Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1885-07-04 / 27. szám

438 B gén, ki erre jár, csodálkozva hallja a magyar szó zengését e tótajkú nép lakta vidéken. A lelkes főispán alapítványokat is tett a gymnáziumi alu­­mneum javára, melyeket az ő neve alatt kezelnek. Alsó-Kubinban egy elemi és felsőbb polgári fiú- és leányiskola az ő kezdeményezésére létesült, s az ő kezdeményezésének, erélyes fellépésének köszönhető a díszes székháza is Alsó-Kubinban. Általában az ő fő­ispánsága alatt rohamosan ha­ladt Árvamegye kulturális tekintetben. S ha valaki a főispánok közül, úgy Árva­megye főispánja az, ki ily hosszú és híven betöl­tött pálya után sokszorosan megérdemlé ama kitün­tetést is, hogy a főrendiház tagjává választassák. Szívünkből kívánjuk, hogy a tisztes ősz még sok éveken át fényeskedjék megyéje élén, díszére és javára megyéjének s az egész országnak­ b.­e. A BÉKE ORSZÁGA* Irta CARMEN SYLVA. A Béke egy csendes, mély tengerszemben la­kott, mely megmérhetetlen örök kékjében az eget tükrözte vissza. Köröskörül magas sziklák állot­tak, melyek nap lementekor rózsaszínben ragyog­tak, s egy fenséges erdő, melybe ember lába még be nem hatolt, s melyben fejszevágás sohasem hangzott. Sem Szenvedés, sem Küzdelem nem jöttek oda, sőt maga a szél sem tudott bejutni, mert a sziklák annyira előre nyúltak, hogy még a tél is kénytelen volt megelégedni azzal, ha egy pár hópelyhet bele rázhatott, s mivel a tó­ban meleg források voltak, a fagy nem didalmas­­kodhatott fölötte. Köröskörül örökzöld és örök virágnyílás és madárdal, melyet a víz egyik partról a másikra hordott. S ha a Béke a tó felszínén lebegett, virág­illat és madárdal hozzá özönlött, s ő boldogan mosolygott, csókolgatá a napsugarakat, melyek forró karokkal nyúltak utána, aztán átkarolva őket, maga után vonta a vízbe, vagy bujósdit játszott velük a fák mögött s a lombok alatt. Dicső egy ifjú is vala ám, hogy minden, mi körüle volt, szerette őt. Szerették tengermély­kék szemeit, üde ajkát, csodás hangját és boldog moso­lyát. Nem csoda, ha a napsugarak őt keresték, ha a méh, melyen könnyeden átlebegett, örömtől reszketett, ha a lomb, mely homlokát érinté, gyö­nyörtől ingott, ha az őz hosszan nézett a patakba, hol képét megpillantotta, s ha a tündérek és hab­leányok mind csak ő róla álmodoztak. Egy nap azonban sírás és sóhajtás törté el az erdőt, mintha a fák panaszkodnának s lombjaik­ról cseppek hulltak alá, melyek a szép alvót, kit a napsugarak ringattak el, felriasztották. Csodál­kozva nézett körül és íme egy leányt lát jönni, ki­nek halvány arcza, bánatos szemei, s hosszés fekete haja volt, s fáradtan támolyogva elébe leborult. — Ki vagy te? — kérdé meglepetve. — Én a Szenvedés vagyok , anyám , a Türelem küld hozzád! — Ki a te anyád, a Türelem, és ki a Szenve­dés? Sohasem hallottam felőlük! — Sok mindenről nem hallottál te, mert a vilá­got még nem ismered. A Béke mosolygott. — Tehát te ismered ? A Szenvedés sóhajtott és fejével intett: — Tekints reám, — mondá, — szép vagyok-e ? A Béke hosszan nézett rá és sötét szeméből, a hallgatag és komoly szemekből az egész világ történetét olvasta ki. A Szenvedés üdvöt talált a Béke tekintetében s hevesben dobogott fel szíve, melyben a szere­lem teljes hatalmával támadott fel. Az est leszáll­takor a Béke már mindent elolvasott, s megbor­zadt bele.