Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)

1889-06-29 / 27. szám

424 fajú elemek egy töredékének a nemesség soraiba felvétele s ez által megmagyarosítása által), a lakosság nagy egészét tekintve, jelentéktelennek mondható. De az iszonyatos Hóra-Kloska féle lázadás meg az 1848— 49-iki események minden­korra felnyitották szemeinket arra nézve, hogy a Szent-István-féle tan az új idők változott viszo­nyai közt, végzetes az országra. A 7 milliónyi nem-magyar népfajok békeidőn, a költővel szólva, mint «porszemek nyugton hevernek biztos helyü­kön», de ha az események vihara támad, föl­kavarja, mint a számum a szaharai homokot, e porszemeket, vagy azok nagy részét, hogy azok alá temessen minket. Mi természetesebb tehát annál, hogy most, békeidőn, mikor a gondviselés kezünkbe tette le sorsunk intézését, önfentartási ösztönünk egész erejével kell azon dolgoznunk, hogy e nagy mennyiségű futóhomokot lekössük!? Hanem az a kérdés merül fel, hogy melyek a magyarság terjesztésének, létszáma szaporítá­sának legbiztosabb eszközei? Felelet: kisdedóvó és népiskola, meg a czélszerű telepítés. Kisdedóvó és népiskola, nem pedig közép- és felsőbb okta­tás azért, mert az országnak a két utóbbiból ki­kerülő intelligencziája és magasabb osztályai óriás többségükben (80—90%-ban) amúgy is magyarok vagy magyar szelleműek. Itt e szerint baj nincs. De kisebbségben van a magyar faj a népmilliók körében, innen kell tel­ tehát felgyarapítani a magyarság számerejét; innen kell szaporítani az öntudatosan államhű elemek számát. Már­pedig a népmilliók csak kisdedóvók és népiskolák által közelíthetők meg. Távol legyen tőlem, hogy ezzel az erőszakos és így gyűlöletes magyarosítás szó­szólója legyek ! Erre nincs is szükség, mert mil­liókra megy azon nem magyar elemek száma, melyek örömest és önként hajlandók magyarokká lenni, velünk nyelv és érzelem tekintetében össze­forrni : ezeknek kell tehát megadnunk rá a módot és eszközöket. Vájjon megadtuk-e ? Vájjon átjárta-e mindnyájunk szívét és agyát e nagy nemzeti czél? Várjon az új alkotmányos korszak felada­tának magaslatán áll-e e tekintetben ? Lássuk pár sorban. A magyar állam kiadási költségvetése föl­­emelkedett 1867—68 (tehát az újabb alkotmá­nyos áera eleje) óta 130 millióról 354 millióra. Jut ebből a közlekedési (most kereskedelmi) mi­nisztériumnak 50, a pénzügyminisztériumnak 60 millió és marad a közoktatásügy ezek mellett úgy szólva mezítláb — 7 millióval. És fordít az állam a n­épok­tatásügyre a rendes kiadások minden 100 forintjából — 50 krajczárt! Hát ezzel fogjuk ki­­építni a magyar nemzetet a népmilliók körében ? Van az országban 500 egynéhány kisdedóvó, me­lyekből fentart az állam 10%-ot. Vagy tán ezzel építjük majd ki hathatósan a nemzetet és gyara­pítjuk föl hatalmasan a magyar faj létszámát? Több mint 16.000 népiskolánk fele nemzetiségi kezekben van. Hát ezektől várjuk talán a magyar nemzet kiépítését? .. .Egy pestmegyei szerb község magyar nyelvű állami népiskolát kér. A tanfelügyelő lelkes buz­galommal pártolja az ügyet a kormánynál. Ámde a szakminiszter azt mondja rá: «Nincs pénz». S ekkor az állam közege, a tanfelügyelő, kezé­ben az államhatalomtól kapott üres kosárral, be­kopogtat az orsz. iskolaegyesülethez, kérve, hogy csinálja hát ez meg a magyar iskolát a pestiek­nek, mert az a tényező, mely a nemzetnek leg­hatalmasabb erőforrása (volna, vagy kellene hogy legyen), az államhatalom nem­ képes rá. Az az államhatalom, mely a kért iskolát nem is annyira az illető szerb községnek, mint sokkal inkább magamagának állítná fel. A sok-sok hasonló példából még csak egyet... Arad megyében van egy népes oláh község s lakik benne vagy 30 magyar család is, melyek magyar iskola