Ország-Világ, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-07 / 1. szám

MOSZKVAIAK SIL Vologya barátom a sísport szerelmese. Nem hi­vatásos sportoló, de a hétvégeken szívesen köt sílécet s családjával együtt nekivág a Moszkva környéki domboknak, ligeteknek. Megnéz minden rendezvényt, amelynek a két léc a főszereplője. Egyszóval síügyekben elfogult. Másrészt lobbanékony természet. Még az ismeretségünk elején meghívott egyszer egy sítúrára. Mindenféle kibúvót keres­ve igyekeztem elhárítani a meghívást. Valójá­ban azonban szégyelltem bevallani, hogy utol­jára gyerekkoromban láttam sílécet testközel­ből. Amikor azt találtam mondani, hogy men­jünk el inkább autóval Zagorszkba vagy vala­melyik más Moszkva környéki városba, elő­tört lobbanékony természete: — Ez jellemző rád! Kocsi nélkül egy lé­pést sem tudsz tenni. De majd én megmuta­tom neked, hogy milyen az igazi téli kirándu­lás! Velem jössz, és kész. A felszerelésről én gondoskodom. Moszkvai tartózkodásom első napjaitól tar­tottam magam a szabályhoz: ha Moszkvában vagy, mindenben kövesd a moszkvaiakat. (Igaz ugyan, hogy ez a mondás az angoloktól származik, és Rómát emlegetik benne, de ta­núsíthatom, hogy a világ bármely városában érvényes.) Miért éppen e téren lógnék ki, a sorból ? Lássuk csak, mit kínál Moszkva a sísport szerelmeseinek. Vologya véleménye e kérdés­ben is mérvadónak bizonyult. — Egyetlen statisztika sem tudja pontosan megmondani, hányan vagyunk Moszkvában, akik a sí örömeinek hódolunk. Szerény becs­lésem szerint legalább egymillióan. A szom­bat és a vasárnap a családi sítúrák ideje. A város nagyobb parkjaiban — Izmajlovóban­, Szokolnyikiban, Filiben, a Gorkij-parkban — minden hétvégén tartanak valamilyen rendez­vényt az amatőr síelőknek. Nem is értem, ho­gyan hagyhattad ki eddig. Az sem akármilyen élmény, ha csak bámészkodni megy oda. Fan­tasztikus látványt nyújt a megvilágított sí­pályákon nyüzsgő tömeg. Télen Moszkva leg­látogatottabb helye mégis a Lenin-hegy. Itt a legfőbb attrakció a hatvanméteres síugró­sánc. Környékén három útvonalat járhatnak be a hegyisí kedvelői. Vasárnaponként úgy érzi az ember magát, mintha valamelyik al­pesi üdülőhelyen lenne. A Lenin-hegyen sí­oktatás is folyik. Én is odajártam a fiammal. A lesiklást már hétéves korban kezdtük, de ugrásra csak tízéves kortól lehet jelentkezni. Annak, aki síelni akar Moszkvában, nem kell beérnie a város nyújtotta lehetőségek­kel. Amikor Vologya meghívott arra a bizo­nyos sítúrára, azt mondta: sívonattal me­gyünk. Sívonat?! Az meg mi fán terem? Harmadnap reggel ott voltam a pályudva­­ron. Kiderült: a sívonat egy közönséges vo­nat, amely sínpályán jár és kerekeken gurul. Mégis van benne valami rendkívüli. A gyülekezők régi ismerősként köszöntik egymást. Néhány szokványos „Hogy vagy?”, „Mi újság?” után munkahelyi dolgokra tere­lődik a szó. Ennyi ismerős egy helyen nem lehet a véletlen műve, döntöttem el magam­ban. Nyertem: Vologya vállalatának dolgozói voltak valamennyien. A vonatot is a vállalat vette bérbe — arra az egy napra. Moszkva és Vlagyimir között félúton a vo­nat egy mellékvágányra tolatott. (Máig is ti­tok számomra, miért épült ez a használaton kívüli vágány. Csak nem a sísport szerelme­seinek?) Hepehupás, hófödte táj. Azt hiszem, ilyen terep láttán a profi síelők elhúznák a száju­kat és elő sem vennék a felszerelést. De egy amatőr síelőnek ideális hely. Szikrázó nap­­i sütés, teljes szélcsend. A tizennyolc fokos hi­deg egészen tűrhető. Prisvin írta egyszer: „Tegnap reggeltől estig esett a hó, és mintha az égből csönd szállt volna alá.” Ezt a csön­det éreztük itt a terhük alatt bólogató fák társaságában. A vonat estig ott rostokolt a mellékvágá­nyon. A kirándulók bármikor visszamehettek melegedni, teát inni, sőt akár ebédelni is. Félelmem fölöslegesnek bizonyult. Kezdet­ben okoztam ugyan néhány derűs pillanatot egy-egy jól sikerült huppanással, de aztán már senki sem hederített rám, a csetlő-botló idegenre. Közben rájöttem, hogy a hó nem jég, egész kellemes benne az esés. Vologya pedig lobbanékony természetét meghazudtol­va, türelmes oktatónak bizonyult. Még egy rövid sítörténetre is futotta az időnkből. Tőle tudom, hogy a szakemberek ma is vitatkoz­nak a sí őshazájáról. Annyi azonban bizo­nyos, hogy az egyik legrégebbi, síelőket áb­rázoló rajz éppen a Szovjetunió területén, a Fehér-tenger mellékén került elő. Később a két léc annyira népszerű lett, hogy 1444-ben a moszkvai sereg sítalpakon verte vissza Rjazanynál a tatárok támadását. .. Az első nemzeti amatőr síbajnokságot 1910- ben rendezték meg. A tizennégy versenyző közül egy Pavel Bicskov nevű házmester ért első­ként célba. Bicskov győzelme komoly vi­tát váltott ki a korabeli sajtóban. Az volt a tét, hogy amatőrnek tekinthető-e egy házmes­ter, aki tudvalévőleg nehéz fizikai munkát is végez. A kérdésfeltevés abszurditása ma már min­denki előtt világos. Az a több millió ember, aki egy-egy hétvégén országszerte sítalpat köt, hogy felverje a tél csendjét, nem kutatja, ki fia-borja szomszéd. — Egy biztos — mondtam Vologyának —, az én amatőrségem nem képezte volna vita tárgyát azon a versenyen. Ebben egyetértettünk. PÉTER JÓZSEF FOTÓ: APN­ Y­I

Next