Ország-Világ, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-53. szám)

1980-07-02 / 27. szám

A gyarmatosítási politika vérrel írott első számú tanulsága, száz és száz történelmi példa bizonyítja: mindig az őslakók húzzák a rövidebbet, ők szenvedik a legtöbbet. Nem kivétel Afrika sem. Az egykori hódítók némiképp gondoskodnak igaz, jóval a bekebelezés időpontja után — olykor csak ötven-száz évvel később — az uralmukat túlélő őslakókról. Nos, hogy ez milyen eredményekkel jár, arról szól alábbi riportunk: A KALAHARIBA Először egy kis földrajz. A Kalahari - lefolyástalan félsivatagos me­dence Afrika déli részén. Területe valamivel több mint egymillió négyzetkilométer. A mai politikai határokat tekintve részben a Dél-af­rikai Köztársasághoz, részben Botswanához és Namíbiához tartozik. A tengerszint felett 800-1300 méteres magasságban terül el, szá­raz és meleg éghajlatú, az évi csapadék­mennyiség 750 milliméter. Déli homokos ré­sze sivár, nyugati és keleti része műveltebb. Egyes részei bokros, füves területek. Nyugati és déli részén, itt-ott kisebb erdők is talál­hatók. Első modern, tudományos leírása David Livingstone-tól és William C. Oswelltől szár­mazik, akik 1849-ben haladtak keresztül te­rületén. 1878-79-ben Transvaalból induló búr telepesek nagyobb csoportja szelte át, a Ngami-tó vidékéig haladva, majd onnan An­gola felé fordulva. A telepesek 300 kocsival indultak, ebből százhúsz érkezett az út végé­re. A szomjúság, a malária gyilkos pusztítást végzett a telepesek között: 250 búr útközben meghalt, 9000 marhájuk elpusztult. A Kalahari őslakóinak számát még ma sem tudják pontosan. Egy részük még min­dig a legprimitívebb körülmények között él, más csoportjaik a gazdasági fejlettség kü­lönböző szintjein állnak, elenyészően kis ré­szük a telepesek életformájához asszimilá­lódott. Egyes csoportjaikat a telepesek megjele­nése óta mindig a kiirtás veszélye fenyeget­te. Az első világháború előtti és alatti évek­ben például a mai Namíbiába, az egykori Délnyugat-Afrikába nagy számban érkező német telepesek majdnem teljesen kiirtották az akkoriban még kőkorszaki körülmények között élő hererákot. Soha le nem írt, gyakran fel sem fedezett drámák és tragédiák, oktalan gyilkosságok ezrei és tízezrei után az angol protektorátus alatt álló Becsuanaföldön a 30-as években kezdődött az első viszonylag nagyobb mé­retű szociális akció a Kalahári őslakosai ér­dekében. Általánosabb segítséget azonban cak az 50-es évek közepétől, a 60-as évek féléjétől kaptak, az első politikai öntudatra é átfétés idején, amikor először fogalmazódott fel a független Botswana (Becsuanaföld) és Kan­állá Namibia létrehozásának gondolata.­ E segélyek, szociális és oktatási akciókok el­­lenére az őslakosok életformája nem való­­zott meg alapvetően, legfeljebb megszokták a repülőgépek, gépkocsik, terepjárók látvá­­nyát, megismerkedtek a rádióval és az elekt­romossággal, és tudomásul vették az orvo­sok, kórházak létét, elfogadták a primitív kö­rülmények között dolgozó és nem túl sokra tanító iskolákat. De ez alig látszik meg hétköznapjaikon - ezt bizonyítják Vierentia Beukes itt látha­tó képei is. (FOTÓ: MTI KÜLFÖLDI KÉPSZOLGÁLAT — CAMERA PRESS, LONDON)

Next