Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1891-07-04 / 27. szám

444 tetta némileg fantáziám forrását, de azért mégis megcsendül lelkemben édes dallam, valahányszor rágondolok. Hogy mennyire szerettem, arról talán csekély fogalmat nyújt az a körülmény, hogy miatta hagytam el hazámat és temetkeztem négy éven át vad népek közé, keresve a feledést, de sehol sem találva azt. — Csak egy szót, gróf úr, — veté közbe Cselkó, — hűtlen volt az a nő ? Gerélyi bús mosolylyal válaszolt: — A mint vesszük, az is, nem is. Hűtlen volt önmagához, mert a gazdagság csábjának engedett, de nem volt szószegő velem szemben, mert nem kötötte hozzám adott ígéret. Szép volt, mint Titá­­nia, Shakspeare tündérjátékának e csodás vonz­erejű alakja... Regényhősnöknél nem fölösleges a leírás, megkísérlem tehát emlékezetből képmását lerajzolni. Képzeljenek maguknak egy karcsú Diana­­alakot, mely lenge, mint a szellő és mégis erő­teljes és gyors, mint a vadászat istennője. E remek törzsön egy fő, a­minőt ébren aligha és csak álmainkban is nagy ritkán látunk, ha naphosszant a Louvre csodás műkincsei közt jártunk és má­moros fantáziánk a legszebből, a­mit ott össze­gyűjtött, egy remeket összealkot. A magas homlok, mely olyan sima, mint Páros márványa, a legszebb szőke hajtól környezve, mely aranyragyogású, mi­kor rásüt a fény és az érett kalász színére emlé­keztet a félhomályban. A homlok és a két ív alakú szemöldök árnyékában két fekete szem, mely beszé­des, ékesszóló és oly végtelen mélységű, hogy bele­szédül annak lelke, a­ki elég vigyázatlan bele­tekinteni. A kis száj talán szigorúbb volna a kelle­ténél, ha nem enyhítené az állocska oválja és azok a kedves apró gödröcskék, melyekben a szerelem apró istenkéje mosolygáskor olyan szívesen tar­tózkodik. Ilyen volt az én hősnőm. — Vagy legalább ilyennek látta ön! — motyo­gott Dömsödi, ki sem véve beszéd közben a szivart szájából. — Vagy ilyennek láttam én, — folytatá Ge­rélyi. — De hogy ízlésemmel nem állottam egye­dül, hozhatnék föl erre számos bizonyítékot. Marad­junk azonban egyelőre mesémnél. Hogy én milyen voltam akkor, nem nehéz kitalálni. Nézzenek meg most és képzeljék el, hogy hány évvel fiatalabb volnék, — mert minden Afrikában töltött esztendő négyszeresen számít, — aztán vegyék el, a­mit a csalódás és a bánkódás rajtam pusztított, tegyék hozzá az élvezetet, a reményeket és főleg a szerel­met : előttük áll majd az akkori Gerélyi Jenő. Most pedig jön az összeütközés. Egyszerre kértük meg a leány kezét ketten: én, a­ki szentül hittem, hogy a választott vagyok és egy öreg ember, 70 éves, közel az élet határához, kimerülve a túlságos élve­zetektől, de roppantul gazdag. Olyan gazdag, hogy az én vagyonom kiáltó szegénységnek tűnt fel az övé mellett. Mit gondolnak, kit választott a leány ? — Önt! — szólott határozott hangon Cselkó, a­ki néhány pillanat óta sajátságos nyugtalanko­dással hallgatta az elbeszélést. — A gazdag kérőt? — kérdé Dömsödi. — Ezúttal nem az iró találta el az igazat, — vála­szolt a gróf. — A leány csakugyan a gazdag kérőt választotta. Mondják, hogy kényszerhelyzetben volt, mert atyja vagyoni romlását tartóztatta föl ez a házasság. Mindegy, akárhogy volt. Mikor én meg­kértem kezét édesatyjától, ez kereken visszautasí­tott. Sürgős teendők miatt haza kellett utaznom jószágomra s mire visszatértem a fővárosba, mint a villám sújtott, az a hír, hogy távollétemben a nő, a kit életemnél jobban szerettem, Csery báró meny­asszonya lett. . . .Cselkó ijedten emelkedett föl székéből és ön­kéntelenül egy lépést tett Dömsödi felé, mintha meg akarná akadályozni, hogy ez meghallja a kimon­dott nevet. De már késő volt. A «reményteljes ifjú», mint a jóbarátok Dömsödit rendesen nevezni szokták, már kibújt a fotográfiák halmaza közül, a­hol eddig csaknem elrejtőzött és kissé élesen kér­dezte : — Ki említi e házban Csery Andor nevét? — Senki, Gáspárkám, senki! Csak a füled csen­gett, — nyugtatta őt meg Cselkó. — De mintha hallottam volna... — Hallottad a... majd kimondtam, mit! Elalud­tál szépen, mialatt a gróf úr mesélgetett s bizo­nyára bolondokat álmodtál. — A’ biz’ meglehet! — ásított nagy lelki meg­nyugvással Dömsödi, — nagyon fáradt vagyok, mert a múlt éjjel sem aludtam.