Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1887-07-02 / 27. szám

430 grófnétól tanulta a «házi erényeket». — Van egy arczképe e fiatal grófnénak, a melyben egész egyénisége ki van fejezve. Képzeljenek egy kar­csú, bájos, fiatal asszonyt, titokszerű arczéllel, kissé gúnyosan árnyalt szemöldökökkel, olyan elragadóan öltözve, a mint csak az a hölgy lehet, ki a­mióta a nagyvilágban él, mindig a divat­­k­irály­nők közé tartozik . .. s képzeljenek a bájos mondam­enek vállán egy pic­iny mosolygó, alig öltözött kis gyermeket. E kép kedvencz képeim közé tartozik; bá­mulom, mert daczára rendkívüli modernizmusá­nak, van valami hangulatában a Rafael Madonna és Bambinojából. S ez a valami, a­mi e képből csak lígy, mint Rafael mesterműveiből visszasugárzik, ez a magasztos, a fenséges anyai szeretet. . . Andrássy Aladár gróf másik gyermeke: Sán­dor, ki pár évet kint töltött Londonban és Páris­­ban. Most azonban végleg Magyarországon tele­pedett le, s közéleti pályáját mint zemplén megyei tiszteletbeli főjegyző kezdette meg. Ilyenek a grófné gyermekei, az egyik anya, hűséges hit­ves­e a szeretetnek él ; a másik tesz és szolgál; mind a ketten elvállalták azt az utat, a melyen haladnunk kell... De nyílik az ajtó, vendégek érkeznek s az anya háziasszonynyá változik át. És most, mintha egész életében kizárólag csak a nagy világnak élt volna: mindenkihez van pár nyájas szava, mindenkire gondol, s szellemével bearanyozza az egész szalont, s másnap, ha tán korán kelünk, már talpon fogjuk találni, a­mint rendelkezik az óriási cselédség felett, el nem felejtve semmit, el nem felejtkezve senkiről. Azt hiszem, ha csupa ilyen nagyvilági höl­gyeink lennének, senkinek sem lehetne kifogása a «vie mondaine» ellen. Különben a­ki Homonnán ismerte meg a falusi életet, s ott töltött pár hetet a vadász­ évad alatt, annak valóban nem lehet kifogása a vie mon­daine ellen. Az utolsó napsugaras napok ezek. A völgyes, halmos zempléni tájképet könnyű, halványított színekkel vonja be a bágyadt őszi napsugár. A múló sárgás levelek tarka pontokat vetnek a kissé ködös, szürkés alapra. Halál. Meghalni... kínos, szörnyű harczczal Vergődni, míg beáll a vég... Es fekszünk dermedt, sárga arczczal, Fejünk fölött két gyertya ég, Susogják: «Ép volt és derék, Kémesen érzett és híven, Tett, alkotott és most — pihen«. Pihen?... Az ember gyáva ajka Szebbé hazudja a halált. Pihen, — ez enyhe szót sóhajtja, Pedig a szívverés elállt, A szép test rút hullára vált, Férgek tanyája jön a szem , Több fényt ne lásson sohasem. S szemlére, gyászos piperében Kitétetik a «pihenő». Gondolt-e rá valaha ébren, Hogy egykor ily báb lészen ő? A bámész nép kimegy, bejö... Másnap a finnyásabbja már Orrát befogva mondja: «Kár!» — Megcsendül a halottas ének . Bezárják jól a fedelet. A pap is helyt áll üzletének: — A körny, a sírás megered: Isten veled ! Isten veled ! — S indul, döczög a gyászkocsi Lassan a temetőbe ki. Mint máskor, nyüzsg az utcza árja, Lót-fut, kiáltoz, sír, nevet. Ez, s az a gyászkocsit bevárja És kibetűz kort és nevet. És hallszik gúny és tisztelet, — Am az, kit a szekér czipel Mindkettőt békén tűri el. A temető falára írva A végső gúny, végső vigasz: «Feltámadunk­­» — óh, nézz a sírra — S tudod, e szép szó nem igaz. Megásva im, ott nyilik az, Körötte sok száz régi hant, Fönn gyep, virág, — oszlás alant. Aztán el, el a föld szinérül, Csengő kapa végezd hamar !... A kísérők csoportja gyérül, Csitul a siratói kar... Egy embert új, friss domb takar, Kévéről szól egy sírkereszt... S mi mind, az mind elérjük ezt. És porladunk a föld ölében, — Kern, nem a­ «porladunk» csalás. Elrothadunk hatlábnyi mélyben, Ez a való és semmi más. Három tized, ha múlt, — kiás Bennünket egy új nemzedék, — A sírból harmincz év elég. S mi csont belőlünk megmaradt még A közgödörbe vetik azt. A korhadt csont közt nincs különbség, Egy föld fedi a jót, a gazt. S e gondolat meg-megriaszt: Tán egygyé lészen egykoron Egy nyomorultéval porom. Talán, kit megvet ék s utáltam A büszke, tiszta élten át, Egy lészen a szennyes halálban Vélem a becstelen, gálád. Már ott a bűnt nem éri vád; Erény, bűn —­egy a jutalom, Az elmúlás, a sírhalom.