Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-01 / 1. szám

a házba. Szilveszter volt tán az utolsó remete. Ösztönével és filozófiájával megegyező vallást formált magának. Azonban dacára annak a határtalan csodálatnak, amellyel X-ék adóztak Szilveszternek, nem volt ő valami bámulatos, nagy elme, de nemes és szimpatikus jellem volt. Komoly, okos és higgadt ember. Most, amikor a vitatkozás során nógatni kezdték, hogy mondja el, miképen vélekedik az esetről, legyőzhetetlenül védekezett. Azzal akart kibújni, hogy hát ő már öregember, illetéktelen már az ilyen dologban véleményt mondani. Végül ezzel a vallomással toldotta meg elhárító védekezését: — Kétszer házasodtam és nagyon boldog, talan voltam a házasságban . .. Arra azonban szintén nem tudták rávenni, hogy mondja hát el a saját házassága történetét. Hogy a zaklató kíváncsiság elől valahogyan menekülhessen, egy erkölcsi konklúziót dobott a vitába. — A házasságtörés, — mondotta Szilveszter, — kétségtelenül bűn, mert eskünek a megszegése. Súlyos bűnnek tartom a házasságtörést mindkét nem részéről, azonban vannak bizonyos esetek, amikor úgy a férinak, mint az asszonynak igen nehéz elkerülni e bűn elkövetetését. Azt hiszem, nem szükséges, hogy ezeket az eseteket felsoroljam. Engedjék meg, hogy csak a szigorú erkölcs szempontjából tekintsem a házasságtörést. Egyszerűen árulásnak nevezem. Azt az esetet veszem, amikor nem az asszony provokálta az árulást, hanem az, akivel elkövette. Az asszony csak áldozata lett. Ebben az esetben a férj vagy a házasságtörő asszony érdemel-e büntetést? És milyen büntetést alkalmaznának önök, hogy azt, akire a büntetést kiszabják, ne sújtsa végzetesen ? Szerintem úgy az egyik, mint a másik számára más-más megoldást kell találni. — Melyik az a „megoldás ? — kérdezték !' \A ››r» víz/KPQ B ° megtalálta! — Nem találtam meg, — válaszolt szerényen Szilveszter — de sokáig kerestem. — Melyik az a megoldás, amelyet ön a legjobbnak gondol? — Az erkölcsi büntetést próbáltam megtalálni. Másféle büntetésre sohasem gondoltam. — Melyik az az erkölcsi büntetés ? Az elhagyás ? — Nem. — A megvetés? — Még kevésbé. — A gyűlölet? — A barátság! A jelenlevők összenéztek. Némelyikük mosolygott. Mások nem értették. — Esztelennek vagy együgyűnek látszom, — folytatta Szilveszter. — Pedig szemlélődő barátsággal megbánásra bírhatja az ember a hozzáférhető természetű bűnöst. Ennek módja azonban hosszabb magyarázatot kíván. Tíz óra van és nem akarom nyugtalanítani vendéglátóimat. Engedjék meg, hogy távozhassam. Úgy tett, amint mondta. Nem lehetett visszatartani. Nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a szavainak. Azt gondolták, hogy egy paradoxonnal akart menekülni a vitából, vagy mint egy öreg szfinksz, a jelentéktelensége palástolására egy rébuszt dobott közénk, aminek ő maga sem tudta az értelmét. Később megértettem Szilveszternek ezt a rébuszát, amely nagyon is egyszerű, majdnem azt mondhatnám, hogy inkább gyermekes, mint lehetséges. Hogy megfejthessem magamnak, tekintetbe kellett vennem azokat a körülményeket, amelyek érdekeseknek és tanulságosaknak látszottak. Ezért írom le azt a történetet, amelyet Szilveszter a jelenlétemben mondott el vendéglátóinak. