Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1888-06-30 / 27. szám

1886 éreztem milyen édes, mikor egy kis gyermek szeretettel az orczánkat majszolja, a kis szájacs­­kájával csókol bennünket... — De egy csúf, egy undorító... — Igaz, egy teknőben fetrengő koldus­gyerek nem undorítóbb, mint szegény Iduska volt, de nekem kedvesebb volt ő a világ minden gyémánt­jánál. Velem hált, ott feküdt mellettem. Vigyáz­tam, őriztem, hogy a sebeihez ne érjek ... — És meggyógyult? — Hogyne! — Nem fojtotta meg? — Teremtő atyám, egy gyermeket ? Hova gondol a nagyságos asszony?! Azért, hogy rab lettem, a­mi soha semmi ivadékom sem volt, nem vagyok én olyan rossz. — De csúf, egy csúf minek éljen, egy csúf leány ... hah! — Nekem ő a legszebb volt, nagyságos asz­­szonyom. Jó anyának nincs csúf gyermeke ... — Mit beszél? — Ha sánta, ha vak, ha nyomorék , az anyai szív a legépebbé teszi. — De egy csúf állatot nem vehet le az arczáról. — Az anya csak azt látja, hogy a gyermek az övé. — És az apa? arról szóljon. — Egy kutyáról inkább, nagyságos asszonyom. — Durva volt ? — Nem! Soha édeskésebb beszédű gazembert Isten nem teremt. — Hát mi panasza van reá ? Megcsalta ma­gát ? Mért engedett. .. Egy nő, a­ki megfeled­kezik magáról... A rabasszony félre fordult, hogy könyei ne hulljanak a tinom fehérneműre, a csillogó gallé­rokra, elrejtette arczát, mert zokogott. Ha a zo­kogást el lehetne rejteni, mint a bűnt! — No, és hát a kis leány ? — terelte más térre az ügyészné a beszédet. Mikor kisírta magát a rabasszony, sebesen munkához látott és úgy folytatta a beszédét: — Két esztendeig takargattam, gyógyítgat­­tam, hogy olyan lett, mint a hófehér liliom : meg­gyógyult­— És? — De még akkor nem tudott járni, se beszélni. — És mit csinált ? — Mit ? Azt mondtam ... — Mit, mit mondott. — .mozgott izgatottan az ügyészné és forgó szemeivel, mint egy bolond, kapkodott ide-oda. — Azt mondtam : neked járnod kell, aranyom, ha addig vezetgetlek is, míg a lábaim elszakadnak. — No és? De nem volt denevér az arczán? Nem ... — mormogja a fogai között. — Járt. Isten meg én megtanítottuk. Hanem nem beszélt. — No és ? De az a rút féreg nem csúfította el... — Neked beszélned kell, mondok, ha a nyel­vem kitörik is, mig megtanítalak. — És beszélt ? — Oh, uram teremtőm, mit csináltunk, mikor egyszer az angyalkám átölel, megcsókol s azt mondja ma­ma! Visított ő is örömében, én boldo­gabb voltam a világ minden asszonyánál. Oh, csak egy anya lehet boldog, csak az érezheti , mi a mennyország! — És? De a denevér, az a csúf állat... — És mikor már én szépen meggyógyítom, mikor már járni tanítom, mikor már beszélni meg­tanítom ... Mit csinál a nagyságos asszony ? Hogy forog a szeme ? Mi baja ? — Csak beszéljen... eszembe jutott egy bo­londság. — Mikor már az egyszeri merő sebből kész embert, egy aranyos, kedves leánykát formálok... Mit csinál a nagyságos asszony? Mit nevet? Nem nevetni való ez! — Csak beszéljen, édes Juli, néha, nem tehe­tek róla: nevetnem kell, nem magát nevetem, oh, azt a férjet... Hát mondom : akkor előáll az a rossz, lel­ketlen ember és mit gondol, ki. .. — Mit, mit? A nyugodt rabasszony egyszerre kiegyenese­dett, a vasalót lecsapta, egyik kezét fölemelte s oda fordult az ügyészné felé s borzasztó átkokat kiabált: — A haragos Isten keze soha ki ne fáradjon a verésedben ; sorvadjon le hizlalt kövér tested­ről a zsír meg a hús; ha beszélsz, azt beszéld mindig, hogy: szívtelen, embertelen­eb vagyok, gaz vagyok, a ki megérdemelné, — h­a az embe­rek mernék, — hogy rám köpjenek, a ki.. . oh, teremtő atyám! hol vagy, hol