Orvosi Hetilap, 1857. december (1. évfolyam, 27-31. szám)
1857-12-03 / 27. szám
6—60 szemernyi hányborkövet, az a tüdő— lokból érvágás nélkül is kigyógyul.*) Rasori eszméjét elfogadta Laennec, Andras, Trousseau, s velük a francia orvosok nagy része; ugyanazt Németországban Hufeland, Varsóban Wolf honosította meg. (De l’emploi du tartre stibié á haute dose par Prof. Lepelletier. Paris 1835). Mig az angolok a lüdelobot érvágással, a franciák s nagyobbrészt a németek is nagy adagu hánybor kővel gyógyítják, nálunk meg a kénsavas rézéleg alkalmazása terjed; azalatt a bécsi tanoda pálcát tör mindegyik gyógymód fölött. Auf Laennec’s Empfehlung wurde der tartarus emeticus auch in Deutsland angewendet, und Prof. Skoda selbst hat einige Jahre damit experimentirt, ohne jedoch auf einen andern Schluss kommen zu können, als den, dass die Anwendung von Brechmitteln bei der Lungenentzündung, sei es in grosser oder kleiner Gabe, in genere keine Vortheile habe. (Allgem. Wiener mediz. Zeitung 1856. 65. 1.) Hasonló értelemben nyilatkozik Skoda tanár egyéb lobellenes szerek felöl is, mi által tág mező nyílik a gyógykezelési közönyösségre, s a tüdőlobnak napról napra gyérülő lobellenes szerelését a kór jeli vagy csupa életrendi (diaeteticus) gyógymód váltja föl. Azért a bécsi közkórházban a gyógyítás inkább várakozó modorú volt, egyes aggasztó kórjelek figyelembe vételével. (Aerztlicher Bericht aus dem k. k. allg. Krankenhause zu Wien vom Civiljahre 1855). A következő évi tudósítványban azonban már nem említtetik az életrendi azaz a várakozó gyógymód, sőt új kísérletek történtek a hányborkövel, hánygyökérrel és highalyaggal (mere. subl. corros.) Bezüglich der Therapie der Pneumonie waren tartarus eiet, in verschiedener Gabe nach der Heftigkeit der Dyspnoe und Specacuanha die Hauptmittel. Sublimat war von keiner Wirkung. Venaesectionen wurden in einsen teljesité; nemcsak azért, mert az ifjabb nemzedék göröngyös utát kiegyengetve, az azon járdalhatást tetemesen megkönnyebbité; hanem és különösen azért, mert annak kivitele nehéz idők súlyos körülményei közt nehezebb bár, de nem kivihetlen, s épen mert nehezebb, dicséretet méltán érdemlő tett leend. Vajha oly erővel bírnának szavaim, miként a kiáltó szó a pusztában, mely magukat a köveket képes lett volna Ábrahám fiaivá változtatni, hogy minden egyes magyar gyógyszerészszel megértethessem az égető szükséget, melynek megszűntetése földadat, s kebleiket a jóra oly fogékonnyá tehessem, hogy minden egyes tag tehetsége szerint, úgy anyagilag mint szellemileg siessen letenni egy részben tartozását, más részben áldozatát, az egykor ha ők maguk úgy akarják, általuk okvetlenül fölvirulandó magyar gyógyszerészeti ügy oltárára. Hogy a hazai gyógyszerészet jelen tudományi állását kellőleg fölfoghassuk, szükség egy gyógyszerészt, beavatásától Jemen Fällen bei der bekannten Indication (többnyire csak fulasztó légzésnehézségnél v. folyton terjedő beszürődésnél erős egyéneken) gemacht mit gutem Erfolge. (Aerztlicher Bericht aus dem k. k. allg. Krankenhause zu Wien vom Civiljahre 1856.) Ez ingatagság a tüdőlob gyógykezelésében oda mutat, hogy a bécsi orvosok kórteli, meg életrendi gyógymódukkal nincsenek megelégedve. E részben igen kívánatos volna, ha a bécsi belgyógyászati kórodák tüdőlobosainak gyógymódja a gyógyítás eredményével együtt külön tétetnék közzé. Az előre bocsátottakból világos, hogy a tüdőlob gyógykezelésében a gyógymódok és