Ország-Világ, 1925 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1925-01-04 / 1. szám
2 lagot s megjő az este hársfaillatsal megtömjénezve. A vizenyős mező felett árnyak ébrednek, fehér árnyak, röpködő ködfoszlányok csendesen szállnak tovább a légben, az alkony bíborának nincsen hatalma havas fehérségükön. A Niebelungok, mondották az ősgermánok. Majmuna tündér indul útjára az aranyfonállal, regélték a magyar ősök. A nagy csendben, alkonybíborban az erdőszélen, a mohos kőpadon két felhőfoszlány ereszkedett le. De felhőfoszlányok-e valóban ? Talán igen ? Talán nem? Nem, nem felhőfoszlányok. Két fehér, átlátszó alak, ködszerű tógával vállukon. Vájjon kik lehetnek e kísérteties lények ? S megszólal az egyik: — Ah! gyönyörű csillag a föld. Dombjainak, síkjainak százszínű takarója, hegyeinek zöld bolyhos süvegje elbűvöl. De legpompásabb, legbámulatosabb alkotása az Úrnak, virágoskertjének valóban dísze az ember. — Jól mondod — szólt a másik — bámulatos. Az Úr hatalma csupán néhány ősanyagból teremtette meg ezt az egész színes, állatban, növényben gazdag világot. De hogy ugyanazon anyaggal mily bámulatos változatosságot tudott elérni, mégis leginkább az ember teremtésekor bizonyította be. Az emberek az egész föld kerekén egyformán vannak megteremtve : van testek, lelkök. Vannak gondolataik és érzelmeik, van akaratuk s mégis nincs közöttük kettő, ki egymásnak tökéletes mása lenne. — Aki kettő sem lenne? Igaz, hisz láttam. Az egyiknek lelke hófehér. Fehérebb a vakítóan fehér kristálygömbnél. — No, ilyet keveset láttál az én csillagomon. — Igaz, keveset. Annál több olyat, mely füzes pirosan ég. Szinte gyújt. — Ég bennök a szenvedély tüze - magyarázta a Föld szelleme. — Vannak olyanok, kiknek lelkéből valami kellemes halványzöld csillogás árad szét, vájjon kik lehetnek azok ? — kérdezte vendége, egy távoli csillagszellem, ki tanulmányútján a világokon át a földre is elkerült. — Ezek a javíthatatlan reménykedők, akik elől elszalad az élet jelenje, mert ők csupán a jövőnek élnek. Némelyiken halvány rózsafény dereng, olyan a lelkök, mint a La France rózsa szirma holdsütéskor. — A boldogság előérzete sugárzik le róluk. Ezek valami általuk elképzelt legfőbb jó beteljesülése előtt állanak. — Ó! ezek szépek, gyönyörűek! Lelkök csupa délibáb. — Mely mihamarabb szétfoszlik. — De az egyszínűeknél szebbek a kétszínűek. Pl. gyönyörűek a tulipánszerűek: sárga és piros sávos. — Irigység és harag színei - legyintett a Föld szelleme. — A haragoszöld és bíborvörösek. — Szerelem és féltékenység emészti őket. — Ezek itt a földön gyönyörű tulajdonságok lehetnek, ha ily szép szín jár velük. — Kétségkívül ! — gúnyolódott a Föld szelleme. — De legszebbek, nekem legjobban tetszenek s valószínűleg emberileg a legértékesebbek a színváltozók. — Ezt igazán eltaláltad! S a Föld szelleme mindinkább derültebb lett. — Ha innen nézem más színű, ha onnan nézem más színű. Ha ez közeledik más, ha az simogatja más. Ha szellő füröszti balzsamban más, ha napsugár vakítja más... Ó! isteni csoda ! Mily boldog vagy, hogy köztük élhetsz ! — Főként persze a színváltozók miatt - hangzott a gúnyos válasz. — Természetesen — hagyta rá csodálkozva a Vendég. A Föld szelleme mosolyogva csóválta fejét, nem tudott mit felelni. Vendége tovább lelkesedett. — Ó! érdekes egy faj s én szeretem őket. Szeretem bennök a lélek világosságát, mellyel a teremtés minden titkát meg akarják fejteni. — Igaz, az orruk mindenütt ott van. — Szeretem bennök a lelkesedés lobogó lángját, mellyel egy eszmét diadalra segítenek. — Vagy ész nélkül betörik miatta a fejeket. — Szeretem bennök az élet tüzét, mely minden nemesért lábot vet. — Ó! igen. — Melyben Isten dicsőségére egymásért égnek. — Talán inkább az ördög örömére. — Szeretem bennök azt a hetyke öntudatot, mely mindenikkel elhiteti, hogy különb a többinél, akarata