Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)

1970-09-02 / 35. szám

ANDRZEJ ZBYCH: ■ Lextharnak min­den oka megvolt, hogy ideges legyen. Íme, már jó néhány óra el­múlt és ő még mindig nem tudott meg semmit az eltűnt von Henning kisasszony­ról. Pontosan csak annyit tudott, amennyit kezdetben. A gruppenführer másodszor is magához kérette. A beszélgetés nagyon fe­szült volt. — Maga ostoba, Lothar — mondta a gruppenführer, amikor a gestapós éppen csak becsukta maga mögött az ajtót. — Os­toba! — ismételte meg. — Az a lány nem akar beszélni — ma­gyarázta Lothar. — Lefogattam az embe­reket a játékbarlangban, de ők valóban semmit sem tudnak. Átadom őket a krimi­­nalistáknak. — És mit akar tenni? — A gruppenfüh­rer hangjában fenyegetés rejlett. — Egy pillanattal előbb beszéltem Berlinnel. El tudja képzelni, mit mondtak nekem Ber­linben ? — Igen — válaszolt Lothar, bár hallgat­nia kellett volna. — Nos? — Ma éjszaka magam hallgattam ki azt a lányt. A gruppenführer megvetően nézett Lo­­tharra, ugyanolyan megvetően, mint ahogy Lothar nézett nemrégen Ruppertre. — És ezután már meg sem fog tudni szó­lalni, mi? Kiküldöm a frontra! — kiáltotta. — Azt a lányt pedig — tette hozzá halkan — holnap reggel szabadon engedi. — Parancs. — A legjobb embereket ossza be mellé, és minden eszközt, ami szükséges. Agyon­lövetem, ha a lánynak sikerül meglépnie. Nyomra kell vezetnie bennünket. Különben Lothar úr nagyon figyeljen ide: ha valóban a lengyel kémhálózat rabolta el Benitát, nem lennék ellene, ha cserét ajánlanának fel: Benita von Henniget azért a lányért... Lothar vállat vont. — Gruppenführer úr, hogyan jussunk el hozzájuk? — Próbálja meg — mondta a gestapós főnök. — És ne kövessen el hibát... Anna szabadon Anna nem tudott, sajnos nem tudhatott erről a beszélgetésről, azért gondolta azt, hogy álmodik, amikor átadták neki a tás­káját. Az őr kinyitotta a sorompót és el­vette a belépőt. Anna az üres utcán találta magát. Még mindig nem hitte, nem bírta elhinni, hogy szabad. A Szud­a fasoron ment az Unió tér felé és csak most érezte, hogy men­­nyire fáradt. Egész teste fájt, de szabad volt, elengedték, semmit nem árult el, büszke lehetne önmagára. De miért enged­ték szabadon? Csoda, hihetetlen csoda, mert a Szuc­a fasorból senkit nem enged­nek szabadon. Legjobb esetben Oswiecim­­be kerül, de ha valaki innen kikerül... Anna körülpillantott. Az utca már nem volt üres. Tízegynéhány méternyire mö­götte ment egy férfi, kabátban, kalapban. Az utca másik oldalán is egy férfi, kabát­ban és kalapban. A Gestapo emberei. Nyo­ 18 -on követik, mennek utána. Most kezdte megérteni... Nyomra kell vezetnie őket. Arra számítanak, hogy szabadon többet mond majd, mint bent a cellában. Meg­gyorsította lépteit, bár ez már nehezére esett. Befordult a Marszalkowska utcába, majd a XI. Pius utcába, már a Mokotows­­ka utcánál járt. Az úttesten megpillantott egy motorkerékpárt. A gumiköpönyeges motorkerékpáros lassan ment. Anna úgy érezte, bár ebben nem volt biztos, hogy a három ember , a motorkerékpáros és a két férfi, akik ismét megjelentek a járdán, egymásra pillantanak, aztán őrá. Egy zárt teherautó érkezett. Anna oldalt fordult, otthon érezte magát, elvegyült a tömegben. Megpillantotta kis színpadot, amelyet jól ismert. Egy fiatal fiú, akinek hiányzott mindkét lába, a fal mellett állt, énekelt és kinyújtotta sapkáját. Az élelmiszerüzlet előtt nőtt a sor — biztosan margarint ad­tak. Két csizmás fiú zsebre dugott kézzel állt a kapuban. Anna nem ismerte ezeket a fiúkat, de ismerte az ilyen fiúkat, érezte, hogy itt otthon van és biztonságban. Ele­gendő lenne még néhány lépést tennie és már a Három Kereszt téren lenne, ahol az egyik barátnője lakik. Felülhetne a villa­mosra, hogy eljusson Mokotówba és meg­látná Marcint vagy talán Janeket. De ezt nem tehette meg Más volt, mint azok mind, akik elhaladtak mellette. Bárki lép most hozzá, rettenetes veszedelmet zúdít a nya­kába. Nem szabad ismerőssel találkoznia, senkinek sem szabad őt megismernie, a csoportjából pedig egyáltalán nem talál­kozhat senkivel. Körülpillantott. Természe­tesen a nyomában voltak. A motorkerék­páros és a két férfi, kabátban és kalapban. És a kis