Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-09-02 / 35. szám
3 Bács palotáiban... BIRIBIS TIBOR: Ludwig van Beethoven, a zongoravirtuóz meghódította már Bécset, az arisztokrácia zeneszalonjait, éppen úgy, mint a művészvilágot, de Ludwig van Beethoven, a zeneköltő, csak most készülődött a csatatérre. Napóleon nem vívott annyi ütközetet, mint ő és sohasem küzdött meg nagyobb erőkkel, mert Beethovennek nemcsak a világi hatalmakkal, hanem megrögzött előítéletekkel, kritikusi ostobasággal és saját sorsának mindennél rettentőbb démonával is meg kellett küzdenie. Nincs zeneköltő, aki közelebb állna a hősi, forradalmi eszmékhez, nincs művész, aki több heroizmussal teremtette volna meg örök művét, mint Ludwig van Beethoven. Lichnowsky herceg tudta, hogy vendégszerető házába egy izzó köztársaságit fogadott, aki lázasan követte a nagy francia forradalom minden fordulatát, örült győzelmeinek és felindult vereségein. Egy Bonnba címzett levelében 1794. augusztus 2-án arról értesíti barátját, hogy Bécsben „különböző, jelentős férfiak lefogatására került sor. Azt híresztelik, hogy forradalom volt kitörőben... A katonákat éles töltéssel látták el. Még beszélni sem szabad túl hangosan, ha nem akarja az ember, hogy a rendőrség gondoskodjék tartós kvártélyáról”. Riedl báró, Hebenstreit főhadnagy, Martinovics Ignác bécsi jakobinus csoportjáról szólnak ezek a sorok. A Matthisson versére írott „Adelaide” című dalával 1795- ben aratta első nagy szerzői győzelmét. Páratlan a siker, a dal ötvenegy kiadást ér meg egymás után. E kor az érzelmesség, a romantika hajnala. Goethe már meghódította a könyv és a könnyek barátait, s az Adelaide ugyanezt jelentette dalban. A hang nemes érzelmessége férfias vággyal és szenvedéllyel szól, a szerelem megszületésének, gyengéd hatalmának és őszinte vallomásának a románca ez. Két katonadalt ír, s megzenésíti Pfeffelnek „A szabad ember” című versét... — Ki a szabad? Miért éljen az ember? — ezt kérdezte a fiatal Beethoven és nincs zeneköltő, aki nagyobb erővel visszhangozta volna nagy forradalom szellemét, érzelmi szólamát: „Csak az szabad, aki nem veszíthet semmit, mert javait, életét a szabadságért áldozza! Szabad csak az, aki megvet minden kiváltságot, rangot és származást!” Ilyen eszmék embere nem maradhatott a szalonok zongoravirtuóza. Beethoven új közönségre, új hallgatókra vágyott. 1795. március 211-én, a zenészek özvegyei és árvái javára rendezett zenei „akadémián” találkozott velük. Salieri vezényelt, Beethoven B- dúr zongoraversenyét játszotta, a siker nagy volt, hanem Haydn akadémiáján, december 18-án még nagyobb. Egy kritikus így kiáltott fel: „Ez az ember kárpótol bennünket Mozart elvesztéséért!” Az „Adelaide” sikere után Steinhäuser rajzát rézbe metszik és a zeneműkiadó a félszeg, lángoló tekintetű fiatal művészt így mutatja be a zenebarátoknak. Nincs rajta paróka, de nem is illett volna kreol, barna, merész arcához, magas, domború és büszke homlokához, a szépen ívelt, erős ajakhoz, szokatlan tűzben égő kék szeméhez ... Büszkeség és önérzet ömlik el az arcon, az a felsőbbség előtt meg nem hajló elhatározás, amely a mű egységét félti minden megaláztatástól, sértéstől, ember méltatlanságtól. Az ilyen inkább törik, de meg nem hajlik. Nem is bírta sokáig Lichnowskyék palotájában, nem tűrte a megszabott házirendet, a kötelező szokásokat. Ha a szonáta vagy dal motívuma csírázni kezdett benne, nem hallott és nem látott. Mindig ott evett, ahol megszállott rohanásában kifulladt, Wegelernek írta Lichnowskyékról: Nem, ez nem nekem való!” Browne gróf lovat ajándékozott neki, hadd vehessen részt az arisztokrata társaság práterbeli sétalovaglásain ... Szegény Beethoven, szegény ló... A gazda megfeledkezett etetéséről, s Lichnowskyék szolgája a végén akkora ablakszámlát nyújtott be neki, hogy az inasnak kellett ajándékoznia a szép hátaslovat... Elbúcsúzik a hercegi pártól, az Ezüst Madárház harmadik emeletére, bútorozott szobába költözik. Zenekedvelők támogatják Beethovent önálló életének első éveiben, barátok, akik közt sok a magyar. Magyar volt Zmeskall Miklós, a hű segítő és a jó gordonkás, magyar négy tanítványa: Brunszvik Teréz, Jozefin, Ferenc és Sarolta. (Folytatjuk) Beethoven 1817-ben (August von Klöber krétarajza után készült kőnyomat) Goethe 1800-ban Christine és Carl von Lichnowsky A. Salieri vezényelt