Ország-Világ, 1925 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1925-01-04 / 1. szám

2 lagot s megjő az este hársfaillatsal megtöm­­jénezve. A vizenyős mező felett árnyak ébrednek, fehér árnyak, röpködő ködfoszlányok csende­sen szállnak tovább a légben, az alkony bíbo­rának nincsen hatalma havas fehérségükön. A Niebelungok, mondották az ősgermánok. Majmuna tündér indul útjára az aranyfonállal, regélték a magyar ősök. A nagy csendben, alkonybíborban az erdőszélen, a mohos kőpa­don két felhőfoszlány ereszkedett le. De felhő­­foszlányok-e valóban ? Talán igen ? Talán nem? Nem, nem felhőfoszlányok. Két fehér, átlátszó alak, ködszerű tógával vállukon. Vájjon kik lehet­nek e kísérteties lények ? S megszólal az egyik: — Ah! gyönyörű csillag a föld. Dombjainak, síkjainak százszínű takarója, hegyeinek zöld bolyhos süvegje elbűvöl. De legpompásabb, legbámulatosabb alkotása az Úrnak, virágos­kertjének valóban dísze az ember. — Jól mondod — szólt a másik — bámula­tos. Az Úr hatalma csupán néhány ősanyag­ból teremtette meg ezt az egész színes, állat­ban, növényben gazdag világot. De hogy ugyan­azon anyaggal mily bámulatos változatosságot tudott elérni, mégis leginkább az ember terem­tésekor bizonyította be. Az emberek az egész föld kerekén egyformán vannak megteremtve : van testek, lelkök. Vannak gondolataik és ér­zelmeik, van akaratuk s mégis nincs közöttük kettő, ki egymásnak tökéletes mása lenne. — Aki kettő sem lenne? Igaz, hisz láttam. Az egyiknek lelke hófehér. Fehérebb a vakí­tóan fehér kristálygömbnél. — No, ilyet keveset láttál az én csillagomon. — Igaz, keveset. Annál több olyat, mely füzes pirosan ég. Szinte gyújt. — Ég bennök a szenvedély tüze - magya­rázta a Föld szelleme. — Vannak olyanok, kiknek lelkéből valami kellemes halványzöld csillogás árad szét, vájjon kik lehetnek azok ? — kérdezte vendége, egy távoli csillagszellem, ki tanulmányútján a vilá­gokon át a földre is elkerült. — Ezek a javíthatatlan reménykedők, akik elől elszalad az élet jelenje, mert ők csupán a jövőnek élnek. Némelyiken halvány rózsafény dereng, olyan a lelkök, mint a La­ France rózsa szirma hold­­sütéskor. — A boldogság előérzete sugárzik le róluk. Ezek valami általuk elképzelt legfőbb jó be­teljesülése előtt állanak. — Ó! ezek szépek, gyönyörűek! Lelkök csupa délibáb. — Mely mihamarabb szétfoszlik. — De az egyszínűeknél szebbek a kétszí­­nűek. Pl. gyönyörűek a tulipánszerűek: sárga és piros sávos. — Irigység és harag színei - legyintett a Föld szelleme. — A haragoszöld és bíborvörösek. — Szerelem és féltékenység emészti őket. — Ezek itt a földön gyönyörű tulajdonságok lehetnek, ha ily szép szín jár velük. — Kétségkívül ! — gúnyolódott a Föld szel­leme. — De legszebbek, nekem legjobban tetsze­nek s valószínűleg emberileg a legértékeseb­bek a szín­változók. — Ezt igazán eltaláltad!­­ S a Föld szel­leme mindinkább derültebb lett. — Ha innen nézem más színű, ha onnan nézem más színű. Ha ez közeledik más, ha az simogatja más. Ha szellő füröszti balzsam­ban más, ha napsugár vakítja más... Ó! isteni csoda ! Mily boldog vagy, hogy köztük élhetsz ! — Főként persze a színváltozók miatt - hangzott a gúnyos válasz. — Természetesen — hagyta rá csodálkozva a Vendég. A Föld szelleme mosolyogva csóválta fejét, nem tudott mit felelni. Vendége tovább lelkesedett. — Ó! érdekes egy faj s én szeretem őket. Szeretem bennök a lélek világosságát, mellyel a teremtés min­den titkát meg akarják fejteni. — Igaz, az orruk mindenütt ott van. — Szeretem bennök a lelkesedés lobogó láng­ját, mellyel egy eszmét diadalra segítenek. — Vagy ész nélkül betörik miatta a fejeket. — Szeretem bennök az élet tüzét, mely min­den nemesért lábot vet. — Ó! igen. — Melyben Isten dicsőségére egymásért égnek. — Talán inkább az ördög örömére. — Szeretem bennök azt a hetyke öntudatot, mely mindenikkel elhiteti, hogy különb a töb­binél, akarata