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a rendkívül kitüntető bizalmat, hogy intim hallgatói között lehettem. Talán az tett előtte különösen szimpatikussá, hogy előítélet nélkül érdeklődtem a véleménye iránt, vagy talán azért, mert szükségét érezte annak, hogy kiöntse a lelkét és megértő barátoknak a hű kezébe hintse emberszeretete és életbölcsessége magvait, amellyel megmentette viszontagságos életét. Oly terjedelmes ez a megnyilatkozás, hogy még ebben a hosszabb elbeszélésben sem mondhatom el teljes egészében, bármily értékes is az. Nem regény ez, csak az analizált szituációk türelmes kifejtése és lelkiismeretes fölelevenítése. Se nem költői, se nem érdekes, még kevésbé irodalmi. Az olvasó erkölcsi és filozófiai érzésének szól. Bocsánatot is kérek az olvasótól, hogy ezúttal nem szolgálok érdekesebb és pompásabb fogással. Az ilyen elbeszélő, akinek nem az a célja, hogy talentumát ragyogtassa, hanem csupán a gondolatait mondja el, olyan mint a botanikus, aki nemcsak ritka növényeket hoz a sétájáról, amelyekben nagy örömét lelné, hanem olyan füveket, amilyeneket a rigorózus szezon éppen juttat neki. Ezek a szegény növények nem kápráztatják el sem a szemet, illatuk sem valami pompás, nem is szépek, azonban annak, aki szereti a természetet, mégis tanulságosak és megbecsülésre méltók. Szilveszter elbeszélésének formája talán monotonnak és szépségekben szűkölködőnek fog feltűnni. Hallgatói legalább az egyszerűségében és jóhiszeműségében találták a becsét. Én — megvallom — némely momentumot nagyon szépnek és megkapónak találtam. Amidőn Szilvesztert hallgattam, Renan kitűnő definíciója jutott eszembe : a beszéd, a gondolat kifejezésével megmutatja tökéletességének egész eleganciáját. A művészet ős elve, hogy mindennek a szépséget kell szolgálnia, de viszont mindaz, ami határozottan csak szépségre és díszre törekszik, nem mind művészet. Azt gondolom, hogy Szilveszter át volt hatva . — y. . C.. vA, — i V,.l.* 'i. i 3,1 1— ködő történetével és hatástalan beszédjével is le tudta bilincselni figyelmünket és föl tudta kelteni kíváncsiságunkat. Sajnálom, hogy nem vagyok stenográfus, így csak úgy mondhatom el, amint emlékezetemben megmaradt és csak a vezérgondolatokat követem az eseményekben, persze kétségtelen, hogy ilyenformán vesztett sajátságos színéből és becséből. * Elég fesztelen, majdnem vidám hangon kezdte. Élete nagy krízisei után a karaktere derűsebb lett. Talán nem is szándékozott elmondani a dolgok mélyét és azt gondolta, hogy elhallgathatja azokat a cselekedeteket, amelyeket nem vélt szükségeseknek magyarázatához. Úgy vélekedhetett különben ezekről, hogy elbeszélése folyamán, ha a valóság ereje és az emlékezés intenzitása nagyon elragadja, úgysem fog semmit sem elhallgatni és leplezgetni. (Folytatása következik.) ORSZÁG--VILÁG BÚCSÚSZÓ. Most elbocsátom a kezed, Elbocsátom — mert így akartad, S imádkozom, hogy holt Anyám Bosszút ne álljon érte rajtad. Imádkozom, hogy holt Anyám Sírjából fel ne keljen éjjel S nyugalmad csipkefátyolát Ne, jó, ne tépje szerteszéjjel. Imádkozom, hogy holt Anyám Szelíd szóval számon ne kérje : Mért zúdítottál szenvedést Elhagyott, árva gyermekére. Tratt Zsóka, 1921 A MI LEGRÉGIBB TEMPLOMUNK. A régi Pest históriájából. — Irta VÁRADI ANTAL Legrégibb templomai Pestnek a plébániatemplom, — melyről