Ország-Világ, 1892 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1892-07-02 / 27. szám

1892 tos öltözetre ; tiszta, takaros volt, de itt is szabad, korláttalan, úgy mint véleményének nyilvánításá­ban. Nagy úr vagy nem nagy ur, megmondá egy- ránt a véleményét, melynek mindig egy volt az alaphangja: semmi képmutatás; de igazság, egy­szerűség, őszinteség. Szerencséjére, fejedelme volt a hangoknak és zongorájával szét tudott törni minden ellenséges­séget, melyet őszintesége kérlelhetetlenül magára vont volna. Másról azt mondták volna : pokrócz, ki kell tiltani a társaságból. Róla is elmondták tit­kon, hogy goromba fráter. Nyíltan azonban min­denki megadta rá a jogot, mert lángész. A láng­észnek pedig nagyon sok szabad. 0 szabja meg a regulákat. — Ön nevet ? kérdé a grófnétól. Rosszul cse­lekszik. Nem gondol a mai viszonyokra. Mi vagyunk ma? Falevelek. Jön a szél és lefúj bennünket. Hol­nap semmivé lehelünk. A tavaszszal újra kitör a háború. A franczák ránk rontanak. És ki fogunk kapni irgalmatlanűl. Jön Napoleon. Tudja, mit jelent ez a név ? Uj kort, új viszonyokat,. fölfor­gatást. Azért reszketnek az államférfiak... Bizony, bizony egy év alatt mind szegény lehet ez a sok nagy úr. Kitudja, lesz-e Bécs akkor ?... Én azon­ban nem félek. Zongora mindig lesz. Es olyan em­ber is, a ki szereti a dalt... Mi történnék, ha önök elvesztenék birtokukat? — Az lehetetlen... Az borzasztó lenne... De lehetetlen. — Lehetetlen?... Egyik fogadóban most két szobaleány kelt nagy érdeklődést. Ha akarják, láthatják őket. Nem hiszik? Nézzék meg? Azok már rászorultak a kezük munkájára. Nem tudtak mást, beállottak szobaleánynak Két Beleznay- comtesse. — Hallottam, hallottam, — szólt a grófné halkan. — A szerencse forgandó... — Majd gondolkozom róla... Igaza lehet... On mégis csak sajátságos ember, hogy mindenre gondol... De folytassák kérem. Azaz hogy kezd­jék meg... Teréz elfogultan ült a zongorához. Még mindig nem fogott hozzája. Itt-ott pengette a billentőket, a míg anyja vissza nem ment szobájába. — A legközelebbi estélyen ezzel a darabbal sze­rettem volna föllépni, — mondá. Ráakartam szen­telni minden erőmet. Nem szégyenlem megvallani, hogy föl akartam tűnni. Ugy-e nevetségesnek találja ezt, kedves mesterem ? — Szükségtelen, hogy akarja. Föltűnik a nél­kül is. — On hizeleg. — Szoktam? — szólt a művész vontatva és szigorúan. — Nem, nem, — mentegetözék Teréz. — Tehát föl fog tűnni, ha mondom. —- Nem, nem, ezt meg én mondom. Mióta ön eljátszotta, azóta sehogysem bírnám jól betanulni. Mást választok. Nincs valami új szerzeménye? —Van. Megakarja hallgatni? Teréz felelet helyett megfogta Lajos kezét s oda­húzta a zongorához. Szeme ragyogott az örömtől. Villamos rázkódás járta át egész testét, még hajá­nak hullámai közt is mintha kékes szikrák serceg- tek volna. Pirulva, izgatottan, lihegve kéré a művészt: — Játszók ! Játszók ! Az ifjú zeneköltö megszólaltatá az első, a mélyen zengő, fájdalmas akkordot. Szürke árnyék futott át összeránczolt homlokán s tompán, komoran mondá: — Leonóra... (Folytatása következik.) ORSZÁG-VILÁG Vásáron. Kirakva, terítve sok czifra dolog, Becsnélkuli rongy s nagy az ára. Kein ócska, habár sok kézbe forog, S a vevő a polezhoz is vágja. Es járja vihogva a. tarka sereg, Vásárra kerül a mi szent, a mi drága, S gazdára akad itt — szív, becsület, Kilökve henyén a világ piaczára. Víg, csacska leányok sorba szedik A bábos elöl a szívet, a manókat, Es vissza — nevetve, kaczagva teszik, A szív s a manó az úgy se szabódhat. Oh, volna csak élő, s nem henye báb! Hogy kapna utána nem egy, de kettő; S ha szebb se akadna, ilyen legalább, A vásár még se maradna, meddő. A sokszavú néne dicséri magát, Kínálja serényen a czókját: ígér elevent is, úri babát, Kincset — ő tudja a módját, Volt ő is leányka, víg, csacsogó, Kisérte piaczra nem egy deli férfi, Rajt is suhogott a selyem viganó... — Hasznot hoz a vásár, annak a ki érti. S vásár ez az élet! Alkudni tanul Szülője kezén a gyerek már, Jobb szokni korán s gyanútalanul, Hogy mire van írva: szabott ár! Az bírja, ki marja, ki sívára b kufár, S az alkunál sohasem az utolsó; — A ki vak, a ki hisz, azt éri a kár — Szemesé a világ ! egyedül ez a jelszó. A ki gyönge legény, s mindég csak adott, Vásárra kerül maga is utóvégre: Ez — mint eladó, az — mint eladott; Mindnél egy a czél, egy a vége. S előbb pokoli vásárt ha csapott, Utóbb csapa gúnyból szenteket árul; S örökül keresztet hiába hagyott, Ördög viszi el a világ piaczárul. Virág Béla. SÚLYOS VÉTKEK. Irta BEDE JÓB. Sűrű este feküdt a mezőre; egy-egy kutya vak- kantott távol hosszan, elnyújtott hangon, mintha tűz volna; közeibe a csillagos ég érintette sátora szélével a dombot; de alant a város világolt és zajából — miként a czirkusz kintornája a durva ponyván keresztül — idehatolt egy-egy hanghul­lám. Elültek a verebek is valamerre. Az országút levegőjéből lassanként alászállott a napközben föl­vert por sűrű fátyolban. Csavargókat és tolvajokat fogni indultunk a rendörkapitánynyal, rendörbiztossal s egy csomó rendőrrel a város széle felöl. A feleki útrp. érkez­tünk már, hol népesebb volt az útcza, szélesebb az út. Feltűnően sok zsidó emberrel találkoztunk, zöld falevél-bokrétát vittek óvatosan a kezeikben, a temető felöl jővén, de nem törődtünk velük. A híres Krémer Béni fogadóját akartuk látni. Régi építésű, vastag falú nagy ház ez az út balsó szélén. Négy helyen is ki lehet, jönni a házból, két helyen az udvarról, ezenkívül pedig át lehet ugrani a kerítést. Nagyon emlékeztet a puszták vendégfogadóira, a minőket a színpadon is szok­tak mutogatni, csakhogy füstösebb emezeknél és rondább. A színpadi ilyen fogadóknál legkevésbé sem lehet érezni a levegőben azt a nehéz hangu­latot, a mit a vándor tolvajok lehellete ojt belé. A fala három arasznyi vastag, a tetőzetén a mestergerenda és a deszka olyan, mintha tele volna tapasztva füstölt hússal. Az útczáról az «ivó»-ba léptünk. Hosszú asztalok nyúlnak a falak mellett hosszában és keresztbe is. A szoba egyik részén van a «mérő» pálinkás és boros üvegekkel; innen 431 lehet lejárni a pinczébe is. Azért is van ez igy elrendezve, hogy Krémer közelebb kapja, hogyha több bor és pálinka kell, mint a mennyi fent van, meg azért is, hogy ha a vendégeknek kedvük volna összehasogatni a fejét, legyen a hova hamarosan elmenekülhessen. Egy részeges humorista csinálta rá azt a vicczet, hogy Béni korcsmáros legnagyobb biztosságban a pinczéjében van; oda nem mennek utána a «vendégek», mert félnek — a víztől. Krémer Béni egy eldugott szemű, vénülő ember, de az arcza életteljes és értelmes. A felesége szi­kár zsidóasszony, a ki szeretettel neveli a gyer­mekeit. Sem ök, sem a gyerm kék nem ijednek meg a razziától. Vendégfogadó