érdemes arra, hogy közakarattá legyen. — Azért járnak legszívesebben egymás feje­­tetején. — Csodálom bennök azt a következetessé­get, amellyel egy kitűzött cél felé törekszenek. S tiszteletet ébreszt bennem szavuk hatalma, mellyel ők a véges határok közé szorított lények az örökkévalóságot beviszik életökbe s fogadnak örök hűséget, örök szerelmet, örök lemondást, örök tisztaságot. Ah! örökké! Ret­tenetes egy szó ez! Mely mint lenyűgöző, le­küzdhetetlen szikla nehezedik a lélekre ... Ah! örökké hűnek lenni... Hősies egy dolog az ... Én nem merném megkísérleni ... S örökké szeretni... örökké egyet szeretni... az még nagyobb valami. Csak azt hiszem, hm, hogy egy kissé unalmas is­tán. Nem volna éppen hozzá való kedvem... Ah! igen, én meg­értem tetteik nagyszerű voltát s azért tiszte­lem és csodálom őket. De főként szeretem fajukat, mert szépek, okosak, szenvedélyesek, de erényesek és erősek. Mert lelkükben ott lakik a jóság, az önzetlenség, a hála, a sze­retet, a hűség, irgalmasság és nagylelkűség. A Föld szelleme a lelkesült beszéden elem­ien csak mosolygott. Hangulata azonban mind­egyre derültebb lett, végül úgy kacagott, hogy könnyei hullottak. Vendége megütközve nézte. — Mit nevetsz? — kérdezte szinte sértődötten. — Ne vedd rossz néven testvér, de biz én téged nevetlek. Micsoda ferde fogalmat alkot­tál te magadnak az emberről! Hogy jó, ön­zetlen, hálás, nagylelkű, szeretetteljes, irgal­mas ... hahaha ... ez igazán mulatságos! — De hiszen láttam, hogy az - felelte bá­tortalanul a Vendégszellem. — Láttad ?! - csodálkozott nevetve a Föld szelleme. — Tán azt is láttad, hogy érdekeiket alávetik egymás érdekeinek ? Hogy tesznek jót számítás nélkül? Hogy szeretnek önzés nélkül? Hogy hűtek titkos lázongás nélkül? — Láttam azt is . .. - hagyta rá félénken a Vendég. — Ó! te rövidlátó, te külszín után ítélő lény — nevette ki társa. — Nos, tudd meg, hogy önzőbb, kapzsibb, hálátlanabb és kegyetlenebb faj nincsen a teremtésben az embernél. Csak egy istene van: a pénz. Az után fut éjjel­nappal, árkon-bokron-tüskén keresztül, könyör­telenül leütve, ki útjában áll. A szeretet csak érdek nála. A szerelem csak önzés. A hűség mese. Célját soha el nem éri. Mert vagy állha­­tatlanságánál fogva megunja a célt, mielőtt elérte volna, vagy rest a küzdésre s kiáll a sorból időnek előtte. De legmulatságosabb akkor, mikor az örökkévalósággal parolázik. Ha fogad szeretetet, hűséget örökre ... Haha... nevetnem kell. Ha addig tartana az örökké­valóság, mint egy ilyen fogadalom, az első ember első fogadásánál egymásnak szaladtak volna a csillagok. Különben nem csodálom, hogy felültél. Nehéz a földön az igazságba belepillantani, mert az ember alakoskodó és képmutató. Ámítja önmagát és ámítja ember­társait. Rendesen kész akarattal, számítással, de gyakran öntudatlanul is. S ami szavuk hatalmát illeti... Haha... szavuk hatalma!... igazán nagyszerű... szavuk hatalma... Látod amott azt a felhőfoszlányt? Anyaga könnyű, elmosódó, határa nincsen, terjeng, forrong, de még a szellő is megbirkózik vele, megváltoz­tatja alakját, irányát, meglazítja szétfújja, meg­semmisíti ... S látod amott a tisztáson tova­­suhanni azt a táncoló, határozatlan árnyat? A felhő árnyéka az, a fénysugarak játéka, anyag s erő nélkül való sötét folt. . . Nos hát, igaz lelkemre mondom neked, olyan az ember szava is, mint annak a felhőnek az árnyéka: anyag és erő nélkül való semmi. — Különös az, amit mondasz. De vájjon teljességében igaz-e ? Tán nem szereted eléggé az embereket s az ellenszenv szól belőled? Vagy fán megharagítottad s most bosszúsá­godban befeketíted őket ? — Vezette ellen félig évődve, félig szemrehányóan a Vendég. — Dehogy feketítem, dehogy feketítem be őket! Még azt sem mondom, hogy nem sze­retem őket. Én csak azt mondom, hogy isme­rem fajukat, te pedig felületesen, elhirtelen­­kedve alkottad meg véleményedet. S ezért