szereknek legeltérőbb féleségei szerepelnek az orvosi gyakorlatban. A többi közt leggyakoribb alkalmazásban részesül jelenleg az érvágás, nagy adag, hány borkő, kórteli meg életrendi gyógykezelés, végre a mi kénsavas rézelegünk. Ezen s egyéb gyógymódok közöl az érdemlendi meg az elsőséget, mely a lábfolyamat leküzdésében egyebek közt legbiztosabb ; a biztosságnak legészszerűbb isméje (criterium) a kísérletek s észlelések útján szerzett eredmény. Lássuk tehát a nevezett gyógymódok eredményét egyenkint. a) A tüdőlob érvágás általi gyógyításának ered- I vénye : Dietl, mint egykori bécsi kórházi orvos, tisztába akarván hozni: váljon micsoda bánásmód legsükeresb a tüdőlobnál? Kórházi betegeit háromfélekép orvosolta egy- más utáni években: érvágással, hánykor kővel s életrendi szerekkel, azaz csupán az életrend szabályosí zása által. Eret vágott 85 betegen, kik közöl 68 meggyógyult, 17 meghalt, tehát a halálozás százaléka 20,4. A 17 meghalt közöl a tüdőlob tízszer volt egyéb kórokkal szövetkezve, hét esetben semmi kózszövetkezés sem volt. (Der Aderlass in der Lungenentzündung, klinisch und physiologisch erörtert von Dr. Joseph Dietl etc. Wien 1848). Wunderlich lipcsei tanár arról értekezvén, minő befolyást gyakorol a vérvesztés a tüdőlobosokra, említi (Archiv f. physiol. Heilk. 1856. 1.), hogy korodáján öt év forgása alatt 204 tüdőlobos fordult meg; ezek közöl 36 halt meg, mi 17,00 százalékra rúg. Ha levonjuk a 204-ből azok számát, kik a Jákob kórházba csaknem vonaglásuk idején vitettek, marad 190, kik közöl 22 halt meg, azaz ti,1 százalék. Ezekből érvágás által gyógyittatott 47, meghalt közölük 3, ami 6,38 százaléknak felel meg. Harminckét esetben bensőleg semmi sem nyúlkezdve, egyetemi végleges kiképeztetése pontjáig egész útján végig kisérnünk. Gyakornokká lesz a 6 vagy 4 gymnasiális osztályt elvégzett ifjú, s gyakornokoskodik 3 évig. Szerencsés, és áldhatja sorsát, ha az őt olyan helyre vezérelte, hol főnöke kész is, képes is őt mind a tudományos, mind a művészeti gyógyszerészet titkaiba szeretettel bevezetni. De mit fog akar tenni, ha főnöke vagy gazdálkodással, vagy mi tudtommal is nem példátlan eset, hivatalviseléssel foglalkozik, vagy más neki mulatságot szerző foglalkozásokban keresi kedvét, s arra pazarolja az eléggé soha meg nem becsülhető drága időt ? Ha a gyógytári foglalkozások és éji pihenés közt netalán maradna üres ideje, ki fogja őt biztosan vezérelni a tömkelegben ? Vagy talál e oly könyvet, ha ugyan a gyógytárnak könyvtára volna,— nem egy eset van rája, jobb lévén hozzá, mint főnöke — melyet megértve, tanulmányozva, úgyszólván barátjává tehessen ? Fájdalom, e kérdéseket jobb megoldatlanul hagyni. Annyi bizonyos, hogy 100 közöl 90 elvégzi gyakornokoskodását *) Rasori étabíit sur les propositions suivantes la méthode nouvelle de combattre la pneumonie par le tartre stibié á haute dose, l-o de traiter la péripneumonie depuis qu’elle commence jusqu’á ce qu’elle finit par le tartre émétique;2-o de faire de ce medicament le principal et quelquefois mérne le seul moyen curatif de cette maladie;3-o de diminuer par son seul usage le nombre des saignées et de pouvoir mérne quelquefois se dispenser d’en faire; 4-0 d’adininistrer ce médicament á des doses auxquelles jamais les praticiens les plus courageux n’ont pensé d’arriver, portant la quantité jusqu’á 1 serupule, 1 drachme et mérne plusieurs dans 24heures; etc, (Bayle, Biblioth. thérap. t. I. 198.)