Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1883-06-30 / 27. szám

418 hogy a nyereség nagy részét a hitelezők torkába tömje, azt nem teszi soha. Gratser szintén táviratilag felelt, s adott szavára figyelmeztette a lovagot. Egyúttal jelentette, hogy a le­járt váltók perlése már megkezdődött. Berg lovagot szertelenül bosszantotta ez az eset. A hitelezőknek dolgozott tehát? Bitang uzsorások hízzanak az ő fáradalmai gyümölcsén ? Beszélt Elekkel, s a régi gőgös hangon tett neki szemre­hányást. Elek a szemébe nevetett. — Ne komédiázzék — mondá. — Számoljunk. Ön egy milliót keresett rajtam. Potom áron megvette tőlem családi javaim gyöngyét, s engem használt arra is, hogy dús haszonnal tovább adja. Én segédkezett nyújtottam hozzá. De megmondtam régen, hogy időm drága, és busá­san megfizettetem közvetítésemet. Most a nyereségből kö­vetelem a magam részét. Abból majd kifizetem adósságai­mat. Ön egy milliót nyert rajtam és általam. Osztozzunk testvérileg. A millió fele az enyém. A másik fele még mindig több, mint a­mennyit hozományul adott nekem. Még akkor is eleget keresett rajtam. — De bárom ! — kiálta a lovag álmélkodva. — El­ment az esze? — Megjött, édes­apám uram — folytatta kacagva Elek. —­ Jó iskolám volt ön mellett. Tanultam öntől. A nyereség fele engem illet; tőlem származik. Ha ide adja, ön akkor is fényes üzletet csinált, mert a maradék is több, mint a hozomány, melyet leányának adott. Tán csak nem akarja duplán megvenni rajtam az összeget, melyért vejévé lettem? Vagy ön úgy adta nekem a hozományt, hogy egy év múlva kétszeresét kapja vissza? — De mit beszél mindig hozományról? — vágott közbe haragosan a lovag. — Hisz oda adtam önnek leá­nyomat, ki mellett ön teljes családi boldogságot talált. Ezt semmibe sem veszi? — Családi boldogság? — kiálta Elek hevesen, lázongott szivében valami. De mérsékelte hevét.­­ — Mit tudja ön, mi az? Maradjunk a pénznél. Én öntől a nyere­ség felét követelem. Értette. Ezt el nem engedem. Meg­­szerzem azt a föld alól is. — De hisz még azt sem tudom, mennyi a nyereség — felelt a lovag sopánkodó hangon. — Még le sem szá­moltam Terczellel. — Számoljon le mielőbb. A pénz nagy része úgy is ott hever a gyár nagy vasszekrényében. Siessen, mert hitelezőim türelme fogyatékán van. De az enyém is. Ez esemény kissé lelohasztotta a lovag jó kedvét. Dühös volt Elekre. Most azért is húzta-vonta a végleszá­molást. Különben sem akart osztozni senkivel. Eleget áldozott már ezért a báróért, meg is fizeti szolgálatait, de üzlettársnak el nem ismeri. Eleket legkevésbbé sem zavarta az eset. Rendezte a mulatságokat s boldog volt, mert sokat lehetett Amanda körűl. Gyönyörködött látásában s jövendőbeli boldogsága útjait egyengette a szép asszonynál. Mert bírni akarta minden áron ; ez volt egyetlen törekvése, szenvedélye, életcélja. Néhány nap múlva megjelent az első fecske, a végre­hajtó a beszkidi kastélyban s lefoglalta a termést. Ennek híre ment Felvégen is; Amanda szintén ér­tesült róla. Kósza pletykának tartotta s figyelmeztette rá a lovagot. Berg azután beavatta a helyzetbe, sőt segélyét