­­ Nem, — mondá, — te nem vagy szép ! A Szenvedés szíve elszorult s aztán halkan szólt: — Tehát nem akarsz velem tartani ? A Béke összerázkódott. * Olvasóink figyelmébe ajánljuk e szép regét, melynek szerzője Romániának költői lelkű királynéja, a ki műveinek magyarba való átültetésével Harmath Lujza írónőnket bízta meg. Szerk-— Oh, nem, — mondá, — veled nem ! Hisz itt oly szép! — Igen itt csoda szép, de a legbölcsebb tün­dér üzeni neked, hogy a te országod igen kicsiny, mert te uralkodásra születtél s ő az «élet könyvé»­­ben olvasta, hogy te egykor uralkodni fogsz min­denek felett. A Béke elmélyedve tekintett a tóba. — S ha az én országom nekem elég? Nem vagyok becsvágyó, nekem nem kell dicsőség és ha­talom, én mindennel birok, a mire szükségem van ! —­ De, — szólt a Szenvedés, — ha az egész világ olyan volna, mint e szent hely itt, mégis csak szebb volna s neked csak mutatni kellene magadat s mindenen győzedelmeskednél. — Gondolod? — kérdé a Béke s ismét reá nézett csodás szemeivel, melyekben tisztaság és nyugalom honolt. A Szenvedés lélekzetét visszafojtva állt ott, míg a Béke ismét a vízbe tekintve, elmerülve foly­­tatá: — Mégis óhajtanám látni, vájjon tudna-e engem a világ szeretni a nélkül, hogy arczomat ismerné. Isten veled Szenvedés, próbára akarom tenni a világot, ha képes leszek-e országomat benne megalakítani. A Szenvedés még el volt merülve nézésében, midőn a Béke eltűnt már s csak egy madár lebe­gett szárnycsattogva az esteli légkörben tova... Szenvedés a tengerszem partján térdre állott. A viz feketén terült el előtte s az erdőt ezer sóhaj reszketteté meg. A szegény lány is reszke­tett, mint hulló levél a viharban. Itt a béke honában senki sem értette az ő szíve keservét. — Te nem vagy szép! — hang­zott vissza az erdőből, a vízből és saját szíve dobogásából. Az éj halkan közelgett, kedvenezét keresve, kit álmában mindig meg szokott csókolni; de csak a Szenvedést találta és sötéten nézett rá. — Mit tettél az én Békémmel ? — kérdi fenye­­getőleg. — Elvittem innen! — zokogott a Szenvedés, kezeit tördelve. Az éj még sötétebb lett. — Büntetésül örökké keresd őt a nélkül, hogy feltalálnád. Eredj! Szenvedés jajgató szellőként ment a fák kö­zött tova, hogy a világban a Békét feltalálja. Anyjához a Türelemhez soká-soha nem tért vissza, mert mindig csak egyre gondolt s a Türelemről megfelej­tkezett. A Béke madárként lebegett a világ felett és látta, a mint azt a Küzdelem és gyermekei szét­rombolták. Véres havczmezőket látott s az első holttestek megpillantásánál oly szédülés fogta el, hogy csaknem lezuhant. Fájó szívvel látta a gyil­kost, mintha ő maga is sebeket kapott volna és tovább sietett. Egy nagy város felett repült tova s egy pad­lásszobában világot látva, betekintett oda. Hal­vány férfi ült abban s hosszú, sovány ujjaival írva köhécselt. — S még én minden bizonynyal nagygyá leszek! — suttogó. — Érzem keblem­ben a szikrát s agyamban a fényt, mely az egész világot megvilágítja! — Szegény bohó, —­ gondoló a Béke,­­— a becsvágy halálba hajt téged, a nélkül, hogy tudnád! Egy folyondárral környezett ablakból szép leányfej tekintett ki. A Béke gondoló: — Ez az én tündéreimhez hasonlít. — És berepült. De mennyire csalódott! Virágok és ruhák össze­hányva hevertek egymáson s a szép leány azt állította, hogy a tegnap esti bálon mindenkinél ragyogóbb volt. Nővére azonban valamennyi bált s az egész világot unalmasnak találta és szólt: — Szeretnék e madár lenni, mely ide be­repült ! — Ah, ez mindent be fog piszkolni ! — kiál­tott az első s kiűzte a madarat. Magányos házban idős nő ült s egy nagy bib­liából olvasott. Egyetlen fia, az egyetlen, ki az óczeánon innen számára még megmaradt, halott­­halványan rohant be és pénzt kért, mert külön­ben főbe kell lőnie magát. Az öreg kiejti kezéből a bibliát. Nem segíthet már többé a tékozlón, mert a nélkül, hogy ez tudná, már minden vagyo­nát, sőt a házacskát magát is feláldozta érte. Egy szép kertben, előkelő férfi ápolja hervadó leányát, kinek légre és világosságra van szük­sége, ki a türelemnek és szépségnek valódi an­gyala, míg érzéketlen anyja a társalgó szoba hiú örömeit a gyermekéről való gondoskodásnak elébe helyezi. A Béke a mezőn egy sereg