Az Érem, 1925 (3. évfolyam)

1925 / 1. szám - Gohl Ödön: Magyarország barbár pénzeinek áttekintése - I. A Dunántúl

17 grammos, kevés kivétellel személyneveket (Biatec, Nomnos stb.) viselő ezüstpénzeknek a többi barbárpénzektől teljesen különálló csoportját, melyek távolibb nyugati, illetve déli görögpénzekről kölcsönzött idegenszerű, újstílusú éremképekkel ékeskednek és főképen Moson- és Pozsonymegyékben, azonkívül Bécs tájékán voltak otthonosak. (Lásd ezekről a Num. Közi. Vili., XII., XIII. és XX. köteteit.) Mindezen barbárpénzek, alig egy pár egykorú öntött hamisítvány kivételével, verés útján készültek. A Szalacskán (Somogym­.) lelt kelta öntőműhelyben barbárpénzek bronz­verőtöveit is találták. (N K. VI. 4­5-50.) A bélyegsüllyesztési eljárást barbárjaink már ismerték. Olykor görög vagy másfajta barbárpénzeket átvertek saját törzsük típusaival. (Lásd N. K. XI. és XIV. k.) Gyakran bevágták,­­ vágták, beponcolták a görög- és a barbár pénzeket, nehogy rézbélésű darabokkal megkárosítsák. (N.K.III.95.) Gyakran apró jegyeket, ellenjegyeket vertek a görög- vagy a barbárpénzdarabokba, ugyancsak azok jóságának biztosítékául. (N. K. X. 26.), de olykor egyes barbárpénzfajok összes vagy legtöbb példányain ugyanegyfajta ellenjegy található. (Dessewffy* 308., 380., 777. sz.) Az egyes barbárpénzfajok darab szerint való átlagos súlya igen különböző. A meg­állapodott helyi típusú fajok egyes példányai közt olykor 10—20°/o súlykülönbözetet találunk. A helyi stílust nélkülöző philippeus-utánzatok körülbelül 12—14 gr. súllyal bírnak, a Biatec­­csoportbeli nagy ezüstpénzek átlagos súlya 17­1 gr., a hozzájuk tartozó aprópénzeké 2­34 gr., az aranystátereké 61 s gr. Az úgynevezett barbár tetradrakmonok különböző fajai nagyobbára 12—14 gr. közti súlyban verettek, de vannak 9—11 gr. körüli súlyú fajok is. A neveket (Nemet, Atta, Adnamati) viselő noricumi fajták súlya 9—10 gr. körül szokott lenni, az ezüst aprópénzfajok átlagos súlya nagyobbára 21 s gr. körül ingadozik. A barbárművű philippeusoknak több száz változatban ismere­­s és úgyszólván darabról­­darabra különböző, itt-ott szórványosan lelt változatain kívül, mint említem, vidékenkint úgynevezett helyi jellegű vál­ozatok, illetve fajok is keletkeztek, melyeknek földrajzi elter­jedése, lelőhelyeik, lehetővé teszik verőhelyeik és forgalmi területük közelebbi megállapí­tását. Láttuk pl. a Num. Közlöny III. k.-ben a cotinusoknak tulajdonított (N. K. III. k. 5. 1., VII. 98—99. 1. és Dess. 281—283., 799—800., 1188—1193. sz.) pénzek és a szarmata-veretek (N. K. III. k. 82. 1.), a N. K. V. k.-ben pedig a coistoboliusok pénzeinek vélt barbárpénzfaj (N. K. II. k. 57. 1. 2. kép és XIV. k. 13. 1. 5—8. kép és Dess. 143—447. sz.) megállapításá­nak módját a leletek, illetve lelőhelyek alapján. Minél több azonos fajta pénzekből álló apró szórványos lelet és nagyobb, úgynevezett vezérlelet esik egy bizonyos szűkebb területre, annál valószínűbb, hogy nem máshonnan behurcolt, hanem odavaló, ott vert pénzekkel van dolgunk. A barbárpénzek korát hozzávetően stíljükből, súlyukból, egyáltalában tehát a mintául használt klasszikus éremfajhoz való közelebbi vagy távolabbi rokonságukból határozzuk meg. A jóstílűek általában a legrégiebbek, a durva, értelmetlen, sőt néha alig felismerhető utánzatok az újabbak. A stíl romlása némely fajoknál teljes pályát fut be, mely abban áll, hogy a súly fogy, az anyag silányul, a kép durvul, a mellékjegyek átalakulnak, a felirat értelmetlen jegyekké korcsosodik, aztán a típus már a bélyegmetszőre nézve is értelmetlen, zagyva képpé romlik, végül ugyancsak a bélyegmetsző mester az eredeti mintában meg nem levő újabb elemeket (kereszt, csillag, betűk, díszítmények) vés­z a bélyegre, hogy valami értelmet, jelentést adjon a típusnak. Ilyen romlási folyamatot látunk például a­ Dess. 417—441., 550—553., 555., 1244—1250. számú érmekből álló sorozaton. Most pedig azok tájékoztatására, akik a hazai barbárpénzekkel nem kívánnak, vagy még nem volt alkalmuk tüzetesebben foglalkozni, felsorolom részben vidékenként, vár­megyénként azon fajokat, melyek egyes vidékekre jellemzőek és amelyek a gyűjtőknek kezeiben viszonylag leggyakrabban fordulnak meg. Minthogy korábbi és későbbi fajok úgy Erdélyben, mint a Dunántúlban is egyaránt fordulnak elő, a felsorolást nem eszközölhetem időrendi egymásutánban, hanem csakis valamelyes földrajzi alapon, a Dunántúl, a Duna— Tisza köze, a Felvidék, a Tiszántúl, a Maros szöge és Erdély barbár pénzleleteinek tekin­tetbe vételével nyugatról kelet felé haladva. I. A Dunántúl, Moson megyében Biatec-csoportbeli 17 grammos ezüstpénzek (v. ö. N. K. XIII. 108. 1., Dess. 136—159., 752. sz., stb.) és kagylótípusú (1. ábra) aranyak (N. K. II. 17., Dess. 121—122. sz.) fordultak elő, a jarendorfi nagy leletben és Parndorfban. — Sopron megye: Rákoson jóstílű ezüstpénzek (N. K. IX. 113. és Dess. 103—107. sz.). Nádasdon kagylótípusú és bizonytalan * Dessewffy Miklós gróf barbárpénzei I—IV. Budapest, 1910—14.

Next