kérte Elekkel szemben. Amanda elhűlt a hallottakon. Ez az em­ber tehát nemcsak megcsalta nejét, de már vagyonát is elfecsérelte ! De nem ez bosszantotta. Önmagára haragu­dott, mert előre látta, hová fejlődik a dolog. Bármint jajgat ma a lovag, végre is rá fog fanyalodni, s kifizeti a báró adósságait. A nyereségből tehát Eleknek jut az oroszlánrész. Amanda elhalványult e gondolatra. Ha csak sejti Elek vagyoni bajait, talán meghiúsítja az egész üzletet, melynek most leginkább a báró fogja hasznát látni. — Tehát neki dolgoztam — kiáltá szenvedélyesen. — A sors is e nyomorultat segíti ? Ő élvezze az én mun­kám gyümölcsét? Nem ! Soha ! Bele fogja fojtani ebbe az élvezetbe. Bosszúérzete, bősz szenvedélye újra fellángolt. Va­lami azt súgta neki, hogy bele­őrül e szenvedélybe, ha kielégítést nem szerez neki. — Vagy én, vagy ő —­ ezzel fejezte be elmélkedé­sét, valahányszor a báróra gondolt. Pedig volt alkalma reá gondolni, mert e zajos na­pokban mindig körülötte őgyelgett. — Ne engedje magát rászedetni — mondá egy íz­ben a bár­nak, —­ az a pénz az öné. Bátyám elég sokat keresett önökön. Nem tudnék önnek a szemébe nézni, ha gyáván, férfiatlanul kijátszatná magát. Még az üzletben is megvetem a pipogya embert. — Ne féltsen — felelt Elek nevetve — arról a pénz­ről le nem veszem a kezem. — Azon ősei bátor lovagok voltak — súgta Amanda villámló szemmel. — Megtalálták a pénzt, akárhova rej­tőzködött. Most oda künn van az ön kincse nálunk; vigye el tulajdonát. — Abban a lakásban én más kincset keresek — fe­lelt a báró hévvel. — Ön az Amanda, édes Amandám. Amanda arcán kigyuladt a szégyen pírja. Szeme va­dul forgott, lelke fel volt korbácsolva. Érezte, hogy nincs oltalma e csúfos csábítások ellen, nincs más oltalma, mint a kés, vagy a pisztoly, mely örökre elnémíti ez ember ajakát. — Abba a lakásba én csak önhöz, önért megyek — folytatta Elek kezét megfogva. E kéz érintése ismét visszaadta neki hidegvérét. Nyu­galmat színlelt. — A bátraké a szerencse — mondá. — Szeretem a kalandost, regényszerűt. Én rohammal foglaltam el egykor Ladomér várát, most ön hódítsa meg az én kasté­lyomat. Ha ön férfi, úgy kitudja a módját.­­— Hisz az nagyon egyszerű,­­— mondá kéjtől li­hegve a báró. — Holnap délelőtt — — Ah, ön nem férfi, — vágott közbe izgatottan Amanda. —Vagy a zsákmány nem érdemes egy kalandos kísérletre? — Amanda — kiáltá Elek szenvedélyesen — éle­temet százszor kockára teszem önért. — Az nem szükséges — felelt Amanda — De a nappal az áruló. Csak az éj takarja be barna köntösével a titkot. A bátor ember az éjszakával szövetkezik. Elek is kész volt vele szövetkezni. Bátorrá, vakme­rővé tette a gondolat, hogy végre ismét ez asszony karjaiban fog pihenni. Kissé romantikus módon kell hozzá jutnia, mert elég gondosan őrzik kastélyát. De végre is be lehet jutni mindenhová. Hisz csak a kezdet lesz nehéz. Csak egyszer hozzá férhessen, azután az asszonyi furfang és asszonyi szen­vedély majd talál egyszerűbb módot, alkalmasabb helyet a gyöngéd pásztorórákra. Sietni kellett; azon éjjelek egyikét akarta felhasz­nálni, melyeket