ifjút és leányt látott aratóban. Ezek énekeltek, nevettek s azu­tán félredobva a sarlókat, egy almafa alá ültek enni s magukat kipihenni. A Béke a felettök levő ágakra lebbent s beszélgetésüket hallgatta, míg az ifjak elaludtak s a leányok még kissé tovább suttogtak. S íme egy férfi jött a mezőn át, fején széles kalappal, mely alól vad tekintet lövelt elő, s az ifjakat láb rúgással felköltötte, a leányokat pedig bottal fenyegetve, munkára hajtotta. Másvalahol ismét a legszebb leányt minden rímánkodása ellenére egy gazdag semmiházihoz adtak nőül. Az atya koporsója mellett testvérek czivódtak, sőt maguk a kis gyerekek, kiknél már az éret­tebb kor szenvedélyei csirájukban mutatkoztak, ellenségeskedtek egymással. A Béke délre repült, hol szép lányok hanya­gul ringatóznak függő ágyaikban, rabszolganőiket kínozva. Éjszakra repült s egy nagy várost talált kényelmű asszonyok és hűtlen férfiakkal, kik egyik örömtől másikhoz rohannak, majd a jégen, majd a bálteremben, majd szánban, majd a színpad előtt vagy mögött. A távol nyugatra repült, a­hol a haszon után való szüntelen hajrát talált. Keletre repült, a­hol előkelő embereket látott a hidegtől és honvágytól sanyargatva rabszolgaként dolgozni. A pusztába repült, hol magányos utazókat talált végkimerülésben, átrepülte a földet s fájdalmat és küzdelmet talált mindenütt. És ekkor visszatért tavához, hogy kis orszá­gát soha többé el ne hagyja. Mennyire elbámult azonban, midőn ennek partján koczka kövekből épített hatalmas kolostort talált, mely úgy muta­tott, mintha örök időktől fogva állana fenn. — Sokáig kellett, hogy távol legyek! — gondoló a Béke s a kolostorba belépett. Egy magas kőczel­­lába jutott, melynek góthablakai a tóra nyíltak. Egy fiatal szerzetes ült az orgonánál s játszva azon, szívrázó hangon énekelt, mintha lelkének viharát a falaknak akarta volna elbeszélni. Egy éltesebb felállt az asztaltól, melyen nyílt foliánsok hevertek szanaszét s az ablakfülkébe lépve, ar­­czát kezeivel takarta el. Ekkor megnyílt az ajtó s egy lángoló szemű sovány szerzetes lépett be. A más kettő reszketve állott fel előtte. A lángoló tekintet szigorúan, mint az utolsó ítélet, nyugo­dott mindkettőn. S erre a sovány férfi mély, dörgő hangon az ablaknál állóhoz fordult, s az ajtóra mutatva mondá: — E hangok, neked fiam, oly romboló méreg, hogy csak szigorú vezeklés gyógyíthat ki téged! A megszólított lecsüggesztett fővel távozott.­­ És te, fiam, te naponkint vétkezel éneked­del, a te életed vezeklés helyett élvezel, s általa valamennyit elrontod. Mától kezdve éneket és or­gonát eltiltok neked! S azzal bezárva az orgonát, kulcsát magához vette és távozott. Az ifjabb térdre hull az orgona előtt s azt mint egy halott meny­asszonyt égő sóvárgással megcsókolva, a temp­lomba távozott. A Béke egy bükkfához támaszkodva keservesen sírt: — Az egész világ küzdelemből áll és egyetlen házitűzhelyemet is elfoglalták! Te csöndes tó, isten veled! — S ismét a világba távozott. Egy szép temetőhöz érve, belépett és sírról sírra járva, a kápolnába jutott, hol egy asszony térdepelt zokogva. —Itt sem! — mondá a Béke s távozni akart. De egy elhagyott sírt látott meg, melyet egészen repkény borított be. Kereszt és sírk­at már nagyon régen eltűnhettek. A domb be volt süppedve s a repkény szerető karokkal ölelte át az elhagyott helyet. — Itt van az én országom ! — mondá a Béke, eltűnve a levelek között. A Szenvedés azonban bejárta a világot, keresve a Békét, melyet feledni soha sem bírt. De bárhol kérdezősködött, bárhol kutatott utána, sehol sem tudta feltalálni. Látták őt elhaladni, de megtar­tani sehol sem tudták. S a Szenvedés is a teme­tőbe jutott, végig ment az új sírok között, de az elhagyottat sohasem látogatta meg. Ford. Slarmath Lujza, ORSZÁG-YHÁ­Z.

Next