Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1888-06-30 / 27. szám

418 OBSZÁG VILÁG 1888 mentette az uzsorások kezeiből, kik a népet mar­inál' végpusztulással fenyegették. Ritka megye fia örvend oly nagy népszerűség­nek és közbecsiilésnek, mint Széchenyi Bácsme- gyében, mely bizalmát és szeretetét azzal fejezte ki a meleg szívű szerény pap iránt, hogy 1884- ben a kernyajai kerület szabadelvűpárti képvise­lőjévé választotta, mely idő óta ama kerületet kép­viseli. Széchenyi 1887 óta a képviselőház közok­tatási bizottságának volt elnöke, s mint képviselő azon erők közé tartozott, kik a zaj nélküli csen­des munkálkodásban találják működési terüket- Ezután a megyének és Nemes-Miieticsnek nélkü­löznie kell jeles fiát, ki huszonnégy éven át atyja, jóltevője volt a reá bizott községnek s a megye, melyet annyi odaadással szolgált, bizonyára saj­nosán fogja nélkülözni tehetségeit, de büszkén tekinthet ama helyre, melyet a király és a kor­mány bizalmából elfoglal. ■ A rendjel. Ifjú vagyok, s már van érdemjelem, Nagy kegyben állok legfelsőbb helyen. Hogy hol szereztem érdemet, s mikor? Azt nem tudom, de van lei pártfogol. Aranygyapjú és más érdemjelek, Az enyém mellett csak játékszerek ; A becsületrend nagy kitüntetés, De az enyémhez képest mind kevés. S ez érdemjel oly ékes, ragyogó, Nem adta azt földi uralkodó; Szegényeknek maguknak nincs ilyen, Az ég királya adta ezt nekem. Hol hordom ezt a szép érdemjelet. Mit nem cserélnék millió helyett ? Megmondom lm: nyakamban viselem, De otthon csak, s nem nyilvános helyen. Kedves leányka, ügye már elég, Megmondjam most az érdemjel nevét ? Nem mondom, hisz tudod, bár nem felelsz, Érdemjelem te vagy, ha megölelsz ! Seress Imre. A RABASSZONY. — Elbeszélés. — Irta TOLNAI LAJOS. Annyi jogot mindig megád a törvény egy királyi aliigyésznek, hogy ennek a felesége azt a rabnőt, és akkor hívhatja fel magához dolgozni, a melyiket s a mikor tetszik. Ebben semmi külö­nös nincs, bár e szokás járhat a legváratlanabb fordulatokkal. S tudni kell, hogy minden fordu­lat egyenesen a sors kegyetlensége és kaján öröme. Részemről a fordulatok kihívásának sohasem voltam barátja. — Édes, kicsi apuskám, — nyújtotta csókra szép ajkait a vízvári alügyészné távozni készülő férjének, — igen ? úgy-e, nem fogod elfelejteni babuskám ? Oh, ne csináljon maga mindig olyan komor arezot! A sugár, karcsú fiatal asszony átfogta hideg tekintetű, de igen csinos, barna arczú férje haj­lékony derekát és még egyszer ismételte a piros, tarka nyakkendő megigazitása közben : — Babos Julit küldd fel ma hozzám, szivecs­kém. A hideg államhivatalnok annyira hozzá volt szokva a magas stylű bürokratikus hidegséghez, az emelkedésnek e biztos karfájához, hogy mikor éppen nem volt hideg, — mert egy szép asszony forró csókja mégis csak kellemes dolog, — akkor is égett érte, hogy hidegnek tartsák. Ez volt fő­vágya és szép pályáján büszkesége. A legnagyobb és legderekabb emberek, poli­tikai notabilitások különben talán mindig hide­gek, zordak, érzéketlenek, mint a havas hegy­ormok. Egyiigyűeké a jókedv és kicsinyeké az őszin­teség. — Igen? Babos Julit nem fogod elfelejteni, apuskám ? Kérek még egy csókot, rossz, rossz ember, úgy szeretlek 1 Igen ? Babos Julit ? — Mit akarsz mindig Babos Julival ? — vizs­gálta hideg fehér kezeit és rajtuk a kiesztergályo- zott piros körmöket az alügyész úr. — Most van egy új, szép rabnőnk, egy