Filmkultúra Muszter, 2010 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
nnfliMi bti TITT.H JC JL JLJSa) A MAGYAR NEMZETI FILMARCHÍVUM LAPJA • 2010 JANUAR MUSZTER Sorstörők a gáton SoSa A valóság súlyosan egészségkárosító hatásáról mindig is volt, most még inkább van mit mesélni. A híradók ontják a valóságmeséket, tele vannak válságsztorikkal. Az agyunkat túlsokkolták, már fel se fogjuk őket. A francia T-Mobile középvezetői sorra vetik ki magukat az ablakon, mint a 29-es tőzsdekrach idején a milliomosok. Nem bírják elviselni a válság által egekig pumpált nyomást. Hát igen - bólogatunk megértően. Persze nem kell ilyen messzire menni. Itthon is minden második ember beletörik a mindennapokba, depressziós, szuicid, pánikvagy szenvedélybeteg. Fáj az élet. Megszoktuk. Megszoktuk, hogy akinek munkája van, azért szorong, akinek nincs, az meg azért. És akár van munkád, akár nincs, nyomasztanak a számlák, a kiadások, a fennmaradás. Állandó félelemforrássá vált már a járvány is. Mára az életet mintha a szorongás, a folyamatos lelkiismeret-furdalás és az örökös bűntudat irányítaná. Úgy szorongatja a torkunkat napról napra elviselhetetlenebből, mint az indiánok kínzásra használt vizezett bőrszíjai a halálra ítélt foglyok nyakát. Mindenkinek elszámolással tartozunk: a családunknak, a párunknak, a főnökünknek, legvégül még a hivataloknak is. Az időnkből mindenkinek juttatnunk kell egy szeletet - igazságosan. Senkinek nem mondhatunk nemet, nemet mondunk hát önmagunknak. Ott legbelül hurcolászunk magunkban egy láncra vert, elnyomott, boldogtalan és csalódott kis éndarabot, amelyet nem is nagyon merünk mutogatni. Szégyelljük, mert gyenge. Nem akarunk tudomást venni róla, mert igaza van. És ezt a fájó „testrészt”, amelyet talán nevezhetünk léleknek, nem lehet kioperálni. Önmagunk iránti hálátlanságunk bosszúért kiált, lassan, észrevétlenül betegít, s így vagy úgy, de belehalunk az életbe anélkül, hogy bármiféle értelmet találtunk volna létezésünkben. Mi az a kényszerítő „kell”, ami miatt folyton kénytelenek vagyunk talpon maradni? Miért akarunk mindig megfelelni? Előbb vagy utóbb számot kell vetnünk önmagunkkal, egyszer bele kell néznünk a teremtés tükrébe, s meg kell válaszolnunk azt az egyszerűnek tűnő, mégis gigászi küzdelmet okozó kérdést: tetszünk-e önmagunknak? Óhatatlanul előkerül az Ivan Iljics-i dilemma: mit ért a dolgos, képmutató látszatélet, ha félúton elhagytuk önmagunkat? Hogy itt az-e a kérdés, hogy mennyi ideig lehet bujkálni a valóság elől, vagy sokkal inkább az, hogy léteznek-e alternatív létezésformák, az már önmagában a hit próbája. Menekülési útvonalat sokan, sokfélét álmodtak, sőt álmodnak ma is vászonra. A gyermekkori lázadás tipikus esete a fantáziavilágba menekülés (Luc Besson: Arthur Maltazár Bosszúja), amiről a mesék mindig sejtetni engedik, hogy valóban létezik, csak a „felnőttek” nem látják, a „második gyermekkor” bűvöletében azonban az ember megint csak hajlamossá válik „meggondolatlan cselekedetekre”. Amíg az életbe befelé vezető úton „még”, addig az életből kifelé vezető ösvényen „már” nincs vesztenivalója a halandónak. A Dalok a konyhából rendezője, Bent Hamer, egy nyugalmazott vasútmérnök nagy, s időnként szürreális utazását feszítette vászonra. Folytatás a 2. oldalon Nanni, a haver Az olasz film és Moretti Lalik Sándor „Az én rendezői választásaim mindig saját személyiségemben, tevékenységemben, vonzódásaimban gyökereznek.’’ (Nanni Moretti) Az olasz film A második világháborút követő három évtizedben az olasz mozgókép nemcsak a világ filmművészetének élvonalában volt - hanem maga volt az élvonal. Olyan sokszínűen és magával ragadóan adta vissza az olasz társadalmi valóságot, a jellegzetes olasz típusokat, a bénító hagyományokat, hogy egyetlen más nemzeti filmgyártás sem vetekedhetett vele. Ugyanakkor élenjárt az új látásmódok, a technikai újítások terén is. A neorealizmus irányzata már a háború alatt a küzdelmes hétköznapokat megélő egyszerű emberek felé fordult (I. Visconti: Vihar előtt). Nem szándékozom hosszú alkotói és filmlistákba bonyolódni, ezért az egyes irányzatokból, trendekből csak a számomra legkedvesebb, legmélyebb nyomokat hagyó alkotásokat emelem ki. A neorealizmus viszonylag rövid periódusából a szívsajdító A sorompók lezárulnak(Umberto D.) emelkedik ki toronymagasan, De Sica elővezetésében. Folytatás a 7. oldalon Két szovjetorosz pozitív hőt Alekszej Batalov és Oleg Jankovszkij Forgács Iván Színészekről nem lehet igazán értelmesen írni. Mint ahogy szerelmeinkről sem. A rabjaik vagyunk. Bámuljuk őket, várjuk az újabb és újabb találkozásokat, üresnek érezzük magunkat, ha hosszabb időre eltűnnek, és könnyezünk, fájunk, mikor örökre elhagynak minket. Képeik a falakon és a fiókokban, hangjuk, gesztusaik, életeik, halálaik tokokban a polcokon, fájlokban a számítógépen. Társaságokban áradozunk róluk, és ha valaki megvonja a vállát, bántó megjegyzést tesz, feltör az indulat, emelkedik a hang, ütésre készen remeg a száj, az arc. Csodálatos plátói érzelem ez, talán az egyetlen barátság, szerelem, amelyhez hűek maradunk. Mindig nálunk a toll, a telefon, és jobbik énünk. Segítenénk, de nem segíthetünk, hívnánk őket, de nem tárcsázhatunk, írnánk nekik, de nem írhatunk. És írnánk róluk - de nem tudunk. Folytatás a 3. oldalon Michael Curtiz A Casablanca árnyéka alatt Miguel A. Fidalgo A Muszter 2008. novemberi számában Balogh Gyöngyi „Elázott filmkincsek rozsdás dobozokban. Előkerült Kertész Mihály kolozsvári filmje” címmel írt A tolonc különös megtalálásáról és filmtörténeti helyéről. Idén Madridban jelent meg Miguel A. Fidalgo nagyon alapos, hatalmas kutatómunkáról tanúskodó, kiváló könyve Kertész Mihályról. Ebből közlünk most pár részletet, miközben januárban az Örökmozgóban megtekinthetik a Casablanca és a Mocskos arcú angyalok című filmeket. „Curtiz 1914 tavaszán érkezik Kolozsvárra. Itt egy fáradt színészstáb várja, és szűkös, jóllehet használható felszerelés. A külső jeleneteket a szabad ég alatt kell forgatni, a nyári színház udvarán, amelynek csak a tetejét fedi üveg, így csak akkor filmezhetnek, amikor az időjárás elég jó, általában nyáron, a külsőkhöz pedig a vidék látványos tájai, Kolozsvár és környékének utcái és házai szolgálnak rögtönzött forgatási helyszínül. Folytatás a 16. oldalon