Ország-Világ, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-53. szám)
1980-07-02 / 27. szám
A gyarmatosítási politika vérrel írott első számú tanulsága, száz és száz történelmi példa bizonyítja: mindig az őslakók húzzák a rövidebbet, ők szenvedik a legtöbbet. Nem kivétel Afrika sem. Az egykori hódítók némiképp gondoskodnak igaz, jóval a bekebelezés időpontja után — olykor csak ötven-száz évvel később — az uralmukat túlélő őslakókról. Nos, hogy ez milyen eredményekkel jár, arról szól alábbi riportunk: A KALAHARIBA Először egy kis földrajz. A Kalahari - lefolyástalan félsivatagos medence Afrika déli részén. Területe valamivel több mint egymillió négyzetkilométer. A mai politikai határokat tekintve részben a Dél-afrikai Köztársasághoz, részben Botswanához és Namíbiához tartozik. A tengerszint felett 800-1300 méteres magasságban terül el, száraz és meleg éghajlatú, az évi csapadékmennyiség 750 milliméter. Déli homokos része sivár, nyugati és keleti része műveltebb. Egyes részei bokros, füves területek. Nyugati és déli részén, itt-ott kisebb erdők is találhatók. Első modern, tudományos leírása David Livingstone-tól és William C. Oswelltől származik, akik 1849-ben haladtak keresztül területén. 1878-79-ben Transvaalból induló búr telepesek nagyobb csoportja szelte át, a Ngami-tó vidékéig haladva, majd onnan Angola felé fordulva. A telepesek 300 kocsival indultak, ebből százhúsz érkezett az út végére. A szomjúság, a malária gyilkos pusztítást végzett a telepesek között: 250 búr útközben meghalt, 9000 marhájuk elpusztult. A Kalahari őslakóinak számát még ma sem tudják pontosan. Egy részük még mindig a legprimitívebb körülmények között él, más csoportjaik a gazdasági fejlettség különböző szintjein állnak, elenyészően kis részük a telepesek életformájához asszimilálódott. Egyes csoportjaikat a telepesek megjelenése óta mindig a kiirtás veszélye fenyegette. Az első világháború előtti és alatti években például a mai Namíbiába, az egykori Délnyugat-Afrikába nagy számban érkező német telepesek majdnem teljesen kiirtották az akkoriban még kőkorszaki körülmények között élő hererákot. Soha le nem írt, gyakran fel sem fedezett drámák és tragédiák, oktalan gyilkosságok ezrei és tízezrei után az angol protektorátus alatt álló Becsuanaföldön a 30-as években kezdődött az első viszonylag nagyobb méretű szociális akció a Kalahári őslakosai érdekében. Általánosabb segítséget azonban cak az 50-es évek közepétől, a 60-as évek féléjétől kaptak, az első politikai öntudatra é átfétés idején, amikor először fogalmazódott fel a független Botswana (Becsuanaföld) és Kanállá Namibia létrehozásának gondolata. E segélyek, szociális és oktatási akciókok ellenére az őslakosok életformája nem valózott meg alapvetően, legfeljebb megszokták a repülőgépek, gépkocsik, terepjárók látványát, megismerkedtek a rádióval és az elektromossággal, és tudomásul vették az orvosok, kórházak létét, elfogadták a primitív körülmények között dolgozó és nem túl sokra tanító iskolákat. De ez alig látszik meg hétköznapjaikon - ezt bizonyítják Vierentia Beukes itt látható képei is. (FOTÓ: MTI KÜLFÖLDI KÉPSZOLGÁLAT — CAMERA PRESS, LONDON)