távirásznő, a ki gyer­meket ölt. No, no, de ki fogjuk menteni; a vádat elejtem, semmi biztos támpont, — ah, gyönyörű termet! Nem lehet tagadni, kapitális egy szép nő, s valóságos sikk van benne. Azt, azt, ha aka­rod ? Küldjem? És a hideg, hivatalos arezon nem hivatalos tűz lobbant fel. — Nem ! — harapott ajkaiba a szép al­ügyészné. — Babos -Julit. — S miért éppen őt ? Hallani szeretném az okot. — Semmi ok, különösebb — csak — csak kezdett a múltkor nekem valamit, a mi érdekes, elbeszélni. Természetes, hogy egy alügyész, a kinek leg­főbb kötelessége éppen abban áll, hogy minden okot kitaláljon, kihorgászszon, kicsaljon, ha más­kép nem volna lehetséges és az ügy pedig meg­kívánná, hát ki is erőszakoljon: im most az éber államközeg szép felesége lángba borult arczán is fölfedezett egy csomó rejtett okot, melyekből mély gyakorlata folytán, hamarosan egész csinos kis bűnpert tudott összekaparászni. Hm ! megidéztet­hetném ; hm ! letartóztathatnám ; hm ! fogadom, hogy meg tudnám állapítani a kriminálét. Oh, egy bűnper, melyre semmi alap, s melyet egy tiszta látású alügyész szépen összecsinálhat, valami gyönyörteljes, idegingerlő! A logika itt működhetik ellenállhatlan erővel; a fantázia itt játszhatik rémesnél rémesebb alakokkal, és a judi- czium itt fejtheti ki megdöbbentő hatalmát. Ez a jogászok tere. Gyönyörű tér az aliigyészség, oh, gyönyörű. Mindig, ha csak legkisebb fogódzó pont van: balált kérni, ezt a legfőbb jót; kötelet, e befejező végorvosságot és még az életfogytiglani börtönt is csekélyleni, a mi — valljuk meg — csekély ­ség is ! fölemelő munka ! J)r. Feketey Ákos úr büszke, egyenletes lép­tekkel haladt a városka főútezáján a királyi tör­vényszék új börtönei felé, oly nyugodtan, mintha csak egy értékes könyvtárba menne drága uni­kumok, megkerült duplikatumok, értékes inkuna- bulák közé. Mert mihez lehetne az embert inkább hasonlítani, mint egy könyvhöz ? Jó könyv, rossz könyv ; vastag könyv, vékony könyv ; arany sze­gélyű velin lapokon és itatós ponyva minőségű papíron. Egy királyi ügyész, a ki többnek akarná tar­tani az embert, e bűnügyi anyagot egy könyvnél, nagy tévedésben volna. — Babos Juli—ii! — hangzik le a börtön alsóbb rétegeibe a szolgálatkész börtönfelügyelő harang nagyságú hangja. — A nagyságos alügyész urékhoz. Mint egy drága ékszeres ládát: fegyveres őr kiséri a rabnőt. Mily gonosz teremtés lehet ez a Babos Juli! Alig látszik huszonöt, harmincz éves asszony­nak, avagy leánynak és minő jelenség! Barna, halavány, hosszúkás arczán egyetlen vonás se mutatná első tekintetre a súlyos váddal terhelt gonosztévőt. Járása mily szép, nyugodt; tekin­tete mily nyílt, jóságot sugárzó ; mosolya — még mosolyogni mer — mily nyájas! Nagy fekete könnyes szemeiből bánatos szelíd lélek tekint reád. Ha ránézel, el nem fordul tőled. Mekkora átalkodottság kell ilyen ravasz mo­dorhoz ! A kergetett és megpihent madár nyugodalma lehet ez a törött ágon, mely még hajtásával sem zavar Igen, egy rab, a ki megkapta Ítéletét, ha még oly ártatlan volt is, többé senkitől sem fél. Az ő sorsa oly biztos ezentúl, mint az uborkáé, melyet leszedtek és gondosan érés alá savanyí­tottak. Mit kereshetne egy gyönge nő az életben leg­inkább ? A szeretetét ? Oh, az csalárd! A hűsé­get ? Oh, az rövid ! A boldogságot ? Az töréke­nyebb, mint a nád. A nő, ha valamit; keres, az legyen a biztosság későn és korán. Es mi lehet