­. Nem jönnél velem egy pohár pezsgőre? — Majd később, csak egy pár szavam volna még a gróf úrhoz. Aztán odahajolt Gerélyihez és fülébe súgta: — Az égre uram, ne említse többé ebben a ház­ban Csery nevét! — De miért ne ? — kérdezte megütközve a gróf. — Elmondom majd, ha egyedül leszünk. — Most pedig — e szavakat már egészen hangosan mondta Gerélyi, látván, hogy Dömsödi az ablakhoz ment és kinézett, tehát csaknem teljesen másfelé irányí­totta figyelmét, — most pedig kérném, fejezze be regényét. A gróf a megütközés egy nemével hallgatta Cselkót. Teljesen érthetetlen volt előtte, miért til­takozik vele, s miért nem akarja, hogy kívüle más is meghallja a nevet. Habozva mondá tehát: — Ha éppen akarja... ámbár ez a különös magaviselet... de már úgyis a vége felé vagyok. Rövid néhány szóval tehát ennyit: A­mint meg­hallottam, hogy Szidónia — vagy ezt a nevet sem lett volna szabad kieresztenem ? — annak a férfiúnak ígérte kezét, a­ki elég gazdag volt, hogy rútságát is feledtesse, nem tettem többé egyetlen lépést sem, hogy közelébe jussak. Magamba fojtva a fájdalmat, meggyűlölve az egész világot, elmentem olyan vi­dékre s olyan népek közé, a­hol nem adnak semmit az emlékekre. De úgy látszik, az én természetem csökönyösebb volt, mert magammal vittem a sebet, s nem tudtam belőle kigyógyulni. Három hónap előtt Kairóban véletlenül azt a hírt vettem egy ismerőstől, a­ki oroszlánvadászatra indult, hogy Szidónia özvegy, férje meghalt. Lehet, hogy ez a hír hozott engem haza, magam sem tudom egé­szen bizonyosan... — S ön képes volna a hűtlent ismét szívére fogadni ? — kérdé a legnagyobb érdeklődéssel Cselkó. Gerélyi mély lélekzetet vett és egy pillanatig elgondolkodva állott. — Nem tudom... valószínű... ha az ő szí­vében még egyetlen szikrája élne a hajdani sze­relemnek ! E pillanatban föltárult a szomszédtermekbe ve­zető kis folyosó ajtaja és Emmy jelent meg egy fiatal ember karján — Itt vannak a szökevények! — szólott vidám nevetéssel Cselkóra és Dömsödire mutatva. Aztán tréfás szemrehányással szólott a grófhoz: Ön úgy látszik, gróf úr, érti a varázslatot, mert két leg­jobb tánczosaimat annyira lefoglalta, hogy egészen megfeledkeztek rólam. — Jóvá teszem hibámat, kedves kisasszony, — válaszolt nyájasan Gerélyi. Aztán ünnepélyes han­gon szólott Dömsödi felé fordulva: Uraim, tegyék meg kötelességüket, nehogy mulasztásuk átka en­gem sújtson. — S ön, gróf úr ? — kérdé Emmy, — nem lesz majd önhöz is szerencsénk ? A hölgyválasztásnál önre is rákerül a sor. — Kedves kisasszony, — Gerélyi kosztümjére mutatott, — ilyen öltözékben csak talán nem me­hetek szalonba. De tudja mit ? egészen közel van a szállodám, oda sietek és félóra múlva teljes dísz­ben leszek, hogy hódolatomat tehessem az előttem ismeretlen házi úrnőnél. Addig is ajánljon kegyébe és jóakaratába. A mint a gróf eltávozott, Cselkó karját nyújtotta Emmynek s a nagyterem felé indultak. Dömsödi is utánuk akart sasszírozni, de visszatartotta őt az a másik fiatal ember, a­ki Emmyvel az imént bejött. — Mondd csak Gáspárkám, — szólott Doroghy, mert ő volt az, — ki az az úr, a­ki az imént elment ? Valóságos maskara !... Aztán még be sem mutattak. — Mire való volna a bemutatás ? Hisz régi ismerősök vagytok. — Ne mondjad! Akármint erőltetem is emléke­zetemet, nem emlékszem rá. — Micsoda ? Nem emlékszel Gerélyi