Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)

1890-07-05 / 27. szám

1890 ORSZÁG-VILÁG 427 A ZÖLD-KERESZTES AJTÓ. Irta BÁRSONY ISTVÁN. A detektiv-generális úr megveregette a kis Bangó vállát, a ki szúró szemeivel alázatosan hunyor­gott rá. — Nahát csak menjen. A méltóságos úr majd megmondja a többit. Szégyent ne hozzon rám; tudja meg, hogy a legügyesebb emberemet kérték. Szervusz. A detektiv-osztály menyétje ment. Különös emberke volt. Vagy negyvenöt éves, de negyvennek sem látszott. Semmit mondó arcz, piros és sima, mint a jól táplált embereké; közönyös alak, a milyet minden huszadik lépésnél találni. A sok egyformát azután úgy összezavarjuk, hogy egy óra múlva nem emlékszünk egyikre sem. Sokat ér az ilyen figura egy detektivnek. Mialatt tétovázó lépéseivel végigmérte az utczá- kat, örökké fürkésző tekintete mintha már kereste volna a bűnöst. Arról volt szó, hogy Csik miniszteri tanácsosnak ellopták valami drágaságait. A tolvaj csak a háziak közül kerülhetett. Legalább így mondta a princzipális úr. No bizony, ez nem olyan nagy eset. Egy kis lopás. Kár volna előre törni a fejét miatta. Inkább meglopja ö is egy cseppet az állam idejét és haza gondol szép fiatal feleségére, gyügyögö kis fiára, a kiktől olyan sokszor elválasztja a terhes szolgálat. Vagy másfél esztendeje, hogy megházasodott. Ö maga is érzi, hogy azóta egészen más ember. Nem az többet, a ki régen volt. Nincs gyönyörű­sége az aknamunkában; nem töri ki a hideg, ha valami veszélyes ügyet másra bíznak; akkor boldog csak, ha otthon lehet a családjánál, a melyért él-hal, a mely iránt való nagy szeretete még a bátorságát is csökkentette. Hiába, most már van kiért élni, dolgozni; van kikkel együtt boldognak lenni. Úgyis ki tudja, meddig tart. Az ö korában már lefelé fordult az élet napja; ki is hülne tán az elhagya- tottság magányában, ha nem lenne ott gyámolí- tónak az a másik napja, az a mennyországa az életnek, a melyik még alighogy húsz tavaszt látott: a felesége. Társai is észrevették ezt és örvendtek. Annál több tér maradt nekik. A princzipálisa sejtette, az azt mondta: kár. A detektiv-generális csak arra az időre emlékezett, mikor Bangó még in ltoribus volt, azért gondolt rá, mikor a legügyesebb emberét kérték. Hiába! a házasság sok mindenféle ambicziónak megölöje. Rendőrnek, katonának nem volna szabad megházasodni soha. Csak fél szíve van mindegyik­nek, mihelyt asszonyhoz kötötte a sorsát. Bangó bekopogtatott a méltóságos úrhoz, a ki már nagyon türelmetlenül várta. Bevitle magával egy kis fülkébe, a hol a szőnyegek a suttogás hang­ját is elnyelték. Még akkor is körülnézett és hall­gatózott, mielőtt beszélni kezdett. — Nem kérdezem, hogy tud-e hallgatni. Ön leg­ügyesebb tagja a rendőrségnek s úgyis megért. De ígérem, hogy urat csinálok önből, ha a kezemre jár. Nálam nem loptak semmit. Bangó mindenhez hozzá volt szokva; a meg­lepetések nem igen vették ki sodrából, de most csodálkozott. Várt. Tudta, hogy nincs itt szükség arra, hogy kérdezzen. — Barátom, — folytatta a tanácsos, — a becsü­letemet s ezzel az életemet teszem a kezébe. Ön úgy fog szerepelni a rendőrség előtt, mintha ezüst­tolvajt nyomozna; de egészen más az, a mire önt kérem. Erről nem szabad sejteni senkinek. Bangó csak intett. Most már komolyan figyelt. A tanácsos úr izgatottan és kissé zavartan a zse­bébe nyúlt s kivett egy arczképet. — Nézze meg ezt jól. Ez a feleségem. A mint láthatja, szép és fiatal. Én öreg vagyok. Bizonyo­san tudom, hogy megcsal. Önnek kell megtudnia a többit. Bangó még mindig hallgatott, de az arcza egy­szerre olyan kifejezést öltött, mint a vizsláé, mikor vadat érez. Az eddigiek után még várt valamit, a mit nem tud. Hogy miben áll a tanácsos úr bizo­nyossága. Csik tanácsos úr azt is megmondta neki. A tár- czájából kivett egy kis nyomtatott papirost. Egy újság darab volt. — Ezt találtam tegnap a feleségem