érdemes arra, hogy közakarattá legyen. — Azért járnak legszívesebben egymás fejetetején. — Csodálom bennök azt a következetességet, amellyel egy kitűzött cél felé törekszenek. S tiszteletet ébreszt bennem szavuk hatalma, mellyel ők a véges határok közé szorított lények az örökkévalóságot beviszik életökbe s fogadnak örök hűséget, örök szerelmet, örök lemondást, örök tisztaságot. Ah! örökké! Rettenetes egy szó ez! Mely mint lenyűgöző, leküzdhetetlen szikla nehezedik a lélekre ... Ah! örökké hűnek lenni... Hősies egy dolog az ... Én nem merném megkísérleni ... S örökké szeretni... örökké egyet szeretni... az még nagyobb valami. Csak azt hiszem, hm, hogy egy kissé unalmas istán. Nem volna éppen hozzá való kedvem... Ah! igen, én megértem tetteik nagyszerű voltát s azért tisztelem és csodálom őket. De főként szeretem fajukat, mert szépek, okosak, szenvedélyesek, de erényesek és erősek. Mert lelkükben ott lakik a jóság, az önzetlenség, a hála, a szeretet, a hűség, irgalmasság és nagylelkűség. A Föld szelleme a lelkesült beszéden elemien csak mosolygott. Hangulata azonban mindegyre derültebb lett, végül úgy kacagott, hogy könnyei hullottak. Vendége megütközve nézte. — Mit nevetsz? — kérdezte szinte sértődötten. — Ne vedd rossz néven testvér, de biz én téged nevetlek. Micsoda ferde fogalmat alkottál te magadnak az emberről! Hogy jó, önzetlen, hálás, nagylelkű, szeretetteljes, irgalmas ... hahaha ... ez igazán mulatságos! — De hiszen láttam, hogy az - felelte bátortalanul a Vendégszellem. — Láttad ?! - csodálkozott nevetve a Föld szelleme. — Tán azt is láttad, hogy érdekeiket alávetik egymás érdekeinek ? Hogy tesznek jót számítás nélkül? Hogy szeretnek önzés nélkül? Hogy hűtek titkos lázongás nélkül? — Láttam azt is . .. - hagyta rá félénken a Vendég. — Ó! te rövidlátó, te külszín után ítélő lény — nevette ki társa. — Nos, tudd meg, hogy önzőbb, kapzsibb, hálátlanabb és kegyetlenebb faj nincsen a teremtésben az embernél. Csak egy istene van: a pénz. Az után fut éjjelnappal, árkon-bokron-tüskén keresztül, könyörtelenül leütve, ki útjában áll. A szeretet csak érdek nála. A szerelem csak önzés. A hűség mese. Célját soha el nem éri. Mert vagy állhatatlanságánál fogva megunja a célt, mielőtt elérte volna, vagy rest a küzdésre s kiáll a sorból időnek előtte. De legmulatságosabb akkor, mikor az örökkévalósággal parolázik. Ha fogad szeretetet, hűséget örökre ... Haha... nevetnem kell. Ha addig tartana az örökkévalóság, mint egy ilyen fogadalom, az első ember első fogadásánál egymásnak szaladtak volna a csillagok. Különben nem csodálom, hogy felültél. Nehéz a földön az igazságba belepillantani, mert az ember alakoskodó és képmutató. Ámítja önmagát és ámítja embertársait. Rendesen kész akarattal, számítással, de gyakran öntudatlanul is. S ami szavuk hatalmát illeti... Haha... szavuk hatalma!... igazán nagyszerű... szavuk hatalma... Látod amott azt a felhőfoszlányt? Anyaga könnyű, elmosódó, határa nincsen, terjeng, forrong, de még a szellő is megbirkózik vele, megváltoztatja alakját, irányát, meglazítja szétfújja, megsemmisíti ... S látod amott a tisztáson tovasuhanni azt a táncoló, határozatlan árnyat? A felhő árnyéka az, a fénysugarak játéka, anyag s erő nélkül való sötét folt. . . Nos hát, igaz lelkemre mondom neked, olyan az ember szava is, mint annak a felhőnek az árnyéka: anyag és erő nélkül való semmi. — Különös az, amit mondasz. De vájjon teljességében igaz-e ? Tán nem szereted eléggé az embereket s az ellenszenv szól belőled? Vagy fán megharagítottad s most bosszúságodban befeketíted őket ? — Vezette ellen félig évődve, félig szemrehányóan a Vendég. — Dehogy feketítem, dehogy feketítem be őket! Még azt sem mondom, hogy nem szeretem őket. Én csak azt mondom, hogy ismerem fajukat, te pedig felületesen, elhirtelenkedve alkottad meg véleményedet. S ezért