Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1886-07-03 / 27. szám

m 7--»u» , ----————-----­ O lí S Z Á fi - V I Ti Á fi. nyék közt élő jeles Líránkról oly ferde nézettel tudtam lenni a legközelebbi napokban. Ok, isten, mily jó vagy! — Olvasta, Mélykúthy írt, az «Ébredj magyar» mai számát ? — kérdé nevetve — a mi már bán­tott — a kisebbik kisasszony Klotti. — Nem. Mathild kisasszony kényelmesen leült az ablak­mélyedésben levő magas gyermek­karszékbe, (mely­ből lábai különösen lógtak alá, de jól látni az utczára csak ebből a székből lehetett) s olvasta a kérdéses czikket vagy újdonságot. —­ Hymen hírek ... Oh, már szédültem . . . — «Főúri nász — és botrány a belvárosi plé­bániai templomban.» Ah, valami különös eset lesz, de nem az, a­mitől féltem, — néztem Mathild kisasszony vállán át a két krajczáros utczai lapba. «Már a korai órákban megtelt a tágas tem­plom hajója elegáns közönséggel, úgy hogy a rendet tartó déli ifjúság csak alig-alig tartóztat­hatta vissza az erőszakosan benyomuló népet. Fő­kép a nővilág volt hatalmas arányokban képvi­selve. De ki is ne érdeklődött volna az ismert fővárosi szépség, a téli szezon jégkisasszonya, a bájos Mélykúthy Viola iránt? Gróf Szerepcsényi László, a vőlegény fogata azonban — jóakaró nyelvek mondják, hogy a lovak bokrosodtak csak meg, s New-York nincs olyan messze Pesthez — a kigyó-utczán vad vágtatással rohant a kerepesi riton végig, ki a vámsorompóknak. A fényes arisz­­tokráczia egy percz alatt eltűnt, vagy talán meg sem jelent, s a díszes fogatok, számozatlan bér­kocsik ügyvéd és honorácziós közönsége bosszan­kodva taglalgatta a botrányos eseményt. Beszélik, hogy az exczellencziás anya, grófné műve volt a vidám színjáték, ugyanis, a magas dáma, miután fia, László gróf, egy húsz milliomos angol ladyt vehet el, nem habozott az utolsó perczben a derék vőlegénynyel kibékülni, őt pénzzel ellátni — és Amerikába indítani. Dr. Mélykúthy, a fővárosi ügyvédi kar egyik legkimagaslóbb tagja, iskola­széki elnök, «Erény-egyleti» igazgató, városi bizott­sági tag, az «Országos könyvgyártó-egylet» alkot­mányosan kinevezett tagja, a Filológiai vacsora­club referense, a Történet, Természet, Nyelvészet, Tehenészet, Borászat, Kertészet tagja, az időszaki kiállítások belső rendezője, kétségbeesetten tördelte kezeit. Láttuk e nemes férfiút. Levett kalappal ült a díszhintóban, hogy fényes, bodros, felsütött haja kaszálatlan, töretlen maradjon az ünnepély emelésére. Megható volt nézni, a­mint e hírneves ügyvéd tehetetlenségében csak bámult, és a miatti keserűségében, hogy a legújabb számtalan társa­dalmi egyletektől im e végzetes perezben, sehon­nan is mentő kar felé nem nyúl, és az «Erény­­egylet» is itt nevetségesen gyávának mutatja ma­gát, és a Történet, Természet, Nyelvészet, Tehené­szet, Borászat, Kertészet itt nem tudja bebizonyí­tani, hogy mily fontos tényezői ők a modern magyar társadalomnak, és az­­Országos Könyv­­gyártó-egylet­ tagjai most kóborolnak vidéki vizs­gálatokon és rendeztetik maguknak a kétségbe­esett tanári karokkal és rémült ifjúsággal a fáklyás zenéket, sírt, és minden befolyása, összeköttetései daczára is, ő sem tehetett mást, mint egy szegény asztalos vagy fésűs tenne ilyenkor, hogy: sírt, sírt! Mi voltunk az elsők, kik benyújtottuk ke­zünket a nemes férfiúnak és őszinte részvéttel kiál­tottuk: Bátorság, polgártárs, bátorság ! New­ York nincs messze, még történhetik valami. Bátorság, polgártárs! Előfizetni lehet akár a kiadóhivatal­ban, akár egyenesen a szerkesztőségnél. Heinrich Gusztáv-út ez a 7. szám, szemben a Beöth­y-szoborral. Bátorság.» — Nos, nem megy el részvétét kifejezni a szép Violának? — kérdé a két leány majdnem egyszerre, kaczagva, ugrálva, tánczolva. — A papa ott volt a lakodalomban, — szólt egy fiúcska, felhúzva orrát gúnyosan, mint egy nagy ember, kinek joga van gyűlölni, gúnyolódni és keseregni. A két leány nem tagadhatta el, hogy atyjuk ott volt Mélykúthy Felixnél, a kit a mi nevünk­ben perelt, s a­kit itthon, előttem, hogy az ingyen munkába bele ne fáradjak, gyalázott. Ott volt, jól evett és ivott, mert egy eszes ember ott ra­gadja meg a hasznot, a­hol az kínálkozik. Most már tudtam, mit adhatok a Felix bácsi leveleire és a dr. Gálfy József úr odaadó buzgó­­ságára. XIV. A jégkisasszony, Kenderesi Áron hű volt elveihez és szigorúan megmaradt eredeti álláspontján. Semmit el nem mulasztott, hogy a Mélykúthy-birtok teljességgel hasznavehetetlen legyen. A trágyát kéz alatt a szomszéd zsidó birtokosok homokos sovány föld­jeire hordatta, ugyancsak ezekkel cserélte el a Pestről drágán hordatott különös vetőmagvakat, temesi búzát, olajt, kukoriczát, olasz kölest. Soha olyan galád gabonát, a­milyet a Mély­kúthy Felix földjei termettek. Felix bácsi, eleinte hogy a szégyen elől mene­küljön, oda hagyta pesti irodáját, klienseit, s el­bújt a mélykúti fák alá. Minden ereje, okossága, hideg józansága mellett is nem tudta megtenni, hogy az emberek gúnyos, kárörvendő tekintetét számba se vegye. Senkinek a látogatását el nem fogadta. Jogi könyvek helyett gazdasági könyveket hozatott, de gépekre, jó ökör, ló és juhállományra nem volt ereje, és így a jószág csúfosan hanyatlott alá napról napra. Kenderesi Áron minden évben fölégetett vala­mit, hogy beszámolhasson, és új tervekkel állhas­son elő. És­ eltűnt a birtokról, czókostól, mókostól elköltözködött, de fenyegető levelei, melyeket posta nélkül kézbesített Felix bácsi kezeibe, min­dig megtették a hatást. A nélkülözhetetlen Áron bácsi visszakerült. Hollaender Sámuel úr, mivel öregedett és szem­látomást kevesebbet kezdett adni a szép hölgy­világra , kivonta tőkéit a mélykúti birtokból és fagyos ridegséggel elzárkózott Felix bácsiék elől, és élt annak a bizonyos szegény fiatal leánynak és apró örömeinek. Bécsi, brünni, gráczi, sőt trieszti bankhivatal­nokok jelentek meg törvényszéki becsüsökkel Mély­­kúton, és mint a gyenge zsuppos háztető a túl­ságos hó alatt a hogy roskadozik, és egyszer csak nagy roppanással a padlás földjére tenyerel: a mélykúti szép birtok is a kelleténél több betáblá­­zások miatt nem állhatta meg a veszélyes dara­bokra osztást. Most a pompás rétek, majd a gyönyörű erdők cseréltek gazdát. A mohó parasztság a gabona­földekre is rávetette szemét. Tíz hold, húsz hold, a Cserepesen hetven hold elmene. Áruba kellett bocsátani a becses korcsmáltatási jogot. Felix bácsi egyet próbált: a birtokot kiadta árendába, azaz a rossz kalapot megfestette. Neki feküdt az elhanyagolt ügyvédségnek. De annyi kapzsi új doktor állott elő az alatt a szép új­pesti palotákban, hogy öreg­ember tel­jességgel nem juthatott térhez. Kedvetlenül, csalódottan, keserű szemrehányá­sokkal, hogy egy régi honvédről meg tud feled­kezni a város, a hálátlan haza, — áttette lakását Mélykútra. Én azonban tudom, nem ez volt a döntő indok, hanem hogy gróf Szerepcsényi László visszakerült Amerikából, s Mélykúton megvette a nagy Hol­­laender-Almássy-, Teleki-, Babarczy-birtokokat a pénzen, egy vörös angol asszony pénzén. Felix bácsi ha összehúzza magát, jó gazda­tisztet keres és folytatja, de lankadatlan szorga­lommal ügyvédségét, a milyen fukar, ezudar, fös­vény, birtokainak egy tekintélyes részét még megmentheti. De vitte a remény, hogy a jég min­dent visszaad, Viola visszahódítja a grófot, a vén feleség meghal és majd ad ő a hálátlan világnak. Kegyetlen bosszút áll. Oh, igen ! Viola nagy jégpályát csináltatott, felújította a Jég­egyletet és Epresről becsalogatta az ifjú­ságot, és a házasélet kötelékeire mit sem adó ma­gasabb intelligenc­iát. A­hol ünnepély, öröm, boldogság, házszente­lés, jubileum van, ott fekete ruhájukkal, nyájas mosolyukkal, széles vállaikkal megjelennek az úr szőlőjének szerény minkásai: a papok. Mert szőlő­munkások : kezük durva, de