szobájában. Bangó elvette és figyelemmel körülnézte. Egy kishirdetés volt, vörös czeruzával keretbe foglalva ; így hangzott: «Szerdán a 81, szombaton a 09. számban. Az ajtó mind­járt a lépcső mellett. Embermagasságban egy zöld kereszt. Gy .. gy öt óráig elfoglalva». A tanácsos úr remegve markolta meg a Bangó karját. — Érti-e már ?! Az én nevem György... nőm minden szerdán és szombaton kikocsizik. Nekem dolgom van olyankor a miniszternél. A detektiv-menyét ajka valahára megnyílt. — Ma kedd van, — mondta, — mához egy hétre eljövök. Kérem az arczképet. * Mikor kiért a csendes komor épületből, föllélegzett. Nagyon nyomta odabent valami: a levegő, vagy a szerencsétlenség, a mi a házban lakott. Azután beleélte magát annak a szegény embernek a hely­zetébe. Oh, milyen rettentő! dehogy cserélné el vele a sorsát!... Nagy úr, dúsgazdag és olyan boldogtalan. Oh, milyen mennyország is az a kis fészek, a melyben ö megtalálja a paradicsomát!... Mióta megházasodott, még nem látott munkához ilyen kedvvel. Valósággal gyűlölte azt az embert, a ki tönkre tette egy becsületes félj családi nyu­galmát. Hogy az a férj már ősz és kopaszodik, az mindegy. Mások is vannak, a kik idős korukban házasodtak, mégis boldogok, de milyen boldogok! Bement a hivatalba, ott nem volt akkor senki. Magára zárta az ajtót, elővett egy nagy térképet, kiterítette maga elé, azután elolvasta még egyszer a kishirdetést s elkezdte böngészni az útczák vonalait. Szerdán a 81-ik szám. Erre holnap kerül a sor- Lássuk csak. Áttanulmányozta az egész térképet, de alig talált húsz olyan útczát, a melyikben nyolczvanas házszám volt. Ezeket az útczákat ki­jegyezte. Azután megnézte a másik számot. Hm!.. . 09. — Mi ez? Miért van a kilenczes előtt az a zérus? — Bangó tűnődött egy darabig, összerán- csolta a homlokát. Azután hirtelen kiderült az arcza. «Vén csacsi!» — mormogta, — «hát annyira kijöttél már a mesterségedből?» És újra végignézte a térképet. Most már csak a kilenczvenes házszámot kereste. Bizonyos volt benne, hogy meg van fordítva a szám, s hogy a 81 tulajdonképen 18-at, a 09 pedig 90-et jelent. Ez csak olyan egyszerű fortélya két szerelmesnek. A 18-as szám kikeresésére már rövid volt az idő. Száz meg száz útczában van 18-as ház szám, azt ugyan végig nem nézheti holnapig. Hanem a kilenczvenes, az gyerekjáték. Azt könnyen meg fogja találni. Van idő szombatig bőven. Igen, csakhogy más csipricseprö dolog is akad, az órák pedig olyan könnyen telnek. Csakugyan kevés az, huszonnégy óra egy napra egy jó mun­kás embernek. Péntek lett, mire megtalálta a mit keresett: egy külvárosi útczának a végén, egy ócska ház első emeletén a lépcső mellé rajzolt zöld keresztet. Mindjárt ott volt az ajtó is, csak ki kellett volna nyitni. No majd holnap. Hanem annyit megtett, hogy lement a házmes­terhez, kiadta magát adótisztnek s feljegyezte a lakók neveit, meg a lakásuk számát. Akkor meg­tudta, hogy a lépcső mellett valami «utazó» lakik; néha egy hétig se látják, igazi vendég a saját szobájában. Az bizonyosan nem is fizet adót. Persze, hogy nem. Mosl már a tizennyolczas számra nem is volt szüksége. Hazamehetett nyugodtan. El volt kese­redve ; jobban szerette volna, ha nem akad rá a zöld keresztre, hadd mondta volna a tanácsosnak: «képzelődés volt uram, az egész.» Sajnálta szegényt nagyon. Mi lesz most ezekkel? Egész éjjel a szemét sem hunyta be; nagyon izgatta a dolog. Hogy mentse meg az asszonyt, hogy a csábító mégis megkapja büntetését ? !.. . Egy pillanatig az jutott eszébe, hogy figyelmeztetni fogja a tanácsos nejét, de meggondolta a dolgot. Hisz’ végre is gyalázat, a mit tesz; ezt minden házas ember el fogja ösmerni!. .. Elöntötte a düh és káromkodni kezdett. Felesége ijedten riadt fel. Bangó megnyugtatta: «Ne félj, szivem, nem terád haragszom.» De magában azért tombolt tovább; iszonyú gyűlöletet érzett a csábító iránt. Szombaton jókor elment