Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)
1889-06-29 / 27. szám
Szerkesztőség : ERZSÉBET KÖRÚT 12-IK SZÁM Felelős szerkesztő: BENEDEK ELEK. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre 10 frt — kr . Negyedévre 2 írt 50 kr .élévre________________ 5 « — * | Egy hóra — « 85 « EGYES SZÁM ÁRA 20 KR. KÉTHETI SZÁM BORÍTÉKBAN 40 KR. Kiadóhivatal : PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG IV., Kecskeméti-utcza 6. KUN KOCSÁRD GRÓF: A magyar nemzetnek legsebezhetőbb achillesi sarka, legfőbb, mondhatni, eredendő bűne, hogy ez országban, melynek nevet adott, még ma is számbeli kisebbségben van a nem-magyar népfajokkal szemben (ezeket együttvéve), hogy még ma is messze van az abszolút többségtől s még messzebb az egyöntetű, egynyelvű államtól. Pedig köröskörül egységes, egynyelvű nemzeti államok lánczolata szorongat: Montenegro, Szerbia, Bulgária, Oláh-, Orosz-, Német- és Olaszország. Mi ezer esztendő alatt sem valánk képesek a kompakt, egynyelvű nemzeti államot megalkotni. — Itt állunk ma is — a polyglott állam minden szorongásával, minden veszedelmével.. . Területünk egyes részei, főleg keleten és délkeleten, a külföldi (oláh és szerb) irredentizmus törekvéseinek czélpontjait képezik. Nemcsak, de államunk külső gerendázatát sem hoztuk rendbe. Ausztriához való viszonyunkat nem is említve, mily sajátságos viszonyba jutottunk Horvátországgal! (Mint kerültek ehhez az eredetileg magyar, most «szlavón» megyék. — elmondja Pesthy Frigyes, a történetíró.) Még százszorta furcsább a viszonyunk Fiuméval : egy véglegesített közjogi provizórium (lucus a non lucendo). Olyan valami se ide, se oda képződmény, melynek fejtegetésétől megkábul az agy. Hát még Dalmáczia! Ez a maga nemében unikum a világon. Törvény és jog szerint a mienk e tartomány, államunk kiegészítő része, de tényleg Ausztriához tartozik s kormányozzák Bécsből. Erről már nem is szokás beszélni nálunk; elhomályosodott, begyepesedett ez állapot. Hanem ha kényszerű opportunitási okokból nem szoktuk is bolygatni ez unikum mibenlétét, arról tán mégis lehetne gyakrabban megemlékezni, hogy államunk dunántúli részének egy jókora területe egyházi kormányzat tekintetében a zágrábi horvát érseknek van alávetve. (Csak aztán úgy ne járjunk majd e területtel és Dalmácziával, mint jártunk a «szlavón» megyékkel!) De hát vajjon mi az oka annak, hogy állami szerkezetünk gerendázatában ennyi gyöngét, ennyi rendezetlenséget megtűrünk és megtűrni kénytelenek vagyunk? Az, amit e sorok elején mondok, hogy számbelileg gyöngék vagyunk s e gyöngeség érzete és tudata bénítja meg erőnket, szegi szárnyát bennünk az erő föllendülésének. A magyar faj túlnyomó nagy zömét ott találjuk az Alföld és a Dunántúl megyéiben, de aztán Pozsonytól kezdve a felvidéken, Erdélyen át le a Dunáig, e félkör mintegy 40 határszéli vármegyéjében már jóformán csak izmagus, apró-cseprő töredékekben fordul elő a magyar, ennek is egy része a felvidéken eltótosodva (1. Grünwald «Felvidék» cz. röpiratát), Erdélyben pedig (Szilágymegye, Mezőség, Alsó-Fehér- és főkép Hunyadmegyében) eloláhosodva. Fájdalmas, de találóan igaz azért Grünwald hasonlata, hogy ez ország területe úgy illik a magyar fajhoz, mint egy óriás ruhája egy törpére, a kin csak úgyig lóg a nagy ruha, mely a derekán feszül kissé úgy a hogy, de a végtagokon pötyögősen, nyomorúságosan áll. Van-e tehát e kornak, melyben 1867 óta önkezünkbe van letéve saját sorsunk intézése, jövőnk előkészítése és munkálása; van-e e kornak nagyobb, kimagaslóbb nemzeti feladata, mint arra törekedni, hogy a magyarság létszámát szaporítsuk ? Ha tud valaki ennél nagyobb, fajunk életébe ennél mélyebben vágó nemzeti czélt és feladatot, ám álljon elő és mondja meg! És kérdem még: lehet-e a nemzetiségi eszme abszolút uralmának eme korszakában minden viharral-vészszel daczolni képes, a szó komoly értelmében vett erős magyar állam, számbelileg is erős magyar nemzet nélkül? Nem hiszem, hogy akadjon ez országban magyar ember, ki e kérdésre «igen»-nel tudna válaszolni. Oroszország 100, Németország pedig 50 millió körül járó népességet számlál s mégis az államhatalom amott a balti tartományokban és Lengyelországban, emitt Guesen-Posen és Elszász- Lotharingiában kérlelhetetlen ez a tudatossággal s a hatalom egész erejével mindent elkövet a faji beolvasztás és nyelvi unifikáczió érdekében. Nálunk ? Nálunk 22 esztendei önálló magyar uralom után a napokban a pozsonymegyei új főispán volt az első hivatalos személy, ki a Kraxelhuberek városában megmondá, hogy igenis nemcsak társadalmi, de hivatalos úton is kell törekedni a magyar nyelv terjesztésére. (Hogy a hivatalos és politikai világ emberei nálunk eddig nem beszéltek így, az még csak hagyján, de vájjon tettek-e aztán valamit a magyarság terjedéséért? Vájjon az államhatalom hány főispáni képviselője lenditett eddig valamit a magyar faji érdekek térfoglalására ? Hány mutatott, főkép nemzetiségi vidékeken, csak némi kis értéket a magyar kultúra terjedése iránt? Hála Zichy József gróf, pozsonyi főispánnak, ki eme szavaival világot gyújtott kartársai agyába, csak véka alá ne rejtsék azt! Mert annyi bizonyos, hogy a Zichy által jelzett törekvések s általán a magyar faji megizmosodás terén bőven jut munka és tennivaló a hivatalos és nem hivatalos magyarság aprajának-nagyjának. Lássuk csak röviden. Lakik ez országban (kerek számokban beszélve) hat millió magyar mellett (hét különböző nyelven beszélő) hét millió nem-magyar s ma már nincs gondolkodó magyar köztünk, ki aláirná és helyeselné Szent-István királyunk állambölcsészetének amaz állítólagos axiómáját, hogy «egynyelvű ország törékeny és gyönge». Ma ennek éppen ellenkezőjéről vagyunk meggyőződve. Óriás nagyot változtak azóta a viszonyok. Első királyunk ideálja: a soknyelvű ország, ma átok és csapás — a nemzetiségi eszme uralkodó korában. Századokon át nem ismertük ugyan a soknyelvűség átkait s a kelet és nyugat felé folytatott majdnem szakadatlan önvédelmi harczaink mellett ez egyik fő oka annak, hogy a múltban nem gondolunk a tömör, egynyelvű nemzet megalkotására. Amit a nemesi intézmény ez irányban öntudatlanul eredményezetta nem-magyar KÚN KOCSÁRD GRÓF.