Terczel Felvégen, neje pedig egyedül tölt a gyárhoz tartozó igazgatói lakban, hol ezentúl á­llandó lakása leszen. Elek gondos vizsgálat alá vette a helyiséget. A föld­szintre nem nehéz bejutni. Nagy vastáblák zárják ugyan el az ablakokat, de a vastáblák egyikét Amanda talán nyitva hagyhatja. A földszinten vannak a tisztviselők laká­sán kívül az irodák és a pénztár. Ennek ajtajával szemben van az emeletre vezető melléklépcső, mely közvetlenül Terczel dolgozó­szobájához vezet. Ennek közelében van Amanda hálószobába. — Ah! ez nagyszerű! — gondolta magában Elek. — Egyetlen egy nyitva feledett ablakra és két kulcsra van szükségem, hogy boldogságom teljes legyen. Az lesz mielőbb. Mint a társulat alelnöke s Terczel benső barátja ki s bejárt mindenütt s hamar nyílt alkalma a kulcsokról viaszk­­nyomatot szerezni. A többit elvégezte a felvégi lakatos. Bajosabb volt az ablaktábla dolga. Ehhez Amanda közreműködése nélkülözhetetlennek látszott. Közölte vele terveit. — A hatodik ablak kell önnek? — felelt Amanda. —­ Jó. Nyitva lesz. Nem nyitva, mert azt észrevehetnék. Csak be lesz támasztva. De vigyázzon. Elek vigyázott. Midőn elérkezett a hőn várt nap , Terczel a leszámolás ügyében Felvégen­­akart maradni, megtett minden intézkedést. Azt az embert, ki az éji őri szolgálatot szokta vé­gezni az igazgató lakása előtt, még délelőtt valami ürügy alatt kivitte Beszkidre s gondoskodott róla, hogy az nap haza ne mehessen. Délután Amanda is Felvégen volt. — Ugyan végezték már leszámolásukat, — mondá az uraknak. — Mire való e hosszú késedelem? Hisz így még hetekig sem jutunk rendbe. — Apósom nem tartja oly sürgősnek a dolgot — felelt nevetve Elek. — Azt hiszi, hogy el hagyom évülni követelésemet. Pedig csalódik. — Édes báróm — felelt a lovag homlokát összerán­colva — önnek nincs követelése. Verje ki fejéből e bo­londságot. Amanda gúnyosan nézett Elekre. Ez megértette pillantását s határozottan mondá: — Meguntam már a sok civódást. Ha nem adja ki ré­szem önkényt, az sem baj. Megveszem önön másképpen. Kielégítem magam, abban biztos lehet. A lovag megijedt e szavakra. Midőn Terczellel együtt maradt, azt mondá neki: — Jobb lesz, ha minden készpénzt behozunk a gyár­ból. Hátha veszélyeztetve van? Terczel mosolygott s megnyugtatta a lovagot. Az a vaspénztár, melybe a pénz be van téve, az ő külön tervei szerint készült a gyárban. Az remekmű. Ötven ember sem képes feltörni, vagy kifeszíteni. Kinyitni pedig csak ő maga tudja. — Ha én most hirtelen meghalnék — mondá — nem tudom, hogyan vennék ki belőle a pénzt. Jó helyen van az, ott ne féltse. De a lovag mégis nyugtalan volt. Bizalmasan kérte Vince bárót, figyelmeztesse fiát, hogy valami ostobaságot ne csináljon. — Ostobaságot—kiáltá Elek dühösen.