egynéhány nevezetes adatot feljegyzek, — aztán a dominikánikusoké, s a ferencrendiek temploma. Gellért püspök vértanusága idején, — 1046-ban, — már állott templom vagy kápolna Pesten. Nehogy azonban a mai Pestet tessék érteni, melyet akkoron »régi« vagy »nagy Pest«-nek hívtak! Az újabb Pest, a kisebb Pest, a »Pest minor« a túlsó partján feküdt a Dunának, a kreenfeldi völgy mellett, amely a Gellérthegy és a Várhegy lába mellett terült el. Állítólag ettől a Kreenfeld névtől származnék a Kelenföld elnevezés. Ha volt templom, — úgymond Némethy, a régi pesti templomok tudós búvára, — akkor hitközségnek is kellett lenni. Volt tehát úgy Pesten, mint a vele szemben fekvő új vagy kis Pesten is keresztény lakosság, melynek templomai már ezelőtt nyolc- vagy kilencszáz esztendővel megépültek. Azt is állítják, hogy a templom, melyben Gellért vértanúpüspök holttestét eltemették, a belvárosi plébániatemplom, illetve annak az őse. Némethy azonban azt állítja, — és nem alap nélkül, — hogy a templom, melyben Szent Gellért hamvait eltemették, a budavári Boldogasszony temploma. Kétszáz esztendeig hallgat a krónika a pesti régi templomról. Végre a tizenharmadik században említés létezik róla, mert II. Endre és Gertrudis leányát, a rózsacsodáról ismeretes szent Erzsébetet hozza a legenda összeköttetésbe a mi templomunkkal. Állítólag 1207-ben ott keresztelték volna, és 1211-ben abban történt volna eljegyeztetek A. Lee fiát ananyáíntyifélkiállítás. Temesvári Pelbárt franciskánus egyik beszédében azt mondja, hogy szent Erzsébet, II. Endre leánya Sárospatakon született, külföldi kútfők, pedig Pozsonyt jelölik meg születés- és kereszteltetése helyéül. Motalember gróf még a cerimóniát is leírja, mondván, hogy a keresztelő nagy pompával tartatott meg, »gyönyörű baldachin alatt vivék a gyermeket a templomba«, melyet Ofen városában kell keresnünk, amely akkoron a keleti fényűzés fő lerakodó helye vola. Az eljegyzést Pozsonyba teszik, csak Luitpold, a diesseni klastrom kanonokja írja 1244-ben azt, hogy Erzsébet eljegyzése »celebratur Ungariae, in civitate Ovena«, azaz Ofen várában, tehát Budán. Ha Budán ilyen nagy szertartásokkal járó ünnepek tartottak, akkor hozzá való fényes egyházzal is kell ugyanott bírnia. De hát jöjjünk tisztába mindenekelőtt azzal, hogy mit kell Ofen alatt értenünk? . Az igazi Buda, a mai Ó-Buda, melyet a németek Etzelburgnak, Attila várának neveztek, a mai Buda, az új vagy nagy Buda csak a tatárjárás után keletkezett. íme, mit mond a Margitlegenda ? »Vala némely jámbor vitéz, kynek neve vala Károly, és lakozik vala O-Budában, és vala Béla kyral képében báró, az nagy avagy új Budában . . .« E Károly vitéz nővérének a leánya szintén Ulj-Budában lakott, ahol nagybátyja bíró vala. Ez a leány oly súlyos beteg lett, hogy a »bódoghely plebánus őtet a haldoklók szentségével látta el.« Ez a templom pedig a budavári főtemplom. A várhegyen épült várat, és a benne lévő várost »novus mons pestiensis«-nek, azaz: új-pesti hegynek nevezték. Horváth István Pest régi Ofen nevéről szóló munkájában kimutatja, hogy az volt Ofen, amit magyarul Pestnek neveztek. A »mons pestiensis« annyi, mint Ofner Berg. De mivel ez Új-Budának neveztetett, — németül: Ofen, — a régi Budát németül Alt-Ofennek nevezték.