hiányában — az oláh népiskolába kény­telenek járatni gyermekeiket, hogy a sok ezernyi eloláhosodott magyarság száma hadd szaporodjék még. A tanfelügyelő felterjesztést tesz a kor­mányhoz s kér magyar iskolát. Ámde a szak­­miniszter erre is azt válaszolja, hogy «nincs pénz!» (No, ha ilyenekre nincs pénzünk, akkor jobb, ha semmire sincs!) A tanfelügyelő szeretné kínjában leharapni az ujjait. Mit tesz ? Azt, mit az imént említett kartársa: kopogtat ő is se­gélyért, iskoláért a magyarság megmentésére , egy társadalmi egyesületnél, de mely nincs abban az anyagi helyzetben, hogy a kérést teljesíthesse és a szegény magyarság járja tovább az oláh iskolát... A dolgok természetes rendje egészen a feje tetejére van állítva ilyeténképpen: nem az állam tesz és áldoz (a legsajátabb érdekében) kiválóan nemzeti és kultúrás érdekekért, akkor és ott, mi­kor és hol az ingatag és bizonytalan adakozá­sokra utalt társadalmi egyesületek erre már nem képesek, hanem megfordítva, az kívántatik, hogy ez egyesületek szolgálják a legvitálisabb állami és nemzeti érdekeket, mert a leghatalmasabb tényező: az állam, még nincs tisztában azzal, hogy mivel tartozik önnönmagának . .. így építgetjük mi ki a magyar nemzetet; így teremtünk új meg új szilárd talajt az állam számára; így használjuk fel a jó sors által ren­delkezésünkre bocsátott időt!... A fővárosban drága pénzen tartunk fenn (mert erre már «van» pénz), állami jellegű zeneakadémiát német taná­rokkal, kiket úgy fizet az állam, hogy külföldön a harmadát sem kapnák itteni javadalmazásuk­nak, de azért, bár évek óta vannak alkalmazva, nem tartották érdemesnek megtanulni azon állam nyelvét, melynek kenyerét eszik. Ugyanakkor magyar zeneművészek külföldön foglaltak el hason­­természetű állásokat. De próbáltak volna csak honfitársaink nem alkalmazkodni az illető nem­zetek nyelvéhez: úgy kitették volna őket állá­saikból, hogy a lábuk sem éri vala a földet. .. Hanem hát nálunk minden megy, mert mi, uram bocsá’.. . «chauvinisták» vagyunk. Nem, — ha ez így megy, nem nagy jövőre s nagy misszióra, hanem arra vagyunk érdeme­sek, hogy — a férgek egyenek meg. De fennebb a czélszerű telepítést is olyanul jelölöm meg, mint mely igen fontos eszköze a nemzeti czéloknak. Talán ezen a téren tettünk hát némely sikeres lépéseket.. . Tettünk ám, csakhogy — a múltban, nem most. A magyar história tele van telepítésekkel. Az ősök nagy tömegeket, egész néptörzseket telepítettek a haza földjére. A szepesi németek, az erdélyi szászok, a szerbek, bolgárok, ruthenek s svábok telepít­­vényei, oláh bevándorlók mind, mind megfogam­­zottak s prosperálnak ma is elannyira, hogy né­­melyikök már-már a nyakunkra nőtt. Ma? Ma nyomorult 2—3000 csángónak sem tudunk biztos otthont nyújtani idehaza. Nagy hűhóval haza­­bolondítók a szegény csángókat Bukovinából «Nagy Magyarországba»; mikor bevonultak, a vasúti állomásokon Rákóczy-indulóval, gazdag buffetrel fogadtak és úri dámák szolgálták ki őket. De a magyar szalmatűz csakhamar elham­vadt és a sokat ígérő fogadtatás hetedik egéből igen nyomorúságos valóságba zuhantak alá : Győ­rökön (Arad mellett) és az Al-Dunán egyaránt. A­ki a gyoroki csángó-telepet látta, lehetetlen, hogy mély szánalmat és egyúttal felháborodást ne érzett volna lelkében. Szánalmat a vizenyős talajra kitelepített szerencsétlen véreink iránt, a­kik okvetlen ki fognak pusztulni és felháboro­dást azok ellen, kik a telepítést ilyen helyre ter­vezők és csinálók. Az aldunai csángók még ma is különböző forrású segélyezésekre vannak utalva. Két odavaló csángó meg a napokban koldulni járt a fővárosban. Mintha Isten átka volna raj­tunk, hogy az ilyen nemzeti érdekű vállalkozá­sok így ütnek ki... íme, szóban levő