Az Érem, 1926 (4. évfolyam)

1926 / 1. szám - Szentgáli Károly: Istenségek képei és allegóriák a római pénzeken

Caesar és kortársainak arcmásai voltak az elsők, melyek élő embert ábrázoltak a római pézeken. A köztársasági pénzek obuigát ROMA f­ölirata helyett a császár neve kerül a pénzekre: CAESAR, jelezvén, hogy e két fogalom tulajdonképen egy. A Pénz, a Város, a Birodalom: CAESAR. A görög pénzek már régtől fogva művészinél művészibb arcmásokkal verettek, ezért a császár csak a római pénzverés szellemére nézve újító és pedig nem művészeti, hanem tisztán politikai indítékok ösztönzésére, Így ismeri meg az egész világ a császár, a mindenható császár személyét. A pénz kettős hivatást tölt be. Nem csupán a forgalomnak művészi eszköze, hanem politikai, majd kulturális tendenciával bír. Ezenkívül fürge és tartós hirde­tője mindazon eseményeknek, melyek megörökítésre érdemesek. Mercurnak, a szárnyas istennek volt tiszte, hogy a dicsőség hírét a világ minden sarkába elvigye és ezt annál szívesebben fogadták, mert az erszényében vitte. Róma hatalma az egyéni ambíció kezében hihetetlen távlatban jósolta Róma nagysá­gát és örökkévalóságát, de Caesar csak a hatalmat tudta átszármaztatni utódainak, tehet­ségét azonban nem. Jupiter, a conservátor, nem védhette meg az emberi gyarlóság romboló hatásaitól és a boldogság akkor sem lehetett a népek közös és általános kincse. Pedig tudták, mi az erény. Minden emberi nagyságot őszintén istenítettek. Ha a császár képe a politikai szereplés, tüntetés céljait szolgálta, a h­átlapi ábrázolások az örök­szép eszméket, túlsúlyban a római hitélet szellemét hordták szét. És a római vallásban, míg a puritánságon rést nem ütött a hódítások nyomán előretörő idegenség, visszataszítót nem találhatunk. Helyes értelmezésben egyet jelentett az az emberi és polgári erényekkel. Az emberiség történetében kultúrák virágzottak és hervadtak el, hogy új tenyészetnek adjanak teret. A mi ingadozó erkölcsi világunk, a régi ideáloktól való eltávolodásunk, az idegenért való rajongásunk párhuzamos hullámvonala egy alattunk elsülyedt világ hasonló jelenségeinek. Egyszerűen az emberi tökéletlenség korról korra lehulló fanyar gyümölcse. A római hitélet hanyatlásának fázisait, mely a császársággal indul meg, a pénteken is szemléletesen kísérhetjük végig. Az ephesosi Diana hódítása a római szívekben bizony már féltékenységet kelthetett az Olympuson, hanem azért az istenek általános tisztelete külö­nösen Trajanustól Marcus Aureliusig őszinte és tiszta mélységükben észlelhető. Antonius Pius valamennyi isten nevével veret pénzt és oly sok allegóriának ajánlja pénzeit, hogy ötvennél több alakot számlálhatunk meg gazdag pénzsorozatain, melyek ama békés kor szelídebb, bensőségesebb és renköltebb közéletét tükröztetik vissza. Elagabalus után, ki maga is idegen isten (Helios) papja volt, az istenek egy időre visszavonulnak, de Gallienustól Aurelianusig majdnem teljes számban jelennek meg ismét a hátlapokon. E szerepeltetésből azonban hiányzik a meggyőződés. Meg lehet állapítani, hogy a gondolkodás megváltozott és az idő kerekén egy materiálisabb és egyben sivárabb korszak gördült elő. A fantázia helyébe az értelem hatol és Jupiter egész udvarának lakolnia kell az eredendő hibáért, a mítosz naivitásáért. A gondolkodó, okoskodó ember elfordult tőlük. Az istenalakokat szívesebben helyettesítik a vonatkozásban levő állatokkal, így a a kecses Dianát szarvas, Herculest vadkan, Jupitert kecskebak, Neptunt állati szörnyek képviselik. A sokáig tisztelt Sol helyét is a szárnyas ló foglalja el. Ezen túlzásokban, úgy vélem, nyilvánvalóvá lett az istenségek sebezhető része és a hitetlenség az eszmetársítás ilyen képmutatásaihoz fordult — jobb híján, így a pénzek változatosság szempontjából nem szenvednek hiányt, mert az eszmény­képeket Diocletianus koráig nagyszámban még megtaláljuk, de az istenek fokozatos vissza­vonulását figyelve, megállapíthatjuk, hogy bekövetkezett ez időre az istenek alkonya. A theismust fölváltja az atheismus. A természeti erők, a tudás, a politika, a háború és béke, jólét stb. azok a kérdések, melyek betöltik a lelkeket és amelyekért a fölvilágosodott római még lelkesül. A hit kiveszett, vagy kiveszőfélben van. Az ész küzd a hittel, a lelki élet szörnyű vajúdása lepi meg a visszatérni nem tudókat. Keres, kutat új istenek után, míg Julianus Apostata Apis-bikája véglegesen szétriasztja az istenek táborát. Az istenek tényleg eltűntek, az isteni Róma kivételével, ki betegen, kimerülten trónol tovább. A hala­dót egy ideig még elkíséri a personifikált Salus, Virtus és Victoria, de ez már nem élet. Élettelen álarcok csupán, melyek mögött mindig a császár egészsége, vitézsége és győzel­mének hangoztatása rejlik. Az utolsó császárok már nem ismertek más istent, mint Rómát. Legalább a pénzek tanúsága szerint nem. Ellenben a labarumokon megjelenik a Krisztus­­monogramm, de a császárok, kik már nem igazi rómaiak — még nem is igazi keresztények. Csak olyan varázsige a pénzeken is használt HOC SIGNO VICTOR ERIS, mellyel az új isten részrehajló segítségét akarják megnyerni.

Next