a ház, hát bejöhet, a ki akar és szállást kap, a kinek pénze van. Fe­leljen aztán mindenki magáért. Az «ivó» mellett kisebb fülkék vannak: a «vendégszobák». — Van-e valaki szállásban, Béni ? — Nincs, kérem tisztelettel, senki.. .senki... — Azaz, hogy volna kérem egy — te Rebi ? nem tudod ki az, a ki szállásban van ? — kérdi a feleségét. Egy fejérvári ember van. De csak most jött és lefeküdt és alszik. Hogy mi járatban ? Nem tudom. Bementünk az egyik fülkébe. Csakugyan aludt ott valaki. Mélyen, nehezen hörgött. Az arczvoná- sai, a hogy a gyertya világánál láttuk, el voltak torzulva; meg sem mozdult a szólításra. A rendörbiztos kézzel is igyekezett költeni, minden siker nélkül. A «vendég» végre kegyes­kedett egy két szót válaszolni. A neve azonban semmiképen sem jutott az eszébe. — To to-torom — trombitás voltam a 63-nál. Őrmester... Krémer Béni feszült várakozással lesett az aja­kéról minden szót és igyekezett öt kisegíteni: — Igen, őrmester volt, s most azért jött be, hogy jelentkezzék. Holnap hazamegy, az éjszakára itt hál. Egy kicsit «be van rúgva», de kijózanodik reggelre és úgy lássak a szememmel, a hogy azon­nal útnak indítom... — Ne beszéljen, Béni, majd felel ö maga. — Miben járt? — Tö-tö-törvénynél voltam. Ta-nuba voltam. Pénzt — pénzt — is kap-kaptam érte. — Egy jó napot — napot — mind el-vette — a pén — a pénzemet Béni — nincs mivel haza — ha-za menni — megittuk — Béni — hadd — nem kell több pá-pá-linka — pálinka. Körülbelül megértettük ebből, hogy miképpen van a dolog sorja. Krémer Béni^élelmes és zseniá­lis korcsmáros. Erre is születni kell. Gyönyörűen ki tudja nézni, hogy mennyi van a zsebében annak, a ki hozzája bejön, vagy kiveszi a beszéd­jéből már a második pohárnál. Aztán mind hordja és hordja az italt. Beszél a világ múlandóságáról és a csekély örömekről, a miket a sors olyan soványul juttat a szegény embernek. És a pohárban édesen kaczag a sárga bor, az üvegben mint a gyémánt úgy fénylik a pálinka varázsos szeme... Az utas azon veszi magát észre, hogy már nincsen több pénze és olyan nagyon messze utat kell hogy megtegyen a keze, míg zsebéig érkezik és az asztal egyre köze­lebb jön a fejéhez, vagy a feje az asztalhoz. A körülötte lévő tárgyaknak a színe megváltozik és az egész világ. lassanként elmosódik a szeme előtt. Mellében egy égő fal foszlik szerte-szét... Ekkor Béni fölemeli a vendégét és lefekteti. Ma este úgy látszik még csak ez az egy volt ilyen, a gyula fehérvéri trombitás, a ki törvényes dologban járt, pénzt is hozott magával és itt is kapott pénzt a tanuzásért, de útiköltsége már nincs és beteg a sok pálinkától. Míg mi odabent a fülkében ezt a tehetetlen em­berformát nézzük: az ivóba bejön zöld falevél bokrétával a kezében, két zsidó ember, talán azok közül, a kiket az úton találtunk. Ah! hisz itt a holnapi ünnepre készülnek, arra- valók a bokréták is. A fűz ágának a legfiatalabb hajtásából kell összeszedni öt szárat. Minden szá­ron hét teljesen egészséges és zöld levél kell hogy legyen. Az öt ily szárat egybekötik s ebből lesz egy bokréta. Csak zsidó embereknek szabad készí­teni ezeket a bokrétákat és közvetlen az ünnep elölt való napon. Minden zsidó ember számára kell venni egy ily bokrétát, asszonyoknak is, leányok­nak, gyermekeknek is, a kik a kilencz évet meg­haladták. Másnap reggel korán a templomba men-

Next

/
Thumbnails
Contents