biztosabb, mint egy lelkiismeretes őrizet alatt álló államfogház jelen korunkban. Innen van az a megható nyugodtság súlyos rabjaink arczán. Itt fenn a szabadban vergődünk, kínlódunk ; egy szóért halálos párbajra izgatjuk magunkat: ott béke és nyugalom honol a keb­lekben. Ez a béke lehet ideálja modern nagy számú sikkasztóinknak és fáradhatlan hamisí­tóinknak. Babos .Juli tudja már egyébiránt, hogy az al­ügyész uréknál mi a teendője : finom hófehér ké­zelők vasalása. Oh, jól esik az a szerencsétlen rabnak, ha egy csinosan, gondosan öltözött, fesch megjelenésű ember mondja ki reá: halált kérek ! vagy örökös börtönt, a büntetés kitöltése után 5—10 évi polgári jogvesztéssel. A fényes fehér manchetták, ragyogó hófehér gallérok nagy mértékben mérséklik a kétségbe­esésre vagy őrületre hajló kedély hullámzását. — dűli, kérem, — hangzik a nyitott szobá­ból a konyhára egy édes, lágy hang, — azt a történetet a múltkor nem fejezte be. Kiváncsi vagyok reá, most nem folytathatná ? Szegény asszony! én őszintén sajnálom magát. Mondja, mit tehetnék a maga érdekében ? Maga jobb csa­ládból való lehet; oh, most sokan kerülnek a jobb családokból hozzánk . . . maga . .. úgy-e, Babos Juli. .. mit kívánna például ? — Ha innen Kassára vinnének, jó nagyságos asszonyom. — IVTiért ? Itt rosszul bánnak magával? Szóljon. — Nem, mert egy rab semmit sem kívánhat a halálon kiviil, — csak nem láthatom Iduskát. — S ők ott laknak ? — Kassán laknak. — Szép leányka? — Oh, dehogy! Hisz az egész gyermek egy merő seb volt, mikor a házhoz kerültem. — Hogy-hogy ? — Annak a kis gyönge háta. annak a vékony karocskái, annak az erőtlen lábacskái: mind, mind egy seb. Anyja a koporsóban feküdt, az a kis ártatlan meg az édes anyja ágyában mozdulatla­nul, hogy csak a szép kék szemeivel mutatta, hogy: él még! Oda mentem hozzá : — Babuska, babi, édesem, hát mi? maga nem szól hozzám? a Babos dűli nénihez? Lehetett már harmadfél esztendős, és egy hang kevés, de annyit nem tudott szólni. Valami vén leány kötözött batyuba, pakolt holmikat, ezüstöt, kést, villát és egyszer csak oda csúszott a kicsi­hez és a kis ártatlan lelkemnek a sebes fiilecs- kéjéből ki akarta rángatni az arany függőt. A kis gyermek nyöszörgött, az anyjára né­zett, hogy a mama szóljon, oh, de a ki a kopor­sóban .. . — Mi az? mit akar maga? — ugrottam a vén leányhoz, — hagyjon békét annak a gye­reknek. S megfogtam a rossz csont kezét. Dulakod­tunk. E közben bejött az úr. A vén leány a testvére volt. Összeszólalkoz­tak, majd ott hagyták a gyermeket. — Es maga ? — Ott maradtam. A szegény kicsiny belém kapaszkodott, sirt, s mintha az anyja volnék: nem eresztett el. Ez elválasztotta a sorsomat. — Mit csinált ? — Ott maradtam, azúr felfogadott. A ezudar már ott a koporsó mellett kezdett ölelgetni. Mon­dok, hagyjon békét a nagyságos úr! Itt ez a beteg kis teremtés ...-— Es maga azt a beteg leánykát.. . — Én mostam, takargattam ... — Oh, maga Juli, azt a csúf gyereket... — Egy beteg kis kutyát megszánunk az út- czán és felveszünk, hát egy kis gyermeket, egy gyönge teremtést hogy hagynánk ! ? — De csúf volt. —- Én nem láttam, csak azt, hogy szegényke nyög és a nagy, öreg könyei hullanak... — Valami rút jegy nem volt az arczán? a homlokán ? Borzasztó, mikor valakinek az ar­czán ... j ujj ! — Tőlem akár egér lehetett volna a kis sebes arczán: akkor se hagytam volna ott. Soha se

Next

/
Thumbnails
Contents