Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-09-02 / 35. szám
éves korában tanúja volt egy köztünk lezajlott csúnya jelenetnek. Akkor, este, elmondta a nagymamának. Nem tudom, nem maradt-e benne valami nyoma? Talán azt gondolják, hogy mi uszítjuk az apja ellen? Nem tesszük. Néha megkérdezzük: elmész apukával? Olyankor ingerült, dacos lesz, pedig jó kislány. Egy áprilisi vasárnapon a tanács jogügyi képviselője is tanúja volt, hogy letérdeltünk elé a nagymamával és sírva kértük: menj el, mi is szeretjük apukát! Öltöztetni se hagyta magát, megfeszült a teste, sikított. Kérem, én is szeretném, ha megoldódna az ügy... Az a sok büntetés... Nem mindegy, de nem tehetem ki a gyereket újabb megrázkódtatásnak. Már az eddigiek miatt is gyomorpanaszai támadtak. Tessék, itt vannak a leletek... Egy fő gyámügyi előadó: — Súlyos dolog, amit mondani fogok, de sajnos, igaz: az N.-ügy nekem majdnem az állásomba került. Talán lesz, aki megért. Egyszerűen nem bírtam tovább. Nem lehet hosszú időn át elviselni az abszolút sikertelenséget. Van még ezen kívül sok problematikus esetem, a láthatási ügyek többnyire zökkenőkkel járnak, de ilyen elmozdíthatatlan nincs még egy. Van, akinél a szép szó használ, másoknál a szigor, a büntetés. Megjelenik például egy mama, sírva, dühöngve: „Az a lehetetlen apja vasárnap agyonetette, de persze én ápoltam!” Vagy: „Ünneplőbe öltöztettem, úgy vitte el és hogy nézett ki mire hazahozta! Tessék neki megmondani..És én behívom a papát, és megmondom; dünnyögés, mormogás, de egy ideig újra rendben megy minden. Furcsa, de az értelmiségi szülőkkel a legnehezebb. Ők győzik szép hosszú beadványokkal, tudják, hogy mindenhez tanú kell, szó szerint idézik a „vonatkozó részt”, s ennek ismeretében nem hajlanak a gyermek érdekében annyira kívánatos kompromisszumok felé. N.-nét eddig már több mint hétezer forint bírsággal sújtottuk. Ezt sem lehet a végtelenségig folytatni, mert a gyermeket károsítjuk vele. Az ügy egyébként tőlem átkerült a jogügyi osztályra. I jogügyi füelvadó: — Az ügyet már ismertem, mielőtt hivatalosan is hozzám került volna. Ez év április 26-án én képviseltem a tanácsot egy sikertelen „láthatási kísérletnél”, a mama lakásán. Minden úgy zajlott le, ahogyan a szülők eddigi elmondásából és leírásából ismertük... — Egy bizonyos: az apának joga van látni a gyermeket. Ezt a jogát hosszú idő óta nem tudja gyakorolni. Elő hát a törvény szigorát...! Igen ám, de mennyivel egyszerűbb a helyzet, ha a „per” tárgya egy földsáv, egy házrész — és nem egy érzékeny, hétesztendős kislány, akinek felnőttek számára talán érthetetlen félelmektől hajszolt kis szív verdes a mellkasában ... — A kezünkben levő eszközök korlátozottak. Adjunk karhatalmat? Sajnos, egyszer már megtörtént az is. S ez a tény most pusztán annak igazolására jó, hogy ilyen módszerekkel sohasem fogunk eredményt elérni. * Tapasztalatai alapján a jogügyi főelőadó javaslatot tesz majd az általa szükségesnek tartott intézkedésre. Az apa, aki nem törődik bele az egyetlen gyermekéről való kényszerű lemondás gondolatába, legújabb beadványával a Legfőbb Ügyészséghez fordult. „A törvényesség érvényesülésétől remélek megoldást.” * íme, ez hát az a megoldhatatlan N.-ügy. Belefárad az ember. Az idő múlik. A kislány nődögél. Az idegek tépődnek, rongyolódnak. Van-e megoldás? Vajon a készülő intézkedések megnyugtató választ adnak majd, vagy ismét eggyel gyarapodik a tekintélyes iratköteg? A válasz nem közömbös, hiszen igen nagy a tét: egy kedves, szép, kifogástalanul ellátott, de zaklatott érzésvilágú kisgyerek egészséges érzelmi fejlődése. A maga módján mindkét szülő görcsösen ragaszkodik a gyermekhez. A küzdelem mindeddig törvényes keretek között folyt. Nem lenne bölcs dolog kivárni, hogy meddig bírják a gátak , a túlfeszített idegek. Annyi keserves, nehéz ügy nyert már megoldást; éppen a kis N.-gyerek láthatási ügyét ne lehetne megoldani...? Némethi Györgyi (Esztergály Keve felv.) olyan vasárnap után taxival vittük a Heim Pál kórházba. A kislány egy bácsit látott az újságban és lerajzolta 25