­nak kulcsát egy ifjú úr, bizonyos Mol­nár Ferenc és asztaltársasága 1894 ta­vaszán a Dunába hajította, hogy a Nye­ho éjjel-nappal nyitva tartson. Szinte az első pillanattól kezdve kialakult a kávéház irodalmi jellege, amelyet a gyakran váltakozó bérlők is erősíteni igyekeznek. Tarján Vilmos már kamaszkorában elhatározta, hogy újságíró lesz, és vi­gyázni fog a pesti éjszakák rendjére. Tarján 1881.’március 21-én született Budapesten, és kis kitérővel hírlapíró lett. Amikor elindult a fővárosban az első kabaré, rögvest beleszeretett, és azonnal leszerződött a Bonbonniére- be színésznek, egy évvel később, 1909- ben pedig már konferált is. Sőt önálló társulatot szervezett, hogy a műfajt vidéken'is megismertesse. Társulatá­nak tagja volt Kökény Róna, Vörös Ry, Virág Jenő és a kezdő Somogyi Nusi. A kabaré varázslatos világa után az Est­lapok munkatársa lett. Bűnügyi ri­portjaival iskolát teremtett. Végül Kun Béláról írt cikke.miátt elbocsá­tották. Tarján ott állt munka nélkül. Elhatározta, kártyázni és nyerni fog, így szerez tőkét „Kártyáztam, mint egy aranyásó, véres komolysággal, hogy pénzt csinálják” - írja. Napokig izzadt a gyér világítású kártyaszobák átláthatatlan szivarfüstjében, a felfes­lett posztós asztalok mellett, egymás után gurítva le az abszintokat, az ánizsmaggal ízesített, zöldes ürmös- pálinkát. Félmilliót nyert három tár­sával, a dúsgazdag Magyar Miklóssal, Zoltán atyával, az egykori főpénztá­rossal és Rónai Olgával, a zombori vendéglős lányával, későbbi feleségé­vel, akivel 1920-ban kibérelték a New Yorkot. Tarjáin újjáépíttette a kávéházat, a Nyehóból - alkalmazkodva a kor új szelleméhez - a vendéglátóipar amatőr művésze vendéglőt csinált. A helyiség alsó része, amelyet a pesti zsargon Mélyvíznek nevezett, étterem lett. Ide jártak az előkelő vendégek. A földszinti részen, a bejárattól a mélyvízi lépcsőkig sorakoztak az új­ságírók, az írók asztalai. Kora reggel­től jöttek a mozisok, az újságírók, a színészek és a hirdetésügynökök, dél­előtt a nyugdíjas színészek fogyasztá­si kötelezettség nélkül, este vonultak . be az előkelő hölgyek és urak, hajnal­ban szállingóztak be a lumpok, a kár­tyások, a zenészek és az artisták. Az emberek könyveltek, verset, no­vellát, kupiét és sanzont írtak, könyvet árultak, párbajt készítettek elő, olvas­tak, légvárakat építettek, titkos talál­kozókat bonyolítottak és füstöltek sza­kadatlanul. A pincérék megértőén, hi­telbe szervírozták a kapucínert, az asz­pirint, a „kutyanyelvet”, vagyis az író­szert és a „kis irodalmit”, azaz egy ap­ró tálat, amelyen sonka, szalámi, sajt csinosan tálalva volt fogyasztható. A „kis irodalmi” csakis íróknak járt, csakis hiteibe. A főurak tudták, kinek mi dukál: Krúdy úrnak meleg sör, Bródy úrnak sötét tejes kávé, Szép úr­nak lágy rántotta, Molnár úrnak fran­cia konyak;’ Karinthy úrnak langyos kávé sok habbál. Tarján a színészettel való kapcsola­tát mindvégig fenntartotta, tagja ma­radt a Budapesti Színészek Szövetsé­gének, sőt az Országos Színészegye­sület tiszteletbeli tagja is lett. 1923- ban ő rendezte az első nagyszabású színészbált a Gellért Szállóban. A New York társtulajdonosai 1924-ben elhatározták, kibérlik a Royal Orfeu­mot (a mai Madách Színházat), ennek Tarján lett az igazgatója. Visszaállí­totta az orfeum világvárosi hangját, „feltalálta” a minirevüt, élhozta Bu­dapestre a világ legfelkapottabb ar- • tistafej edelmeit, zsonglőrkirályait, bűvészpápáit. Tarján úr aranykorának idején meg­fordult a New Yorkban a világ, „elitje” is, a vendégkönyvben becsesebbnél be­csesebb bejegyzéseketOlvashatunk. Ott, díszeleg Csortos Gyula, Márkus Emília, Kemstok Károly, Thamds Mann és Josephine Baker aláírása is.. Műintézete persze nem csupán az előkelő társáságot vonzotta. Felbuk­kant itt jó néhány nehézfiú a bűnügyi riporter korábbi életéből. Ez a lista . sem szerényebb a korábbinál,, de ért­hető módon hiába is keresnénk az , aláírásokat a nevezetes emlékkönyv­ben. Jártak itt a világ szinte vala­mennyi rendőrsége által nyilvántar­tott nagyágyúk: Horváth Menyus, a nemzetközi szélhámos, Strassnoff Ig­nác, a nagystílű országos csaló, a „kloroformos” Faragó, a nizzai kék expressz utasfosztogatásainak hőse, „kutyás Valentin”, akinek betörései­hez két bikányi mefétijwián dog fala­zott. A gasztronómiai élvezetek sem vol­tak utolsóak. A New Yorkban szüle­tett meg az omlós marhafertőből ké­szült Pethes-leves és az Újházi tyúk­Tarján leggyakrabban, mint egy vár­úr, a galériáról figyelte a soha nem szű­nő nyüzsgést, a sűrű füstből előbuk­kanó arcokat, az egész viharos kavai- kádot, amelyet, mint valami masinéri­át, ő működtetett. Kibicéitől és házi bo­londjaitól körbevéve megszállottan 'kártyázott Molnárral, Héltaival, Bró- dyval, élen járt a lumpolásban, a jóté­konykodásban. És fogadta# színe elé járulókat. Tí­pusok szerint osztályozta a vendége­ket. Megkülönböztetett udvariast, kukucsost, murizót,-pletykást. Meg­alkotta a vendéglősök máig érvényes tízparancsolatát, amelynek alapvető tétele, hogy a vendégnek mindig iga­za van. A New York csillaga akkor kezdett leáldozni, amikor sorra nyíltak a bel­városi vendéglők, az elegáns lokálok, és a közönséget elcsábították az olcsó sörözők. Egyre rosszabbul mént a „bolt”, végül 1936-ban, lakbérhátra­lék miatt, felmondtak a Vilinek. Igaz, Tarján kártya- és lóversenyszenvedé­lye is nagyban hozzájárult a bukás­hoz. A dicsőséges napok végképp el­enyésztek, és a valamikor oly híres pesti kávés uzsorások prédája lett. Tarján Vilmos hírlapíró, színész, konferanszié, színigazgató 1947-ben - ötven esztendeje -, 66 éves korában tá­vozott az égi kávéházba. Bóka B. László

Next

Sign up   
/
Thumbnails
Contents