— Akkor csi­náltam ostobaságot, midőn az ön tanácsát követtem, mi­dőn önnek engedve olyan olcsón eladtam magam. Lássa milyen kincs volt kezünkbe s ön hogyan értékesítette! — Bizony édes fiam —*­ mondá Vince báró — min­ket lefőztek. — Csak önt, nem engem — felelt Elek. — Én kár­pótlást szerzek. Vince báró nem tudta, mit tervez fia, de örült neki, hogy eret akar vágni a bankáron. Megérdemli a kópé, hogy egyszer már őt is lefőzzék. Nagyképűen tudatta tehát a lovaggal, hogy jó lesz teljesíteni Elek kívánságát. Elek elszánt ember, nem jó vele tréfálni. A lovag végre százezer forintot ajánlott, de Elek ki­kacagta. — Nem alkuszunk —­­ mondá. — Ön csak számol­jon le Terczellel, én meg leszámolok önnnel. Midőn Amanda este felé visszatért a gyárba, Elek azt súgta neki: — Éjfélkor. Amanda összerezzent s egy pillantást vetett Elekre, mely éles volt, mint a gyilok. A báró meghökkent. Bizony­talan, homályos aggodalmai támadtak az éjjeli kaland iránt. — A­­ Bolondság ! Én csak nem félek. — Vagy már annyira meghonosodtam e kalmárok közt, hogy a félelem is rám ragadt? Nevetett aggodalmain, idegességén. Nem szabad késnie. Csak bátor ember szakíthatja le a szerelem piros almáját. Az urak Felvégen együtt vacsoráltak. Azután szá­madásaikhoz fogtak. Elek eltávozott. Lóra ült, kabátja zsebébe dugta töltött revolverét s elvágtatott a holdvilágos éjszakában. Éjfél felé járt az idő, midőn a gyár közelébe ért. Egy fához kötötte lovát, megveregette vállát s azután a patak mentén előre haladt. Midőn a széles hídhoz ért, mely szemben volt az igazgatói lakkal, a hold éppen a hegyek mögé rejtette el sárgás világát. Nehéz árnyék, mély csend borult a völgyre. Csak a távolabb eső műhelyekből hangzott tompán a munkások zaja. A kéményekből vastagon gomolygott ki a fehér füst, néha kivörösödött a fölcsapkodó láng, szikrák szállingóz­tak a hűvös, nedves levegőben. Elek szemben állt az igazgatói lakkal. A hosszú eme­letes ház kihaltnak látszott. Mintha behúnyta volna sze­mét és aludnék az egész nagy kastélyszerű épület. Egyet­len ablakban sem pislogott gyertyafény, a földszinten a vastáblák mind be voltak téve, oda fenn az emeleten a le­­bocsátott függönyök jelezték, hogy mindenki nyuga­lomra tért. — Itt alusznak, — mehetek, — mormogta Elek és megindult. De alig, hogy a hídra tette lábát, újra megállt. Valami kellemetlen érzés fogta el. Megtapogatta re­volverét s csak midőn keze a hideg acélcsövet érintette, tért vissza újra nyugalma. Csak nem fog megijedni, csak nem marad el, mikor egy szép asszony, az a szép asszony várja. Hisz követett ő el már vakmerőbb csínyeket, belefogott veszélyesebb tréfákba nem egyszer, mégpedig olyan nőkért, kiket Aman­dával egy napon említeni sem érdemes. Nem egyenesen ment az igazgatói lakhoz. Kis kerü­lőt tett s háborítlanul eljutott a házhoz, melyet fiatal fa­­ültetvények sz­­élyeztek. Ott már nem igen vehette észre valaki. A fák árnyékában biztosan közeledhetett a kije­lölt ablakhoz. Oda ért. A vastábla be volt téve, óvatosan próbálta kinyitni. Egyik szárnya csakugyan engedett, nem volt becsukva. — Ah! Tehát várnak­­­ gondolta Elek és a tudat végkép elűzte nyugtalanságát. Jó tornász volt, hamar fölkapaszkodott az ablakközbe. A belső ablak üvegét kezdte lapogatni. Az egy helyen ki volt törve. A nyílás tágas volt; keze belefért s csakhamar kinyithatta az ablakot.. Bejutott a szobába s a külső vastáblát újra betette.­­ ORSZÁG-VILÁG, 1883. évfolyam.

Next