mulatok rajtad. Színvak vagy barátom, színvak! - De jó volt színvaknak lennem. Mennyi szépet láttam, amióta csillagodon járok. - Majd nem látnál annyit, ha hosszabb ideig s behatóbban foglalkoznál lakóival. - Nos, mit látnék akkor? - Mit? Csodálatos, meglepő dolgokat. Meg­látnád a halottért ontott könnyek mögött az örökség feletti örömet. Meglátnád a gazdag szeretőnek bőven osztott csókok mögött a mélységes undort. Meglátnád az irgalmasság álarca mögött a feltűnni vágyás ördögét. A szegénység álnok hálálkodása mögött a fog­­csikorgató irigységet. Meglátnád a körülrajon­gott nagyok lábai alatt a megrontásukra ásott aknákat. S meglátnál még sok egyebet. Fehér liliom álarca mögött szennyes testet, lelket. Jámborság mögött alantas bűnöket, gonosz­ságot. Erény és bátorság mögött az ember­társak véleményétől való félelmet. Megtudnád, hogy ember és állhatatosság két ellentétes fogalom. Mert fogadott hűsége cserbenhagyja újabb csillag közeledésekor. S célja vágyaival változik. Vágyait pedig akaratán kívül, lelke egy-egy újabb hangulata hozza meg. Hiába hiszi az ember, hogy akarata szabad s a szerint cselekszik. Egész életét az önkénytelen véletlen intézi. Hiába mondja: hű leszek. Ma­holnap mégis csak hittelen lesz. Hiába mondja : nem fogok többé szeretni. Mégis csak újra szeret. Hiába mondja: csalja a végzet, többé nem remélek. Mégis csak tovább remél. Hiába mondja: engem többé nem érhet csalódás. Mégis csak újra csalódik. Hiába mondja : meg­untam a munkát, földhöz csapom az igát. Újra csak felveszi és folytatja azt. S hiába erősíti, hogy nincsen Isten, lelke mélyén mégis csak mindig újra hisz benne . .. - S a végzet? - A végzet? kérded. Ól az mulat az em­ber hősködésén, nagyképűségén. S bizony megtréfálja, ha lehet. Látja, mily megalázott az egyik, szolgasorba hajtva egy más igaz­ságtalan, kevély önkénye által, fordít egyet kereken s a megalázott sorsa felvirul, tovább él s hatalmasabb lesz, mint valaha volt. S látja, mint pöffeszkedik a másik, diktálja a végzetet, magához ragad minden gazdagságot, berendezkedik örök hatalomra, legyint egyet s a bitorolt hatalom a földre hull, a magasan hordott fej megalázva lehajlik, a harácsolt vagyon szétszalad, mint a mák szemecskéi, ha tokját lefele fordítják... Ha van kedved, út­mutatásom mellett tégy kisebb körben mélyebb megfigyelést. Többet fogsz tanulni belőle, mintha felületesen átfutod a gömb egész felü­letét. Biztosítalak, jól fogod tölteni idődet. Ke­vesebb nagyszerűt, több félszeget. Kevesebb lelkesednivalót, több kacagtatót. Kevesebb tö­kéletességet, több gyarlóságot fog az ember élete előtted feltárni. De érdekes lesz minden­képen . .. Van kedved ? Vagy kiábrándító pozi­tív tudásnál többre becsülöd a színes, szép álomképeket? Nos, nem felelsz? - Menjek ? Ne menjek ? - töprengett a Ven­dég. — Amit szépnek látok ma, miért akarjam azt holnap más Világítás mellett csúnyának látni? Amit ma jónak hiszek, miért akarjam azt holnap rossznak tudni ? S ha Valamit sze­rethetek ma, miért akarjam azt holnap meg­gyűlölni ? - Nem fogod azért meggyűlölni őket. Csak más lesz rokonszenved irántuk. Ma csodálva szereted őket vélt erejökért, kiválóságukért, holnap szánalommal a szívedben fogod őket szeretni megismert tehetetlenségökért s gyá­moltalanságuk miatt... Nos, velem akarsz-e jönni ? Feladázod-e álomképeidet a valóságnak?­­ Szegény álomképeim! — legyintett lehan­­goltan a Vendég. — Kegyetlen szavaid már megtépték őket. Kikezdte őket a kételkedés, mint szélfúvás a délibábot... Jól van. Veled megyek. Már úgy sem sokat veszíthetek.­­ Jöjj tehát s figyelj. (Folytatása következik.) ORSZAG-VILAG Ti... Varga Borbála. Ti vidám ifjak, bájosak, szépek, Kiknek tagjai még fürgék, épek, Akik bizakodva, bátran néztek, Kik a vihartól, vésztől sem féltek, Akik irígylésreméltón éltek, Én reátok szánakozva nézek, Mert egykor ti lesztek a vének. 1925. január 4.

Next