teherautó. Hogy rázza le magáról őket. Van-e egyáltalán reménye, hogy le tudja őket rázni? Visszatért a Marszalkowska utcára, meg­állt a Wilcza utca sarkán levő villamos­­megállónál a tömegben. Óvatosan körülpil­lantott. Úgy rémlett neki, hogy nem látja őket. De egy pillanat múlva ismét feltűnt az úton ugyanaz az autó. A megállóban is ott volt már a férfi kabátban és kalapban. A másik az utca túlsó oldalán sétált. Anna kétségbeesett. Itt vannak, a nyomában van­nak, vadásznak rá, mint egy állatra, melyet már körbe vett a hajtóvadászat. A villamos csikorogva fékezett. Anna az utolsó pil­lanatig várt, amikor a kocsi megindult, fel­ugrott a lépcsőre és valaki a kocsi belse­jébe húzta. Talán nem érnek el. Istenem, talán nem vesznek észre. A villamos gyor­sított, Anna az üveghez szorította arcát, az utcát figyelte. Nem látta üldözőit. Nem látta akkor sem, amikor leugrott a villamosról néhány megálló után. A Swie­­tokrzyska utcába fordult, aztán a Jasnába. Befutott a gyógyszertárba. A telefon a sa­rokban volt, távol a vevőktől. Anna el­takarta a tárcsát és tárcsázott. Egy lány telefonszáma volt ez, a Malgosiáé, akivel egy csoportban van, az egyetlen szám, amely még aktuális lehet, mert Marcinhoz nem szabad neki telefonálni. Végre meg­hallotta Malgosia hangját. — Malgosia — súgta. A vonal túlsó végén csend, majd Malgo­sia kétségbeesett hangja. FORDÍTOTTA: BABA MIHÁLY — Te vagy az Anna, valóban te vagy az? De ebben a pillanatban az ablakon át Anna megpillantotta a kabátban, kalapban levő férfit. Megjelent a motorkerékpár is. Tehát nem rázta le őket, nem tudta őket lerázni. — Szabadon engedtek — suttogta — kö­vetnek. Később felhívlak — mondta és le­tette a kagylót. Ismét az utcán volt... Lassan lépkedett a tömegben, amelyben nem tudott elrejtőz­ni. Az üzletek, a kávéházak nyitva van­nak, az emberek munkából térnek haza. Folyt a megszokott megszállási élet. De ő, a fáradt és kábult, csak egyre gondolt: le kell rázni őket, le kell rázni őket, különben ebben a városban úgy érzi majd magát, mint egy sivatagban. A járda széle mellett lassan haladt egy riksa. Anna megállt. — Amilyen gyorsan csak lehet előre — mondta Anna és beugrott a riksába. Pi­hent, becsukta a szemét. A riksa egyenesen ment, aztán fordult, majd megint fordult. Anna nem nagyon tudta, hogy milyen ut­cán járnak. Pénzt nyomott a fiú kezébe, pénzt, amit a táskájában talált és leugrott. Egy zsúfolt utcában találta magát; igen, igen, hiszen ez a Chmielna utca. Bement egy üzletbe és sorbaállt. Eltűntek, nincse­nek a nyomában. De egy pillanat múlva a nagy kirakatüvegen át ismét megpillantot­ta mind a két férfit. Már meg sem kísé­relt telefonálni. Közben a csukott kis teherautóban, amely lassan halad az úttest szélén, a rá­dió adó-vevőnél egy SS ült. — Bement az üzletbe — jelentette a mikrofonba. — Eddig nem próbálta fel­venni újra a telefonkapcsolatot. Marcin nem rejtette el elégedetlenségét, amikor meglátta Klosst a Mokotówi villá­hoz menni. — Túl gyakran jössz ide — állapította meg. — Mindent megértek, de nem szabad megszegni a konspiráció alapszabályait. Kloss is tudta, hogy nem szabad, de ál­landóan úgy érezte, hogy tehet valamit, hogy Annát megmentse, hogy kiszabadítsa a Szud­a fasorból, még ha áldozatot kell hoznia is .... Mit áldozhat? Legfontosabb az ügy. És nem szabad tenni semmit, ami ár­tana a munkában. Fél életemet adnám azért, ha nem len­nék katona — gondolta. — Becke ezredes hívatott — magyarázta Marcinnak. — Berlin huszonnégy órát adott hogy megtalálják Benita Henninget Majd megőrülnek. Fischer állítólag azt mondta, hogy hajlandó a cserére: Annát adja Be­­nitáért. — Marhaság — mondta Marcin. Kloss is megértette, hogy ez lehetetlen, de mégis belekapaszkodott ebbe a gondo­latba, az utolsó lehetőségbe, a remény cér­naszálába. — Hogy képzeled el a beszélgetést Lo­­tharral? — kérdezte Marcin. — Ki közve­títene? Benitát nem tudjuk kiengedni, mert túl sokat tud. Különben is kijelentették, hogy szükség van rá. — Majd hozzátette: — Megkértek, adjam át üdvözletüket von Henning tervének megszerzéséért. — Annának jár ezért köszönet, nem ne­kem — válaszolt Kloss. KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE 10

Next