közviszonyaink, a teendők és mulasztások kerete, melyben Kán Kocsárd gróf él és áldoz. E név a vallásos tisztelet és lelke­sedés érzelmeit kelti minden magyar kebelben s méltó rá, hogy a nemzet őt, mint napjaink leg­nagyobb magyarját, ki nemzeti törekvései és ál­dozatai által Eiffel-toronyként emelkedik ki kor­társai közül, egész lélekből ünnepelje. Hunyad­­megyének két fontos időpontban: a szabadság­­harcz idején és az új alkotmányos korszak leg­első éveiben volt főispánja és előbbi ténykedéséért meg is szenvedte az osztrák rabságot. Majd visszavonult s takarékos életmódjával lehetővé tette magának, hogy folyton áldozhasson a nem­zeti és kulturális érdekeknek azon megye terü­letén, a­hol az eloláhosodott magyarság akkora tömegekben fordul elő, mint sehol az országban. Jutalmakat tűzött ki oly eloláhosodott magyar legények számára, kik magyarul tudó nőt vesz­" I " ~ nek feleségül... A szászvárosi ref. kollégiumra, a magyar protestáns középiskolák e legvégső lánczszemére kelet felé s a magyar nemzeti és kultúrái érdekeknek ezen igen fontos hivatású tényezőjére ott, egy nagy oláh néptenger köze­pette, eddigelé 100,000 frtra menő áldozatokat hozott. Az Erdélyrészi magyar közmívelődési egyesületnek, melynek megalakulását igaz lelki örömmel üdvözlé s melynek hunyadmegyei fiókja megalakulásában kiváló része volt, szintén számot­tevő összeggel alapitói közé lépett s az Erdély­részi magyar közmívelődési egyesület őt tiszte­leti elnökévé választá. Leghatalmasabb ténye azonban, melylyel eddigi áldozataira és működésére a koronát tette föl, az a valóban fejedelmi adomány, melyet a nevez­tük egyesület rendelkezésére bocsátott, a szé­kely telepítési czélokra. Összes vagyona 250.000 frtot képvisel, ezt tette a haza és a nemzet oltá­rára. Oda adta mindenét a 86 éves agg a hazának, ellentétben azokkal, kik mindent a szegény ha­zától várnak a magok javára. Erdélynek egyik legfőbb baja nemzeti szem­pontból, hogy magyarságának mintegy 3­­ része oda van szorítva egy kis területre, a székely­földre, míg a többi megyék úgyszólván evacuálva vannak a magyarságtól. A székelység fölös­legéből, Bukovinából, Oláhországból és az anya­ország túl népes magyar megyéiből magyar ele­meket telepíteni okosan Erdélybe s ez által, mint a harczban megfogyatkozott csapatokat segély ha­dakkal meggyarapítni és életképessé tenni az er­délyi magyarságot, egyik életbe vágó nemzeti czél a királyhágón túl. E czélra szentelé a nemes gróf élte alkonyán minden vagyonát. — Polgárok, tanuljatok egy Rock Szilárdtól és magyar főurak tanuljatok egy Kán Kocsárdtól hazát és nemze­tet szeretni! Szeretni tettekben és áldozatokban, s nem pusztán — pohár köszöntésekben. Magya­rok Istene, adj e nemzetnek sok Rock Szilárdot és sok Kún Kocsárdot! . . . ORSZÁG-VILÁG. Biharban. Csalogány ver, fütyörész a rigó: Itthon élni, oh, mi édes, mi jó. Gerle párját messzi nem ereszti, Együtt búgnak, itt édes szeretni. Ha megunja az ég forró táját, Ha belepi szürke por a szárnyát, Búzatenger ! Hús, zöld habjaidba’ Milyen boldog, a dalos pacsirta. Pittypalattyos fürjek dús tanyája, Zöldélő rét végtelen hulláma ! Én felséges, gyönyörű síkságom ! Látásodra köny fakad pillámon. Régen élek erdőséges bérczen, Csak szeretet rajta osztályrészem, Áldásiért hő kebellel áldom, De az alföld sík ölére vágyom. Kinek szíve ily érzéssel tele, Ősi tája maradjon mindene; Barázdáit ha egyszer átlépi, Csak bujdosás lesz az élet néki. Nekem is az. Lelkemben mi minden, Csak csendesség, csak békesség nincsen. Bús viadalt önmagammal vívok, S akár nyerek, akár vesztek — sírok. Nem­ tudom, hogy lesz-e annyi jussom, Hogy végül egy kis kenyerem jusson; De ott essék szemem lehunyása, A hol esett első kinyílása. 1889

Next