Ország-Világ, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-05 / 1. szám

A nyolcadikosoknak épp ezek­ben a hetekben kell dönteni: to­vább akarnak-e tanulni, ami le­hetővé teszi felsőfokon a folyta­tást vagy szakmát választanak. Döntésük nyilván akkor helyes, ha az nem adottságaik ellenére születik. Ha rátermetten és jó­kedvvel ülnek be az újabb isko­lába és úgy lépik át a tanműhely küszöbét is. Azt mondjuk, a gyerek választ jól vagy rosszul. Lehet. De a fel­nőttek teremtik meg hozzá a kö­rülményeket. Vannak szerencsés szakmun­kástanulók, akiknek az iskolájuk tágas, jól felszerelt, modern, ren­delkeznek tanműhellyel — saj­nos, még ma sincs minden inté­zetnek —, és nagy tapasztalatúak; türelmesek az oktatóik; osztály­­főnökük odafigyel — egyenként is — a gondjaikra; járnak kirán­dulni, színháziba, diszkóba; nem kapnak fölösleges feladatot és amit jól megoldanak, azért meg­dicsérik őket. Se nem véletlen, se nem csoda tehát, hogy kik járják végig a három évet és kik veszik át magabiztosan, büszkén a szak­munkás-­bizonyítványt. A fűtőházból kijövet az jutott eszembe: a szakoktató vajon tisz­tában van-e azzal, mi a lendke­rék? Mi az a nehezék, az a súly­többlet, ami az ipari tanulón még egyenetlenül oszlik el és többek közt épp az ő feladata, hogy mindaz a helyére kerüljön, s az így kapott lendület — kiegyenlít­ve a sebességváltozásokat — át­segítse a leendő ifjúmunkást a holtponton? SIKLÓS LÁSZLÓ FOTÓ: MTI — BENKŐ IMRE ÖNKÁR4DOKNÁL ország-vilAg

Next