­­És ő, kit legjobban szerettem, Az édes, bájos, szende nő, Ha én a föld rút étke lettem, Tán messze tőlem alszik ő!... S ah! minden múlt már s nincs jövő, A melyben újra föllelem, — Hiába hűség, szerelem !... Oh, soha többé!... Hű bizalma, Mosolya, könye, csókja — mind Örökre elmúlt, halva, halva... A rút rém itt áll s rám tekint, Csontvázkeze gúnyosan int: «Szétszórok mindent, a mi él, Mint szennyes útsport a szél /» Halál, kit nem költött díszedben, De kendőzetlen, meztelen Ismerteik, — szívem összeretten S csüggedten haj­tom­ meg fejem: Te küzdeni fogsz egykor velem, Óh győzz le tenger kín után, — Egy irgalmad kérem csupán ! Ke adj sírt temetőbe’ nékem, De valamely rejtett helyen, Hol halva is én drága szépem Es mindörökké ölelem! Halál! csak ennyi kegyelem ! Csak ennyit adj és vágj felém ! ... «Kincs alkuvás­­» — kaczag a rém. FERENCZ UR. — Elbeszélés. — I­ ­AfrwKt JLyoÁ­ Irta Az udvardi erdőség alatt Józsa Bálint szekere baktat. Józsa nógatja lovait, s dunnyog. Felnéz az égre, s benéz ottan-ottan az erdőbe és aztán se az égen, se az erdő mélyben nem lát semmi kedvére valót. Fenn tiszta az ég, az erdő homá­lyos lenn a szürkületben. Minek nézze? Tudni kell, hogy Józsa Bálint jegyző a falu­ban, de nem igen akad a pennájának dolga. Egyik dologtól a másikig penészt fog a kala­máris torka, s rozsdát a toll. Tudni kell viszont azt is, hogy szegény ember. Némi kis földjei vannak ugyan s egy akkora rétja, mint három vég vászon a milyen széles. A szőlője künn a «Peres» alatt? No, hát az meg épen szóra sem érdemes. Kicsiny is, gyenge is. A háza, uram ? Mindössze két szoba az egész. Két lyuk. A hör­csögnek öt van, pedig az semmirevaló kártékony féreg. Ím, cselédje sincs, ki malomba vigye kevés gabonáját. Maga kell vigye, maga kell hozzá. Otthon maga takarítson, ha elcsatangol vala­merre a suszter Jánoskája, ki néhány garasért tesz-vesz egyet-mást néha a ház körül, otthon maga adjon ételt a lovainak s csapja legelőre tehenét . . . Régebben volt egy sárgahajú palócz­­legénye, de azt megverte és elcsapta, mivel csúfolkodni merészelt Bertalan Ferencz nagysá­gossal, ki valahogy szegény lett, s harmadféléve a szomszédjában lakik. — Czó kabala!. . . Lassan, lassan. A hová most ér, az egy czu­­dar forduló le az udvardi völgybe, melyen biz­tosra leszánkáznék féloldalvást, ha sár lenne. Ezen a fordulón még az öreg Bertalan Ádám nagyságos hintája is meg-megcsuszamlik, pedig négy ló tartja s erősmarkú kocsis. Az öreg nagy­ságos, ki testvérbátyja Ferencz úrnak, de eszten­dők óta haragossá valamiért, ki tornyos, nagy barna kastélyban lakik és gazdag és hatalmas úr a faluban, nem is indulna neki két lóval ennek az útnak. Hát ne is. Amúgy se valami erős formájú úr, ha feldőlve egyszer, meg épen összemenne. Bizonyos különben az is, hogy szívesen tűrne el akármiféle bajt, ha vézna, beteges fiát jó egész­ségben láthatná. Kékszemű, fehérképű fiatal em­ber a fia, de nem sokat érő a bús esztendeje. Beteges szegény. Valami három év óta lézeng immár a kastélyban, melyből talán csak a tágas kert végén levő sötét boltba lészen kimenése . . . Azonban kocsi érkezik hátul. Adjon Isten, nemzetes uram! Az urasági ispán köszön. Jóképű, víg legény s úgy megy sebesen a két fekete lovával, mint a parancsolat. A jegyző sandán néz oldalvást a szép állatokra s megsodorja dunnyogva a bajuszát. — Hát sze’ — adjon Isten.­­—- Hazafelé bátyám ? —- Oda. Az ispán pedig összemondott holmi értelmet­len beszédet valami német doktorról, ki a kas­télyban az úrfit ügyeli s nem eszi a főtt húst, — azután friss dohánynyal kínálkozott s végül jó éjszakát köszöntve tovább sietett. Józsa utána morgott valamit s unalmaskodva kaczagott a mély útban. Nincs bizony semmi érdekesség. Ismerős az ég, az erdő, az ugar, az apró szálú tavaszi vetés. Hegyesebb vidékeken már hangos szavú rigók veszekednek a törpe borókák fölött. A hová ellát, az udvardi határ­ban még csak itt-ott fütyöl egy-egy korán ér­kezett rigó, s csak a fürge sárga csízek csippen­­nek vígan fityfirittyelve az ugar mentén s szerte az ér mellett, hol most virul el a komor fekete hunyor, s hervadoznak leingó csengetyűikkel a szelíd kankalinok. Végét járja a primula, végét a mályva és mind elvirultak az ibolyák. Arany­ért nincs egy árva szál kikirics, s a kecses kis scyllák helyét csak lándzsa alakú, eres, kettős leveleik mutatják.­­ De kidugja piros fejecskéjét a később jövő ORSZÁG-VILÁG 1887

Next