mulatok rajtad. Színvak vagy barátom, színvak! - De jó volt színvaknak lennem. Mennyi szépet láttam, amióta csillagodon járok. - Majd nem látnál annyit, ha hosszabb ideig s behatóbban foglalkoznál lakóival. - Nos, mit látnék akkor? - Mit? Csodálatos, meglepő dolgokat. Meglátnád a halottért ontott könnyek mögött az örökség feletti örömet. Meglátnád a gazdag szeretőnek bőven osztott csókok mögött a mélységes undort. Meglátnád az irgalmasság álarca mögött a feltűnni vágyás ördögét. A szegénység álnok hálálkodása mögött a fogcsikorgató irigységet. Meglátnád a körülrajongott nagyok lábai alatt a megrontásukra ásott aknákat. S meglátnál még sok egyebet. Fehér liliom álarca mögött szennyes testet, lelket. Jámborság mögött alantas bűnöket, gonoszságot. Erény és bátorság mögött az embertársak véleményétől való félelmet. Megtudnád, hogy ember és állhatatosság két ellentétes fogalom. Mert fogadott hűsége cserbenhagyja újabb csillag közeledésekor. S célja vágyaival változik. Vágyait pedig akaratán kívül, lelke egy-egy újabb hangulata hozza meg. Hiába hiszi az ember, hogy akarata szabad s a szerint cselekszik. Egész életét az önkénytelen véletlen intézi. Hiába mondja: hű leszek. Maholnap mégis csak hittelen lesz. Hiába mondja : nem fogok többé szeretni. Mégis csak újra szeret. Hiába mondja: csalja a végzet, többé nem remélek. Mégis csak tovább remél. Hiába mondja: engem többé nem érhet csalódás. Mégis csak újra csalódik. Hiába mondja : meguntam a munkát, földhöz csapom az igát. Újra csak felveszi és folytatja azt. S hiába erősíti, hogy nincsen Isten, lelke mélyén mégis csak mindig újra hisz benne . .. - S a végzet? - A végzet? kérded. Ól az mulat az ember hősködésén, nagyképűségén. S bizony megtréfálja, ha lehet. Látja, mily megalázott az egyik, szolgasorba hajtva egy más igazságtalan, kevély önkénye által, fordít egyet kereken s a megalázott sorsa felvirul, tovább él s hatalmasabb lesz, mint valaha volt. S látja, mint pöffeszkedik a másik, diktálja a végzetet, magához ragad minden gazdagságot, berendezkedik örök hatalomra, legyint egyet s a bitorolt hatalom a földre hull, a magasan hordott fej megalázva lehajlik, a harácsolt vagyon szétszalad, mint a mák szemecskéi, ha tokját lefele fordítják... Ha van kedved, útmutatásom mellett tégy kisebb körben mélyebb megfigyelést. Többet fogsz tanulni belőle, mintha felületesen átfutod a gömb egész felületét. Biztosítalak, jól fogod tölteni idődet. Kevesebb nagyszerűt, több félszeget. Kevesebb lelkesednivalót, több kacagtatót. Kevesebb tökéletességet, több gyarlóságot fog az ember élete előtted feltárni. De érdekes lesz mindenképen . .. Van kedved ? Vagy kiábrándító pozitív tudásnál többre becsülöd a színes, szép álomképeket? Nos, nem felelsz? - Menjek ? Ne menjek ? - töprengett a Vendég. — Amit szépnek látok ma, miért akarjam azt holnap más Világítás mellett csúnyának látni? Amit ma jónak hiszek, miért akarjam azt holnap rossznak tudni ? S ha Valamit szerethetek ma, miért akarjam azt holnap meggyűlölni ? - Nem fogod azért meggyűlölni őket. Csak más lesz rokonszenved irántuk. Ma csodálva szereted őket vélt erejökért, kiválóságukért, holnap szánalommal a szívedben fogod őket szeretni megismert tehetetlenségökért s gyámoltalanságuk miatt... Nos, velem akarsz-e jönni ? Feladázod-e álomképeidet a valóságnak? Szegény álomképeim! — legyintett lehangoltan a Vendég. — Kegyetlen szavaid már megtépték őket. Kikezdte őket a kételkedés, mint szélfúvás a délibábot... Jól van. Veled megyek. Már úgy sem sokat veszíthetek. Jöjj tehát s figyelj. (Folytatása következik.) ORSZAG-VILAG Ti... Varga Borbála. Ti vidám ifjak, bájosak, szépek, Kiknek tagjai még fürgék, épek, Akik bizakodva, bátran néztek, Kik a vihartól, vésztől sem féltek, Akik irígylésreméltón éltek, Én reátok szánakozva nézek, Mert egykor ti lesztek a vének. 1925. január 4.