Az Érem, 1940 (9. évfolyam)
1940 / 1. szám - Szigeti István: Régi körmöcbányai személyi érmek
vonulás veszélyét. Tárgyilagosságot nélkülöző, célzatos kiadványaik érdemük szerint elévültek, melyek egyébként is hiábavalóknak bizonyultak, hisz nemzetségi, szülöttségi előjogokra nem hivatkozhattak s a körmöcbányai szereplők majd kivétel nélkül németek maradtak. Ezekért a német névsorokért, mármint a vésnökök és tisztviselőkéért a mindenkori magyar államvezetés felelős. Az a szentistváni állam, melynek alapítója az Intelmekben megmondotta, hogy az az állam, mely csak egyfajta népekből áll, elpusztul. Megmondotta továbbá, hogy a jövevényeket kiváltságos bánásmóddal kell kezelni. Az írástudó osztálybelieket, a kereskedőket, kézmíveseket és hospeseket. A magyarság pedig mindezeket hagyta dolgozni, fejlődni anélkül, hogy hivatásukat megkívánta volna s lóról leszállva, kardját a tiszteletreméltó szerszámokért elcserélte volna. A magyar mégsem volt soha kétségben verdei hovatartozása felől. Földjének fája az övé volt s a gyümölcs nem volt vitás. A kertész személye csak annyiban érdekelte, hogy helyén jól végzi-e feladatát? Eszerint meg is becsülte. A művészettörténet ma már tiszta képet nyújt a magyarságnak az őshazából hozott műérzéke felől, mely magához való volt s nincs mit rajta szégyenleni. A többit pedig elvégezte az a páratlan hajlékonyság, melynek segítségével a nyugathoz igazodott, de ez a kultúrközösségbe való bekapcsolódás sem volt egyoldalú, mert a szomjas magyar homok beitta a művelődés tiszta vizeit, ha Regensburg, vagy távolabbról Clugny, Róma felől csordogált is, de vállalhatjuk, mi a jóban és szépben Bizánc hatását is. Az uralkodó eszmék és irányzatok iránt pedig mindig volt érzéke. A műveltségnek megfontolásból nyitott kaput, de úgy általánosságban a kultúra útvesztőibe nem sietett beletévedni, mert faji adottságain kellett volna erőt vennie. Szívesen engedte át azokat a foglalkozási ágakat az idegenből jötteknek, melyeket turáni vére meg sem kívánt, sőt amire rászorítani is nehéz feladat lett volna a törzsökös magyarságot. Ősi hagyományaihoz és hajlamaihoz, a vitézi élethez pedig különösen kedvezett hazája sorsa, annyira kedvezett, hogy végre majd belepusztult. Ha hivatalokba, műhelyekbe ült volna, hamarabb következett volna el Európára az az utolsó óra, midőn végre más népeknek is a gátra kellett állniok s magunkrahagyatottságunk mégis csak megszűnt. Tudjuk, hogy a kereszténységéért lelkes magyarságra mily következményekkel járt a többszázados vérpazarlás és azt is tudjuk, hogy Európa mily háládatlan volt letagadhatatlan szerepünkért. Ma, a bámulatos diplomáciai akciók korában csábít az eltűnődés: mi történt volna, ha a magyarság gazdasági, létfentartási okokból ügyes szerződésekkel kibújt volna a keresztény közösségért vállalt feladata teljesítése alól s félreáll, vagy éppen együtt tart tatárral, törökkel? Elkészültek volna-e az aranytól sugárzó dómok, a képekkel ékes bibliák, s számtalan megcsodált műremek? Nohát ezért, hogy mindez létrejöhessen szép, kiegyensúlyozott békés életberendezés mellett, s hogy mindez nekünk is oly sok gyönyörűséget szerezzen a késői időkben, ezért nem szállt le lováról a magyar s ezért várt még egy darabig, hogy a bányákba is leereszkedjen, hogy a kohók tüzével megbarátkozzon, s a hivatalok porát elviselje. Pénzügyi közigazgatásunk úgy festett a Habsburg-uralom alatt, ahogy a mellékelt névsorok mutatják, mégsem hallottam soha semmiféle kútfő nyomán, hogy sérelmesnek találtuk volna e berendezkedést. A szakembereket ott verbuválták, ahol találhatók voltak, s nem vettük zokon, hogy a bécsi udvar nem igyekezett ízig-vérig magyar pénzügyi közigazgatást kifejleszteni és ilyen műszaki kart kiképeztetek Egyébként is az állami élet szakmaszerű ügyköreiben sehol sem volt fontos hajdanában a nemzeti elv érvényesülése. Még kevésbbé Szent István birodalmában.