vagy, hol a jó Isten ? Néhány percz múlva, mikor össze-vissza tépte haját, folytatta: — Hogy ő most már asszonyt hoz a házhoz. — Kár volt hinni. Hosszút tette, Juli, hogy hitt neki. Minden férfi így tesz; mikor megcsalt bennünket, ott hogy . . . Bosszút tette. .. — Ej, nem az fájt nekem! Lelkemmel szá­molok az Istennek, hanem azt mondja öt esztendő után, hogy: én most már távozzam ! Én ? Most távoztam ? — Az úgy van, Juli, nem minden úr veszi el a cselédjét. Nem, nem ! — Nem gondoltam én arra. Hogy ő a leány­kát apáczákhoz adja, s nem engedheti, hogy én oda járjak a leányhoz, mert az csak egy anyá­nak van megengedve. Úgy ! —­ mondom én — no hát akkor én anyja vagyok Iduskának. Én szültem újra, az én véremből élt, az én véremet adtam neki — nem, az Isten se szakíthatja el tőlem, nem adom. Ha eddig jó voltam , ha eddig hű voltam, ha eddig, ha öt teljes esztendőn át kellettem anyának, és a szegénységem és a sze­rencsétlenségem nem ártott neki, most. . . Jaj, mit csinál a nagyságos asszony ? A szemei! — Csak beszéljen, Juli. —­ Hogy most én innen egy tapodtat se me­gyek. Ne féljen tőlem az úr, én el nem árulom az urat; én, hogy ki volt az úr, soha ki ne­m adom ; ruhám lerongyolják; testem összeaszszék ; a lelkem kergessen ; szívem sírjon-ríjjon ; az eszem, az eszem összekuszálódjék, — csak az aranyomat tőlem el ne vegyék, rólam le ne tépjék . . . — A Milikém, a kis lányom, oh, Milikém, Milikém ! — nyögött az alügyészné, arczát ke­zeibe rejtve. — Nem Milike volt a lelkem gyöngyöm,Iduska. — Milikém, Milikém, — zokogott görcsös vo­­naglással a szép fiatal asszony, s tépte-szaggatta magáról a ruhát, hogy csurgott a vér a fehér nyakáról, a gyönge arczájáról... — Nem Milike volt, nagyságos asszonyom. Iduskának hívták, úgy hívták, hogy a Bácskai Iduska­ ne sirassa úgy a jó nagyságos asszonyt. Elég, ha én siratom, ha se nappalom, se éjjelem; ha mindig őt látom és soha mégis meg nem ölel­hetem, meg nem csókolhatom . . . — Milikém, Milikém! Egy idegen szeretni tud egy idegent, én az egyetlen leányomat meg­fojtom, mert csúf, mert rút denevér van a hom­lokán ... Engem vigyetek a börtönbe ... én va­gyok a rabasszony .. . — Szent Isten! Hova beszél a jó nagyságos asszony ! Doktorért menjenek hamar, a nagysá­gos úrért. Én nem mehetek, mert rab vagyok... Mindenki tudja, hogy Babos Juli miért lett rab, hogy azért lett rab, mert az új asszony el­kergette a háztól, s hogy a bolond nagy szere­te­tében szegény .Juli ellopta a kis leányt s meg akarta mérgezni azt is, magát is, hogy egymás­tól így soha el ne szakadhassanak. Isten ezt a gonosz szándékot természetesen nem engedte töké­letességre vinni, mert sem a leányka, sem ő meg nem halhatott, de azt nem hiszi el senki,­­ akármennyire sírja, kiáltozza is a szép alügyészné, hogy egy úri asszonyság a tulajdon egyetlen leá­nyát megfojthassa egy rút denevérért. Olyan eset nincs. Az csak egy rossz álom, puszta képzelő­dés. Az ! Hanem ezzel a nótával azért mégis tele van Vízvár városa, én is hallottam, azért tudom, hogy: « A kutya, a kutya Kölykét nyalogatja ; A macska, a macska Fiát elsiratja. Másét fölneveli Nyomorait rabasszony : Magáét megfojtja Egy nagyságos asszony. Isten, ki szereted A szép kisdedeket: Annak add, ne neki, Annak, ki szereti!»