hazulról; rohant a 90-ik számhoz. Akkor már sertéskupecz volt, a házmester nem is ismert rá. Megtudta, hogy az «utazó» úr még mindig nem jött meg. Hát elment a sarokig, leült egy akáczfa alá a kőpadra és várt. A 90-ik házat onnan jól láthatta. Jó másfél óráig pörkölte a nap : majd megsült a nagy bozontos álszakáll közt. Végre egy kocsi robogott el mellette s megállt a 90-es szám előtt. Ezek ök! — gondolta. Nem volt igaz. Csak egy férfi szállt ki belőle, fizetett s a kocsi tovább ment. — Tehát ez a férfi itt idehaza van; különben nem küldte volna el a külváros végéről a kocsit. Bangó elsétált a ház előtt, gondolta: benéz, hogy benne van-e a kulcs a keresztes ajtóban? Nem volt rá szükség. A házmester kint ácsorgott és megszólította: «Itthon van már az utazó úr!».. Csak egy kis dolga akadt még a «kupecz»-nek, azután — mondta — jön vissza mindjárt. De csak a harmadik házig ment, ott egy kis árnyék volt a kapu alatt. A két oszlop közt megint megállóit. Egyszer c-ak megjött a másik kocsi is és kiröppent belőle az asszony. Nagyon el volt fátyolozva, de a termetét nem titkolhatta el. Igazán bájos lehetett. Most az következett volna, hogy Bangó elmenjen a tanácsos úrért, a kit már értesített s a ki meg­határozott helyen várt rá. Elindult, de rögtön visszatért. Nem volt ereje; iszonyodott a hóhér szereptől, a melyre vállalko­zott. Hogy ö most megölje egy pár ember egész élete nyugalmát. Nem ! Máskép fogja ö ezt csinálni; nemezis lesz ugyan, de nem a harcz, hanem a béke szolgála­tában. A nélkül, hogy sokat gondolkodnék, rohant a 90-ik számba. Ez volt a terve: fölfedez a szerel­meseknek mindent, az asszonyt megesketi, hogy soha többé nem csalja meg az urát, a csábítót megesketi, hogy huszonnégy óra alatt elutazik és nem tér vissza többé. Ezzel be van fejezve min­den. A tanácsost megnyugtatni majd az ö dolga. Lihegett, a mint a lépcsőn felfutott. Nem is ko­pogott, csak benyomta az ajtót. Azok odabent annyira biztosaknak érezték magukat, hogy még csak el sem voltak igazán zárkózva. — Bocsánat, — szólt Bangó elváltoztatott han­gon, mikor az asszony pirulva ugrott fel egy székről. Azután ismételte: Bocsánat! bocsánat!... és bámult, de nem tudott egyéb szóhoz jutni. Végre a szobaúr, az «utazó» magához tért s türelmetlenül hozzá lépve, kituszkolta. — Most nem érek rá, — mondta és becsapta előtte az ajtót. Bangó György hallotta, hogy most már a kulcs is megfordult a zárban. Mint egy holdkóros, botorkált le a lépcsőn. Persze, persze!... György... György !. .. de mikor ö is György ? !... Jézus Mária! erre nem is gondolt... A nagy álszakállban nem ösmert rá. Ha meg- ösmerte volna, el volna veszve rá nézve örökre. Meg kellene hogy ölje, vagy el kellene válnia tőle!... Mi lenne akkor vele ? mi lenne kis fiával ? ! Pedig annak a gyermeknek anya kell!... Bangó György csak bebukik a méltóságos úr­hoz, a ki holt sápadtan várja. — Menjen haza, uram, csókolja meg a felesége kezeit; megérdemli. Én, Bangó György, mondom ezt önnek. A tanácsos úr elgondolkodott. — Az ön neve Bangó?... Hm! Bangóné!... várjon csak, egy asszony volt a minap a nőmnél.. . Bangó György zavartan morzsolgatta ujjai közt a darabokra szakadt kis hirdetést: — Igen tudom,... az a feleségem... Az elszállott boldogság nem olyan, mint a vándor fecske. Ez csak ritkán vagy soha sem tér vissza az elhagyott fészekbe, míg amaz híven fölkeresi a megújuló tavaszszal. Az úgynevezett «érdekes egyének» múltjában mindig van bizonyos homály, melynek földerítését féltékenyen őrzik, s épp ez a titokszerüség az, a mi őket érdekessé teszi. A bizalom az igaz lelkek nemes tulajdona. A ki csalásra képtelen, az rendesen bizalmas. A bölcs megveti az élet bajait; az okos kitér előle; a müveit leküzdeni iparkodik azokat; míg a könnyelmű mosolyogva veti el magától Csak a jó bolondok veszik föl és czipelik tovább. Nagyvárady Mira.

Next

/
Thumbnails
Contents