nyelvük vidám. Kupás Lajos esperes úr ment egy díszes kül­döttséggel, három kóboros kocsin (jobbatlán szürke lovakkal, mert az esperes úréi örökké szürkék voltak), a főjegyzővel, a direktorral, az árva-egylet pénztárosával s három vejével, kiket mind apró­dónként szedegetett a König úr barátságos ven­déglőjében. Ment fölajánlani az egyházi tanácsosságot, és ha jól fizet, a kurátorságot, hogy Tojás Sándort, a­kiben akkorát csalódott a szegény megye, egy jelesebb hazafival váltsa föl. Vígan mentek, nagy port vertek, de csönde­sen jöttek vissza még az­nap. Felix bácsi elvből, semmit se fogadott el, a­mi fizetéssel járt. Betért a tiszteletes küldöttség én hozzám, ki egy gazdag, becsületes izraelita atyánkfiánál vol­tam néhány esztendő óta mint gazdatiszt. Oh, hogy örvendett anyám ! Elérzékenyedéssel engedte, hogy kezeit csó­kolják a tiszteletes urak. Az ifjabbakat homlokon csókolta és sírva kötötte szívökre : neveljenek ked­ves, tiszteletes uramöcséim ebből az én Jánosomból embert... És egész vacsora alatt boldogult jó atyámról folyt a beszéd, ki volt, mi volt, egy derék osz­lop, a milyen Felixből de sohasem lesz. — Smutzig ember! — emelte fel öklét Rácz Gergely úr. — Atheista! —­ Nikodémus! Bezzeg élt-halt Ferencz bará­tunk egyházáért, hazájáért. Arany szájú, arany szívű ember volt. Fölemelkedett azonban az erős, izmos termetű esperes úr. — Uraim, töltsünk poharat! — nézett szét torzonborz szénás szakállával, örökké nevetésre húzódó szájával. — Halljuk az esperes urat! — Urat — az esp ... — pattogott egy kis himlőhelyes vén ember, csufondáros arczmozdula­­tokkal, folyvást a feleségem keze után kapkodva. — Ejnye, kis húgom, hisz tán én kereszteltem Em­mának? Ide azokat a kis gyémántos kezeket, me­lyek mi nekü­nk ilyen királyi vacsorát tudtak készíteni. Most anyósomon volt a sor, hogy hálás ké­nyekkel köszönje meg a kitüntető elismerést, s egyszersmind kiigazítsa, hogy: de Eliz is, a bá­ránypörkölt az ő keze munkája. Emma a tésztá­­sokban mester, Eliz a sülteknél volt igen szeren­csés örökké. Az esperes úr intett, hogy beszélni fog. Azért mindnyájan merően, de tiszteletteljes mosolylyal szegeztük tekintetünket az esperesre. — Uraim! Már több versen ürittetett pohár hazánk számos jeleseiért, respektive erkölcsi, poli­tikai és egyházi életünk kimagasló, több nagy tekintélyű oszlopembereiért. Nekem jutott részembe a szerencse, hogy itt, e tisztelt helyen a vakon­­cziában levő tanácsbiróságot kedves, tekintetes uramöcsémnek, néhai nagyemlékű nagyságos Mély­kúthy Ferencz igen tisztelt barátomnak ... Itt anyám hangosan sírt és mintegy felhívott boldog tekintetével, hogy: fiam, te is sírj, mert isten nem hagyta el a szegény árvákat és özve­gyeket. Szégyen, nem szégyen, de megeredtek a ké­nyeim. Oh, isten, egyedül való oltalmam, igaz vigasztalóm! áldassál, magasztaltassék szent neved! ... el nem foglalhatott helyét atyafiságos sze­retettel felajánljam. Mert kellenek nekünk férfiak, kik hívek legyenek; férfiak, kik hatni tudjanak; férfiak, kiknek ajkaikról a szép, édes szavak, mint a méz csepegjenek! Fogadja, kedves öcsém, az én kezemből ezt a sovány ajándékot, és segíthes­sen, adja az egek ura, bennünket terhes munká­inkban, hogy maradhassunk hűvek mind­végiglen a szent egyháznak, a hazának javára, fölvirágoz­­tatására. Sokáig éljen ! . .. Én tehát néhány hét múlva, életem huszon­­nyolczadik esztendejében tanácsbiró lettem és sze­rencsémnek tartom, hogy mai napon is az lehetek. Felix bácsiék addig mentek, addig furfangos­­kodtak, hogy tökéletesen kipusztultak mindenük­ből. Birtokuk az én uram kezébe került s a nagy jégpálya is a mienk. * * * Szegény ember vagyok, mert semmiből nem lesz hamar valami, s négy apró gyerekkel, gond­dal foly az élet, de anyámat tisztességesen el­temethettem, s ha nincs is még drága szüleim fölött hozzájuk illő emlék, talán idővel remélhetek valamit. 1886.

Next