­z ORS­ZÁG-VILÁG 419 A NŐK HELYZETE A LOVAGKORIG. Irta DEI­ESKEI HOCK JÁNOS. (Vége.) Sajnos, hogy a magyarok őstörténelmére vo­natkozó forrásaink nem igen tájékoznak bennün­ket a nők társadalmi helyzetéről. Annyi bizo­nyos, hogy egynejűségben éltek, bár a férj a tör­vényes feleségen kívü­l tarthatott még házában több nőt is szolgáló czímen. A nő férjét urának czímezte, mely czím őseinknél bizonyos méltósá­got és hivatalt jelentett. Legalább Emianus bi­­zánczi író felhozza, hogy a magyarok a király­ságot Lászlónak adták, az idősebb Istvánnak pedig az «uram» méltóságot. Az özvegyi örökösödést biztosító törvény, főleg pe­dig a «­feleség» szó kedvező világítást vet a ma­gyar nők társadalmi helyzetére, az «eladó lány»­­féle czímzés ellenben sejteti, hogy elődeink is feleségeiket csak úgy vásárolták.­ Kőváry említi, hogy a magyar nemzet lova­giassága a nőt a törvény oltalma alá helyezte s már a XI. században oly jogi állapotokkal talál­kozunk, mely a magyar nőt minden európai nő fölé emelte. Bárminő jól esnék is e nézetet elfogadnom, nem osztozkodhatom benne, ha csak a tárgyilagos kutatást a nemzeti rokonszenvért fel nem áldo­zom. Azt el kell ismernem, hogy a magyar nem­zet a nők anyagi eltartásáról gondoskodott, de a nőnem iránt tartozó lovagias érzületet csak év­századok múlva szerezte meg. Hisz magáról a legfelvilágosodottabb király­ról, Kálmánról olvassuk, hogy midőn Lanka ru­­thén herczegnő kényekkel áztatá lábait s előtte a porban vonaglott, hogy ne vesztené el nemzetét, a könyező nőt felrúgta s így válaszolt: «Nem illik a királyi felségnek asszonyi siránko­zásra magát csúffá tennie. Az összeaprított Gertrud, a megégetett Krisz­tina, a lovak által széttépett Zách leány nem igen bzonyítanak a nők fényes helyzete mellett. A nőt legrégibb kódexeink csak asszonyi állatnak nevezik. A nőrablást pedig törvényeink úgy bün­tetik, hogy a rablott nőért nemes ember 11­ tinót, a közember ötöt adjon. Hitves gyilkolásért nemes 10 tinót, a közember ötvenet tartozott fizetni és böjtölni. A váradi regestrum bizonyítja, hogy két testvér nő­vérét egy gira erejég elzálogosította. A tolvaj atya leánygyermekeit 10 éven felül el­adták. Szt.­László törvénykönyvének I. 13. ki­mondja, hogy ha a férj hűtlen nejét megöli, Isten­nek adjon róla számot, ha akar s vegyen más feleséget. Ugyancsak a tripartitum I. 105. értel­mében a hűtlen nőt fej­vesztéssel büntették. A leg­kisebb ballépéssel a nő halálitéletét irta alá s nem volt nép, melynek szokásaiban e gyilkossá­got szentesítve ne találnék. A zsidók megkövez­ték, a babylonok máglyát gyújtottak alá, a khi­­naiak gyomrát metszik fel, az arab megfojtja, a germán éhhalállal bünteti, a magyar megöli. — Csak egy tiltakozó hang emelkedett ki a durva barbarismusából s mint fénysugár villant meg a ködös századok homályában. Egy bűnnélküli alak áll elő, njakán az örök irgalom szent szavával s nem menti ugyan a természet által gyengének és szenvedélyesnek alkotott nő bukását, de vádolja a férfit: A lei­­közü­letek bűn nélkül miig vesse rá az első követ! Mély értelmű csodás szavak, melyek a nők egyenlőségének alapját vetették meg! Elődeink ha nejeik ellátásáról gondoskodtak, tetszés szerint adhattak túl rajtuk, csak Kálmán törvénye tiltotta meg a férjnek, hogy nejét elűz­hesse. Egy szóval kijelenthetjük, hogy a nő szemé­lyes szabadságának védelmére az Árpádházi-királyok korából nagyon kevés törvény maradt reánk! Ezen adatok nem igen bizonyítják a nők elő­nyös helyzetét s a legkevésbé sem közelítik meg ama rajongásig fokozott tiszteletet, melyet a nőknek a lovagkor biztosított. A valódi udvariasság legelső nyomaira a XX. században akadunk. E század szabadítá fel a nőt a rabszolgaság nyomora alól . Megszoktuk Francziaországot úgy tekinteni, mint a kulturális eszmék zászlóvivőjét, s való­ban a nők helyzetének emelésére czélzó mozga­lom is e nemzet kebeléből indult ki. A legelső

Next