Jenőre ? Doroghy őszinte bámulattal csapta össze két kezét: — Gerélyi ebben a házban ? De hisz az lehe­tetlen ! — Miért volna lehetetlen ? — Csak !... S ez az ember még ide be is meri tenni a lábát? — Miért ne merné ? Talán csak nem lopott, vagy rabolt? A háziúrnak jó barátja, a háziasszonyt sohsem látta. Miért nem jöhetne hát ide, mint bárki más. Doroghy gúnyosan nézett végig czimboráján és gúnyos hangon válaszolt: — Igazad van, pajtikám, még több joggal is jöhet, mint bárki más, mert ő nemcsak a házi­úrnak, de az asszonynak is — jó barátja. — Bolond beszéd! Gerélyi már rég Afrikában járt, mikor Ervinen erőt vett a nősülési hajlam. Lehetetlen tehát, hogy ismerjék egymást. — Azt hiszed ? Hát azelőttről nem ismerhetik egymást ? Dömsödi nyitva felejtette száját a nagy bámulásba és csaknem suttogva vette föl a beszélgetés fonalát: — Tudsz talán valamit ? — Annyit tudok, hogy még ma itt nagy explo­­zió lesz. Dömsödi türelmetlenül dobbantott lábával. — Hallod-e, Károly, — mondá — ez már mégis sok! Jól tudod, hogy ki nem állhatom a titkolózást és most csak azért is kínpadra feszí­tesz. Hát ezt érdemlem én tőled ? Mit jelentsen ez a sok rébusz ? — Azt jelenti, — válaszolt diadalmas hangon a kérdezett, — hogy Doroghy Károly e pillanatban kezében tartja a szép Szidónia nyugalmát. Csak tőlem függ, kegyetlenül visszatorolni azt, a­mit Ervin ellenem vétett. Ha én most azt mondanám: szemet szemért, fogat fogért, bizony nem az én szemem hullatna könyöket és nem az én fogam fájdulna meg. — Hát kié ? — kiváncsiaskodott Dömsödi ? — Az csak a fogas kérdés. Válogathatok tetszés szerint a szép szemek és a jó fogak közt. E pil­lanatban úr vagyok három ember sorsa fölött: nem elragadó gondolat az ? — Bizonyára az, de — Dömsödi ismét gyanús­­kodva nézett barátja szemébe, — nem akarsz új­ból bolonddá tartani ? Nem szeretném ! — Te ártatlan lélek, a­kinek látköre éppen czipőd orráig ér, hát még azt sem tudod, hogy sajátképpen te volnál az egyetlen ember, a­ki iránt vonzalmat érzek ? Hát nem találtad ki, hogy egyet­len barátomnak téged tekintelek? — Mivel érdemeltem ezt a jóságodat ? — kérdé csaknem elérzékenyülve Dömsödi. — Megmondom. Annyi rosszat tettek velem a szellemes emberek, hogy föltettem magamban, ezen­túl csak azokhoz tartom magamat, a kikre gon­dolva írta a szentírás : «Boldogok az együgyüek, mert övék a mennyek országa!» Dömsödi pulykapiros lett haragjában, duzzogva hátat fordított Doroghynak. — Ne gorombáskodjál, Károly, — mondá, — mert Isten bizony komolyan megharagszom! — Tudsz is te megharagudni!... De épp azért meg is mondom neked, mi tölti el szívemet bol­dogsággal. — S nem fogsz újból rászedni ? — Nem, Gáspárkám! Esküszöm e szent man­­setta-gombokra, melyeket emlékbe kaptam tőled, hogy őszinte és igaz lesz minden szavam. Hiszesz már most nekem ? — Nem egészen, — bizalmatlankodott Döm­södi, — de az nem tesz semmit. Azért mégis be­szélhetsz. — Jer hát ide, hadd súgjam a füledbe, — odább már egészen hangosan is adhatod. Királyi vadat űzök, édemes lesz a Halak­. Tarnayról, a szép Szi­dóniáról és Gerélyi Jenőről van szó! Dömsödi olyan arczot csinált, mint az operet­tekben előforduló összeesküvőknél látta, aztán hal­kan így szólott: — Te­ nekem úgy tetszik, mintha nem nagyon szeretnéd a mi Tarnay barátunkat? Doroghy epésen fölkaczagott. — Hogy mondhatsz ilyesmit, Gáspárkám ? — szólott gúnyos hangján; — hát csakugyan rossz kereszténynek tartasz, a ki azt sem tudja, hogy a felebarátot szeretni kell?! Mély lélekzetet vett, aztán sötét arczkifejezés­­sel folytatta: — Nagyon szeretem ezt az Ervint s ha úgy véletlenül a nyakára tehetném a lábamat, egyszer se mondom, hogy nem éreztetném meg vele egész súlyomat... Ugyebár, most szeretnéd tudni, mit tett velem Tarnay? ország-világ !

Next